LFG.HU

Diamond Dave
novellaCimkek

Az eső csendesen verte a szélvédőt, sejtelmes vízfátylat vont elém, melyen olykor rést ütött egy-egy szemből jövő autó elmaszatolódott reflektorfoltja. Órák óta hallgattam már az ablaktörlő monoton kattogását és az abroncsok által felcsapott víz sistergését. A sáros permet átlátszatlan felhőbe rendeződött mögöttem és vékony rétegben megtelepedett a hátsó szélvédőn. Végtelen pillanat időtlen buborékában haladtam, hermetikus itt-és-most-világban; néha az egész utazás akaromtól független, öntudatlan sodródásnak tűnt. Mintha mások váltottak volna jegyet számomra és én csak találgatnám, mi lehet az úticél.
Olga a hátsó ülés sarkába húzódva fázósan kuporodott össze. Néha fel-felriadt és álomtól kótyagos tekintete megpróbált áthatolni a kinti vízfüggönyön: talán azt fürkészte, merre járhatunk.

Én tudtam. Ismertem ezen az úton minden elágazást, pihenőhelyet, az ócska motelokat és a sötét kísértetekként elsuhanó nyomorult szabolcsi falvakat. Éveken át minden héten – volt hogy kétszer is – megtettem a Budapest-Lvov-Uljabinszk útvonalat a nyerges Scania-val, egy 18 tonnás BulkMaster-rel; nem csoda, ha minden kis kanyar bevésődött az agyamba.
Záhonynál léptük át a határt. Szabályos céges menlevelem volt, a papírjaimat Donner Árpád névre állították ki. Két perc nem sok, annyit sem foglalkoztak velünk. Aki kifelé megy, menjen Isten hírével.

A határ túloldalán furcsán hidegek voltak a fények és időnként halványan ismerős arcok merültek fel a kortalanság óceánjából. A valóság eltávolodik és ködössé, álomszerűvé válik ezen a kietlen vidéken, ezt máskor is tapasztaltam már. Nem tudom az okát; talán amolyan fizopszichózis, az ötven kilométer széles senkiföldje, az egész évben kopár fák, elnéptelenedett falvak, gazzal felvert udvarok és tönkrement utak hatása a lélekre. Úgy tűnt, a Teremtő végleg elfordult ettől a vigasztalan tájtól.
Az eső elállt, fényszóróm kévéje odakinn hűvös éjszakába mart. Az utastér sötét langymelegéből a fáradtság ólmos karjait bontogatta felém és megpróbált belémcsimpaszkodni, hogy öntudatlan álom mélyére rántson. Az utolsó kapszula hatása múlóban volt.

Olga történetére gondoltam. Valahonnan ismerősnek tűnt, talán velem is megestek hasonló dolgok egykoron. És Kenre gondoltam. Nem hittem volna, hogy valaha az életben még találkozom vele. Az évek során szisztematikus és tudatos munkával temettem el a múltat. Azt hittem, tartós betonágyat építek, de kiderült, hogy csak valami ragacsos-nyúlós kulimász alá rejtettem a céges éveket. Az emlékek elemi erővel, arctalan, szétfeszített ujjú, üvöltő fantomokként emelkedtek ki a ragacsos ködből, mikor Ken visszatért.
Váratlanul jelent meg ócska, negyedik emeleti lakásom ajtajában és egy gyönggyel fűzött hajú, csupa fekete bőrbe meg latexbe meg hódprémbundába öltözött szőke kimérát tolt maga előtt.
– Bemutatom Olgát. Egy kis szívességet szeretne kérni tőled. Csak te tudsz rajta segíteni.

Kilenc évvel ezelőtt kezdtem dolgozni a Union Energetics-nél. Az EU és Ukrajna között akkor megkötött kétoldalú energia moratórium szükségessé tette a Cég kelet-európai divíziójának megszervezését és az elsők között jelentkeztem a határon túli munkára. Ambiciózus és boldog voltam akkoriban. Büszkén viseltem a Cég grafitszürke overallját mellrészén a furcsa, lendületet sugárzó ábrával, mely mindig földkörüli pályára álló űrrepülőgépet juttatott eszembe. Jól megfizették a munkámat és az első év után kiismertem magam annyira az itteni viszonyok közt, hogy be mertem vállalni egy kis mellékest. Persze óvatosnak kellett lennem, végtére is Álomország, az Unió keleti végbástyájánál voltunk és nem babra ment a játék. De ezt az aki-mer-az-nyer-fizetéskiegészítést nekem találták ki.

Már épp kezdett rutinmunkává degradálódni a Cégnek végzett meló, mikor a véletlen összehozott pár szerencsétlennel, akik mindenáron szerették volna testközelből megtapasztalni az ígéret földjét. Hosszú estéken át beszélgettem a vezetőjükkel, egy intelligens, puhovói fizika tanárral, Andrej Varzakovval.
– Azt hiszed, odaát jobb? – firtattam állandóan, de ő mindig oda lyukadt ki, hogy muszáj megpróbálniuk. Éveken át gyűjtögetett, hogy egyszer a családjával együtt felkerekedhessen; sikerült is majdnem hatezer hrivnyát összekuporgatnia. Aztán néhány nap alatt rombadőltek az álmai. Gyemlin elnök kormánya képtelen volt tovább ellenállni a multik szüntelen és egyre erősödő ostromának és határtalan kedvezményeket biztosítva számukra, potom három hét alatt elkótyavetyélte az ország stratégiai ágazatait. Ukrajna megnyílt a nyugati hiénák előtt. Egy hónap múlva már hétszáz százalékos volt az infláció.
– Mennünk kell, különben beledöglünk – hajtogatta eltökélten Andrej.
Megszántam őket. A raktér ólombetétes válaszfala és a négyszázliteres üzemanyagtartály között kialakítottam egy kis féreglyukat, ahol elfért öt-hat ember, ha jól összehúzták magukat. Szerencsétlenek. Órákon át szívták a párolgó diesel olaj szagát és félméterre tőlük, az ólombetét túloldalán ott volt a reaktív kamra, ahol a kiégett fűtőelemek után mindig visszamaradt valamennyi radioaktív salak.

Az első fuvart szívességből csináltam. Egy vasat sem kerestem rajta, sőt megfogadtam, hogy ez volt az első és az utolsó. Elszörnyedtem, mikor a főváros határában, egy elhagyatott útszéli pihenőhelyen kiengedtem a három férfit és a két nőt a szabad levegőre és megláttam oxigénhiánytól sötét lilára színeződött arcukat, másfélszeresére duzzadt, kilógó nyelvüket. Lerogytak a földre és hörögve-fuldokolva kapkodták a levegőt. Aztán az egyik asszony összeszedte magát, odatámolygott hozzám és megcsókolta a kezem.

Fogadalom ide vagy oda, a következő alkalom nem váratott sokáig magára. Alig félpercet vacilláltam és igent mondtam. Pár hónap alatt úgy beindult az üzlet, hogy rendszeres, csütörtök esti, Budapestre induló járataimra hetekre előre foglaltak voltak a helyek.
Persze, akárhogyan szárnyalt a bolt, ez akkor is csak a mellékes maradt. A Cég volt számomra az elsődleges, hosszútávon náluk képzeltem el a jövőmet . Nagy dolgok voltak kialakulóban és a megváltozott politikai helyzet is nekünk kedvezett.
Aztán megismertem Kent. Ken részecskefizikus volt és az angliai központ akkoriban küldte oda, mint a kutatási részleg új vezetőjét. Két-három hetente összeültünk, hogy megbeszéljük a következő hónap során esedékes beszállításokat: fűtőelemek, szurok, földpát, egyre gyakrabban elektromos alkatrészek, magnetron tekercsek, kényes optoelektroniai műszerek. Párszor együtt ebédeltünk az R&D szint üzemi étkezdéjében, mely inkább hasonlított hatalmas méretű, sterilizált pályaudvari váróra, mintsem étteremre.
Ken mindig roppant lelkesen beszélt a munkájáról, magával ragadó volt az optimizmusa.
– Hatalmas változások szemtanúi leszünk hamarosan – magyarázta nagy hévvel. – A mínusz haton a jövő héten állítjuk üzembe Másenyka Kettőt – mondta és fülig érő vigyorra szaladt a szája. – A fenébe, még midig megmosolyogtatnak ezek a ruszki nevek! A csapat ragaszkodott hozzá, hogy így nevezzük el. – Fejével valahová kifelé, a főreaktor irányába intett. – A mámuska az Egyes, az öreglány; és hamarosan ott fogunk bábáskodni a fiúkkal a kislány születésénél is.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mi folyik idelenn. Érdekes dolgokat mondott, bár nem elégített ki a válasza. – Alternatív energiaforrások után kutatunk és egy, az egész világot megrengető, forradalmi felfedezés küszöbén állunk. Az emberiség hamarosan maga mögött hagyhatja a tudományos realizmust és az anyagot és átléphet az ösztönszerű észlelések, a villámcsapás erejű, hirtelen megvilágosodások korszakába. Az elme hatalmának kora fog eljönni, egy csodás és felemelő új korszak.
– Úgy beszélsz, mint egy próféta, nem mint egy fizikus – néztem rá megnyúlt arccal.
– A kettő nem is áll olyan távol egymástól – felelte rejtélyes mosollyal.
– De mi köze ennek az alternatív energiákhoz? – értetlenkedtem tovább.
– Több, mint gondolnád – válaszolt és talán szeretett volna visszatáncolni és nem mondani többet, de most már nem hagytam annyiban. Addig forszíroztam, míg előrukkolt valami halandzsával a tér-idő szövedékéről, időugrásról, a kvantummechanikai állandóról meg a relativitás elmélet gyakorlati következményeiről és a végén annyira belemelegedett, hogy alig lehetett leállítani.
– Az Einstein-Rosen-Podolsky híd évtizedekig megvalósíthatalannak, paradoxonnak tűnt a fizikusok számára. A legnagyobb koponyák is legfeljebb elméleti lehetőségnek tartották. Mára azonban bizonyíték van a létezésére. Laboratóriumi körülmények között mi is elvégeztük már a kísérletet, bár csak kéttized nanowattos gyorsítót használtunk. Ha üzembe helyezzük Másenyka Kettőt, gigászi távlatok nyílhatnak meg előttünk…

Fáradtan dörgölten a halántékomat és már megbántam, hogy annyira makacsul kérdezősködtem.
Elhallgatott egy pillanatra és fürkészőn vizsgálgatott. – Kimerültnek látszol. Csodálom, hogy még nem mondta be a szervezeted az unalmast heti ezerötszáz kilométer után. – Kotorászni kezdett a kezeslábasa zsebében és kivett egy apró orvosságos üvegcsét. – Kék Lángot kéne szedned. Engem pokolian jól karbantart.
Akkor még nemet mondtam. Elvből elleneztem minden drogot, de néhány beszélgetés után Ken az aggodalom utolsó csíráját is kiölte a lelkemből. És valóban igaza volt: napi egy kapszula csodát művelt az emberrel.
– Nem is drog – mondta Ken – csak afféle energizáló. Alig erősebb, mint egy dupla kávé.
Teltek múltak a hónapok és időközben otthon, Budapesten megszületett a lányom, Orsolya. Soron kívüli szabadságot kaptam a Cégtől és grátisz beutalót Maspalomasra két hétre, három főre, ötcsillagos szállodába, teljes ellátással.

Boldogan és kipihentem, csokoládébarnára sülve érkeztünk vissza Gran Canaria-ról. Hol voltak még akkor a szolar szűrők, az egészségügyi határértéknél két és félszer erősebb UV-sugárzás, a védőruházat- és kozmetikumok kötelező használata! Alig érzékeltünk akkoriban a klímahatárok eltolódásából valamit is. Egyszóval ambicióval, nagy munkakakedvvel és energiával feltöltődve tértem vissza. Úgy éreztem, sínen van az életem és mindezt a Cégnek köszönhetem.
Mikor Kiscsillag – a lányom; én csak így neveztem – tízhónapos lett, a feleségemmel, Máriával együtt kiköltöztek hozzám Lvov-ba. Kiscsillag első születésnapját már ott ünnepeltük a Készenléti Lakótelep D6-os tömbjének 17-es lakásában. Mennyei boldogságot jelentett számunkra, hogy végre saját otthonunk van és nem Káposztásmegyer Kettőn nyomorgunk egy 34 négyzetméteres albérleti lakásban. Esténként kiálltunk a pici teraszra és bámultuk a csillagokat Máriával. Olyan közelinek tűntek, hogy bizonyosak voltunk, kinyújtott kézzel elérnénk bármelyiket, leakaszthatnánk és fellógathatnánk a nappalink mennyezetére lámpának. De nem volt szükség rá, hisz` saját Kiscsillagunk minden valaha volt égitestnél fényesebben beragyogta az életünket.

A Cégnél egy pozíciónyit ugrottam és nem kellett már több napos utakat vállalnom. Heti egy-két alkalommal kiégett fűtőelemeket fuvaroztam a Puhovó meletti atomtemetőbe és minden két hétben kötelező orvosi vizsgálaton esten át. A Cég odafigyelt az embereire.
Egyre ritkábban vállaltam fekete fuvart, egyrészt, mert nem volt már égető szükség a mellékesre, másrészt jóval kevesebbet jártam haza Magyarországra akkoriban. Mi, cégesek az uniós színvonalú bérezésnek köszönhetően a nyomorultul élő ukránokhoz képest kiskárolyok voltunk.

Mária és Kiscsillag körülbelül egy éve laktak már velem, mikor először átéltem a furcsa, lebegésszerű állapot, amely később oly gyakorivá vált. Éppen Uljabinszkbe tartottam visszafelé. Teljesen átlagos, nyár végi este volt. Amikor az utolsó előtti kanyarba értem, hirtelen úgy éreztem, mintha apró molekulákra bomlana a testem, melyek rendezetlenül és roppant gyorsan rezegnek. Nincs jobb szó rá: egyszerűen hullámzottam. A térbeliség egyik pillanatról a másikra elvesztette értelmét, két dimenzióra redukálódott minden, a körülöttem lévő világ és benne én is. A színek megfakultak, a kontúrok elmosódtak és megszűntek a hangok. Valahogyan önmagam vetületévé váltam, akár egy fénykép. Aztán egy láthatatlan erő egymáshoz hajlította a fénykép széleit, majd visszaengedte eredeti helyzetébe, megint közelítette és ezt ismételgette néhányszor, nem túl gyorsan. Fájdalmat egyáltalán nem éreztem, csak valami roppant zavaró testen kívüliséget. Halványan emlékszem, mintha átfutott volna olyasmi az agyamon, hogy most rettenetesen rémültnek kellene lennem. Nem voltam az, hidegen és tárgyilagosan, kívülről is láttam a jelenetet, miközben átéltem a molekulára bomlás furcsa ürességét.

Képtelen lennék megmondani, mennyi ideig tartott ez az egész. Pár másodpercnek tűnt csupán, de utóbb a tények nem ezt bizonyították. Kótyagosan és zavartan gurultam az erőmű főbejárathoz. A sorompónál a sugárvédelmisek rutinos és gyors mozdulatokkal tapogatták körbe a járgányt pittyegő dozimétereikkel. Egy narancssárga kezeslábast viselő alak odasétált a fülkéhez és védőkesztyűs kezét végighúzta a jármű oldalán.
– Merre járt maga? – kérdezte ukránul és vigyorogva nyújtotta fel a félmarék havat, amit lekapart az ajtóról.
Meghökkenten bámultam le rá. Őt kevésbé zavarta a dolog, intett, hogy álljak be a fertőtlenítőbe. Amíg mosták az autót, fenn gunnyasztottam a pilótafülkében és vártam, hogy elmúljon a levert üresség érzete.

– Semmi vész, nincs ok aggodalomra – mondta Ken. – Ez a Kék Láng mellékhatása. Mióta is szeded?
– Több, mint két éve – vontam meg a vállam. – Azt mondtad, biztonságos – volt valami vádló él a hangomban.
– Persze, persze hogy az. Mint egy jó erős kávé reggelente. Az sem árthat túl sokat, ugye? – mondta és áthatóan nézett rám. – Mindazonáltal több évtized kávéfogyasztás okozhat problémákat a szervezetben.
– Két év, Ken, nem ugyanaz, mint több évtized! – utánoztam gúnyosan a hanghordozását.
– Oké, oké, nem kell mindjárt bepánikolni. Most állj le vele pár hétig, azt javaslom.
Végtére is nem történt semmi baj. Egy kis rosszullét volt, semmi több, múló hallucináció – nyugtattam magam. Igen, legjobb lesz, ha megfogadom Ken tanácsát és leállok a Kék Lánggal egy időre – határoztam el.

Kék Láng. Tudományos nevén makropeptid-tetrakarbonmetanol. Átlátszó, zárt kapszula, belsejében milliméteres átmérőjű, lebegő türkizkék gömböcskékkel. Pokoli forrósághullám, az erekben meglóduló friss, oxigéndús véráram. A felgyorsult valóság független, egymás utáni képkockákra bomló érzete, majd az egész agyat betöltő, kékes lobbanás. Saját zihálásom hangjai, mintha meredek dombra futottam volna fel, aztán lassú megnyugvás és elernyedés, a testben szétáradó energia és végtelen boldogságérzet.
Mária előtt titkoltam, hogy minden napomat hét milligram starterrel kezdem. De nem titkolhattam örökké. Magam is tudtam, hogy előbb-utóbb rá fog jönni. Egy reggel véletlenül rámnyitott a WC-n, amikor épp a kapszulától rámtörő öröm-eksztázis hatása alatt voltam. Talán ez volt az a nap, mikortól kezdtek elromlani a dolgok.

Leálltam egy időre, de négy és fél hétnél nem bírtam tovább. Ismét beszereztem Ken-től egy egész hónapra való adagot és újra életvidám és optimista lettem. Lassan visszatértek a hallucinációk is, egyre gyakrabban láttam valószerűtlen, lebegő dolgokat az útszélén és előfordult, hogy az erőmű egyszerűen nem volt ott, ahol lennie kellett volna. Rettegtem a gondolattól, hogy egyszer útszéli fának hajtok a hallucináció hatása alatt.
Aztán egy hűvös, március eleji napon Mária váratlanul összecsomagolt és elvitte magával Kiscsillagot is.
– Nem kívánom végignézni, amint tönkreteszed magad – mondta. – Kiscsillag az ősszel iskolába megy. Semmi szükség rá, hogy tyúkszaros bakancsú ukrán parasztok kölkeivel járjon egy osztályba, olyan iskolában, ahol télen nagykabátban ülnek a gyerekek, mert a félévszázados, rozsdás csövekből elfolyik a fűtővíz.
A céges iskoláról hallani sem akart. Elvei vannak, azt mondta, és kőkeményen ragaszkodik hozzájuk.
– Lehet, hogy jobban élünk, mint az itteniek. De ez a legsivárabb hely, amit életemben láttam. Nincs egy mozi, színház, semmi sincs… Itt a francos Céged kéthavonta megrendezett unalmas vacsorái jelentik a társasági életet! Minden az erőmű körül forog. Az egyén huszadlagos. Térj észhez, Ádám, a határon túl az emberek világa visszavár minket! Itt élve elmetjük magunkat. – Keserű arccal állt a becsomagolt bőröndök között. A ház elől felhallatszott a sárga Pobeda tülkölése.
– Remélem, jót teszek Kiscsillagnak ezzel a döntésemmel – mondta, mielőtt beszálltak a taxiba.
A lányom üveghez tapasztott, döbbent kis arca és könnyes szeme volt az utolsó kép, ami megmaradt a családomból.

Dolgoztam tovább és kéthetente rendszeresen küldtem pénzt Máriának. Ritkán jött levél tőlük. Öt hónap után utaztam először haza. Azon a címen, amit Mária megadott, töpörödött kis öregasszony nyitott ajtót.
– Három hét után elköltöztek – nyöszörögte a vénség. – Találtak jobb helyet a Belvárosban, így mondta az asszonyka – és csak nézett rám vizenyős szemeivel.
Nem kívánom senkinek az érzést, mely fogva tartott, marcangolt egész úton vissza Uljabinszkba.
Néhány héten belül hivatalos levelet kaptam. Mária ügyvéden keresztül közölte, hogy válni akar. Úgy éreztem, meghasad a szívem és kérges, élettelen, üres burokká válik. Szürkébe fakult az egész világ. Értelmét vesztette minden.
Többszáz kilométer távolból zajlott a procedúra. Nem volt erőm személyesen jelen lenni. Részegen fetrengtem a sötét lakásban, mikor a faxgép kiokádta a végzést. Nem volt családom többé.

Újra hétvégi fuvarokat kezdtem vállalni. Jobb volt, mint két pokoli hosszú napot eltölteni magányban és elszigeteltségben, arra várva, hogy végre eljöjjön a hétfő reggel és munkába kelljen menni. Titkon abban reménykedtem, hogy a pár óra alatt, amit Budapesten töltök, egyszer majd csak összefutok Máriával. Ostoba és hiú remény volt.
Aztán pár hét múlva gyökeresen megváltozott minden. Mindnyájunk élete hatalmas fordulatot vett.

Ken szokatlanul felajzott volt augusztus elején, töménytelen mennyiségben rendelt kadmiumkazettákat és ötven hordó nehézvizet a labor számára. A hónap második felében valami nagyszabású kísérletbe akartak belefogni a mini reaktorral a mínusz hatodik szinten.
Forró augusztus végi vasárnap fülledt estéjén érkeztem vissza a határ közelébe. Még az innenső oldalon megálltam egy útszéli, félreeső kis csehónál vacsorázni. Jól főztek, de az infrastruktúrával akadtak gondok, ezért muszáj voltam a telek hátsó részén keresni egy helyet, ahol elvégezhettem a dolgom.
Akkor robbant fel a reaktor. Kelet felől narancsszínű izzás vonta nappali fénybe az éjszakai eget. Az uljabinszki Egyes. Még hatvan kilométerre sem volt.
Becsületükre legyen mondva, nem volt semmi mellébeszélés. Félórán belül lezárták a határt. Mindkét irányban. A magyar oldalon rekedtem és valószínűleg szerencsém volt. Odaát ötven kilométeres körzetben mindenkit kitelepítettek. Helikopterekről irányították a mentést és próbálták profin tenni a dolgukat. De a likvidátoroknak akkor is oda kellett menni. Oda, ahol tombolt az égő pokol. Mindenkinek azonnal Csernobil jutott eszébe. Csakhogy ez most közelebb volt. Veszélyesen közel.

Tíz nap telt el, mire lecsengett a hisztéria első hulláma. Akkor átmehettem. A táj kihalt volt, szürke, hamuszerű por ülte meg a fákat, megtelepedett a növények levelein. Az út mentén húsz kilométerenként felállított fertőtlenítő kontingesek vártak hatalmas vízágyúkkal, melyekből semlegesítő oldatot locsoltak az autóra. Lvov külvárosát katonák őrizték és csak miután tüzetesen átvizsgálták a papírjaimat és megeresztettek néhány telefont, mehettem tovább. A város néma kísértettanyává vált. A szürke ég kupolája alatt a készenléti lakótelep az elmúlás mementója volt. Mindenkinek légszűrő maszkokat osztogattak és fillérekért lehetett elemes, kvarcórához hasonló digitális sugárzásmérőt venni.

Nem maradtam sokáig. Az erőmű környékére csak különleges engedéllyel mehetett bárki, de amúgy sem voltam kíváncsi rá. Az a szóbeszéd járta, hogy a Másenyka Kettővel végzett kísérlet során túl sok energiát vontak el az Egyes hűtőkörétől és emiatt történt a baleset. Ken és csapata megúszták odalenn a mínusz haton, a főreaktornál szolgálatban lévők közül azonban heten szörnyet haltak a robbanásban. A megfertőződöttek számáról óránként újabb adatok láttak napvilágot. A Cég belvárosban felállított válságközpontjának épületén a fekete zászlót ujjnyi vastag, szürke porréteg lepte be.
Még aznap kérvényeztem, hogy visszatérhessek Budapestre. Egy percig sem akartam tovább ezen a megmételyezett helyen maradni: győzött bennem a józan ész.
Néhány órán belül megjött a válasz. Hazatérhettem Magyarországra. Minden különösebb huzavona nélkül elfogadták a felmondásom és a különleges helyzetre való tekintettel megítéltek számomra háromhavi munkabért végkielégítésnek. Ez is több volt, mint amennyire számítani lehetett.

Óriási erőfeszítést, pokoli kínt okozott, hogy nem tudtam Kék Lánghoz jutni többé. A legutolsót úgy tartogattam, mint valami ereklyét. Napokon át képes voltam megállni, hogy ne nyúljak hozzá. A kíntól már négykézláb jártam körbe-körbe a bérelt újpesti lakás padlóján, rázott a zokogás és keservesen egyedül éreztem magam, olyannyira, mintha az utolsó élő ember lennék a Földön… Végül reszkető kézzel a számba dobtam a kapszulát.
Kínkeserves, gyötrelmes hónapok következtek. Végigjártam minden fellelhető dílert, a legfényesebb budai lokáloktól a mocskos gettónegyedbeli lebujok hátsó helyiségéig. Még csak nem is hallott senki a Kék Lángról. Kínáltak helyette megannyi mást, szintikokót, BSB-t, harctéri zsongatókat… nem kellett egyik sem. Lassan kezdtem azt hinni, álmodtam Uljabinszket, Kent, a Kék Lángot, az egész elmúlt hét évet.
Hat hónap telt mire, mire úgy, ahogy elmúlt a kézremegés, a folytonos letargia, az állandó öngyilkos gondolatok. Nem kerestem új melót. Üzletelni kezdtem ezzel-azzal és lassan amolyan seftes patkány lettem a betonrengetegben; orrgazdák, hackerek, nehézfiúk és egyéb antiszociális egyedek közeli ismerőse. Sose volt biztos, mire ébredek, mit tartogat számomra a holnap. Leépült, sikátorokban és lakótelepi lépcsőházakban settenkedő kis csóróvá váltam.

Kiscsillag és Mária emléke maradt meg számomra mint egyetlen tiszta és fényes valami, amibe kapaszkodhattam. Irtóztam a gondolatától is, hogy ebben az állapotban lássanak, de örökké dédelgettem magamban az álmot a boldog egymásra találásról. Még néhány hónap, öreg – bíztattam magam – és kilábalsz ebből a szarból. Akkor megkeresed őket.
A néhány hónapból egy év lett, aztán elmúlt a második is. A klíma fokozatosan egyre elviselhetetlenebbé vált. Május elején általában már beköszöntött a harminc fokos hőség és egész nyáron át csak rosszabb lett. Megszokott látvány volt a legnagyobb kánikulában is, hogy nyakig begombolkozott emberek jártak az utcán, így védekezve a sokszorosára növekedett UV-sugárzástól; mindenki az időjárás jelentést hallgatta, reménykedve az enyhülésben, néhány hűvösebb napban.

Nem tudom, volt-e köze ehhez a balesetnek, de abban biztos vagyok, hogy Ken és az emberei olyan kísérleteket folytattak, melyek valami anomáliát hoztak létre a légkörben és talán másban is… Mintha odakinn, az erőmű néhány kilométeres körzetében valamely rejtélyes erő révén lehetővé vált volna pillanatokra betekinteni egy eltorzult valóságba, egy mi-lenne-ha világba.
Eleinte még próbáltam Ken nyomára bukkanni – főleg a Kék Láng miatt – de mindenhol némaságba, elutasításba ütköztem. Odakinn időközben felépült Ukrajna második betonszarkofágja, az embereket szélnek eresztették vagy a Cég másutt kínált nekik munkát. Én pedig már nem akartam mást, csak felejteni.

Húsz kilométerre lehettünk Lvov-tól. Olga továbbra is mögöttem bóbiskolt. Az út mentén kopasz fák kísérteties ujjai meredtek az égre, néma felkiáltójelek az éjszakában. A csillagok most is túl közel voltak odafenn, mintha le akarnának szakadni a horizontról. Kis szellő kerekedett és furcsa hangokat véltem belekeveredni a zúgásba. Elkárhozott lelkek vészterhes moraját. Megborzongtam és fél kézzel kiráztam egy kapszulát a fiolából. Nem volt még reggel, de szükségem volt valami melegségre.
Talán félre kellene állnom – gondoltam, de semmi kedvem nem volt megállítani a kocsit ezen a kísérteties tájon. Hajtottam tovább és belepottyantottam a kapszulát a zsebembe.

Olga apja a likvidátorok második hullámával érkezett. Egy építőipari cég alkalmazottja volt, ráadásul nem is akárki, valami főmérnök, vagy mifene. Egy hétig irányította a mentési munkálatokat a betonszarkofág építésének korai fázisában. Nem engedték vissza Magyarországra és a családjának azt mondták, elhúzódnak a munkálatok, szükség van rá odakinn továbbra is. Hazugság volt minden szavuk. Az odaérkezése utáni második héten már Kijevbe szállították sok más szerencsétlennel együtt, akik szintén megfertőződtek. Három hónap után már nem lehetett tovább titkolni a családja előtt az igazságot.
Olga nem nyugodott bele a megváltoztathatatlanba. Másfél éven át kutatott és akkor váratlanul megdöbbentő bizonyítékra lelt. Egy adatbázisra, mely halottnak hitt személyek nevét, a baleset után húsz hónappal kelteződött kórházi jelentéseket és titokzatos pénzügyi átutalások adatait tartalmazta. A kezelt betegek listáján ott állt az apja neve is.
Olga megpróbálta megzsarolni apja egykori munkahelyét és információért cserébe felajánlotta nekik a tulajdonában lévő adatbázist. Azt mesélte, pár napig valami hozzám hasonló lakótelepi bérzsernyák bújtatta és egyfolytában menekülniük kellett a Nemzetbiztonságiak elől, akik szintén nem akarták, hogy kitudódjon az ügy.

Végül megegyeztek valahogy, épp az utolsó pillanatban, mielőtt az egyik országos tévécsatorna főműsoridőben lehozta volna a botrányt. Olga minden támogatást megkapott, hogy elindulhasson megkeresni az apját. Biztosat nem lehetett tudni, csak remélhette, hogy életben találja valamely eldugott klinika mélyén.

Hogy Ken honnan bukkant fel és hogy került a képbe, arról sejtelmem sem volt. Azt akarta, hozzam át Olgát a határon és a halott zóna szélén vigyem el valami emberlakta helyre, ahonnan már egymaga is tovább utazhat.
– Csak még ezt az utat tedd meg! – mondta rábeszélő mosollyal és megigazította tükörfényes napszemüvegét. – Hisz` nincs ember, aki jobban ismerné a zónát rajtad kívül.
Keserűen mosolyogtam. Valami van odakinn, Ken, ezt te is jól tudod – akartam mondani, de akkor az orrom alá dugta a csekket. Mikor megláttam az egyes után írt nullákat, alig akartam hinni a szememnek. Hitetlenkedve néztem fel rá.
– Vedd csak el bátran! – bólintott komoly arccal – Te vagy a legmegfelelőbb ember a feladatra.
Így aztán nem kérdezősködtem sokat. Jól jön a lóvé. Ha hazatérek, végre kilábalhatok a mocsokból és felkutathatom Kiscsillagot és Máriát!

Éjjel kettő körül Lvov külvárosának kísértetházai kezdtek előtünedezni a ködből. Rideg panelrengeteg állt őrt az út szélén, szürke, komor házak, megannyi jeltelen, élére állított dominó.
A központban élénkebbek lettek a fények és néhány magányos éjjeli autóssal is találkoztunk. Fáradtan és kiábrándultan festettek, összeszorított szájjal, görcsösen fogták a volánt.
Olga ébren volt; most döbbenten fordult az elhúzó autók után.
– Itt élnek emberek? – kérdezte és ijedtség csendült a hangjában.
– Igen, a belvárosban igen. Egyre többen költöznek vissza. A kormány szerint elmúlt a veszély.
Hallgatott és én hajtottam tovább. Később láttunk néhány gyalogost is a házak tövében: nagykabátos, állig begombolkozott alakokat. A lélegzetük füstként bodorodott a levegőben. Olga mindannyiszor döbbenten tapadt az ablakhoz és tekintetével hosszan kísérte őket.
Később elmaradt a lakótelep, ritkábbak lettek az utcai lámpák. Gazos árokpartok és kidőlt-bedőlt léckerítések mellett haladtunk el; csak sejteni lehetett a mögöttük sötétben megbúvó romos házakat.

Elhagytuk a lakott terület végét jelző táblát. Az enyhe emelkedő tetejéről hirtelen kilátás nyílt az alant elterülő völgyre; odalenn ritkás köd gomolygott a kísérteties holdfény megfestette táj fölött. A tejfehér masszából kiemelkedő sötét hasábok láttán hevesebben kezdett verni a szívem. A Készenléti Lakótelep kiürült házai aludták Csipkerózsika-álmukat a ködpaplan alatt.
A völgy felől új erőre kapott a szél, süvítésében ezrek keserves sóhaja szállt az ég felé.
Nyeltem egy nagyot és szilárdan álltam a rámrohanó emlékek viharát.
Az útkereszteződésnél erőt vettem magamon és a különös kényszeren, hogy jobbra fordítsam a kormányt és lemenjek oda. Balra fordultam, Tyihovo felé. Távolodtunk Lvov-tól, a Készenléti Lakóteleptől és a völgyön túl baljós-komoran elterülő, sötétbe burkolódzó erőműtől.
A szorító érzés enyhült a torkomon és néhány kilométer múlva – bár még mindig hevesebben vert a szívem a szokásosnál – kezdtem megnyugodni.

Tyihovóban a Barátság Panzió kopott épületének bejáratánál tettem ki Olgát. Röviden, félszegen búcsúzkodtunk. Néztem, amint kinyílik a hatalmas rézkopogtatóval felszerelt szürke ajtó és Olga besétál, maga után húzva kicsiny, műanyag bőröndjét.
Magamban mégegyszer sok szerencsét kívántam neki, nagyot lélegeztem a nehéz, savanyú levegőből és visszaültem a kocsimba. A zsebemből előkotortam a kapszulát, óvatosan a számba tettem és lenyeltem. Szememet lehunyva, fejemet hátrahajtva, elernyedve vártam a felturbózott ribóz molekulák vérpezsdítő rohamát és a kékes villanást.

A visszaút eseménytelenül telt. Felajzott gondolataim egyre Kiscsillag és a küszöbön álló találkozás körül forogtak. Igen, megtalálom őket! Most biztosan. És újra együtt leszünk, mint régen: összetartozó, boldog család.
Soha, soha többé nem szabad őket elengednem! Tanultam a múlt hibáiból. Felelősséggel tartozom értük és újra képes vagyok számukra megadni mindent. Mert nélkülözhetetlen lettem. A Cégnek ismét szüksége van rám. Nem felejtkeztek el rólam. Én vagyok az egyetlen, akit átküldhetnek.

Éjszaka van, szeptember második napjának éjszakája.
Az ablaknál állok és kitekintek a körben elterülő betonrengetegre. Boldog vagyok, úgy érzem, végül mégis révbe értem. Nem vagyok már egyedül.
Kicsit olyan itt, mint odahaza, abban a másik panelben. Csak a fények furcsák néha, de meg lehet szokni.
Megpróbálom kinyitni az ablakot, hogy szippanthassak egy kis friss levegőt. Nem mozdul. Beragadt. Jó régen nyithatták ki utoljára. A zsebemben halkan egymáshoz ütődnek a fiolák. Mámoros öröm árad szét bennem, odamarkolok. Lehet vagy egy tucatnyi üvegcse. A konyha asztalon találtam őket, mikor hazaértem. Ken ajándéka. Mégis csak igaz barát az öregfiú!
Gyorsan beszórok a számba két-három kapszulát. Hadd lássa Kiscsillag, ha ideér, hogy ugyanolyan vidám és energikus a papa, mint régen volt.
Visszafordulok az ablakhoz. A lakótelep sötétbe borul, ritkás köd gomolyog a házak között. Valahogy ismerős és idegen is egyszerre. Mintha nem is mentem volna el innen soha.
Halk kopogás hallatszik a bejárat felől.

Hatalmasat dobban a szívem és majd kiugrik a helyéből, ahogy botorkálok kifelé a sötétben a padlón eldobált rengeteg kacat között. A bejárati ajtó a sarkából kifordultan lóg, félig takarja csak a halványan derengő négyszöget. Enyhe szél kerekedik odakintről, behúz a romos épület kitört ablakain és szintről szintre körbeviharzik az elhagyott folyosókon. Hazatérő lelkek megnyugvó sóhaja száll a betonházak felett.
Lassan tárom ki a rozzant ajtót. A folyosón szőke loknis, angyali arcú kislány áll a halvány derengésben.
– Apa, hazajöttem – mondja és ölelésre tárja felém két kicsiny kezét.

VÉGE


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2445]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához