LFG.HU

Ávár Imre
novellaCimkek

Sinog Kul, az Északi Szövetség börtöne

A törpe haldoklott.
Vére szétömlött a kőpadlón, tócsába gyűlve vette körül sebekkel borított testét. Az egykoron oly büszkén viselt tarini láncingje cafatokban lógott rajta, a valaha kékre edzett vértjét most saját vére festette vörösre.
A támadók már elmenekültek a Kapun keresztül, melyen érkeztek, a sebesült törpét meg otthagyták halott bajtársai között, és most, ahogy homályos szemekkel a mélyváros barlangfolyosójának plafonját bámulta, tudta, hogy rövidesen eljön érte a halál.
Kiszáradt ajka szétnyílt, ahogy levegő után kapkodott.

Vizet!
Még egyszer megpróbálta elérni az övére csatolt kulacsot, izmai azonban nem engedelmeskedtek akaratának. Remegő tagokkal hanyatlott vissza.
Megint nem sikerült neki. Sóhajtva fektette lázban égő arcát a hűs földre, végleg feladva a reményt.
Miközben feldagadt nyelvét végigfuttatta kicserepesedett ajkain, érezte a vér sós ízét, ami lassan kezdett ráalvadni az arcára, és vöröses csomókban tapadt szakállába.
Könnyek gyűltek a szemébe.
Nem a fájdalomtól, az már messze járt. Többé már nem érzett mást csak tompaságot és valami megfoghatatlan ürességet. Inkább a tehetetlenségtől, és attól, hogy így történt. Hogy ilyen egyszerűen vége. Hogy csak ennyi az élet.
Bár lehet, hogy csak félt a haláltól.

Ne is ámítsd magad. Mindannyian félünk a haláltól, ez alól még a legendák nagy hősei sem kivételek.

A szavak ott visszhangoztak elméje peremén, lassan jutottak el tudatáig. Olyan volt, mint amikor a Lélekhívók megidézik egy ős lelkét a Róinnon, ezen a misztikus síkon, a lét és nemlét határmezsgyéjén.
Akkor ez már a halál…

Nem, még nem haltál meg, de hamarosan eljön értünk. Hamarosan mi is köztük leszünk. Lejárt az időnk ezen a világon, nemsokára elfoglalhatjuk a helyünk köztük, ott, a Kőatya lábainál.

A törpe felnyögött.
Nem, még nem halhatok meg! Még élnem kell! El kell mondanom, hogy mi történt itt…

Miért ragaszkodsz ahhoz a nevetséges léthez. Nem mi választottuk, és nem is állt szabad akaratunkban, hogy másikat válasszunk helyette. Rabok vagy, azok maradunk, aki vagyunk. Saját vágyaink rabja. Azok maradunk, akik voltunk. A szabadság mindig csak jövő idejű. A múltban már nem lehet megtalálni. Senki sem választhat másik múltat magának. Mindennek, ami megtörtént, úgy kellett történnie, ahogy történt. Utólag minden kényszerű, előzőleg semmi sem az. Bábok vagyunk. Nem voltak önálló gondolataink, tetteink. Minden, amit tettünk meg volt írva.* Az is, hogy itt végezzük, a börtön hideg padlóján a saját vérünkbe fetrengve. A halál felszabadít. Kívánd a halált.

El kell mondanom, hogy olyan hirtelen történt minden…

Vak vagy, a sorsod elvakít. Lásd be, hogy vége.

Nem, még nincs vége!
Hirtelen tört rá a felismerés, ami eddig is ott lappangott, valahol mélyen a tudatában. Hidegzuhanyként érte, és kijózanította. Elméje, mely már kezdett elhomályosulni, kitisztult.

Homálytestvér!

Lelkének sötét oldala.

Igen testvér, én vagyok. Egész életedben nem hallgattál rám, s látod hová jutottál. Most bízd rám a vezetést. Hamarosan úgyis meghalunk.

Nem, én még nem halok meg! Addig nem, amíg el nem mondom valakinek, hogy mi történt.

Te tudod, testvér…

A törpe megrázkódott, ahogy hirtelen magára maradt.
Ismét tudatába került a körülötte lévő világnak. A hegy gyomrából kivájt folyosó hideg padlójának, ahol feküdt, a szomjúságának, a halál mindent betöltő jelenlétének.
Itt élte le az egész életét, ebben a barlangvárosban. Ami a külországi utazónak vagy kalandornak csak átláthatatlan labirintus, folyosók, óriási csarnokok, szűk sikátorok és zsúfolt házak szövevénye volt, neki az otthont jelentette. Az utcákat, melyeket számtalanszor bejárt, az erkélyeket, ahová gyakorta felkapaszkodott, hogy szabadon gyönyörködhessen a Tarin-hegység megzabolázatlan vízesései, és hatalmas erdőségei látványában.
Híven szolgálta urát, a herceget, és emlékezett hogy milyen büszkeséggel töltötte el nemzetségét, hogy a Szövetség legnagyobb börtönének őre lett.

Az irdatlan folyosó és zárka együttest mélyen a város legalsó szintje alá vájták, törpe mérnökök segítségével. Csupán egy ki- és bejárata volt, egy közel negyedmérföldes akna, melyben egy felvonó működött, amit szintén népe mesterei készítettek. Bár a foglyokra egyaránt vigyáztak törpék és a Szövetség katonái, a legelvetemültebb ellenségeket – még a gondolat is büszkeséggel töltötte el – törpe harcosok őrizték. Nem is került sor szökésre az elmúlt évszázadok alatt.
Egészen mostanáig.
Minden erejére szüksége volt, hogy elfordítsa a fejét és végignézzen a folyosón. Vagy egy tucat törpe holteste feküdt körülötte, s bár szép számmal hevertek ott a behatolók fekete ruhás holtestei is, szomorúsággal töltötte el a látvány. A fáklyák lobogó fényében az egész olyan misztikusnak tűnt, mintha nem is valós lenne, csupán a képzelete játszana vele.

De a támadás valós volt, és a behatolóknak arra is volt gondjuk, hogy a felvonó szerkezetét megrongálják. Az építmény most úgy hevert ott, félig bedőlve a folyosóra, mint egy szárnyaszegett rackla.
Ismét leperegtek előtte az események.
Ahogy a folyosó homályát megtörve kékes energia-kisülések születtek a semmiből. Ahogy villózva áramlottak a levegőben, egy kapu alakját öltve fel. Ekkorra már a többi törpével együtt csatabárdját markolva készültek a támadásra, a tűzre azonban egyikük sem számított.
A lángoszlop hirtelen vágódott ki a kapuból, a gyilkos forróság lángra lobbantotta a közelben állókat. A levegőt égett hús szaga töltötte be, s égő alakok vergődtek az alagútban, de mielőtt még bármit is tehettek volna, megérkeztek a támadók.

Fekete árnyakként csaptak le rájuk, játsznyi könnyedséggel törték át a törpék összezavarodott védelmi vonalát, minden csapásuk halált osztott.
Emlékezett, amikor az egyikükkel szembekerült.
Őt előtte álló társa óvta meg a tűzhaláltól, aki a szeme láttára kapott lángra, s hiába próbálta égő szakállát oltani, a tűz egyre csak terjedt testén, kiolthatatlanul. Mielőtt segítségére siethetett volna, egy árnyék tornyosult fölé, a tűzfény végigtáncolt pengéjén, ahogy lecsapott rá. Csak az utolsó pillanatban tudta csatabárdja nyelével hárítani a csapást, amely megreccsent ugyan, de nem törött el.
És ekkor támadója arcába nézett.
Bár ne tette volna. Szinte megbénult, ahogy a rémisztő álarcot megpillantotta. Egy bronzba öntött démon arca bámult vissza rá, amely halált ígért. Talán a döbbenet okozta, talán valamiféle mágia, hogy nem vette észre ellenfele másik, rövidebb pengéjét, ami mintha a semmiből tűnt volna fel kezébe, s amely a tarini láncinget átszabva az oldalába mart.
Ezután már nem sokra emlékezett. Érezte, ahogy a földre hanyatlik. Hallotta a kiáltásokat, a csatazajt, szemei előtt azonban összefolytak a harcolók, csak árnyakat látott, amelyeket képzelete kedve szerint torzított.

Aztán már csak a csendre, és hogy ott fekszik a kőpadlón, a saját vérében…
Hirtelen halk beszédfoszlányokat hallott a távolból, és egy surrogó hang vonta magára a figyelmét.
Ahogy a felvonó aknája felé nézett, látta, hogy a kürtőben kötelek ereszkedtek alá, lágyan mozogtak, mintha valakik másztak volna rajtuk.
Elszédült.
A sötétség hirtelen tört rá, nem tehetett ellene semmit. Küzdött ugyan, de már túl gyenge volt.
Látása elhomályosult, de nem engedhette, hogy most meghaljon.
Még nem.
Előbb el kell mondania, hogy mi történt…

Homályosan, mintha nem is ebben a világban lenne már, látta, ahogy három alak ereszkedik alá a köteleken, és fegyvereiket készenlétbe tartva belépnek a folyosóra. Noha csak árnyakat látott, felismerte őket. A Hercegi Gárda katonái közé tartoztak, akik ahhoz képest, hogy emberek voltak, meglepően jól kiismerték magukat a tárnákban.
Egyre közeledtek hozzá, bár mintha imbolyogtak volna, és furcsamód velük együtt imbolygott volna az egész folyosó is.
Tágra nyitotta a száját, hogy odakiáltson nekik, de csak gurgulázó hangok törtek elő a torkából.
El kell mondania, hogy mi történt…

Amikor az egyik árnyalak fölébe hajolt, egy pillanatra kitisztult a látása. Látta a katona arcát, s nem is annyira hallotta, mint inkább leolvasta szájáról a kérdést.
– Mi történt itt?
A törpe hiába erőlködött, nem tudott válaszolni.
Érzéketlen hűvösség kúszott fel a nyaka felől az arcára. A félhomályos folyosó egyetlen ponttá zsugorodott össze, benne a gianagi gárdista arca.

Már késő, testvér. Már késő…

Elborította a sötétség.

* Ez a rész nem az én agyszüleményem, hanem Michael Ende: Tükör a tükörben c. könyvébõl való.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához