LFG.HU

celsior
novellaCimkek

1.

Forewell City nem ismeri a színeket. Az év nagy részében úgy zuhog, hogy az ember kabátja alatt kicsírázik a géppisztoly. A mocsokszín égből szakadó hideg, olajízű cseppektől persze csak koszosabbak lesznek a kormos falak. Amikor azonban nagyritkán kisüt a nap, percek alatt negyven fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Forró, fehéren vakító ragyogás és torokkaparó, porszagú árnyék fojtogatja az utcákat és a hombrék lüktető halántékkal, bevérzett szemekkel tántorognak az olvadó aszfalton.
Csak az éjszaka csendes. De az éjszaka a bandáké.
Az én bandám, a Zungó – Csatasuka csak egy harmadvonalbeli, hitvány kis geng volt amely félezer év alatt mindössze egyetlen tökös capót adott a városnak. Mára az is hugyos vénemberként tengődött a szeméttelepen. A mostani lúzerekkel pedig esélyünk sem volt, hogy újra beverekedjük magunkat a Láncba.
Így aztán senkit nem avattam be a tervembe.
Két évem ment rá, mire megtaláltam a szemet, ahol megszakíthatom a Láncot. A két vasútállomás szóba sem jöhetett: azokat évszázadok óta a legerősebb gengek uralták. A nevek persze változtak időnként, de az erőviszonyok sohasem. A Furgon azonban tizenkilenc körleten haladt át. Minden egyes kerületben lejátszódott az alkudozás és fenyegetés rituáléja, vagy kétszáz éve változatlanul: a gengek kényesek voltak a hagyományokra és azonnal lőttek, ha valaki megpróbált eltérni a forgatókönyvtől.
A Chico fivérekre esett a választásom.
A legidősebb Chico minden egyes alku előtt, a soros kurvájánál aludt, a Piros Papagájban. Hónapról hónapra. Egy ilyen kiszámítható lúzer megérdemli a sorsát. Amikor kiléptem a kupleráj szekrényéből, éppen a nőn dolgozott. A nője – jó testű, festett szőke – a menyezetet bámulta és a Cortimeráját szívta.
Ki – ki a maga módján menekül az életből. Ha engem kérdezel, a szajha járt jobban: a szeretkezés Forewell Cityben örömtelen volt és csak pillanatokra hozott feledést, míg a Cortimera fekete füstje valóban enyhítette a mindannyiunkat kínzó ürességet.
Ideig – óráig.
A szőke észrevett a lihegő férfi válla felett. Amikor találkozott a pillantásunk, fáradt, szép szemén látszott, hogy felismert. Ő volt az első nőm. Nem szólt, amikor a fickó halántékához nyomtam a Stetsont: akkor sem panaszkodott, mikor az agyvelővel telefröcsköltem a szobát. Forewell Cityben nem könnyű igazán meghalni, de ha az embernek lerobbantják a fejét a válláról, tényleg vége a filmnek.
Búcsúzóul odadobtam a szőkének az utolsó doboz Cortimerámat. Nekem már úgysem lesz rá szükségem.
A második Chico szeretője egy távcsöves, négylövetű Starblower volt. Hónapszám dédelgette a másfél méteres mesterlövészágyút, még célbalövésre is csak a hitványabb Streetstormját használta. Viszont ha kellett, a Starblowerrel három kilométerről is kilőtte a légy szájából a szivart.
Mást kellett kitalálnom.
A Zungó – Csatasuka területéhez tartozott a Lastrix gyár és Cobden boltja. A Lastrix hőre szilárduló folyékony ragasztó, Cobden pedig a város egyetlen fegyverszatócsa volt. Mindkét helyen én voltam a behajtó. Régi, bejáratott viszony volt ez a félelem és gyűlölet hálózatában. A hombre ugrándozó gigájához nyomtam a Stetsont, úgy magyaráztam el, mi a teendője. A két gyereklányát is szóba hoztam, hogy lássa, komolyan gondolom a dolgot.
Forewell City hozzánk sem jó, de a hombréknak maga a pokol.
A harmadik Chico capóra élve volt szükségem. Egy ideig.
Kifigyeltem már, hogy az alku délutánján a három fivér egyazon órában, háromfelől közelíti meg az elhagyatott gépraktárt. Igazi capóként még egymásban sem bíztak – ezért is esett rájuk a választásom. Meg persze azért, a csatornanyílás, amit tavaly fedeztem fel, éppen a Chico banda biztonsági gyűrűjén belül bukkant felszínre.
A gyártelep gépraktárát ritkán használták, havonta egyszer pedig, ezeken a délutánokon, biztosan kiürült. A három Chico hírhedten kegyetlen volt még a saját embereivel is, és nem ismerték a mentegetőzés fogalmát.
Szemetelt az eső, az északi negyedekre vastagon nehezedett a délutáni szmog: jobb időt nem is kívánhattam volna.
A megadott órában ugyanabban a sikátorban bukkantam fel, ahonnan az első fivér szokott érkezni. Csak remélhettem, hogy az első Chico kalapját és lobogó, mocskos ballonkabátját felöltve egy ideig megtéveszthetem a másik kettőt.
Intettek és én utánoztam a múltkor ellesett, egyezményes jelet. Még ekkor sem fogtak gyanút.
Elfoglaltam a helyemet és vártam. Úgy félóra múlva érkezett a Furgon. Tízkerekű, szénfekete óriás volt, rakomány nélkül is legalább tizenhét tonnás. A tizenegyedik körlet felől jött, melyet a Nahaták uraltak, ezek a kényszeresen vigyorgó, tetovált gyilkosok. A yakuza sofőr széles ívben kanyarodott a raktárudvarra, és megcsúszott egy olajfolton. A nedves szélvédő mögött kivehettem a fickó óriásira táguló, keskeny szemeit, halálsápadt arcát. Ha a szállítmány felborul, az az egész klán végét jelentette volna.
Van, amiben a bandák nem ismerik a pardont.
A harmadik Chico feltépte a sofőrülés ajtaját. Az alkudozást nem hallhattam kijelölt leshelyemről, de biztosan rövid volt és barátságtalan. A csaknem félezer éves kérdés – felelet rítusban nem volt helye az udvariasságnak. A szereplők ugyan változtak, de a szöveg sohasem.
Minden capo próbálta a lehető legmagasabb áron továbbadni az árut – és persze próbálta lenyomni az árakat, amikor ő volt a vevő. A gengszterek általában pocsék üzletemberek, Forewell Cityt mégis a Lánc, pontosabban a Furgon szállítmánya tartotta életben, emberemlékezet óta. Az a húszegynéhány nagy láda, melyben a Cortimera fekete dohánya érkezett – néhány percnyi tompa feledés – meg az a három kisebb, amely bontatlanul vándorolt a déli vasútállomástól az északi városrész vágányaihoz.
Onnan pedig tovább, ki tudja hová.
Persze a vasútállomásokon át érkezett más is: északról puskák és nyers szesz, mellyel szintén a bandák kereskedtek. Forewell City pedig töltényeket exportált, tonnaszám: biztosan háború dúlt valahol. Ez a kereskedelem azonban csak afféle látszat – élet volt: a bandák tudták, hogy a város dobogó szíve a Furgon: a feledés fekete dohányát őrző ládák, és az a három kisebb, amit senki nem mert felnyitni.
Odalenn, a Furgon ajtajánál éppen élesedett a szóváltás, majd bankjegyek cseréltek gazdát. A két yakuza végül kelletlenül lekászálódott a volán mögül. A Chico capo durván odébb penderítette az egyiket, amelyik látható viszolygással lépett ki az esőbe.
Eljött az én időm.
A Streetstorm mindkét lövése a Chico nyakába csapódott. Az eső azonnal lemosta a vért a karosszériáról. Eldobtam a puskát és a Stetsonból megeresztettem két lövést az ácsorgó yakuzák felé is, nehogy eszükbe jusson visszaülni.
Jobbra fenn, a kémények erdejében fény villant és fémesen csattant valami. Több lövés nem jött: Cobden, az ugráló gigájú kis fegyverszatócs állta a szavát. A mesterlövész Chico mostanra alighanem elveszítette a fejét, imádott Starblowerével együtt. A Lastrix hőre szilárduló folyékony ragasztó, fegyverolajként használva azonban végzetes.
A yakuzák fedezékbe menekültek.
Mire viszonozhatták volna a tüzet, én már a Furgon volánja mögött ültem. Padlógázzal indítottam, nem törődve a kipörgő kerekekkel és a raktérben aggasztóan dobbanó ládákkal. A szmogtól az orromig sem láttam, de nem zavart. Az utat ezerszer végigjártam már gondolatban és gyalog egyaránt: talán csukott szemmel is elvezettem volna a szeméttelepig. Az óriási Furgon lekapcsolt fényszórókkal dübörgött végig a sikátorokon, meg – megugorva hombrék testén, akik nem ugrottak félre időben.
Mint mondtam, Forewell City nem a hombrék városa.
Mögöttem máris felhangzott a fegyverropogás. A Chicók és a Nahaták biztosan egymást hibáztatják a Lánc megszakadásáért – az összes többi banda pedig ezt a kettőt. A gengek mindig is jobban tudtak lőni, mint gondolkodni, ezért eltart egy darabig, amíg rájönnek, mi is történt valójában.
Besúgók persze mindenütt akadnak, ezért nem kódoroghattam sokáig észrevétlenül.
A Hugyos a város legelhagyatottabb helyén lakott: a szeméttelepen, közvetlenül a templom mellett. Forewell Cityben az emberek nem öregedtek meg csak úgy, a Hugyos mégis reszkető fejű, nyáladzó aggastyán volt, a nadrágján gyanús foltokkal. Viszont a vén kreol volt az egyetlen, aki valaha is kijutott a városból. Senkinek nem mondhatta el, mit látott: a hombrék és a gengek egyaránt úgy kerülték, mint a leprást.
A telep előtt leállítottam a kocsit és a raktérből felmarkoltam az egyik kis ládát. A rozsdálló roncsokat és az olajtócsákat kerülgetve megfordult a fejemben, hogy már nem is egyszerűen az életemmel játszok. Meghalni még Forewell Cityben is iszonyú fájdalmas, de ebben a városban csak az élet üressége örök.
A hugyos vén kreol, a Zungó – Csatasuka hajdani capója egy kerekek nélküli munkásbuszban lakott. A fékcsikorgást hallva félrehúzta az egyik mocsokszürke függönyt és foghíjasan rám vigyorgott.
- Elhoztad, gringo? – ezzel nyitott ajtót. A ládika láttán megrezzentek a hályogos szemek.
A buszban alig volt melegebb, mint odakinnt és orrfacsaró volt a húgyszag. Száradt ételmaradékkal teli lábosok és nyirkos újságpapírok hevertek mindenfelé. A vén kreol hellyel kínált, de úgy döntöttem, állva maradok.
- Nyisd ki! – sürgetett. Fogatlan szájával cuppogott az izgalomtól.
- Addig nem, míg el nem mondod, hogyan jutok ki a városból! – toltam odébb az orrának nyomott Stetsonnal.
- Ugyan hova mennél? És miért?
- Te miért szöktél el a városból? – kérdeztem vissza. Az öreg nyelt egyet. Sokáig nem válaszolt.
– Vannak rosszabb poklok is, gringo. De ez itt a miénk.
Szó nélkül a hónom alá vágtam a ládát és elindultam az ajtó felé. Ez igazán nem érdekelt.
- Gringo! Tudom ám, hogy az álmok fényvárosát keresed! – kiáltott utánam.
Megtorpantam. Honnan tud a vén hugyos a fénylő városról?
Forewell Cityben sosem álmodnak az emberek: éjszakánként éberen, elcsigázottan hevernek a fekete csendben és milliomodszor is átélik egy társtalan, végenincs élet ürességét. Akkor fáj a legjobban a közös magány.
Én azonban álmodtam. Láttam a fahéjillatú Yelo – Okono folyót, amelynek meleg hullámain lusta gályák utaznak fel, a fényváros felé. Néha megpillantottam magát a várost is: a házakat, melyek kürtőformán veszik körül a völgyet, ahova éjszakánként lepihen a Nap. Éreztem, hogy ott összetartoznak az emberek.
Összetartoznak.
Látni akartam azt a várost. Ezért szakítottam meg a Láncot.
Az ajtóban lassan megfordultam. Utoljára.
- Hogyan jutok ki Forewell Cityből? – kérdeztem csendesen.

2.

- Először mi is úgy próbáltuk, mint mindenki más: neki a városszéli mocsárnak, aztán majd csak lesz valami – az öreg lehorgasztotta a fejét. – Abban a ködben még éhen sem dögölhetsz: csak mész, mész ameddig meg nem őrülsz. És amikor már gondolkodni sem tudsz, végül ugyanott találod magad, ahol elindultál.
- Ezt tudom – bólintottam. – Kímélj meg a részletektől. A vasút felé is próbáltam. Nem érdekelnek a kudarcaitok. A kivezető utat akarom! Most.
- Végül rájöttem, hogy a három kis láda rejti a megoldást – a vén kreol kihúzta magát és egy pillanatra láttam, milyen lehetett egykor, Forewell City legfélelmetesebb bandavezéreként.
- Lődd szét a zárat! – parancsolt rám hirtelen. Vállat vontam. Miért is ne? Sürgetett az idő.
Egy lövés elég volt a Stetsonból. A ládában pedig…
- Fehér szalma? – néztem csalódottan az öregre. Meg tudtam volna ütni. – Ezzel a szarral jussak ki a városból?
- Csak ha megérdemled, gringo – vigyorgott az aggastyán és agyonrágott szopókájú, mocskos pipát nyújtott felém.
- Tömd meg a pipát ezzel és gyújts rá! Amikor meglátod a Rozsdaszín Cadillecet, a többi úgyis jön magától.
- Veletek mi történt? – kérdeztem vissza bizalmatlanul. Hallottam róla, hogy a Hugyos, akit akkor még egészen másképp hívtak, negyedmagával szökött meg Forewell Cityből. Évek múltán tért csak vissza, állítólag önszántából. A város, ez az örökéber, rosszindulatú dög azonban nem felejtett. Törlesztett a szökevény capónak, aki azóta ilyen.
- A többiek meghaltak – az aggastyán vigyorában volt valami kísérteties – úgy értem, sokkal jobban meghaltak, mint mi. Igazán. Amíg kitartott a lopott szalmánk, még beszélni is tudtam a szellemükkel.
Körülnézett hályogos szemeivel.
- Szerintem még most is itt vannak valahol.
Őrült.
Nekem viszont nem volt választásom. Belemarkoltam a szalmába és a pipába tömtem. Odakint fegyverek ropogtak. Ugató Streetstormok és olykor egy – egy dübörgő Crusher.
- A mocsár szélén gringo, az Éhség Hegyein túl – az aggastyán hadart, mint aki érzi, nincs sok ideje – A helyedben dél felé mennék, Woodtown felé. A múlttal mindig könnyebb megbirkózni.
Egy golyó ütötte át az ablakot. A következő pedig a vénember homlokát.
Kirúgtam az ajtót és rohantam.
A Furgon körül már dúlt a harc. Ez a Viracochák területe volt, de a torkolattüzekből ítélve legalább három geng marakodott a koncon. Forewell Cityben ma alighanem újraírják a bandák történetét.
De nélkülem.
Negyedóra alatt elértem a mocsarat. Az olajos – kénes lápot a gyárak mérgező folyói táplálták; döglöttebb már nem is lehetett volna. Sötétedett már és zuhogott: az orromig sem láttam. Undorodva vettem számba az agyonrágott csutorát. Az öngyújtó lángja szúrós szagú, fehér füstöt lobbantott a száraz szalmatörekből. Ahogy mondani szokták, Forewell Cityben a legvadabb zivatar sem mossa le a falakat – de a cigarettádat sem oltja el, sohasem.
Mire félig szívtam a pipát, megfájdult a fejem és átázott a cipőm. Ez utóbbi nem sokat számított, hiszen az olajszagú lé már lábszárközépig ért.
Mi lesz már?
A felugató sorozat a forró kínnal hasított a derekamba. A golyók a hasamon át távoztak, tenyérnyi, savószagú lyukat robbantva. Ha a gerincemet is eltalálják, sosem álltam volna fel.
Találomra leadtam egy lövést a Stetsonból és rohantam. Minden lépésre vérsugarat öklendeztem, és a szemem elé lassan sötét köd ereszkedett, de botladoztam tovább. Hosszúra nyúlt látszatéletem során először örültem annak, hogy Forewell Cityben nem is olyan egyszerű meghalni.
Aztán fénycsóva villant és meghallottam a nyolc henger dübörgését. A Rozsdaszín Cadillac!
A mögöttem újabb sorozat kelepelt fel, szilánkokká robbantva a kocsi szélvédőjét. A harmadik pedig a reflektorokat.
A Cadillac cabrio kifarolt, én pedig hasmánt vetődtem a hátsó ülésre. A láthatatlan sofőr csikorgó gumikkal kanyarodott a mocsár közepén aztán kilőtt az éjszakába.
Jó félóra múltán, nagynehezen felültem. Akkor már út is volt alattunk.
Hajnalban haladtunk át az Éhség Hegyein. Mire felkelt a Nap – az első napkelte életemben – a Cadillac cabrio nem volt sehol: rojtos bőrzubbonyban lovagoltam egy rozsdaszín csődör nyergében. Oldalamat hatlövetű verdeste a nehéz Stetson helyén.
A múlttal mindig könnyebb megbirkózni.
Amerre csak néztem, kaktuszsivatag. Az úton forró, száraz szél kergetett ördögszekeret.
Az első útjelző tábla tövében lókoponya fehérlett, repedezett fatábláján alvó keselyűk gubbasztottak. Alig tudtam kibetűzni a megfakult feliratot.
Woodtown 12 mérföld.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához