LFG.HU

arctic_dragon
novellaCimkek

Átlagos december volt. A hópelyhek csendben hullottak alá az égből, hogy azután vízcseppként gördüljenek le a férfi arcán, hogy végül könnycseppé magasztosuljanak szeme sarkában. A férfi feljebb emelte fejét, ekkor látszott csak, milyen gyönyörű, barna szemei vannak. Hangosan köszönt a sarki presszó felszolgálólányának, talán még rá is mosolygott, de aki mélyen a szemébe nézett, látta, hogy nincs kedve mosolyogni. Fekete haja táncot járt a szellővel, mikor a presszó ajtaja becsukódott mögötte, majd leült, és egy cappucino-t rendelt. Keze vörös volt a hidegtől, akárcsak a pincérnő arca, de nem törődött vele. Mikor már csak egy csepp maradt a csészében, elővette a pénztárcáját, és egy vörös bankjegyet vett elő, majd egy hosszú pillantást vettet a pénztárcájában lévő fényképre. Végül a hópihe úgy döntött, már eleget időzött a férfi szeme sarkában, és hirtelen legördült onnan. A férfi csendben visszacsukta a pénztárcáját, majd letörölte a könnycseppet. Megfogadta, hogy soha nem ejt könnyeket egy lány miatt, de olyan nehéz volt ezt betartani! Egy elegáns mozdulattal az asztalra rakta a pénzt, majd sietősen távozott. Fekete kabátjának redőibe temetkezett a hideg elöl, majd a megállóba ment. Körülnézett. A hideg szél körüllengte, majd belemart. Ezt látta pár méterre is: egy fiatal pár csókolózott a hideg ellenére is. A férfi elkapta a fejét. Ő már látta a történet végét. Ajkai megmozdultak. Fohászt kezdett mormolni, hogy velük ne így legyen.

Végül hazaért. Leült, bekapcsolta a tévét. Egy átlagos karácsonyi film ment: a pár boldog volt, mert együtt lehettek. A film végén ez hallatszott: “Örökké szeretni foglak!” Kikapcsolta. Utálta a karácsonyt. Lassan már két éve nem ünnepelte. Nem volt oka örülni, hogy megszületett az isten fia. Hiába volt hívő, már nem járt temploma sem. Elfordult istentől. Ő is elfordult tőle. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, mikor elnyomta az álom.

És újraéledt az a nap.
Ősz volt. Azt hitték a természet csak miattuk lett ilyen gyönyörű: a sétány, ahol jártak teli volt gesztenyével, amik kis barna kavicsokként terítették be a tájat. A fák lombozata sárgás volt, majd hirtelen, – mikor a szél játékosan belefújt az egyikbe – a földre hullott, újabb színel telítve előttük az aszfaltot. Gyönyörű volt. Akárcsak a szerelme. Egy gyöngyszem, amit nem érdemel meg egyetlen férfi sem. Hosszú, szőkésbarna haj, meleg, barna szempár, izgatóan rózsaszín ajkak, karcsú test, és tökéletes mellek. De nem ezért szerette. Ilyet bármikor találhatott volna. Nem. Ebben a lányban volt valami különleges. Valami egyedi, ami már az első pillantáskor megfogta tekintetét, és nem eresztette el soha többé. Máig nem tudja mi volt az. És mindemellett a lány intelligens is volt. Egyből átlátott a szitán, mikor beszélgetni kezdett vele, régen, egy őszi napon. És itt jött a végső kötelék, ami miatt a lány beleköltözött álmaiba: a lány kedves, és értelmes beszélgetőpartner volt. Öt év alatt egyszer sem hallotta hazudni, és egyszer sem veszekedtek. Biztos volt benne, hogy ő az igazi. Hogy mellette örökké boldog lenne. De a lány először elutasította. Fiatalság, bolondság. Ma már tudja. Csak emiatt volt. De nem engedte el. Küzdött érte. Gyengéden, farkasként, bárhogy, csak az övé legyen. És végül sikerült. Egy évvel később. Egy újabb boldog, őszi napon végre megízlelhette rózsaszín ajkai zamatát. Világgá kiáltotta volna boldogságát, de nem tette. Ez mélyebb volt annál, hogy így fejezze ki. De boldog volt. Öt hosszú év. Úgy repült el, mint egy pillanat, és úgy telt, akár egy álom. Nem tudta mit szeret benne a lány, de mikor szemei mélyébe nézett, látta a szerelmet, és ez mindennél többet ért neki.

Hirtelen megrázkódott álmában, és fájdalmassá vált az arca.
Boldog volt az éjszaka, amit előző este töltöttek. Forrón olvadtak egymásba, ahogy már oly sokszor, mégis ez több volt, mint bárki másnak. Nekik ez egy különleges élvezet volt, hisz azzal tették, akit igazán szerettek. De mégsem egymás mellett ébredtek fel, hisz a lány útra készült. Szüleihez ment hétvégére. Szegedre. Szinte csoda volt, hogy akkoriban mégis találkozott a lánnyal. De elengedte, hisz tudta, hogy visszatér hozzá. Mostanra már ezerszer megbánta.

Élesen beleégett emlékeibe az útkereszteződés képe, a lámpa villogása, a zebra fehérsége, a kocsik zaja. Nem kellett volna egyedül átengednie az úton! De mennie kellett neki is. Még egy csókot váltott, az utolsót. Azután a kezük lassan szétvált. A zöld lámpára nézett, majd a lányra, végül megfordult, és elindult.
Ekkor hallotta meg azt a csikorgást. Az idő lelassult, vonásai elmosódtak miközben megfordult. De már késő volt. A lány ott feküdt, véresen, mint a filmekben. Odafutott, és átölelte. Még utoljára a lány a szemébe nézett. Nem kellettek szavak, talán nem is tudtak volna megszólalni. Azután a lány örökre lehunyta a szemét. Ekkor pattant el a férfiban egy szál. Ezután nem tudott többet mosolyogni. Végül a sofőr is odatántorgott mellé. Egy fiatal srác. Tipikus ficsúr. Milliós kocsi, lenyalt haj, Armani öltöny. Tudta, hogy a szülei elhanyagolják, de ez nem mentség. Ekkor csapta meg orrát az alkohol bűze.
-S… sajnálom. Nem láttam…

Egyetlen mozdulat volt. Nem több. Szánalmasan könnyű volt eltörni a nyakát. A földre dobta a mozdulatlan testet. Mikor a fiú koponyája az aszfalthoz ütődött, akkor tudatosult benne, mi is történt. Hogy soha többé nem láthatja szerelmét. A fájdalom szétáradt ereiben, és megbénította. Lerogyott a lány mellé, az ölébe fektette a fejét, és elkezdett zokogni. Távolról szirénák hangja hallatszott, és emberek moraja. Így találtak rá a rendőrök.
A bíróság felmentette. A szülők fellebbezni próbáltak, de a bíró kilátásba helyezett egy nagyobb összegű kártérítést is, amire elnémultak.

Üvöltve ébredt fel.
Így élt már sok éve. Így ébredt minden éjszaka. De ez az éjszaka más volt, hisz közeledett karácsony. Most boldognak kéne lennie. De nem volt. Kiment a konyhába, és miközben töltött magának egy pohár tejet, a mikróra pillantott. Azon zöldes fényben világító számok írták ki, hogy még aludnia kéne. Még alig múlt el három óra. Megitta a tejet, de nem álmosodott el. Végül felöltözött, és elindult. Valamerre. Bárhova. Kilépett a kapun és kikapcsolta tudatát. Arra ment amerre a szíve húzta. Így jutott el a sétányra, ahol ősszel jártak, és egy parkban végződött. Mennyi emlék fűzte ehhez a helyhez!

Egy újabb hópehely hullott az arcába. Lassan, szomorúan ment a parkban. Hirtelen egy pad kezdte vonzani a tekintetét. Nem akart róla tudomást szerezni. El akarta fordítani a fejét, de az mágnesként vonzotta. Végül engedett. Lassan odament, majd leült. Kezét arcába temette, és a lányra gondolt. Hányszor de hányszor gondolt rá, és hányszor próbálta elfelejteni. Hányszor hallotta a hangját, és hányszor fordult meg egy csikorgó fék hallatán. Visszatartotta könnyeit. Próbálta. Akarta. De végül előtörtek. Teljes erejéből zokogni kezdett. Minden elvesztett másodpercet megsiratott. Végül elaludt könnyesen, szomorúan, a parkban, ahol az első csókot váltották. Mikor felébredt, még alig hajnalodott. A csillagok vakítóan fényesek voltak, mindegyik a reményt sugározta magából. Csukva tartotta a szemét. Kezdett igazán hideg lenni. Egyszer csak egy puha kéz simogatta végig az arcát, és egy rég elfeledett illat türemkedett be testébe. Szíve sebesebben kezdett verni, de nem tett semmit, mert tudta, hogy megint hallucinál. Mint karácsonykor mindig. Végül a puhaság eltűnt. Tudta, csak hallucinál. Haza kell mennie, mielőtt túl hideg lesz. Kinyitotta a szemét. Először nem hitt neki. Másodszor sem.

Percekig csak bámulta a tüneményt.
-Nóra?
Végül csak ez a szó hagyta el az ajkát.
-Nóra.
Mondta mintegy imaként a nevet, remélve, hogy van isten, démon, vagy bármi, ami ezt valósággá teszi. Hirtelen bizseregni kezdett a teste, majd felugrott. És most nézte meg pontosabban, amit látott. Tényleg a halott barátnője volt. Ugyanabban a ruhában volt, mint amikor először csókolta meg, és ugyanazt a fényt látta a lány szemében.
-Nóra, ez tényleg te vagy?
Hitetlenkedett, újra. Hány és hány fohászt mormolt el azért, hogy újra vele lehessen. És meghallgatták.
Közelebb lépett, és megölelte a lányt. Az nem ellenkezett.
Tényleg él! Tényleg él! Ez járt egyedül a fejében. Majd csak egyetlen szó:
-Köszönöm… Köszönöm. Köszönöm!

Nem tudta kinek mondjon köszönetet, de nem is ez volt a lényeg. Belenézett a lány barna szemeibe. Még egyszer látni akarta. Attól az érzéstől amit a lány szemében látott, újra felengedett a szíve. Sírni kezdett az örömtől. Majd megfogta szerelme kezét, mire az suttogni kezdett angyali hangján:
-Időm véges. Csak egy csókot kell adnod. Csak egy csók, és örökre egymás mellett maradunk.
A férfi tudta ez mit jelent, mégsem gondolkozott azon mit tegyen. Megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen. Ugyanolyan volt az érzés volt, mint először. Lassan halványodni kezdett körülöttük a világ, és valami meleg fény kezdte betölteni a helyét. A férfi boldog volt. Először, utoljára, örökre.

Jégbefagyott holttestét csak egy hét múlva találták meg a rendőrök. A környékbeli csövesek sokkot kaptak a látványtól, sokan meg is őrültek közülük. Nem mertek szólni a rendőröknek. A rendőrök is csak letakarva merték megmozdítani. De mégis egyik alkalommal a takaró lecsúszott és a bámészkodók meglátták az arcát. Jeges volt, de mégis mosolygott. De ebben a mosolyban benne volt egész élete, szerelmének minden érzése, boldogsága. Ezt nem bírta elviselni a sok megkeményedett emberi szív. Csak egy kisgyerek állt rendületlenül, és szótlan. A férfi tekintete átköltözött belé. Magában hordozza, és továbbadja másoknak. Ha képesek elviselni.
Végül a boncmesterhez került a férfi, aki állta a tekintetét, majd egy fohászt mormolt érte. Tudta, nincs rá szükség. De így kifejezte tiszteletét. Bírósági végzést szerzett, hogy a férfi a barátnője mellett feküdjön, holtában is. Örökre.

A hó esni kezdett, száncsengők csilingeltek, és bekapcsolták az égőket a fákon. Gyerekkacaj hallatszott a városból mindenhonnan. Bontogatták az ajándékokat. Az élet visszatért a rendes kerékvágásba. De a gyerek és a boncmester egy érzéssel lett gazdagabb. A legfontosabbal:
Szeretni, örökké, bármi áron.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához