LFG.HU

Morak
ismertetőCimkek

http://lfg.hu/wp-content/uploads/2015/10/birdman-poster.jpgKicsit félve vágtam bele a film megtekintésébe. Az elmúlt hónapokban sajnos eltávolodtam az intelligens filmek világától és a könnyed kikapcsolódást nyújtó moziélményekkel vettem körül magam. A Birdmanről tudtam, illetve a beharangozók alapján tudni véltem, hogy messze áll ettől a stílustól és megközelítéstől, viszont oly sok jót hallottam s olvastam róla, hogy nem bírtam ellenállni a késztetésnek, leküzdöttem félelmeimet, hogy nem leszek elég jó a filmhez, s leültem megnézni. Jól tettem.

A történetet nem ismertetném hosszasan, csak nagy vonalakban, ha valaki nem ismerné még azóta sem. Van egy színészünk (Riggan Thompson), akinek élete legnagyobb szerepe egy kosztümös szuperhős mozifilm sorozat volt, melyben komoly színészi munka nem, de a hype miatt világhírnév lett a jussa. Ám egy gyerekkori álom miatt hátat fordított Hollywood tiritarka világának (legalábbis ő szereti ezt hinni, esélyes inkább, hogy simán kiöregedett és kezdik elfelejteni) s elhatározta megrendezi álomdarabját, a kedvenc írójától: Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk (What we talk about, when we talk about love).

Ez egy kevés szereplős színdarab, amiben a szerelemről filozofálnak. Komoly nehézségekkel küzd a rendezést és a főszerepet is magára vállaló Thompson, s amikor egyik színészét majdnem halálra sújtja egy lezuhanó lámpa, Brandon az ügyvédje megszerzi neki New York legtehetségesebb színészét, Mike Shinert, aki a sajátos munkamódszereivel nem csak felbolygatja a dolgokat, de eddig nem látott magasságokba emeli a kudarcra ítélt rendezést. Vagy mégsem?

A sztoriról ennyit, nem többet lehet írni spoilerveszély nélkül. Ami érdekesség teszi a Birdman-t, az nem más, mint Michael Keaton váratlanul és átütő erővel felszínre tört lenyűgöző színészi játéka. Személy szerint nem tudok nem párhuzamot vonni Keaton és Thompson között. Keaton is híressé vált a Batmannek köszönhetően, azóta nem láttam komolyabb szerepben, talán elvétve. Thompson karakterével ugyanez történt. Felvette a latex jelmezt, bohóckodott három filmben, majd a negyedik rész előtt hirtelen felhagyott az egésszel és szépen a mozivilág peremére került.

Ám ez csak egy a kellemes meglepetések sora közül. A Thompsont kínzó tudatalatti hang, Birdman, aki egyszerre alteregoja és skizoid szellemhang, aki ellen folyamatosan küzd, bizony komor és depresszív hatást képes a nézőre gyakorolni és ezért külön dicséretet érdemel a rendező és Keaton is, itt könnyen mehetett volna a mű bohózatba.

A vizuális megjelenítéssel sikerült még dobni erre egy lapáttal. Mi nézőként nem látjuk, de nagyon jól ki lehet találni, hogy az ahogy Thompson megéli a tudathasadását miként nézhet ki a valóságban, de ezt csak a film vége felé mutatja meg a rendező, addig csak Thompson hallucinációin keresztül látjuk a lelki vívódása közben elkerülhetetlen pusztítást és színészi allűröket.

Hozzáteszem, ha már a vizualitásnál tartunk, Iñárritu a vágások és beállítások ügyes kombinációjával elérte, hogy egy hangyányi túlzással azt is mondhatnánk, hogy látszólag egyetlen snittel vették fel az egész filmet. Bár el lehet különíteni a határvonalakat, ha nem erre figyelünk inkább, hanem a történetre, akkor a film át tudja adni nekünk ezt az érzést, és fontos megjegyeznem, hogy mindezt természetes könnyedséggel teszi.

A befejezés pedig…ó, erről külön fórumot lehetne nyitni, hogy vajh mi történt Thompsonnal. Természetesen nem fogok nekiállni a lehetséges magyarázatok boncolgatásának, mivel lerántanám a leplet a befejezésről, ennek felfedezését azonban rábíznám azokra, akik még nem látták a filmet. S kérek mindenkit, aki megjegyzést fűzne eme íráshoz, az se spoilerezze le a film végét.

De annyit elárulhatok, hogy biztos vagyok benne, hogy bárki nézi is meg, ugyanúgy lesz vele, mint én, napokig, talán hetekig pörög majd az agya azon, hogy mit is látott tulajdonképpen és ötletelni fog a lehetséges megoldásokon.

Végezetül egy kis elmélkedés arról, hogy kiknek is szól a film. Egyértelmű számomra, hogy nem mindenkinek. A felvezetés lassú, a vizuális trükkök kizárólag az mesélést szolgálják, nem olcsó kísérletek a figyelem fenntartására, azt maga a történet kívánja megtenni. Viszont a téma látszólagos komolytalansága ellenére is, a film felvállalja és sikeresen teljesíti is a feladatot, hogy komoly kérdéseket feszegessen, s bár nem beszél róla, nem akar megoldásokat adni ezekre a konfliktusokra, gondolatokat igyekszik a néző fejében teremteni. Kérdéseket, válaszok nélkül. Kérdéseket, melyekre a nézőnek magának kell válaszokat találnia és nem fogja a filmben megtalálni.

Én mégis azt írom, hogy azok is nézzék meg, akiknek nem zsánere a dráma. Ugyan filmvígjáték kategóriába sorolják több helyen is (tény, lehet nevetni a szereplők csetlés-botlásán), de számomra felfoghatatlan, hogy milyen megfontolásból helyezték ebbe a kategóriába. Ez félrevezető lehet. Ma már Hollywoodnak „hála” a filmvígjáték címke könnyű szórakozást ígér, ahol a nézőnek nem kell mást használnia a rekeszizmain kívül. A Birdman nem vígjáték. A Birdman – bármiféle pátoszkeltés szándéka nélkül írom – egy mestermű. De ilyen filmkategória nincs, így maradjunk abban, hogy a dráma és a szatíra sajátos keveréke, a szatirikus elemek túlsúlyával.

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához