LFG.HU

edem
novellaCimkek

Az utolsó faun reménytelenül rótta az erdőt. Ó, hogyne emlékezett volna a régi időkre, a nimfák énekére, a driádok táncára. Emlékezett a ligetekre, a napfényre. De emlékezett a Fáklyahordozók jóslatára is. Nem hitte el akkor – nem hihette, hogy vége lesz a szépségnek, vége lesz a táncnak, a dalnak. De Új Isten jött, s a Régiekre a feledés és pusztulás várt.
Társai dacoltak az Új Isten hatalmával. Harcoltak az életükért. Harcoltak a ligetekért, küzdöttek a múltjukért és a jövőjükért. De az Új Isten erős volt s a Hajdaniak mind elestek.
Sok kor múlt el azóta. Az utolsó faun bejárta az egész földrészt, de az Új Isten hatalma mindenütt utolérte. Látta Elfheugh utolsó tündöklését – s látta, hogyan esik el a Tündérkirály egy halandó pap kezétől. Látta a Kárpátok lidérceit, s látta, hogyan szorulnak vissza a lápok mélyére, s hogyan tűnnek el a lápok a földművesek kezétől. Látta a germán isteneket büszkén harcolni, s becsületes csatában hullani el.

Aztán látta, hogy az Új Isten birodalma hogyan fordul el támaszától. Látta, hogy a papok már nem az Ő tanításaiért, hanem evilági örömökért élnek. Látta, hogyan fordultak el az emberek a papoktól, nem hallván tőlük az isten szavát. Ó, hogy örült, mikor az Új Isten hatalmát gyengülni érezte! Feltámadt benne a remény, hogy visszatér a Régiek ideje, mikor az emberek újra hisznek a legendákban és a csodákban. De keserűen csalódott. Nagyobb fenyegetést hordozott az új világ, mint amit a Fehér Isten rendje rejtett. Az emberek elhozták a Hitetlenség pusztító erejét.
Nem hittek többé a papoknak, s a papok elvesztették erejüket. Nem hittek a csodákban, s nem volt többé csoda. Végül az emberek kezdték elveszíteni a hitet önmagukban, s az emberi világ pusztulni kezdett.

Az utolsó faun haldoklott. Leült egy fa tövébe, s behunyta szemét. Csendben gyászolt. Mikor mindenkitől elbúcsúzott, szájához emelte sípját, hogy eljátssza utolsó dalát. Panaszos dallam szállt keresztül az ágakon, s a fák levélkönnyeket hullattak. Mikor véget ért dala, elmosolyodott. “Így hal meg az utolsó faun. Legyőzte a hitetlenség.” gondolta.

***

- Miért sírsz?
Kinyitotta szemeit, s egy tízévesforma kislány bámult rá a szomszédos körtefáról.
- Miért sírsz? – kérdezte ismét a kislány.
- Siratom a jövőt.
Rekedten törtek elő szavai, s csodálkozott, hogy van még ereje kimondani őket.
- Ó, ne féltsd.- legyintett a kislány. – Nem tudtad, hogy a miénk a jövő?
- De milyen jövő? A világ haldoklik, s rég eltávoztak már, kik begyógyíthatnák sebeit.
- Majd én meggyógyítom! Úgyis orvos akarok lenni. Vagy mozdonyvezető. Esetleg színésznő.
A faun fáradtan felnevetett. Feje ólomsúlyként húzta le vállait.
- Csacsi gyermek! Hogy is tudnád te meggyógyítani azt, amit száz és százmillióan pusztítanak?
- Nem hiszed el, hogy meg tudom? – biggyesztette le ajkait a kislány. – Pedig anélkül semmi sem lehetséges!

A faun mélyen a kislány szemébe nézett.
- Ugyan, mit tudsz te a hitről? Ti, emberek többször váltottatok hitet, míg végül mindet eldobtátok. S miben hisztek most? A hitetlenségben!
- És te miben hiszel? – kérdezte a kislány csendes-szomorúan. A faun keserűen felelt.
- Hinni? Ugyan miben érdemes hinni? Az elpusztult múltban? A pusztuló jövőben?
- A gyógyulásban – nézett rá kérlelőn a lány. A faun sokáig nézte. Nézte vörös haját, pufók arcát, zöld szemeit. Nézte könyökén, térdén a horzsolásokat, ruháján a fű- és körtefoltokat. Nézte piszkos körmeit, szomorú tekintetét. Mit tudhat ez a kislány az életről, halálról és hitről?!
Valóban. Mit tudhat?
- Hogy hívnak téged?
- Flórának – mosolyodott el a lány. – De a barátaim Mókusnak becéznek, mert én arra a fára is fel tudok mászni, ahova csak a mókusok.
- A közelben élsz?
- Nem, a városban lakok anyuékkal. De minden nyáron lehoznak a nagyiékhoz, és általában a téli szünetben is.
A faun mellkasán enyhült a nyomás. Ez már a vég lenne? Ne most! Sosem akart ennyire élni, mint most. Tudni akarta, ki ez a kislány, aki kioktatja az utolsó faunt.
- És te miben hiszel, Flóra?

A kislány vállat vont.
- Mindenfélében. Hiszem, hogy Giling-galang várja Pán Pétert Sehol-szigeten. Hiszem, hogy a koboldok a szivárvány tövébe rejtik a kincseiket. Hiszem, hogy egyszer királynő leszek. Hiszek a madarak énekében és a fák zenéjében. És te miben hiszel?
- Én most azt hiszem, egyszer már találkoztunk.
- Nem is tudom – ráncolta össze homlokát a kislány. – Szerintem emlékeznék rád. Olyan a szarvad, mint nagyi egyik régi könyvében a kecskének. Te láttál már kecskét?
- Rengeteget.
- És tényleg olyan makacsok?
- Nem, nem, azok az öszvérek és a szamarak.
- És őzt láttál már? Én egyszer már láttam a múzeumban, de az csak bábu volt.
- Sok mindent láttam. Talán el sem tudnám mondani mindet.
- Naaa, mesélj! Anyuák sosem mesélnek, a nagyi meséit meg már mindet tudom kívülről.
A faun mesélni kezdett. Mesélt Hellász csodáiról. Mesélt Dionüszosz ünnepeiről, a nimfákról, a kentaurok vad játékairól. Mesélt a tündérek táncáról, mesélt a sok szépről, amit látott, hallott. Ahogy beszélt, szeme csillogott, szája mosolygott, tekintete megtelt élettel. A kislány csodálattal hallgatta. Aztán a történeteknek lassan vége lett, s a faun elhallgatott.
- Játsszál nekem valamit a sípodon! – kérte a kislány. – Azt, amivel megtréfáltad Oberont!
A faun sípjára nézett. Végülis… miért ne? Játszani kezdett hát, s lassan eltűnt az erdő, és újra ott volt a nimfák körében, újra űzte tréfáit a halandókkal.

***

- És aztán mi történt?
- Az utolsó faun ott halt meg az erdőben. Az erdőt azóta kivágták, mert a város nőtt és nőtt. De a fát, amelynek tövében meghalt az utolsó faun, valahogy otthagyták. Senki sem tudta, miért, de senki nem akarta bántani.
- Ó, ez nagyon szép mese volt, mama!
- Az volt, kicsim.
Az idős asszony betakargatta a kisfiút, csókot lehelt homlokára, leoltotta a lámpát, és kiment a szobából. “Gyönyörű mese.” – gondolta, miközben a faragott szekrényhez lépett. A legfelső polcról levett néhány könyvet, mögülük egy díszes dobozt. A dobozzal lassan kisétált a kertbe, leült a kertben található egyetlen fa alá. Elővette a dobozból az utolsó faun sípját, majd játszani kezdett. Halkan szólt a zene, mégis túljutott az éjszakai város zajain, felszállt az égig, s az alvó gyermekek elmosolyodtak.
S a legfelső ágról egy levelekből fűzött korona hullt alá lassan Flóra fejére, aki tovább játszotta az utolsó faun utolsó dalát.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://sneaker.hu/~edem/?page=novella]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához