LFG.HU

Jesper
novellaCimkek

Idézet a Szent Inkvizíció titkos anyagából.

Az alábbi bejegyzés Cornelius De Abligiani-tól, a Kutatók edorli rendházának vezetőjétől származik, ki szervezetünkben “Kuvik” néven ismeretes.

“Az Égi Fény 3698.esztendeje, Darton terce, Csontok hava, harmadik nap.”

Ma reggel ájtatosságom lejártával egy akolita kopogtatott be hozzám. Levelet hozott az Éjvadász vezette különleges egységtől. A levél rövid és lényegre törő volt. Tartalmát szó szerint bemásolom:

“Fra Cornelius!

Sürgősen a segítségére van szükségünk. Ma elfogtunk egy gorvikit, aki kizárólag annyit volt hajlandó elárulni nekünk, hogy Raquo con Giordovik-nak hívják. Feltételezésünk szerint az ő keze van abban a két rituális gyilkosságban, amit az elmúlt tíz napban elkövettek. Termetre, kinézetre, névre egyaránt nemesi származéknak tűnik, kihallgatására pillanatnyilag csak Ön tűnik alkalmasnak. Kérjük, siessen az Arany Farkas alatt berendezett, titkos cellába.

Éjvadász”

Az esemény igen fontosnak minősült szememben, így vállalva az esetleges diplomáciai problémát, lemondtam aznap délelőtti megbeszélésemet Albus Sacerdos Maximus Caiato-val betegségre hivatkozva. Ennek utána az Arany Farkasba siettem, ahol találkoztam az Éjvadásszal. Levezetett a cellába, majd magamra hagyott a rabbal. A rab körülbelül 35 esztendős, kreol bőrű, vállig érő, őszbe hajló fekete hajat viselő, nyílt arcú, sokat látottnak tűnő férfi volt. Legnagyobb meglepetésemre a Fájdalom Atyjának szimbólumát viselte nyakában. Kíváncsi lennék, hogy az Éjvadász hogy nem ismerhette ezt fel? A nemesember felismerte szimbólumomat, s rangomat, ennek betudhatóan hajlandó volt vallomást tenni, segédeszközök felhasználása nélkül is:

“Üdvözöllek, atya! Nincsenek pontos ismereteim vallásod, eme város vagy az engem elfogó bűnözők törvényeiről. Azt azonban tudom, hogy szülőföldem és vallásod ősi ellenségek, így sok jóra nem számítok. Tudom, hogy hazámban a Sacerdonok rendelkeznek a képességgel, hogy megkülönböztessék a talmi szót a valóditól, így ugyanezt feltételezem Rólad is, bár lovagi becsületem egyébként sem engedné, hogy valótlanságot állítsak.

Nevem Raquo con Giordovik, a ti időszámításotok szerinti 3663. Esztendőben láttam meg a napvilágot a Szentföldön, Warwick tartományban, a Giordovik birtokon. Apám, báró Giordovik, politikai szerepet ritkán vállalt, az életet sokkal inkább a lovagok eszményei szerint élte. Elsőszülöttként magam is lovagi neveltetésben részesültem a Mario con Rabora lovagrend kebelén. Egyetlen testvérem, húgom, hat téllel utánam nyitotta fel először szemét a “Kosfejes úr” ege alatt. Szépsége és eszessége már kisded korában vakító volt, így apám, barátai tanácsára, egyikük feleségének gondjaira bízta. Kis testvérem varázshatalma már viszonylag ifjú korában számottevő volt, s ez azután sem változott.

Jómagam huszonhárom esztendős koromig éltem a lovagok megszokott életét: gyakorlatozás, lovagi tornák, bálok, torzsalkodások más lovagrendekkel, s apám nevére mondom, élveztem ezt az életet. Ekkor azonban megismertem egy hölgyet, egy csodálatos, lenyűgöző, művelt, finom hölgyet, aki a feleségem lett. Harminc esztendős koromra három gyermekkel ajándékozott meg, két csodálatos, ügyes kezű, okos kislánnyal, és végül, szívem legeslegnagyobb gyönyörűségére egy szilaj kislegénnyel, ki az egész rokonságom szerint úgy hasonlított reám, hogy az csak magának a “Kosfejes Úrnak” a csodája lehet.

Azért említettem a harminc esztendős kort, mint határt, mert ekkor szólított a lovagi kötelesség először külhonba. Rendemet felkérték, hogy vonuljon be a Kereskedő hercegségek egyikébe, egy bizonyos Türkylmaz nevűbe legalizálni egy frissen hercegi címre szert tett Sacerdon hatalmát. Könnyű feladatnak ígérkezett, mégis vérbe fulladt. Át kellett élnünk a legborzalmasabb, legaljasabb árulások egyikét. A hercegség teljes hadereje, féltucatnyi kalandozóval megtámogatva várt bennünket a határon, egy szűk katlanban. A csatában becsülettel helytálltunk, de alulmaradtunk az óriási túlerővel szemben. A háromszor száz lovagból mindösszesen kétszer tízen éltük túl a küzdelmet, mégpedig azért, mert a herceg utolsó parancsa az volt, hogy az életünk árán is juttassuk vissza Albordus Gacchiani-t, a Holdkos iskola beavatottját Warwickba. Véráldozatunk hiábavalónak bizonyult azonban. A magiszter aljasul elárult bennünket, hitvány életének megmentőit! Saját baklövését (netán árulását?), amiért egyenesen az ellen kelepcéjébe vezetett minket, reánk hárította. Csak arra tudok gondolni, hogy mágiáját használta, mert lovagi becsületszavunk ellenére hazugnak bélyegeztek meg mindannyiunkat, s fő- és jószágvesztésre ítéltek minket. Mind egészséges életösztönöm, mind igazságérzetem azt tanácsolta, ne várjuk ki az egy hetet, míg kiemelkedettségünket bizonyíthatja családunk. Így a többieknek, kik mind fiatalabbak voltak nálam, s így a rangidős én voltam, azt a parancsot adtam, hogy vágjuk ki magunkat. Mire kijutottunk Warwick uralkodóhercegének várából, már csak öten voltunk. Tervem az volt, hogy visszatérek társaimmal családi birtokomra, s szeretteimet magamhoz véve, húgom varázserejének felhasználásával biztonságos helyre juttatom magunkat. Mikor azonban kastélyom a látóhatárba került, életem legborzasztóbb balsejtelme fogott el. Füstölt. S mikor odaértünk, üszkös romokon, s felkoncolt cselédeken kívül jóformán semmit sem találtunk. Végül a beomlott lovagteremben találtam azt, amire az égiek áldásából képtelen vagyok ébren emlékezni, ám minden éjjel sikítva ébredek azóta is, mikor miazmás rémálmaimban megjelenik az a leírhatatlan borzalom.

Nem tudom, ezután mi történt. A következő emlékem az, hogy egy kajütbeli priccsen fekszem, és mellettem horkol legfiatalabb társam, a jó Terda con Ordovik, kit közvetlenül a hadjárat előtt ütöttek lovaggá. Miután felébredt, elmondta, hogy a romok között kutattak, élőket keresve, mikor meghallották sikolyomat. Odasiettek, s látták, mi történt. Látták, hogy mi tett habzó szájú, öntudatlan idiótává egy időre. Látták a Dea Macula lovagrend műalkotását gyermekeimből, mely Simbelmine egyik példázatát mintázta meg: “Ha egy kiemelkedett mégsem bizonyulna méltónak erre a címre, akkor a Kosfejes Úr visszaveszi től minden adományát.” Nem tudtak mihez kezdeni velem, így leütöttek, feltettek lovamra, és elindultak a legközelebbi kikötő felé. Útközben rajtuk ütött a herceg egyik fejvadászegysége, melynek eredménye az lett, hogy csak Terda és én érkeztünk meg a kikötőbe. A derék lovag minden megmaradt pénzünket kifizette a külhoni kereskedőknek, hogy vegyenek fel bennünket a hajójukra.

Sok mindent átgondoltam a hajóút során. A “Kosfejes Úr” cserben hagyott, a Rend cserben hagyott, a herceg cserben hagyott. Ranagol többé nem az én istenem. Gorvik többé nem az én hazám. A Mario con Rabora lovagrend többé nem az én lovagrendem. Engem már csak a bosszú éltet. A bosszú a Dea Macula lovagrend ellen, a bosszú Albordus Gacchiani ellen. Hosszú éveket töltöttünk a kereskedők hajóján, mire eljutottunk erre a földre. Dolgoztunk, tanultunk, harcoltunk, könnyünk, nevetésünk egy volt a kereskedőkkel, akik megmentették életünket, mert mint kiderült, a jó Terdánál mindössze 4 rézpénz, nálam pedig két ezüstpénz volt. Megtanultam úszni, megtanultam a hajózás alapelveit, megtanultam a pyar nyelvet, megtanultam görbe pengéjű tengerészkardot forgatni, és végül, de nem utolsó sorban megismertem a pyar hitet, teljes valójában. Legalábbis akkor ezt hittem, mert mint kiderült, “csak” a Vizek Úrnőjének, az Aranyúrnőnek, és a Fájdalom Atyjának hitét ismertem meg. A Fájdalom Atyjának hite volt az, amely megtestesítette mindazt, amit magaménak éreztem, és érzek mindmáig. Elkezdtem hát rendszeresen fohászkodni Hozzá, és áldozatokat bemutatni Neki.

Történt egyszer, hogy kalózok támadtak hajónkra, s egyikük, egy sunyi kis ember orvul, hátulról, egyetlen szúrással a másvilágba taszította legjobb, és eddig talán egyetlen igazi barátomat, Terda con Ordovikot. A csata hevében nem sikerült megmentenem életét. De a támadást visszavertük, és a kis ember fogságba esett. A felcserek felgyógyították sebeiből, és én a Fájdalom Atyjának nevében szent párbajra hívtam. A fickó gyors volt, és mesterien forgatta különös ívű, különösen csillogó szablyáját. De végül legyőztem. Összetörtem fegyverét, levágtam kezeit, levágtam lábait, és végül szíven szúrtam. Kegyetlen, véres bosszú volt, de becsületes, és szemtől szemben való. A Fájdalom Atyjának tetsző. És Ő azóta elfogadja áldozataimat. Ennek immáron két esztendeje. Attól kezdve furcsa tisztelet övezett a hajón, mit nem tudtam mire vélni.

Ugrom egy kicsit az eseményekben. Egy esztendőt. Ekkor értünk partot Edorlban, egy kisebb faluban. A jó Heinrich kapitány itt magához hivatott, s elmondta, leszolgáltam az időmet, mehetek, amerre jónak látom. Felhívta a figyelmemet arra is, hogy kétnapi járóföldre a falutól van a Fájdalom Atyjának egy rendháza. Javasolta, hogy keressem fel mindenképpen, mivel (itt hangját lehalkította) a penge melyet eltörtem, mágikus úton készülő penge volt, s olyan egyszerű fegyverrel, mint mivel én küzdöttem, eltörhetetlen. Köszönetet mondtam neki, és partra szálltam. Felkerestem a rendházat. Elmondtam történetemet a jó lovagoknak, akik feszült figyelemmel végighallgattak, majd visszavonultak tárgyalni. Jó óra után hivattak újra gyűlésük elé. S következőt mondta vezetőjük, a derék és tiszteletre méltó Arius Con Sagnoli:
- Urunk, parancsolónk, atyánk akarata szerint magunk közé emelünk téged, Raquo con Giordovik, avatásodig egy évnek kell eltelni, addig magam leszek mentorod.

S így is lett. Megkezdődött beavatásom. És mintegy kétszer tíz nappal ezelőtt be is fejeződött. Megkaptam első megbízatásomat, mely ebbe a városba szólított. S mikor tegnap éjjel, nyomozásom fáradalmit kipihenni akarván, nyugvásra készültem, különös szőke, kékszemű férfiak támadtak meg orvul, s a meglepetés erejét galádul kihasználva elfogtak, és ebbe a cellába hurcoltak. Nem tudom, mi a vád ellenem, de ha igaztalan halált halok, biztos vagyok benne, hogy hittestvéreim nem hagyják megbosszulatlanul.

Ennyi hát a történetem, atya. Remélem, jól fogod felhasználni.”

A fenti tanúvallomást figyelembe véve, mely Krad akaratából mindvégig igaznak bizonyult, továbbá Arius con Sagnoli tanúvallomását is csatolva mindehhez, kérem Raquo con Giordovik-nak, Uwel felszentelt Bosszúangyalának szabadon bocsátását.

Kérem továbbá szervezetünk általi figyelemmel kísérését is, hiszen egy igen jól használható ügynököt nyerhetünk majd a későbbiekben személyében.

Cornelius De Abligiani, a “Kuvik”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához