LFG.HU

tarsasjatekok.com
Thirlen
VegyesCimkek

Cormyri kalandozások 00[Előző rész]

II. Játékalkalom

A kaland elején közlöm mindenkivel, hogy szintet léptek (épp eleget nyaggattak két játék között, hogy mennyi XP-t kaptak), de egyelőre ez főként csak HP-ban és varázslatrekeszekben nyilvánul meg, kikötésem szerint a különleges képességeiket majd akkor kapják meg, ha elolvassák őket. Elismerem, ez zsarolás, de meglepetésemre három játékosból kettőről is kiderül, hogy keni-vágja, mit kap, így elkezdünk játszani.

A három karakter (lásd korábban – elf druidanő, törpe káoszmágus és ember bárd), úgy dönt, hogy aznap már nem mennek tovább, eltöltenek még egy éjszakát Mandor gazda majorságában. Estefelé vendégek érkeznek a gazdához – Shád gazda, egy szomszédos majorság ura és három embere. Shád gazda nagyhangú, bozontos fekete szakállú ember, aki igen szívesen vendégelteti meg magát. Csapja egy kicsit a szelet az elf nőnek, de láthatóan bolondul Mandor lányáért, Keszildáért. Feltűnően viszonzatlanul. Alkonyat után el is megy az embereivel, mert mint mondják, jókora gyaloglásra van a másik majorság. Mindenki aludni tér, a druida kivételével, aki elfként alig alszik. Ő még jó sokáig fennmarad az istállóban az állatok közt.

Másnap reggel éktelen ordításra ébrednek. A gazda kiabál az emeleten valami kivehetetlent a lányáról. A pár paraszt társaságában felrohanó bárdot a következő kép fogadja: A majorság ura csurom véresen elvágott torkú lányának holttestét szorongatja annak ágyán, a padlón pedig egy hatalmas vértócsában egy tőr hever. Némi téblábolás után a bárdnak derengeni kezd, hogy a tőr az övé. Gyorsan lemegy, és ellenőrzi a felszerelését, hogy eltűnt-e még valami. Eltűnni semmi nem tűnt el, de felfedezi, hogy vagy ötven arannyal több pénz van a zsákjában, mint amikor aludni tért. Nem foglalkozik vele, inkább visszamegy.
Addigra az elfet és a törpét is felette a fene, kíváncsian nézelődnek a tett helyszínén. A bárd egy rongyba bugyolálva felveszi a kést. Ekkorra már furdal a kíváncsiság, hogy az oldalán lógó üres tőrhüvellyel ugyan mi a szándéka? De közli, hogy ő úgy gondolta, hogy azt elrejti, csak nem szólt róla. Nem kell vitába bonyolódnom, az egyik játékos felhívja a figyelmét, hogy ez nem így működik, amiről nem szólt, az nem történt meg.
Minden esetre a bárd megkéri az elfet és a zokogó gazdát, hogy gyűljenek már össze egy kis konzíliumra a szomszédos szobában, ahol nem kell vérben tapicskolniuk. Ott odasúgja a nőnek, hogy van egy kis gond, a gyilkos fegyver ugyanis az övé. Szerencsétlenségére a gyászoló apa ezt meghallja. Amint felfogja, azonnal ordítani kezd: „Emberek, ide!”
Hamarosan vagy fél tucat, kapával és egyéb mezőgazdasági szerszámmal felfegyverzett paraszt veszi körbe a bárdot. Ő magyarázkodni kezd, hogy nem ő volt, de láthatóan nincs túl jó tárgyalási pozícióban, ezért hirtelen ötlettel megpróbálja a druidanőre kenni, hogy biztos az elf volt. Nem igazán hisznek neki, de említett elf ezen némileg megsértődik. Amikor ezek után a bárdot felszólítják, hogy dobja el a fegyverét, és (Shadowrunból már ismerős szituáció) helyezkedjen el a padlón arccal lefelé, ő inkább kardot ránt. Kicsit sem gyanús. Az elf valahogy megmenti attól, hogy ott helyben agyonverjék kapákkal, közben közelebb óvakodik hozzá. Megpróbálja a gyanúsítottat meglepetésszerűen leütni hátulról, de a bárd szokva van az efféle ármányságokhoz, így ájulás elleni mentő helyett csak egy istenes tasli lesz az eredmény (-5 Hp).
Közben benéz a káoszmágus is, és látva a történéseket csendben elmond az asztalon heverő tőrre egy 0. szintű Szemfényvesztést, hogy a penge kezdjen kicsit villódzni. Senki sem veszi észre, mindenki háttal van. Ezért ordítva felhívja rá minden jelenlévő figyelmét, és közli, hogy ő már látott ilyet, ez egy elátkozott tőr, amely magától gyilkol. A helyieket ezzel nem győzi meg a bárd ártatlanságáról, de innentől senki nem akar a tőrhöz nyúlni.
Az elf végül elveszi a bárdtól annak kardját, a parasztok pedig gúzsba kötik. Közös erővel leviszik a nagyterembe, és még a fejét se csapdossák oda a lépcsőn. Legalábbis nem nagyon.

Lent a sötét tekintetű Mandor gazda elszalasztja egyik legényét Shád gazdáért, egy másikat pedig kötélért. A parasztok közben azt taglalják, hogy melyik gerendára kellene felkötni a gyilkost.
A gyilkos fegyverrel kettesben maradt törpe azt tervezgeti, hogy mágia segítségével (Mage Hand) lelebegteti az „elátkozott” tőrt a földszintre, és ott be a nagyterem ablakán, de rájön, hogy télvíz lévén mindenhol be vannak zárva az ablaktáblák. Én már szinte látom lelki szemeimmel az udvariasan kopogó repülő tőrt, de ő inkább hagyja az egészet, és lemegy.
Lent várakozás közben átnézik a bárd felszerelését (olyan gyöngyszemekkel, mint: “A hátizsákomhoz hozzá van csatolva a matrac.”), és megtalálják az eldugott pénzt. A gazda a fejéhez kap, felrohan, majd ordítva jön vissza, hogy eltűnt a pénz. Azt viszont felismerik, hogy a bárdnál találtak látszólag ugyanolyan veretűek, mint a ládika eltűnt tartalma. Ez nem sokat segít helyzetén.
A törpe hirtelen ötlettel körülnéz a majorság udvarán, nyomokat keresve. Végre. Leírom neki, hogy nyomok vezetnek a kapuhoz, amin át bejöttek, az istállóig, ahol az elf a fél éjszakát töltötte, és az elméletileg használaton kívüli kocsiszínhez. Már kezdek reménykedni, de legyint, és inkább hagyja a fenébe az egészet, visszamegy a melegbe.

Cormyri kalandozások 04Végül megérkezik Shád gazda is, aki láthatóan igen komolyan megfázott az este. Ennek oka viszont csak a gúzsba kötött, bekötött szájú bárd játékosában merül fel, a többiek nem foglalkoznak vele. Amúgy fene a későn fekvő elfekbe, ami miatt órákat szobrozhatott a hidegben. A könnyeivel küszködő Mandor felküldi Shádot megnézni, hogy mi történt. Leírom, hogy amikor visszatér, próbál ugyan szomorú arcot vágni, de láthatóan nem igazán viselte meg a látvány. Nem veszik a lapot.
A két helyi módosabb gazda rögtönítélő bírósága nem meglepő módon halálra ítéli a bárdot. A kötél már megcsomózva várja. Elkezdik felhúzni. Gyorsan (egy sikeres Szívósság mentő után) még varázsol egy Szemfényvesztést, amitől a kötele kigyullad, de nem ég elég gyorsan.
Az elf váratlanul kardot ránt, és elvágja a kötelet. Ezzel nagyot esik népszerűségre a parasztok körében. Próbál arra hivatkozni, hogy szerinte elégtelenek a bizonyítékok, de süket fülekre talál. Hoznak új kötelet.
A kiabálásban a káoszmágus is csendben elvarázsol egy Szemfényvesztést Shád gazda tőrére, de az látszólag ijedten ledobja a földre, és elkiáltja magát, hogy a bárd ezt is elátkozta!
Az elf és a törpe gyorsan megbeszélik, hogy igazából a bárd a legutóbbi csatában sem volt túl hasznos tagja a csapatnak, kinek van rá szüksége? A druida összeszedi a kutyáját és a mágus szamarát, majd szó nélkül lelép.
A bárdot ismét felhúzzák. Valaki varázslattal felgyújtja a kezén a kötelet, de Shád gazda „Szökni próbál!” felkiáltására gyorsan eloltják. A törpe is olajra lép, de még visszakiáltja, hogy megmondja a következő városban, hogy felakasztották a bárdot! „Köszönjük!” hangzik az egyöntetű válasz, mire zavartan elhebeg valamit, miszerint ő úgy értette, hogy felakasztottak egy ártatlant, de már senki nem foglalkozik vele. Gyorsan a távozás hímes mezejére lép.
A bárd lába az utolsókat rúgja a levegőbe. A játékos kérdése: „Atlétika próbával kiszabadulhatok?”
Válaszként átnyújtom neki az alapkönyvet, karaktert generálni.

[hr]

Amíg ő ezzel foglalatoskodik, a másik két karakter megy tovább. Elvesztettek egy útitársat, de az elf zsákmányolt egy kardot, ami a kavarodásban valahogy nála maradt a bárd felszereléséből. Azt egy kicsit sajnálják, hogy a bárd barna köpenyét, amelyet a törpe szamara annyira szeretett rágcsálni, ott felejtették.
Ahogy haladnak észak felé, lassan tudatosul bennük, hogy egy elhagyatott csatatéren járnak. Kiégett foltok, gyökerestül kicsavart fák, elhagyott ork fegyverek után egy hat méteres óriás csontváza erősíti ezen gyanújukat. Kicsit eltanakodnak azon, hogy mi ölhette meg, de végül arra jutnak, hogy biztos egy hét méteres óriás.
Alkonyatra elérik Arabel városát. A lenyugvó nap utolsó fényénél látják, hogy az egykor minden bizonnyal impozáns város nagyon rossz állapotban van. Hatalmas lyukak a falban, kiégett épületek és víz alatt lévő kerületek fogadják őket. Közelebb érve a mélyülő sötétség dacára simán beengedik őket. Végül is nem orkok.
Keresnek gyorsan egy jobb fogadót (A Vak Szerzetes), és miután kicsit felhördülnek az árakon, közös szobát bérelnek éjszakára.

Reggel testvériesen megosztoznak a kifizetett szobához járó reggelin, és szemügyre veszik a többi vendéget. Egy izmos, alaposan felfegyverzett ember már ott van, de hamarosan egy szürke utazó ruhás nő, egy nagydarab, papi ruhás, hosszú hajú férfi és egy valamiféle mesterembernek öltözött idős úr is lejön.
Az elf és a törpe közben megbeszélik, hogy amíg utóbbi elmegy munkát keresni (biztos akad valami egy jó kőművesnek ebben a romhalmazban), addig az elf körülnéz városban (“Elfoglalom magam Sage dolgokkal!”). El is indulnak, a törpét útbaigazítják a városi helyőrség parancsnokához, mint a helyreállításokért felelős vezetőhöz, a druida pedig felmegy nézelődni a várfalra.

Ez alatt az izmos, termetes harcos, bizonyos Kosef Hammerfell (a bárd játékosának új karaktere) úgy dönt, megismerkedik a többi vendéggel. A nő rövid úton elhajtja, ezért a nagydarab, hosszú hajú férfi asztala mellé ül le, aki kedélyesen elmondja neki, hogy ő Gond istenség papja, és zarándokúton járva éppen arra vár, hogy istene útmutatást küldjön neki. Mire befejezik, a mesterember eltűnik, így ő is munka után néz. Hamarosan ott találja magát a törpével együtt a főparancsnok irodája előtt várakozva.
Bejutva a fegyverekkel teleaggatott falú szobába a parancsnok elmondja, hogy bár igény lenne rá, de sajnos erre a hónapra már nincs pénz az újjáépítési keretben. Jöjjön vissza két hét múlva, akkor bizonyosan találnak számára valamit. Ellenben látja, hogy fegyverforgatónak tűnik ő is, és ha efféle munka is érdekli, akkor itt az a Kosef nevű zsoldos, és kettőjükkel talán már tudna kezdeni valamit. [Gyorsan húzok pár lapot, hogy mit meséljek aznap.]
Cormyri kalandozások 05Miután érdeklődésüknek adnak hangot, elmondja, hogy tegnap a lezárt városrészben (melyben mellékesen élőholtak prédálnak) eltűnt egy Mornik nevű ember, akit sokan Tymora kegyeltjének tartanak. Magas férfi, hosszú, zilált hajjal, utoljára világoszöld ruhában és szandálban látták (fél szemmel az egyik húzott lapról lesek). Ha őt élve előkerítik, ötven arany üti a markukat, ha csak a hulláját hozzák vissza, akkor öt. Belemennek. A főparancsnok még elmondja, hogy ha sietnek, még elérhetik az éjszakai őrség parancsnokát, bizonyos Komal őrmestert, aki esetleg tudhat még nekik mondani dolgokat.

Nem sietnek. Először elsétálnak a fogadójukig, ahol megtekintik, hogy az elf sajnos még nem ért vissza. Végül szép komótosan elmennek a megadott őrposztig, egy jelentéktelen kinézetű házig a lezárt városrész határán. Bent keresik az éjszakai őrparancsnokot, de persze már rég leváltották. Nem tesznek fel kérdéseket, inkább megpróbálják behazudni a nappali őrség parancsnokának, hogy a főparancsnok azt üzeni neki, hogy adjon melléjük két embert fegyveres kíséretnek a lezárt városrészbe induló expedíciójukhoz. Az őrparancsnok képen röhögi őket. Elmondja, hogy ennyire kis létszámú csapatot soha nem küldenének a kerületbe. Ha ők meg akarnak halni, az más tészta. De legyen, elszalasztja egy emberét a főparancsnokhoz, hogy hogy is volt az a parancs pontosan? A két karakter gyorsan bevallja, hogy csak vicceltek, minek következtében rövid úton kidobják őket.

Visszamennek a fogadóba ebédelni. A törpe a szobához járó ebéd felét gondosan félreteszi az elfnek, de amikor az befut, végül mégis úgy döntenek, hogy elszórnak egy kis extra pénzt bővebb étkezésre. Komótosan megebédelnek, végül is nem sietnek, nem?
Pár szóban összefoglalják a dolgokat a druidalánynak, aki beleegyezik, hogy velük megy. A szamár és a kutya marad. Végül késő délután ismét elmennek a nappali őrparancsnokhoz, aki némiképp ellenségesen (elf: “Miért nem mondtátok, hogy itt már ismernek titeket?”) belemegy, hogy beengedje őket. A barikádokat félrehúzzák, az őrök pedig “Nyugodjanak békében!”-nel búcsúznak tőlük.

Bent romos, néhol kiégett házak fogadják őket, helyenként még víz alatt levő utcákkal. Elmondom nekik, hogy ahogy haladnak, a házak mélyén itt-ott mintha mozdulna valami, és úgy érzik, valaki figyeli őket. Nem nagyon törődnek vele.
Itt jön egy alapos leblokkolás, hogy akkor most hogyan tovább? Rájönnek, hogy fogalmuk sincs, merre mehetett a kegyelt (sokat segített volna, ha utánaérdeklődnek), az utcaköveken pedig nem nagyon fognak nyomot olvasni. Az olyan (vérkomolyan gondolt) felvetésekre, mint a “Dobok a Nyomozás képzettségemmel, hogy megtudjam, merre ment!” csak a fejemet fogom.
Végül a harcosnak támad egy egész használható ötlete: Ha már Tymora kegyeltje az illető, csak innen három templomtorony látszik, nézzék meg ezekben, hátha az egyikbe ment.
El is indulnak a legközelebbihez. Út közben összefutnak egy másik csapattal, akikről szegényes ruházatuk és marcona ábrázatuk alapján valószínűnek tartják, hogy fosztogatók. Mivel azonban jól fel vannak fegyverkezve íjakkal és husángokkal, nagy ívben kikerülik őket. Telik az idő.

Odaérnek egy nagy, szögletes, harangtoronnyal is ellátott templomépülethez. Benézve még éppen ki tudják venni a szétszórt padokat és szemközt az egykori oltár mögött a falra szegezett fekete és vörös csuhás alakot. Bemennek, az elf a harangtorony felé indul, a másik kettő pedig az oltár felé.
Cormyri kalandozások 06Ekkor fölemelkedik két csontváz az ajtó mellett a törmelékből és becsukja mögöttük a nehéz bronzajtókat.
Bent parázs csata születik a karakterek és öt csontvázharcos között. Az elf rájön, hogy rövidkardja nem a legideálisabb fegyver a célra, így hosszasan szurkálják egymást az egyik csontvázzal, a tagbaszakadt harcos a láncos buzogányával viszont hatalmas csapásokkal zúzza szét ellenfeleiket.
A csata egy pontján a törpe azon kapja magát az ajtó előtt állva, hogy az egyik csontváz egy hatalmas, dárdaszerűen kihegyezett faszilánkot hajít felé (Deja Vu), de ezúttal szerencsésen elkerüli a lepkesorsot.
Végül különösebb veszteségek nélkül leverik az ellent, és megszemlélik a falra szögezett hullát. Megállapítják, hogy ez bizony nem Mornik, de átkutatni már elfelejtik. Inkább megindulnak a következő templomba. A druidalány fennhangon nehezményezi, hogy előzetes elbeszélésükből mintha kihagyták volna az előholtak hordáit…

Odakint szembesülnek vele, hogy majdnem besötétedett, ezért megszaporázzák a lépteiket. Így tesz az őket követő nagy csoport zombi és csontváz is. Ugyan a sűrűsödő sötétség miatt egyelőre csak a két nem ember látja üldözőiket, de őket extra aggódással tölti el, hogy az élőholtakat olyan emberforma árnyak kísérik, amelyeken még az ő látásuk se lát át… Egyelőre tartják a távolságot, mintha csak terelnék őket valamerre, de a sötétség egyre mélyül.
Sebtében keresnek egy házat, amelyiknek valamelyest megmaradt a bejárati ajtaja. Némi szerencsével rá is bukkannak egyre, gyorsan berohannak. A törpének még eszébe jut kívülről megnézni, hogy nincs-e bent valami mozgás, és ki is szúr egy alakot elsuhanni az egyik emeleti ablak előtt. Megvonja a vállát, és ő is berohan.

Bent egy tágas előszobába kerülnek, velük szemben két, egykor díszes lépcső vezet föl egy ajtóhoz, kétoldalt pedig egy-egy boltív egyéb helyiségekbe. Kétségbeesett igyekezettel kezdik elbarikádozni az ajtót. Ekkor lép elő a szakácsnő kövér teteme a konyhába vezető boltív alól, és indul meg feléjük csoszogva.
A harcos és a druidalány felveszi vele a harcot, baráti harcművész szakkörükhöz hamarosan egy félig megnyúzott kutya hullája is csatlakozik, az ellenfél csapatát erősítve. Ezalatt a törpe folytatja a törött bútorok ajtó előtti felhalmozását, majd hátát a rögtönzött barikádnak vetve próbálja azt a helyén tartani az ajtót kívülről érő hatalmas csapások közepette. Így éppen szemben van a lépcsősorok tetején nyíló ajtóval, amelyen két alak siklik át kísérteties némaságban.
Egyikük egy hosszú, ősz haját nagyjából megőrzött csontváz patinás láncingben, kezében régies karddal, míg társa egy egykor csodálatos női ruhaköltemény szomorú cafatait viselő csontváz, kezében hosszú tőrrel. Teljes csendben kezdik meg lassú levonulásukat. Sajnos a jól sikerült belépőt követően hatékonyságuk erősen megkérdőjelezhető: az egykori hölgy mielőtt odaérne, porrá omlik a mágus varázslataitól, a láncinges urat pedig a harcos egyetlen buzogánycsapással leüti, amikor az igen elítélhető módon megpróbálja hátba szúrni (“Lecsapom, amelyik mögöttem van!” “Én vagyok mögötted!”). A két zombival ellenben igencsak meggyűlik a bajuk, gyakorlatilag darabokra kell őket szabdalniuk, mire abbahagyják a mozgást.

Ekkor tűnik fel nekik a kísérteties csend. Már senki nem döngeti az ajtót.
A harcos gyorsan elindul felderíteni az épületet, de a többiek visszarángatják, mert eszükbe jut, hogy talán most nem lenne a legjobb ötlet megosztani erőiket. Fölfedezik viszont, hogy a konyhából szűk lépcső vezet egy zárható, jól védhető pincébe, így gyorsan bemenekülnek oda és bezárkóznak. Az Árnyak ellen mondjuk sokra mennek vele…
Gyorsan eloltják a sebtiben meggyújtott fáklyát (“Azta, figyeld, az embernek fény kell, hogy lásson!”), és rettegve várják a sötétben a hajnal vagy az Árnyak érkezését. Akármelyik is jöjjön el előbb.

[Következő rész]


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához