LFG.HU

HammerTimeCafe
Thirlen
VegyesCimkek

Cormyri kalandozások 00A Hatodik Világban lezárult kampányt követően úgy döntöttünk, hogy levezetésképpen valami mással folytatjuk, így választásunk végül a D&D ötödik kiadására esett. Eddig három karakter született meg:

  • Turem – Ember bárd
  • Arbagal – Törpe káoszmágus
  • Lia – Vadelf druida

Dobott tulajdonságainak hála a törpe AC-je páncélban már eléri a 10-et, az elf tulajdonság módosítóinak összege pedig szerintem több, mint a másik két karakteré összesen. Cserébe viszont hiába druida, se a túlélésben, se a természetismeretben nem képzett.

I. Játékalkalom

Az egyeztetések után a karakterek váratlanul ott találják magukat kora tavasszal az Elfeledett Birodalmakban, egy észak-cormyri fogadóban, nem sokkal az Orkháborúk után. Különböző okokból mindannyiuk útja északra vezet – a bárd egy arrafelé turnézó híres mestertől akar tanulni, a törpe a háború utáni helyreállítási munkákban akar némi pénzt szerezni, az elfet pedig druida mestere rúgta ki az erdejéből, hogy menjen, lásson már többet is a világból azon a pár fán kívül.
Miután a vörös barkós kocsmáros több körben felemlegeti nekik háborús kalandjait (“Hááárom sárkányt is láttam, de lehet, hogy volt az négy is!”), egy asztalhoz kíséri őket, mondván mindannyian arra mennek, együtt biztonságosabb ezekben a veszélyes időkben. Ugyan ment arra tegnap egy szekér is, de arról már lecsúsztak. A karakterek pár szóban meg is beszélik, hogy másnap reggel indulnak. Tudják, hogy a legközelebbi majorságban talán kaphatnak szállást, és ha jól kilépnek, alkonyatra oda is érhetnek.

Az este eseménytelenül telik, bár szomorúan tapasztalják, hogy reggelre pár centi hó esett. Azért jól felöltöznek és nekiindulnak. Elől a bárd diktálja az iramot, mögötte a törpe szamara, ami igen étvágygerjesztőnek találja előbbi barna köpenyét. Mögöttük az elf bámulja elkerekedett szemekkel a fákat (“Hűűűű, fenyőőő! Erről már olvastam! Hűűű, tobooz! Mik ezek a fura hangok? Veszélyesnek hangzanak!” – avagy balsiker Észlelés próbára), hátul pedig a lassú törpe próbálja lihegve tartani az iramot.

Cormyri kalandozások 01

Dél magasságában az úton távolabb egy felborult szekeret vesznek észre, körülötte behavazott halmokkal. Alaposan meresztgetik a szemüket, de megmondom nekik, hogy ebből a távolságból ezekkel a dobásokkal nem látnak senkit. Látva vigyoromat nem hisznek nekem. Közelebb óvakodnak, de a várt rajtaütés elmarad – tényleg nincs ott senki. Illetve egy holló mérgesen szemléli őket egy ágról, amiért elriasztották az ebédjétől.
Megszemlélik egy feldúlt, felborult szekér és négy lemészárolt hulla szomorú maradványait. Kicsit nézelődnek, de semmi értékeset nem találnak. A szép széles csapást sem találják meg a szűz hóban, amely elfelé vezet az úttól.
Elhatározzák, hogy megadják a végtisztességet a halottaknak. Végiggondolják, hogy errefelé temetni szokták a holtakat, és ásót ugyan találnak, de a föld eléggé fagyott. Sebaj, a csapatban lényegében mindenki mágiahasználó, a bárd és a törpe varázstrükkökkel felmelegítik a talajt, majd az utóbbi nekiáll ásni. Némi izzasztó fizikai munka után úgy döntenek, hogy a tervezett négy sír helyett elég lesz egy sekély tömegsír is. Eltemetik a parasztokat, majd a bárd olyan halotti dalt rögtönöz pánsípján, hogy a többiek alig győzik rejtve törölgetni a könnyeiket (a Tiszta Húszas hatalma).

Továbbmennek, de ahogy lassan lemegy a nap, rádöbbennek, hogy túl sok időt vesztegettek el. Nem érnek oda még világosban a majorsághoz. Egyre hidegebb van. Sebaj, a csapat kétharmada lát a sötétben, így úgy döntenek, hogy nem táboroznak le, folytatják útjukat. A szamár nem szavaz, bárhová követi a bárd köpenyét.
A röpködő mínuszok miatt dobnak egy Egészség mentőt, de szívós kalandozók ők, bírják. Mivel elfelejtettem véletlen találkozást húzni, hamarosan hunyorgó fényeket pillantanak meg a távolban, és egyéb esemény nélkül elérik céljukat, egy jókora rönkökből állított fallal körülvett majorság bezárt kapuját.
Bezörgetnek és bekiabálnak, mire az elf, akinek füle nemcsak hegyes, de éles is, hamarosan nyíló ajtó hangját hallja és az alábbi beszélgetést.
- Menj, és nézd meg, ki az!
- Nem, inkább te menj, én nem akarok!
- Nem érdekel, te mész!
- De biztos veszélyes! Lehet, hogy orkok!
- Akkor vidd az íjat is!
- De sötét van!
- Akkor vigyél fáklyát is!
- Háhá, nem tudom egyszerre vinni a fáklyát és lőni az íjjal, nem mehetek!
- Akkor te és te, ti ketten mentek!
És így tovább. Végül hallják, amint a főépületből kicsoszog valaki, fölmászik a falra, és jól kihajolva meglengeti feléjük a fáklyát, miközben azt ordítja: “ORKOK VAGYTOK?”.
Miután biztosítják őt, hogy nem, bejutnak a falon belülre. Ott a didergő parasztra igen nagy hatással vannak az elf nő bájai és az, hogy segít becsukni a kaput. De inkább a bájai.

Jobbra istálló, balra kocsiszín, szemben hosszú, kétemeletes rönkház. Belépve egy jókora nagyteremben találják magukat, úgy féltucatnyi helyi földműves tekintetének a kereszttüzében. Azok jól megbámulják őket, megy a suttogás. “Hűűű, elf. Hűűűű, törpe. De az elf nő is! Hűűű, nőőő.”
Bemutatkozik nekik a majorság ura, Mandor gazda, egy pocakos, a többinél épp csak hajszállal jobban öltözött férfi. A bárd rögtön felajánlja, hogy zenél az éjszakai szállásért cserébe, amit az ingerszegény környezetben élők boldogan el is fogadnak. A kocka kegyelméből kifolyólag még jól is sikerül az előadás.
A zene lecsalja az emeletről a gazda törékeny, de szép lányát, akit az Keszilda néven mutat be.
Kapnak vacsorát, bár az elf gyanakodva piszkálja csak a kenyér és alma mellé adott szagló sajtot. A jó előadásnak köszönhetően “a jobbikból” hozat nekik sört a gazda, a hangulat oldódik.
Rákérdeznek a kirabolt szekérre, mire Mandor gazda jókedve rögtön eltűnik. Alaposan kikérdezi őket, főleg egy kicsi, de nehéz vasalt ládát illetően, de semmi ilyesmit nem láttak. Végül kinyögi, hogy a szekér neki hozott volna valamit a ládában. Rögtön üzleti ajánlatot is tesz nekik, hogyha visszahozzák neki, akár húsz aranyat is hajlandó felajánlani! Alku nélkül belemennek, de már túl hideg van elindulni. Megbeszélik, hogy hajnalban visszamennek a szekérhez.
Aludni térnek, bár az elf, aki sokkal kevesebbet alszik (illetve meditál), a fél éjszakát átüldögéli a hortyogó parasztok között.

Reggel kapnak némi elemózsiát (a druidalány szomorúan látja, hogy megint van benne sajt) és útnak indulnak. A szamár nem megy nyomozni.
Cormyri kalandozások 02Gyorsan megtalálják a támadás helyszínét, ahol ismét csak elriasztják a tegnapi hollót a döglött lovak jelentette ingyenkaja mellől. A druida rögtön varázsol is egy
Beszéd az állatokkal varázslatot. A holló: “Ááááá, beszéled a nyelvünket, jóóó! Igen, mindent láttam, mindent tudok! Itt voltak ezek a hullák, és olyan finom volt a szemük… Csak aztán jöttek valami rohadékok, és elásták őket. Váááárjunk csak! Hát ti voltatok azok a rohadékok!!!” Ez a felismerés némi akadályt gördít az eszmecserébe, de végül a druida lekenyerezi némi sajttal és megígéri neki, hogy ha visszafelé erre jönnek, kiássák a hullákat (de legalább a szemüket). Cserébe a holló elmondja, hogy tegnap délelőtt két kétlábú járt erre két négylábúval, és elvittek még ezt-azt. Megmutatja a szárnyával, merre mentek, meg is találják a csapást. Szerencsére azóta nem esett a hó, könnyen követhető.
A holló tudna még mesélni, és megpróbál ajánlatot tenni a bárd szemeire, mert “olyan szép szemei vannak!”, de a druida nem áll kötélnek. Még a bárd fél szemére sem hajlandó megalkudni, inkább elindulnak a rablók nyomában. A holló ott marad, majszolja a sajtot. Elárulom nekik, hogy a róka addig nem jön elő, amíg ők is ott vannak.

A csapat a nyomokat követve hamarosan kiér a fenyőerdőből egy nagyobb mező szélén. Középen egy dombon valami ősi erőd romjai látszódnak. Olyan ötszáz méterre lehetnek, odafelé legfeljebb pár derékig érő csenevész bokor biztosít fedezéket.
Első lépésként a törpe kőműves alaposan megnézi a romokat, és elmondja, hogy ugyan ritkán dolgoznak kővel, de ez bizony egyértelműen elfek munkája (a Balsiker Ereje). A többiek ezt némi kétkedéssel fogadják. Úgy döntenek, közelebb lopakodnak. Nem vagyok benne biztos, hogy Lopakodás dobásaik összege elérte a tízet. “HÉ, HALKABBAN CSÖRTESSÉL MÁR, AZ ISTENEK VERJENEK MEG!” “SZERINTED HA ÍGY INTEGETEK, AZ LÁTSZIK AZ ERŐDBŐL?” “VIGYÁZZ TE HÜLYE, KILÓGSZ!” Felhívom a bárd figyelmét, hogy Lopakodás dobás segítésére nem jó ötlet lelkesítő zenét előadni, mire lemond róla, de a fenti eredmények fényében igazából nem számít.
Végül odaérnek a romhoz. Elhatározzák, hogy a törpe megy előre, mert rajta van a legnehezebb páncél és neki van a legnehezebb fegyvere. Nem tehetek róla, de büszkeség fog el, hogy ennyire játékbeli szempontok szerint, metagame nélkül döntöttek így (a törpének van a legalacsonyabb AC-je és legkevesebb HP-ja).

Bent nem találnak senkit, csak omladozó falakat, de a nyomokat követve rábukkannak egy lefelé vezető lépcsőre, amely egy jó állapotban megmaradt ajtóban végződik. A törpe benyit, majd döbbenten bámulnak egymásra két hegyi rablóval. Azok felpattannak reggelijük mellől és fegyvereikért nyúlnak, csörögnek a kezdeményezéskockák.
Sikerül fordított kezdeményezési sorrendet kihozni: a bárd az első, aki nem lát semmit a lépcső tetejéről, és az elf a második, aki már látja az ellenfél lábát. Előre tolakodni nem igazán akarnak, így végül a törpe jön elsőként. Hősiesen beront az alagsorba (valójában egy régi börtön), elereszt egy mágikus tűzsugarat az egyik falba, majd egy elhajított lándzsa az ajtóhoz szegezi, amitől aktív haldoklásba kezd.
A következő pillanatban berohan az elf druidalány, kitépi a lándzsát az ajtóból (és társából), majd egyetlen varázslattal begyógyítja minden sebét, miközben elkerüli a második feléjük hajított lándzsát. A törpe talán ha másodperceket töltött a halál kapujában.
Cormyri kalandozások 03Közben a bárd egy M.A.G.U.S.-ból kölcsönzött hatalomszót használ (Dissonant Whispers), de a megcélzott rabló valahogy állva marad.
A csatazajra és az egyik rabló füttyjelére ekkor érkeznek meg a börtön mélye felől a kutyák. Két jókora, távolról rottweilerre hasonlító korcs, amik habzó szájjal vetik rájuk magukat. Az elf csak a következő cselekedete árán tudja elkerülni őket némi trükközéssel.
A törpe és a megtermettebb hegyi rabló lelkesen csapkodják egymást, minimális eredménnyel.
A bárd úgy dönt, hogy itt az ideje némi mágiával megtámogatott gúnyolódásnak (Vicious Mockery). Szerencsére közben lejjebb jött a lépcsőn, mert amúgy elég nehéz sértegetni egy pár cipőt. Hogy azért némi szerepjáték is legyen a dologban, megkérem, hogy találjon ki valami illő élcet vagy sértést, amit a karaktere odakiálthat a célpontnak. Némi gondolkodás után összeszedi minden fantáziáját, és odaordítja: “GYILKOS!”.
Nagy a kísértés, hogy a haramia egyszerűen csak odaforduljon, hogy “Igen?”, de inkább kihagyom az alkalmat. Biztos öregszem és elpuhultam. A kocka keze (képzavar) a játékos felé hajlik, így ellenfele hivatalosan belehalna a sértésbe, de egyszerűen nincs szívem eszerint mesélni. Így aztán a hegyi rabló megtántorodik, elesik egy székben és beveri a fejét, majd békésen hever egy egyre terjedő vértócsában.
A druida sikeresen leszúrja az egyik kutyát, a másik vinnyogva elmenekül. A következő kör elején pedig torkon szúrja a maradék rablót is. A csata ezzel véget ért. Elkezdődik viszont a bárd heccelése, miszerint ő nem is csinált semmit az egész alatt, csak hátul ordibált.

Gondosan átkutatják a holttesteket, de mivel azok itthon voltak, nem tartottak maguknál pénzt. Elkezdik végigkutatni a helyiséget is, de eléggé fél szívvel, nagyjából a “Beletúrok a ládába a csatakalapácsommal.” módszerrel. Állítólag engem ismerve tartanak tőle, hogy megharapja őket a láda, vagy megvágják magukat egy rozsdás késsel, és vérmérgezésben meghal a karakterük. Nem is értem. Bizalomhiányuk miatt a rablók elrejtett aranyait nem is találják meg. A druida közben próbálja magához édesgetni az elmenekült kutyát, de ez időigényesebb folyamat. Megszemlélik a terem végén lévő ajtót, hosszasan elemezve annak díszítéseit (“Koponya, koponya, szárnyas koponya, koponya.” “Hé, kihagytál egy koponyát!”), majd úgy döntenek, hogy inkább nem piszkálják. A törpe végül megtalálja a keresett kicsi, de nehéz ládát az asztal alatt.
Elindulnak a majorság felé. A rajtaütés helyszínét és a hollót nagy ívben kikerülik, miután a druidalány “bevallja” a bárdnak, hogy elígérte a szemeit. Gond nélkül visszaérnek (késő volt már, na), ahol Mandor gazda boldogan megköszöni nekik a láda visszaszerzését, majd a nyakában lógó kulccsal kinyitja, és a benne lévő több száz aranyból kiszámol nekik húszat.

[Következő rész]


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához