LFG.HU

_mic
novellaCimkek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két jóbarát. Sülve-főve együtt voltak. Az egyik amolyan tudós féle, sokat olvasott volt, ő tanítgatta barátját minden újdonságra. A padlásán egy kisebb csillagászati távcsövet tartott, mellyel a fontosabb kozmikus jelenségeket észlelhette. Megfigyeléseit mind leírta, s rendszerezte azokat. Az egész padlás ilyen iratokkal, jegyzetekkel volt tele. Barátja felnézett rá, nagyra tartotta, minden megjegyzését komolyan vette, s egymás közt csak Professzornak nevezte.
Idáig egész szokványosnak tűnhet mesém, ám jól figyelj! Történetem időpontja épp napéjegyenlőség éjszakájára esett, amikor a két jóbarát, az óraátállításból eredő plusz egy órát kihasználva a csillagokat tanulmányozta és az emberi lét értelmén elmélkedett.

Mikor Tod megérkezett, Profot épp mély meditációban találta. Máskor is volt már így, tudta, mit kell tennie. Leült és várt. Ám csakhamar megunta a tétlenséget, s a távcsőhöz ment. Belenézve épp a Sarkcsillagot látta. Már nincs sok hátra. Néhány óra és felkel a Nap, és megkezdődik, amire vártunk, a napéjegyenlőség. De mi is ez? Próbálta felidézni, amit Proftól hallott erről: Ugyebár, ekkor a Föld tengelye merőleges a Napot a Földdel összekötő képzeletbeli egyenesre. Ebből értelemszerűen következik, hogy az azonos hosszúsági körökön fekvő városokban ugyanakkor fog felkelni és lenyugodni jó öreg Napunk. Ezáltal a nappal és az éjszaka egyenlő hosszú lesz. Tod elmosolyodott. Professzor mindig ilyen furcsán beszélt.

Elfordulva a távcsőtől látta, hogy barátja magához tért. Jobban szólva magánál volt, ám mintha sokkhatás érte volna. Tod odament hozzá és faggatni kezdte:
- Na, milyen volt? Ilyen sokáig még soha nem voltál távol. Merre jártál? – Prof ránézett és – már nyugodtan – megszólalt.
- Azt Te elképzelni nem tudnád! Még nem. De ezt Neked is látnod kell! Feltétlenül.
- Jó, de mit? – Prof nem válaszolt, csak felállt és a teleszkóphoz ment. Nem nézett bele, csak bámult maga elé. Aztán megszólalt, még mindig háttal Todnak:
- Az imént olyan szintjére jutottam meditációmnak, mint eddig még sosem. És Te hogy állsz? Sikerült már kilépned a testedből?
- Nem igazán. Próbálkozom, de néhány pillanatnál tovább nem bírom.
- Ezzel a hozzáállással nem is fog menni! – Csattant fel Professzor.- Ne próbáld, hanem csináld!
- Attól félek, ha túl sokáig maradok távol, nem leszek képes visszatérni.
- A lélek csak egy bizonyos ideig képes a test nélkül létezni. A hossza attól függ, milyen gyakorlott vagy a meditációban. Ha letelik az idő, szellemed automatikusan visszatér. Úgyhogy ne aggódj! Én legutóbb egy félórát voltam távol, és látod, semmi bajom. Amúgy ennyi idő pont elég arra, hogy lásd, amit én. Bár ez a testen kívüli utazás egy kicsit felkavaró. A visszatérés olyan, mintha egy vízesés magával sodorna… De most gyakorolj! Még ma el kell jutunk oda, ahol jártam. Én kívülről foglak figyelni, és segítek. – Ezzel letelepedett korábbi helyére és hagyta érvényesülni szellemét.

Tod megvonta a vállát. Nem értette, miért olyan fontos elszakadni testétől. Nagyon jól megvolt benne. De az is igaz, hogy Professzorban eddig még nem csalódott. Így aztán, Proffal szemben, ő is lótuszülésbe telepedett. Lecsendesítette és megtisztította gondolatait, kitágította tudatát mindaddig, míg ki nem alakult körülötte a szoba. Látta saját és barátja testét … és Prof szellemét is, amint megragadja, és határozottan maga után vonja.
Elindultak, ki a padlásról, fel az égbe, maguk mögött hagyták a házat, a várost, … a Földet. Hátra nézett és elcsodálkozott. Látott már űrfelvételeket a bolygóról, de valahogy nem így képzelte el. Sokkal élettel teltebbnek tűnt. Szinte vibrált az energiától.

De nem maradt sok ideje a nézelődésre, mert már mentek is tovább. Az űrben kitisztultak érzékei: a hangok kiélesedtek, az ízek felerősödtek, a látvány letisztult … Megkerülték a Földet, elmentek a Nap majd a bolygók mellett, hátrahagyták a Naprendszert és a Galaxist … mindezt egyre gyorsuló sebességgel. Tod már alig látott valamit környezetéből. Mégjobban kitágította tudatát, s ezzel újra észlelt mindent. Prof még mindig előtte ment, és ekkor mintha egy határvonalat léptek volna át, a sötétséget, mely eddig körül vette őket, vakító fénnyé változott. Növekvő tudata egyre kisebbedő üveggolyónak észlelte azt, amit eddig a világmindenségnek hitt.
Egyre több ilyen fekete golyó tűnt fel. Voltak kisebbek, nagyobbak, mindegyikben egy-egy galaxissal, s ezek egymás körül keringtek… rendszert alkottak, egy összefüggő egészt, ami lassan alakot öltött. Az alak egy ember volt. Tod csak most értette meg: belecsöppent egy másik világba. Nemis egy másikba, hanem egy olyanba, amelynek ő is része – ha úgy vesszük kvarknál is kisebb szinten; mégis felnagyított szellemével mindent olyan tisztán, és úgy érzékelt, mintha a saját bolygóján lenne.

Már épp hozzákezdett, hogy jobban körülnézzen ebben az új világban, ám ekkor váratlanul elkezdett zuhanni. Tudata egyre szűkült, majd, mint egy bomba, becsapódott a testébe. Elájult.
Mikor magához tért, Professzort látta maga előtt.
- Korán visszarántott a tested, már nem tudtalak utolérni, hogy lefékezzelek. Túl gyorsan csapódtál be, ezért vesztetted el az eszméletedet, sajnálom, nem vltál még felkészülve. Emlékszel valamire?

Tod kótyagos fejjel kotorászott emlékei közt: meditál, elhagyta a testét … aztán beugrott minden. Az út … a fény … egy ismeretlen alak … egy ismeretlen világ.
- Tényleg létezik? – Kérdezte végül Professzort. Hogy mi, azt ő sem tudta pontosan megmondani.
- Szerinted? – Mosolygott sejtelmesen barátja.
Az eset után Tod többször lepergette emlékezetében a történteket. Vajon lehetséges? Tényleg megtörtént? Vagy csak egy álom volt, amit a sikertelen kilépés váltott ki belőle?
Évekkel később, mikor már saját erejéből képes volt kilépni testéből, még akkor se tudott olyan messzire eltávolodnia, mint azon a bizonyos éjszakán napéjegyenlőség idején.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához