LFG.HU

Kulim Eszter
novellaCimkek

ink-pen1.
Kutyaközönséges rövidkard volt. Jellegtelen és lelketlen, tizenkettő egy tucat iparosmunka, három ezüstért az ember után vágják. Még csak különösebben hegyesnek vagy élesnek sem lehetett nevezni és egy közepesen önérzetes bárdot hetekig kellett volna kínozni, hogy hajlandó legyen összehozni róla egy dicsőítő költeményt, de az igric alighanem a hetedik strófa papírra vetése után megpróbálta volna átvágni a torkát a tollal.
Ha a jó és a rossz mindent eldöntő csatájában az öldöklő küzdelem hevében valaki ezzel a fegyverrel ontotta volna ki az ellenséges oldal hadvezérének beleit, a csatát érvénytelennek nyilvánították volna és mindenki roppant kínosan érezte volna magát, a markolatot megragadó harcost pedig pár éven belül öngyilkosságba kergetné volna a társadalmi közmegvetés és egykori bajtársai csöndes, de szívós és olthatatlan lánggal égő gyűlölete.
Lánczfit azonban mindez a lehető legkevésbé sem érdekelte, mert nem valami egy kisebb kontinens árát megérő varázsvértet viselő, és a periódusos rendszer átértelmezésére kényszerítő fémből kovácsolt csatabárdot vagy pallost forgató hadúr gyomrába készültek beledöfni a kardot, hanem az ő torkához szegezték. A férfi izzadt, aminek csak részben volt köze ahhoz, hogy az utóbbi időben igyekezvén rájátszani a varázslók a köznép körében élő imázsára, vastag, gyapjúból szőtt ruhákat viselt az elmaradhatatlan csillagokkal teli köpönyeggel kiegészítve. Augusztus közepén nem a legpraktikusabb viselet, de mindig volt ülőhelye a buszon, részben a szag, részben pedig az efféle göncök sugározta státusz miatt. Hiszen, gondolta a tömegközlekedést használók java része, ha valaki képes arra, hogy félig megfőjön csak azért, hogy széles e világ tudtára adja, hogy képes varázsolni, az alighanem van annyira ön és közveszélyesen büszke, hogy megpróbálkozzon valamivel, ha nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok.
A goblin, aki pont olyan erősen nyomta Lánczfi torkának pengéje hegyét, hogy a varázsló még ne érezzen komoly fájdalmat, de már határozott elképzelései legyenek arról, milyen érzés is lesz, amikor az acél átvágja valamelyik ütőerét, viszont nem nagyon foglalkozott azzal, mit is hord az áldozata. Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, a legtöbb amire ilyen helyzetben képes az az, hogy megpróbál közepesen értelmes arcot vágni, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, a boncmester ne röhögjön szánakozva a beszart képén.
- Figyelj, Gnarlax … – próbálta magához ragadni a kezdeményezést Lánczfi. A hangjában nyoma sem volt a pániknak, mert kiszorította a tömény kétségbesés és rettegés, mert pontosan tudta, hogy semmi esély arra, hogy bárki is belépjen a sikátorba.
- Kuss. – felelte a megszólított. Egy négybetűs szóból nehéz komoly következtetéseket levonni valaki lelkiállapotára vonatkozólag, de egy agressziókutató nagydisszertációt írt volna belőle. Itt a pénz?
Lánczfi rövid, vékony nyögést hallatott, valahol félúton a macskanyávogás és egy herélt félszerzet szopránszólója közötti hangterjedelemben.
- Ezt nemnek veszem.
- De meglesz! Holnapra, ígérem!
- Volt rá három hónapod. Mi olyat tudsz tenni egy kurta nap során, amit kilencven alatt nem sikerült?
Lánczfi agya lázasan járt. Sok rossz tulajdonsággal bírt, jelentős részükre tiszta szívéből büszke is volt, de az egyetemre tanulni járt be. Tudta, hogy egy goblinnal tárgyalni olyan, mint a forrasztópákával való önkörülmetélés: aki annyira hülye, hogy megpróbálja, az megérdemel minden következményt. Ha megpróbálta volna neki elmagyarázni, hogy ha megöli, nem kapja vissza a pénzét, semmire sem ment volna. A kis zöldessárga rohadékokat nem arra teremtette a természet, hogy diplomaták legyenek, vagy jobban átgondolják a dolgokat mint egy félig megsütött guppi, hanem hogy szaporodjanak mint a nyulak és elég nyomorult és rövid legyen az életük ahhoz, hogy a valami bestia általi élve felfalatás vonzóbb alternatíva legyen a kínszenvedéssel teli öregségnél. Nem csoda, hogy mindent és mindenkit gyűlölnek. Szociális munkások ezrei kaptak idegösszeomlást az integrálási folyamatuk során.
Végül azonban csak ki tudott nyögni egy szót
- Jóslat.
A goblin elgondolkozott és ez annyira ritka eseménynek számított, hogy kiült az arcára. Lánczfi elég jól ismerte az uzsorást ahhoz, hogy tudja, most már van esélye megúszni a dolgot. Pár lábujja tulajdonjoga még kérdéses és lehet, hogy az őrlőfogaiból hamarosan nyakbavaló lesz, de nincs kizárva, hogy a saját ágyában alszik majd.
- Hazudsz. A kentaur sem futott be. – hörögte Gnarlax. A kezében tartott kard csak egy leheletfinom mozdulatra volt attól, hogy belefúródjon Lánczfi párnás nyakába.
- Esküszöm! Ma kell megtörténnie! Én leszek a krónikása! Holnap éjfélre a zsebedben lesz a százhúsz..
- Huszonöt.
- Az, igen a százhuszonöt aranytallér!
Gnarlax végigmérte a férfit. Nem kedvelte Lánczfit és határozottan jól esett volna végignéznie, ahogy hörögve kimúlik. Mélyről jött, egy szabolcsi zsákfalúból, ahol olyanok voltak a körülmények, hogy nagyapját és hét kölykét mókából felhúzta egy óriás ujjbábnak és utána kényszerítette a família túlélő tagjait, hogy végignézzék Hófehérke és a hét törpe döglött goblinokra átírt változatát, így megtanult mindenkit gyűlölni, akinek több jutott mint neki és a világ többsége ilyen alakokból állt. Kettő volt, amikor felkerült Budapestre és az elmúlt hat évben vért izzadott, hogy boldogulni tudjon, ez a hájas rohadék pedig a jelek szerint azt hitte, hogy ki fogja tudni magyarázni, hogy miért is nem törleszti a kölcsönt. Százhuszonöt arany nagy pénz, de nem annyira, hogy ne érjen meg egy kis statuálást. Ha elterjed a híre, hogy tokától bokáig felnyitja azokat, akik késnek a jussával, az még jól jöhet. Mindazonáltal, egy napon már semmi sem múlik.
- Holnap éjfélig kapsz időt. Tudod hol keress.
- Rendben! Ott leszek! Ott leszek! – nyögte Lánczfi.
A goblin egy lassú, kimért mozdulattal visszahelyezte az oldalán lévő hüvelybe a kardját, majd komótos léptekkel kisétált a sikátorból. Lánczfi egy zokogással kevert pánikroham után követte a példáját.

2.
Bár a jövőt lehetetlen megjósolni, ez soha nem akadályozta meg a bűbájosokat abban, hogy csinos pénzt kérjenek érte. A hangsúly a csinosan van. Csak jóslásból soha, senki sem gazdagodott meg. Páran persze megpróbálták, de az üzletüket féltő kollégáik rendszerint sorshúzással döntötték el, hogy ki írja meg a mohó mágus bizarr halálát annak megtörténte előtt tényként kezelő próféciát és ki lesz az, aki becsempészi a kommodói varánuszt a szexjátékok közé.
Megélni tehát közel lehetetlen az efféle svindlerkedésből, de ezzel együtt, igencsak tisztességes mellékest tehetett zsebre az, aki óvatosan, mértékkel és kellő körültekintéssel űzi az ipart. Egy-két aranyat könnyedén ki lehet csalni egy IT-szakembertől vagy fegyverkovácstól egy homályosan megfogalmazott négysorosért cserébe, és bár a szakma legnagyobbjai még pár királyt, herceget és elnököt is megrövidítettek, de az így keresett összeg nem érte el az egy közepes fajsúlyú protokolleseményen a dekorációra szánt pénzt.

Az igazi nagyágyúk sohasem a direkt lehúzásra mentek rá. Egy körültekintő jós évek kemény munkájával, kellő alaptőkével és szerencsével fel tud építeni magának akkora renomét, hogy utána lehet egy komoly dobása. Ehhez persze látványos és így vagy úgy, de teljesített próféciák kellenek. A módszer rendszerint ugyanaz. Kicsiben kell kezdeni, mondjuk egy aprócska barlanggal, amiben el kell helyezni pár könnyen legyilkolható szörnyet és néhány láda kincset. Ezt követően keresni kell egy kisebb csapatot, aminek a tagjai kiválóan értenek a fegyverforgatáshoz és a kalandozás során felmerülő veszélyek megúszásához, de sosem teszik fel maguknak a kérdést, hogy pár hatalmasra nőtt bogár honnan is szerzett bemutatóra szóló államkötvényeket, valamint drága nyakláncokat és helyezte el őket egy faládában. Ez könnyebb, mint az ember hinné.
Ha mindez megvan, a varázslónak nincs más dolga, mint hogy felajánlja a bandának a szolgálatait, akik kapva fognak kapni a lehetőségen, főleg ha egy jóslat is akad, ami nagy kincsekről szól. Az első közös kaland után ezt még párszor meg kell ismételni és persze közben gondosan építeni kell a sikereket egyre-másra meglátó vátesz szerepét. A csapat apránként hírnévre tesz szert, terjed a híre, ezért kisvártatva már nem a látnoknak kell szerveznie a munkákat, hanem a banda képességeiben bízók bérlik fel a kompániát és ha a kalandozók sikerrel veszik az akadályokat, a mindent látó varázslónak lesz akkora renoméja, hogy ha finoman utalgat arra, hogy egyik-másik részvény esni fog, azzal kereshessen pár százezer aranyat. A buktatók nyilvánvalóak. Nem egy, életét a törpe mithril és a svájci frank keresztárfolyamának manipulálására feltevő varázstudó okozott csikarós hasmenést a különféle bestiáknak, vagy ölte bele a kínnal-keservvel megszerzett vagyonát egy olyan csapatba, ami annyira a várakozásokon alul teljesített, hogy az ő reputációjukra még alacsony haszonkulccsal dolgozó diszkonthálózatot is művészet volt felépíteni.

Lánczfi ismerte a szabályokat. Tudta, hogy ha meg is tudna valakit győzni, hogy olyan tudás birtokában van, ami megér egy új Audit, akkor sem maradna elég ideig életben ahhoz, hogy elvigye a pénzt Gnarlaxnak. A főmágusok az aranyakkal teli szütyő átvételekor már tudnák, hogy mit csinált és megkapná azok büntetését, akik a rangjukhoz képest túl sokat loptak. A kalandozócsapat beetetéséhez sem volt elég tőkéje. Egyetlen dolgot tehetett csak, de ahhoz be kellett vetnie minden meggyőzőerejét. A jóslat hamar megvolt, a szakállnövesztő varázslat pedig pont úgy működött, ahogy kellett. Gondolkozott rajta, hogy őszre színezi, de ezt végül elvetette. Túlzásokba sem kell esni, a külseje több mint megfelelő.

Az igazi gondot a palimadarak becserkészése jelentette. Nem mint ha olyan nehéz lett volna találnia pár balekot. Tény, hogy a legtöbb kalandozó kiválóan alkalmas volt arra, hogy a legjámborabb humanistából is meggyőződéses eugenetikust faragjon egy három percig tartó az időjárásról való csevegés során, de az idióták java része egy-másfél éven belül leteszi a lantot és megadja magát az irodai asszisztensi vagy recepciós állás formájában jelentkező végzetnek vagy végül mégis beiratkozik az egyetemre, esetleg átveszi a családi vegyesbolt vezetését, mert nem bírja a veszélyeket. Ide viszont olyanok kellettek, akiket rá lehet venni egy közel öngyilkos vállalkozásra.
Ám, végül csak rámosolygott a szerencse. Hol máshol, mint egy kocsmában.

3.
A csehónak volt neve, de senki sem vette a fáradtságot, hogy megjegyezze. Valami szóvicc volt, jó két fokkal kínosabb és aljasabb az Ittaselláttónál, és pár túlérzékeny likantróp alighanem némileg rasszistának is tartotta volna. A cégér épp úgy ábrázolhatott sülő malacot, mint egy hasát fogó vidám fickót vagy egy pajzsot és egy kardot, vagy mindhármat egyszerre. Ez a tulajdonos számára azzal a hallatlan előnnyel bírt, hogy ha valakinek több-kevesebb rendszerességgel erre vitt a dolga, akkor előbb vagy utóbb, de betért a csapszékbe, az illem kedvéért rendelt egy kupával és bár sem a csapostól sem a pincérnőktől nem kapott választ arra, hogy mi a fenét is ábrázol a rajz, de a kedvező árak miatt jó eséllyel odaszokott. Abszolút tematika és stílus nélküli hely volt, azoknak akik lendületből pofán verték volna a pincért, ha egy tengerpartot ábrázoló mintás ingben koktélokat akar rájuk tukmálni és a bárdot a saját erősítőkábelével fojtották volna meg, ha a jelenlétükben két akkordnál többet el mer játszani valami Santanaya-utánérzésből. A placc nem volt és nem is akart több lenni, mint egy hely, ahol az emberek a lehető legjutányosabb áron be tudnak rúgni és cserébe hajlandóak nem feltenni a kérdést, hogy miképpen lehet olcsóbb a sör literje, mint a rá kivetett jövedéki adó.
Lánczfi maga is megdöbbent, milyen simán ment az egész. Bement, leült melléjük. Egy szót sem szóltak, sőt, úgy tűnt, hogy számítottak rá. Rendelnie sem kellett, kivittek neki valamit, amit nem fogyasztott el, mert a korsóban erjedő lében élő baktérium-kolónia öles léptekkel közeledett a reformáció felé.
- Mennyi akkor a guba? – kérdezte az elf, aki az istennek sem nézett volna fel a mobiljából. A fickó számára bármelyik disznóvágás életveszélyes lett volna, mert három kupica pálinka után selyemruhák ide, félig bíbor félig égszínkék haj oda, bármelyik gazda összekeverte volna egy hízott ártánnyal. Tokája három kisdednek adott életet és küszöbön volt a negyedik jövevény érkezése. Lánczfi először valami kósza boszorkánymesternek tippelte, de az oldalán lévő tőröket látva arra jutott, hogy inkább holmi zsiványfajzat lehet.
- Gondolj a dicsőségre, Wuenn. – felelt társának a jobbján ülő ember nő, mielőtt a varázsló kinyithatta volna a száját. Vékony, de izmos teremtés volt, nagyjából annyi bájjal és kellemmel mint egy közepesen használt mosogatószivacs és a legrosszabb az volt az egészben, hogy mindezt tudta is és évekkel korábban beletörődött. Kopaszra borotvált feje és harci tetoválásai alapján Khirisz követője volt, a kötelesség és az égiek közötti folyamatos hatalmi harcok miatt a mérlegképes könyvelők, a bálnák és a bakelit istenéjé. A Marcona Úr legtöbb hívéhez hasonlóan arcára volt írva, hogy volt már része vidámságban és hogy életében nem érezte kellemetlenebbül magát, mint akkor. A nyakában fityegő szent szimbólum túlságosan is drágának tűnt ahhoz, hogy egy kocahívő vegye meg, így a mágus biztosra vette, hogy ő a pap.
- Abból pont éhen is döglök, Emese.
- A magam részéről biztosra veszem, hogy a látnok tisztes és illő javadalmazásban részesít majd minket, amennyiben megálljuk a helyünket. – szállt be a csevejbe az ork pincemély basszusán. Láncinget viselt, az oldalán két csatabárddal amik ugyan tompák voltak, de ránézésre nyomtak annyit, hogy a puszta súlyukkal komoly sérülést okozzanak. Szarukeretes szemüvegében nem volt üveg, vértje elején pedig jókora #YOLO felirat provokálta a világot.
- Ja, mint az első csóka. Emlékszel Tódor? Persze hogy emlékszel. Az első melót nem felejti el az ember.
Lánczfi elfintorodott. Első meló. Remek. Pár kezdő kalandozót tudott csak felhajtani.
- Egyszeri eset volt, melyet önnön hibánkból követtünk el és mely tapasztalatlanságunk terhére írható. Nem hiszem, hogy megismétlődne, hiszen most jóslat is van a sikerünkről.
- Nos… – kezdte volna Lánczfi, de az elf közbeszólt.
- Aztán, fotózni lehet majd? Vagy ez ilyen titkos meló?
- Semmi olyat nem tűrök, ami az egyetemes rend ellen való. Nem vagyok orgyilkos. – mondta olyan hangon Emese, hogy mindenki biztosra vehette, hogy a lovakkal való széttépetést a szállodai szappan és törülközőtolvajok különösen liberális elintézési módjának tekinti.
- Nem lesz semmi ilyesmi – sietett leszögezni Lánczfi. Abszolút rendben van minden. Sőt, nem csak hogy lehet, de kell is fotózni. Odamegyünk, lefényképezzük a gázórát és elmegyünk. Ennyi, nem több.
- Nem erre gondoltam. Pózolás, meg ilyenek.
- Tőlem.
- Mely fokú ellenállásra számíthatunk s mik a veszélyek, melyekkel szembe kell néznünk, ha úgy határozunk, hogy részt veszünk a feladat megoldásában? – kérdezte az ork. Lánczfi nem tudta nem észrevenni, hogy lereszeltette az agyarait.
- Egy nekromantáé a ház. Gondolom élőholtak lesznek, meg pár csapda.
- A zombik nagyon mennek az Instagygaxon. – jegyezte meg a valamit vadul gépelő Wuenn.
- De nem harcolni megyünk, hanem leolv…
- A pokolbéli kreatúráknak nincs irgalom.
- Három éve ők is szavazhatnak.
- Csupán az intelligenciával rendelkező bestiák, melyek egy kérdőív kitöltésével igazolják, hogy felfogják a társadalom normáit és esküvel erősítik meg, hogy tiszteletben tartják azokat. Az agyatlan rémségek…
- Oké, majd kitöltetek velük egy iq-tesztet, meg rákérdezek, illik-e fingani a liftben, mielőtt Emese lecsapja a fejüket.
- Az emberek alkotta törvények néha tökéletlenek. A hullamágus is így bújt ki a fizetés alól. Khirisz akarata ellenben…
- Ne kezdjük el, jó? Fene vidám egy élet ez, hogy ha tetszik valami betartom, ha meg nem akkor Khirisz máshogy akarja. Frelan papjai legalább nyíltan lopnak és jönnek azzal, hogy…
- Még egy becsmérlő szó és…
- Esetleg ha visszatérhetnénk a küldetésre –jegyezte meg bátortalanul Lánczfi. Szavainak nagyjából annyi hatása volt, mint a tisztasági festésnek Hirosimában. Az elf készen állt rá, hogy tőrt rántson, a papnő ajkai pedig némán remegtek. A helyzetet az ork mentette meg, aki hangosan megköszörülte a torkát.
- Helytálló felvetés, mely mindenkinek hasznára van. Torzsalkodás és kicsinyes viszály helyett inkább fókuszáljunk a problémára.
Wuenn és Emese nem feleltek. Lánczfi folytatta.
- A jóslat egyértelmű. Ha ma odamegyünk, sikerrel fogunk járni.
- Hol van az az ott? – kérdezte az elf.
- Zuglóban.
- Pontosabban?
- Dörnyei út ötven. De nyilván együtt megyünk, szóval odaviszek mindenkit. Meg aztán el sem lehet téveszteni. Kész erőd a hely.
- Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mennyi a pénz.
- Húsz százalék. A fickó az adatbázis szerint tizenhat éve nem fizetett semmiféle közüzemi díjat. Ha beleszámítjuk a késedelmi kamatot és a büntetéseket, fejenként két-háromszáz arany simán meglesz. Ha a vízórát is lekapjuk, akkor persze sokkal több, de ne legyünk mohók.
- Inkább egy üres erszény, mint egy teli koporsó s mint ahogy az a Taoban is áll, az, aki…
- Oké, vettük, óvatosak leszünk.
- Áldozatot kell bemutatnom.
- Ugye ez nem olyan lesz, mint a múltkor?
- Azt kapták, amit megérdemeltek. Az én uramnak kedves a bűnösök megleckéztetése.
- Ja, hát az biztos, hogy egyik kissrác sem megy át többet a pirosban a zebrán.
- Egy-két óránk természetesen van felkészülni. Utána viszont indulnunk kell.
Ennyiben maradtak.

4.
Az élőholtak jogi helyzetét évezredekig senki sem tartotta fontosnak rendezni, abból kiindulva, hogy minden társadalomnak szüksége van hivatásos páriákra, akiken bárki tetszése szerint kitöltheti a mérgét és ha gondosan kijelölik, hogy kik azok, akkor el lehet kerülni a kellemetlen meglepetéseket. Ez a módszer azzal az áldásos következménnyel járt, hogy a világot benépesítő háromezer-hatszáznegyvenkilenc értelmes, vagy jól lobbizó faj tagjai között bár természetesen voltak etnikai villongások, a világméretű elf összeesküvésről, a bolygót kútmérgezéssel kiirtani akaró gyíkemberekről vagy az aranykitermelés javát felügyelő Rőtchatabárd-klán gyermekvérrel sütött törpe ételkülönlegességeiről fantáziáló félőrülteket leszámítva a többségre nem volt jellemző a rasszizmus, mert a hivatalos ellenségkép egységbe kovácsolta őket. Az intelligensebb lények által alapított Síron Túliak Ligája beszélhetett pulzus-fetisizmusról és emlegethetett testhőmérséklet és funkcionáló belsőszerv alapú diszkriminációt, mindez szinte semmit sem ért. Az évek során született pár, fügefalevélnek beillő intézkedés, de ezek a többség számára nagyjából-egészében annyit értek, mint mintha törvénybe foglalták volna, hogy az akasztáshoz használt köteleket garantáltan olyan anyagból kell verni, amire a halálra ítéltek nem allergiásak.

A nekromanták viszont nem tartoztak a többséghez. Java részük abban a biztos tudatban sajátította el sötét praktikáit, hogy általános gyanakvás és gyűlölet lesz az osztályrésze. Ezért, mivel tudták, hogy nincs mit veszteniük, igen ritka kivétel volt az olyan feketemágus, amelyik nem szerzett jogi vagy pénzügyi végzettséget is, a legmegátalkodottabbak pedig gyermekműsorok forgatókönyvíróként vagy Apple-bloggerként keresték a kenyerüket. Kész csoda volt, hogy paragrafusok csűréséhez-csavarásához legjobban értők csak viszonylag későn bukkantak rá arra a pár jogszabályra, ami lehetővé tette számukra, hogy mindent vagyonukat átjátsszák teremtményeik kezére és legálisan megússzák, hogy bármiért is pénzt kelljen kiadniuk. Ezzel elérték, hogy nem csak adót nem kell fizetniük, de korlátlan jólétben és pazarlásban élhetik mindennapjaikat. A jólétben elkényelmesedett, finnyásabb hullamágusok kizárólag azt a vizet jól kieresztettnek és kellően hidegnek, ami egy legalább három hete folyó csapból kerül a kupájukba, kéjes élvezettel fűtenek nyitott ablak és csutkára feltekert légkondi mellett, az élelmesebbjei pedig neonreklámok százait helyezik el hoppon maradt alvállalkozók által felépített villáik falán.
A közműcégek nem sokat tudnak tenni, mert a jog útvesztőiben biztosan tájékozódó ellenlábasaik sikerrel torpedózzák meg a tarthatatlan állapot felszámolására törekvő lépéseiket. A legtöbb, amit el tudtak érni az az, hogy ha valahogy be tudnak jutni a leolvasóik és hitelt érdemlően rögzítik az óraállást, akkor kiküldhetik a csekket. Csakhogy, a papíron az élőholtak által birtokolt ingatlanokba csak azok kommunikációképtelen és jellemzően hat országgal arrébb, egy hűtött hullaházban heverő tulajdonosai engedhetnék be az ellenőröket. Ezért, jobb ötlet híján a cégek előszeretettel alkalmaznak kalandozókat, akik ha élve megússzák a kalandot, csinos summával lehetnek gazdagabbak. Erre azonban csak a legelszántabbak mernek vállalkozni.

5.
A villa a legkevésbé sem volt fenyegető, sőt, ha nem lett volna rajta egy repülőtér kivilágításához elég izzó, gond nélkül beillett a környező házak közé. Ez aggasztotta a három kalandort, mert azt mutatta, hogy egy tapasztalt feketemágussal van dolguk. A pályájuk elején álló nekromanták még nehezen viselik a formalin és balzsamozószerek okozta bőrszáradást és hogy míg a démonológusok rúnázott óvszerben mókáznak a succubbusokkal, nekik legfeljebb bomló arcú zombi sztripperek jutnak, akik egy öltánc során legalább két testrészüket elveszítik. Ezért, hogy ne tűnjenek akkora vesztesnek, deathmetal zenekarokat alakítanak, Poe-utánérzés verseikkel elárasztják az erre szakosodott folyóiratokat, valamint faarccal órák hosszas sétálgatnak a temetőkben és közben maguk elé motyognak, hogy rejtélyesnek és titokzatosnak tűnjenek. Lakhelyeikkel is ki akarják fejezni, hogy a sötétség gyermekei, de mivel az anyagi lehetőségeik meglehetősen szűkek, azokat meglátva a többség az Addams-család főcímdalát kezdi el dúdolgatni. Persze aztán később, amikor rájönnek, hogy egyesek döbbenetes összegeket fizetnek azért, hogy beszélgessenek a halott kutyájukkal, lehiggadnak, pocakot eresztenek, elvesznek egy táplálkozás-tanácsadót vagy helyettes magyartanárnőt, bajszukat gondosan és pedánsan nyírják és tízből nyolc részt vesz a műemlékvédelmi mozgalomban és a polgárőrség oszlopos tagja lesz.
Bárki is lakjon itt, már túl van a vad, az átrúgott labdát kereső gyerekeket döglött mókusokkal rémisztgető, halloweenkor levágott fejből lámpást faragó korszakán.
- Induljunk hát! – adta ki az utasítást a papnő.
- Ne olyan sietősen, Emese. Úgy vélem, egy efféle fekete szívű és lelkű varázstudó oly mágikus és mechanikus védelemmel őrizheti palotáját, mely egyben aljas üzelmeinek fő bázisa is, ezért több mint valószínű, hogy érdemes lenne körülnéznünk, mielőtt behatolunk. Wuenn, ha lennél … – felelte az ork, de egy horkantás félbeszakította.
- Megint az én farkamat lógatjuk a húsdarálóba? – köpte az elf, miközben tovább nyomkodta mobilját.
- Ne légy vulgáris.
- De komolyan, mindig ez megy. Van velünk egy ork, akinek az ősei nem megkerülték a hegyeket, hanem szétfejelték, miközben folyamatosan szidták a bazaltból készült jó k.rva anyját, egy papnő, akinek az istene törvénybe foglalta, hogy az erőszakos halál feltétel a mennyországhoz, sőt, most van egy kicseszett mágusunk is, és ki menjen előre? Én, a nyolcvanhat kilómmal meg a légszomjammal. – visongott vékony fejhangon a zsivány.
- Te ismered egyedül az alantas csapdákat. – jegyezte meg Emese.
- Innen látom, hogy Jackson-Livingstone féle biztonsági ajtó. Ha megpróbálnám felfeszíteni, valami rettenetes történne.
- Elbánunk vele. – mondta a papnő valaki olyannak a hangján, aki számára az orosz rulett a konfliktuskezelés legfőbb módozata.
- Nem érted, ez…
- Mindent értek. Inadba szállt a bátorságod.
- Te vagy a k.rva varázsló, magyarázd már el neki!
- Wuennek igaza van. Ha az ajtó egy Jackson-Livingstone…
- Az. Volt már dolgom eggyel. Bármikor megismerem.
- Akkor a legnagyobb ostobaság, amit tehetünk, hogy erőszakkal próbáljuk meg kinyitni
- Mi olyan különleges bennük?
- Képzeletmágia védi mindegyiket. Ha nem a megfelelő kulccsal nyitják ki őket, valami teljesen valószerűtlen esemény történik, mondjuk a tűzcsap mögül előlép egy fejvadász, nyakon lő mindenkit mérgezett tüskével, és meghalunk. Vagy a díszburkolatról kiderül, hogy egy bőrbajos és nagyon lapos mimic és élve lenyel minket.
- Mit keresne itt egy mimic?
- Na, látom, kezded érteni. Semmi értelme.
- Akkor nyissa ki a mágus. Képes vagy rá, nem?
- Az ilyen olyan egyszerű. – hárított lendületből Lánczfi
- Nem ismersz ajtónyitó varázslatot?
- Dehogynem, megtanították a „dop”-ot, de…
- De mi?! Ne kertelj!
- A képzeletmágia nem így működik. Nincs benne logika. Ha kinyitnám, a varázslat akkor is hatna, ha pedig semlegesíteném a benne lévő mágiát, akkor a bűvige aktivizálódása előtti tizedmásodpercben még életbe lépne az ajtót védő ráolvasás és az a neonreklám hegyi óriássá változna és mindenkit agyoncsapna a vasalt bunkójával, vagy pont itt kényszer-leszállna egy nitroglicerint szállító, rángógörcsökben fetrengő griff. Garantált halál.
- Szóval ha kinyitjuk az ajtót, kalandunk véget ért?
- Pontosan.
- Ez esetben egészen pontosan miféle megoldási javaslattal tudunk előállni ezen több mint zavaró, a kellemetlenség helyett a probléma, sőt gond nevet kiérdemlő fennakadásra? – kérdezte levegővétel nélkül az ork.
- Figyelj Tódor, tudjuk, hogy komplexusod van a kőműves apád és a származásod miatt, de azért túlzásokba ne essél, jó? – fakadt ki az elf. A hangsúlyából érződött, hogy ezt már jó ideje ki akarta mondani.
- A családi viszonyaimmal való visszaélést nem veszem jó néven, hovatovább ellenséges gesztusnak tekintem és úgy vélem, nem helyén való annak felhánytorgatása, hogy mely, számtalan előítélettől szenvedő nép tagja vagyok. – mormogta a harcos és lassan, de észrevehetően a fejszéi után nyúlt. Szofisztikált kiejtése úgy lett semmivé, mintha soha nem is hagyta volna ott beszédtechnika-tanároknál egy méretével több generáció békés együttélését biztosító családi ház árát.
A kalandozók a világ legfurcsább teremtményei. A fajtájuk bármivel megbirkózik, kivéve az ajtókkal. Ezért van velük tele az összes labirintus, hogy egy kicsit lelassítsa őket. Lökd be egy őket egy skorpiókkal teli tükörsima falú verembe, küldj rájuk orvgyilkosokat, vagy teleportáld át őket egy másik, oxigén nélküli dimenzióba, mit sem számít. Visszatérnek, kincsekkel megrakodva és pár pajzán anekdotával gazdagabban. A hetven százalékuk anyátlan-apátlan árva egy olyan faluból, amit felégettek és ennek ellenére nem félanalfabéta gyári munkások lettek, hanem évente négy számjegyű összegű aranyat kereső profik. A tehetségüket nem lehet kétségbe vonni.
De adj nekik egy teljesen szabvány faajtót és hét órán keresztül problémáznak azon, hogy miképpen nyissák ki, ki menjen át rajta és mit is kellene vele tenni. Egy Jackson-Livingstone-nál tökéletesebb védelem nem is létezik ellenük. Ezeknek ráadásul ez a második közös munkájuk és alig-alig bírják elviselni egymást.
- Ne civakodjatok! Szent küldetésünk, hogy…
- Na, megint témánál vagyunk. Azt vágod, hogy arra készülünk, hogy betörjünk valakihez, ugye?
- Ezt már megbeszéltük. Az emberek írta törvények tökéletlenek, Khirisz akarata viszont…
- Amondó volnék, hogy a kerítés potenciális bejutási opciót jelenthet, hiszen annak az esélye, hogy az acélrácsokat is mágia védi, elenyésző, tehát az a következtetés, miszerint…
- Wuenn átmászhatna. Ő a legfürgébb.
- Na most lett tele a tököm! – rikkantotta az elf.
Lánczfi épp időben vetette hasra magát.
A mobil kicsivel a feje felett suhant el és szemkápráztató gyorsasággal találta orrnyergen a papnőt. Az, nem törődve a fájdalommal, egy villámot lőtt a tolvaj felé, de egy Wuenn könnyed mozdulattal kitért előle és egy sebtiben előkapott tőrt hajított a nő jobb szemgödrébe. Az elektromos kisülés csinos lyukat égetett az ork mellkasába, aki utolsó erejével még gerincen tudta vágni az elfet az egyik csatabárdjával, aki ezt követően partra vetett halként rángatózott egy kicsit, majd nem mozdult többet. Az egész nem tartott tizenöt másodpercig.
Lánczfi lassú, kimért mozdulatokkal feltápászkodott, majd felmérte a terepet, ezt követően pedig olyan arcot vágott, mint egy hatéves, akivel a kutyája temetésén közlik, hogy nem létezik a Télapó. Maga sem tudta, meddig állt a testek mellett, mire ismét meg tudott mozdulni. Egy ólomgólem minden kecsességével az ajtóhoz lépett, majd kétszer becsengetett. Kackiás bajszú, negyvenes évei közepén járónak tűnő, házipapucsos férfi nyitott ajtót, láthatóan nem értve, ki zaklatja éjnek évadján.
- Jó estét kívánok. Tudom, hogy nem a legjobbkor, de nem érdekelné három, kishibás hulla?
- Várjon. Felöltözök és nyitom a kaput. Ha bejön, ne lépjen a fűre.
- Igenis, értem. Mágikus?
- Mi? Dehogy, csak a druida, aki gondozza mindig idegrohamot kap, ha letapossuk. Jobb a békesség.

6.
A nyavalyás ugyan megkínálta egy kávéval, de tudta és éreztette is, hogy ő van alkupozícióban. Persze, végül sikerült megállapodniuk részben az alacsony indulási ár, részben az ex-kalandozókon lévő felszerelési tárgyak miatt. Azon, hogy nekromanta finoman éreztette vele, hogy sejti, mit keresett a csapat a háza előtt és a jó erős feketét jelzésértékűen valami olyasmivel szolgáltatta fel, ami egy megrohasztott jeti és egy maszk nélkül hegesztő baltás gyilkos szerelemgyermekének tűnt, Lánczfi a legkevésbé sem akadt fent. Az ő helyében ő sem tett volna másképpen. Távozás után mágus elégedetten dobálta egyik kezéből a másikba a budapesti aranyakkal teli zacskót. Ha kifizeti a goblint, még marad annyija, hogy ismét tegyen egy próbát a versenypályán. Végső soron, ha leolvasóként nem is fog nagy karriert befutni, azt nem lehet letagadni, hogy a jóslata összességében bejött, hiszen a hullamágus házában tényleg egy kisebb vagyon várta.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához