LFG.HU

HammerTimeCafe
Jakirte_Jak_Cyr
ismertetőCimkek

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2015/08/bs_a_csaszar_pengei_7001.jpgHa egy könyvmoly – vagy ha már ezen az oldalon vagyunk: szerepjátékos – egy jó fantasyt szeretne olvasni, nincs nehéz dolga. Egyre-másra fordítják le a jobbnál-jobb regényeket magyarra. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a féltégla-trilógiák és – sorozatok gyűjtése idő- és költségvonzattal is bír, fel kell tennünk a kérdést: akkor melyiket is vegyem meg/olvassam el a sokból? A következő cikk Brian Staveley trilógiájának első regényét, A császár pengéit elemzi és megpróbál választ adni arra a kérdésre, hogy miért is mellette döntsön a Tisztelt Olvasó?

Röviden-tömören: mert jó. Kicsit bővebben: A történet 3 fiatal sorsával foglalkozik 3 különböző helyszínen. Mindhárman a világ egyik legnagyobb birodalmát, Annurt uraló császárnak a gyermekei. Mielőtt azonban elkényeztetett ifjakat, uncsi bálokat és véget nem érő politikai machinációkat vizionálnánk, álljuk meg egy percre. Őcsászári felsége végtelen bölcsességében ugyanis három gyökeresen különböző életutat szánt utódainak. Adare a fővárosban maradt, de tét nélkül – leányként nem örökölhet. Valynt katonai pályára küldte a kettralokhoz, akik óriás sasokon utazó elitkatonaként az ismert világ legkeményebb “kommandósai”. Kaden, aki örökölte az isteni vérvonal izzó szemeit pedig…nos..egy világ végén lévő hegyi kolostorba került, hogy örökösként, politikai képzése előtt tíz évet húzzon le szerzetesként, kétkezi munkát végezzen és elmélyedjen a shin életérzésben. Senki nem akar filozófus királyokat nevelni, ennek nagyon is praktikus oka van, de ez csak a könyv közepe táján derül ki. Ha írói eszközként szemléljük a fiatalok kényszerpályáját, akkor felfoghatjuk akként, hogy három különböző történetszálat olvashatunk (intrikus, katonai és kolostoros-misztikus konfliktusokkal). Másrészről a két fiú karrierje lehetővé teszi, hogy olyan közegben mozogjanak, ahol egyenrangúak a többiekkel (kadétként illetve novíciusként) és biztos vagyok benne, hogy egy nyugati kultúrában felnőtt olvasó könnyebben azonosul velük, mint egy etikett 5000 szabályát betartani igyekvő, isteni kiválasztott örökössel.

staveleyA történet és ahogy az már lenni szokott a baj akkor kezdődik, amikor a kedves papa merénylet áldozata lesz. A legfőbb veszély így Kadent fenyegeti, de nem lehet kizárni azt sem, hogy a többi családtagot is meg akarják ölni. Staveley egyik zsenialitása számomra abban rejlik, hogy (eleinte) nincsenek kézzel fogható antagonisták. A három főszereplő szemszögén át látunk mindent, így nem vagyunk tisztában szinte semmivel. Halvány fogalmunk sincs, kik az ellenfeleink (van-e egyáltalán), mindenki gyanús. Akit egyértelműen lehet utálni, az főleg kisebb konfliktus(nak tűnő ellentét)hez köthető (rosszindulatú mester, rivális kadét), aminek látszólag semmi köze birodalmi-szintű összeesküvésekhez. Persze ettől még nyugtalanító marad, hogy egy titokzatos fenevad gyilkolja a kolostor lábasjószágait, hogy Kaden mentora hírből sem ismeri az együttérzést, hogy Valyn felfedez egy kegyetlenül megölt prostituáltat és hogy kadétttársai közül néhányan előszeretettel tesznek neki keresztbe. Pont ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy néhány szereplőről fokozatosan (vagy épp hirtelen) megváltozik a véleményünk, miután új infók birtokába jutunk. És ezen fokozatosság keretében Staveley nagyon ügyesen keveri a kártyákat, szinte minden fejezetre jut egy új infó, egy újabb rejtély, egy feszültség, amit fel kell oldani és amiért tovább olvasunk.

A leánygyermek, a fővárosban élő Adare életéből viszont csak vilanásokat, rövidke jeleneteket kapunk, de ez arra elég, hogy informáljon minket a háttérben zajló politikai játszmákról, elgondolkodjunk pár gyanusítotton a “szürke eminenciás” megtisztelő titulus kapcsán. Nyugodtan feltételezzük, hogy ez a szál a következő kötetben hangsúlyosabb szerepet kap.

További pirospont Staveleynek a karakterekért. A főszereplőket gyorsan megkedveltem, de a fontosabb mellékszereplők (főként szerzetesek és kettralok) is gyorsan a szívemhez nőttek. Jellegzetes tulajdonságaikat sem éreztem üres váznak, van egyéniségük. Sokszor az amcsi filmekhez hasonlóan a beszólogatásaik fontos humorforrások, de messze nem a feszültség oldása az egyetlen szerepük. A karakterek nem degradálódnak le a lúzer de vicces haver szintjére. Kevésbé szépeket tudok sajnos mondani azokról az antagonistákról, akiknek a kilétére fény derül. Értem a motivációjukat, de kicsit olcsó trükknek tartom úgy megutáltatni őket az olvasóval, hogy majdnem mind gonoszul vigyorog vagy – nyugati mércével mérve – meglehetősen erőszakos, rosszindulatú és/vagy öntelt alak. Ezzel szinte már legitimálja az író, hogy le kell őket csapni (bár ezzel nincs egyedül a fantasy-írók palettáján).

Ha feltétlenül dobozolni akarjuk a könyvet, akkor a fentiek alapján ez egy epikus elemekkel megáldott low-fantasy. Low-fantasy, mert a mágia és a természetfeletti, a fantasy “klasszikus” kellékei kis számban vannak jelen, így azok számára is bátran ajánlom, akik herótot kapnak a különféle mágiarendszerektől és “idegen” fajoktól. Van persze mindkettőből, de az ún megcsapolók kevesen vannak és közutálat tárgyai, az embertől eltérő fajok pedig rég kihaltak(?).
Az epikusság megjelenése már fogósabb kérdés. Egy birodalom sorsa a tét, császárgyerkőcök a protagonisták, de a történések az egész világra csak közvetve hatnak ki. Nincsenek hatalmas sárkány- és/vagy orkhordák, “csupán” néhány fiatal konfliktusait látjuk és életben maradásukért izgulhatunk. Tudjuk, hogy ha meghalnának, dominók sorát indítanák útnak (mégiscsak egy uralkodó gyermekei), de a birodalom sorsa – eleinte – egy távoli lavina réme csupán. Sokkal jobban izgulunk azért, hogy a karakterek hogy bírkóznak meg mindennapi kihívásaikkal: hogy Kaden túléli-e mentora kiképzését, hogy Valyn átmegy-e Hull próbáján vagy kideríti-e, ki akarja őt megölni (vagy esetleg téved és senki?)

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2015/08/emperorsbladespsd.jpg

Szóljunk pár szót a könyv gyengeségeiről is. Csak párat, mert nincs sok neki. Nekem feltűnt, hogy a karakterek időnként csinálnak hülyeségeket. Persze ez minden kalandregényben előfordul, ahol mederben kell tartani a cselekményt, de egy-két ponton (a könyv közepe táján Valyn történetfonalán) nagyon nem tetszett, ami történt. Egyszer konkrétan azt éreztem, hogy csak azért csinálnak orbitális baromságot a karakterek, hogy izgalmasabb legyen a köv húsz oldal (most komolyan: te lemennél egy sötét barlangba egyedül, ha a kiképződ az arcodba ordítja, hogy lehet csapatban dolgozni???). A másik zavaró az volt, hogy Kaden az egyik legtitokzatosabb szerzetes-képességet épp a kötet végén tanulja meg alkalmazni, ami a szükség órájában sikerül is neki. Baromi hangulatos volt, de nekem kicsit “beállított fénykép”. Szerencsére ilyen erőltetett döntésből és furcsaságból nincs sok, a kötet vége pedig nekem tetszett. Kaptunk egyfajta lezárást, de azért sok szál nyitva marad, érződik, hogy egy trilógia első kötetéhez van szerencsénk. Külön pirospont azért, hogy a karakterek jelleme sokat változik az átélt szenvedések hatására a könyv végéig, megkeményednek, formálódnak (Valyn esetében nem is biztos, hogy jó irányba…).

A fentieket olvasva elmondhatjuk, hogy a szerző igazából nem alkot semmi maradandóan újat, nem váltja meg a zsánert, mégis addig-addig rakosgatja a fantasztikum toposz-mozaikjait, amíg azok testre szabásával egy kiváló regényt gyúr egybe (mellékes megjegyzés: Patrick Rothfuss Királygyilkos krónikája sem az eredetiségéről híres, mégis az ezredforduló után íródott egyik legkirályabb – és sajna lassan készülő -  fantasy-sorozat). Gyermekbetegségei ellenére olvasmányos és rendkívül szórakoztató kalandregény és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a pörgős fantasyket, ahol inkább a kiváló karaktereken van a hangsúly, mintsem a nagy csatákon vagy a csillagokat levarázsoló mágiarendszereken.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához