LFG.HU

Thirlen
VegyesCimkek

Cormyri kalandozások 00[Előző rész]

III. Játékalkalom

Szereplők:
Arbagal – Törpe káoszmágus
Lia – Vadelf druida
Kosef Hammerfell – Ember harcos
Nim – Gnóm pap

A játékalkalom első öt percében az elf elvágja ember társa torkát. Úgy történt, hogy legutóbb ott ragadtak Arabel városának élőholtak által kísértett részén egy elfeledett pincében, eltorlaszolt ajtó mögött. Az elf – akinek nem kell aludnia, csak napi pár órát meditálnia – felajánlja, hogy majd ő őrködik, a többiek addig aludjanak nyugodtan. Így is tesznek és bár vannak bizonyos félelmeik, egészen éjfélig nem történik semmi különös. Ekkor azonban az őrködő druida füle mellett rekedt suttogás kél: “Öld meg az egyik társadat, és szabadon elmehetsz!”. Nem sokat habozik, máris tettre készen közelebb lép az emberhez, akit a törpével ellentétben alig ismer (a játékos pedig kockával dobta ki). Rövid kardjával rögtön le is sújt annak védtelen torkára, de csodával határos módon az életerős harcos még sérülten is jól tűri az efféle kritikát, és láncos buzogányáért kap. Csörögnek a kezdeményezéskockák. Tökéletesen egyszerre jönnek. Kosef rájön, hogy itt bizony vaksötét van, ami emberként jelent bizonyos hátrányt, így széles ívben meglendíti buzogányát, hátha eltalál valakit. Dob is egy balsikert. Mivel nincs szívem lemesélni, ahogy utolsó cselekedetével megöli magát, így a tüskés vasgolyó az alvó törpe fejétől nem messze csattan, az elf pedig annak rendje és módja szerint sebészi pontossággal eltávolítja a harcos kevéske megmaradt HP-ját.
A törpe fölébred, talán még valami döndülés is rémlik neki, de most mintha csak valami halk bugyborékolást hallana. Álmosan megkérdezi az őrt, van-e valami baj, majd a megnyugtató választ hallva alszik tovább. Az elf közben látva a törpe felé terebélyesedő vértócsát, gyorsan beledobja az elhunyt köpenyét, majd nyugodtan üldögélve várja tovább a reggelt.
Hamarosan azonban kopogást hall a pince eltorlaszolt ajtajánál. Szerencsére kívülről. Gyorsan fölkelti a törpét, majd sietve megértekezik, hogy akárki vagy akármi is az, nem hülyültek meg, hogy beengedjék. Egyszer még megismétlődik a kopogás, majd többször nem.
Ekkor kezd feltűnni a káoszmágusnak, hogy Kosef nem nagyon vette ki a részét rögtönzött kupaktanácsukból, sőt, a vigyora is mintha szélesebb lenne a szokásosnál. És alacsonyabban. Idegesen felelősségre vonja az elfet, aki válaszaiban gyorsan eljut a “Basszus! Mi történt vele?”-től az “Elkalandozott a figyelmem.”-en át a “Hááát, kapálózott a szerencsétlen, mit mondjak…”-ig. A törpe a végén annyiban hagyja a dolgot, végül is alig ismerte. Nem tudja, hogy a kocka döntött. Azért elaludni nem mer. Lovagiasan (és gonoszul vigyorogva) megkérdezi a druidát: “Neked nem kell pihenned egyébként?”

Karikás szemekkel várják a hajnalt.
Aztán várnak még egy kicsit, hogy biztosan reggel legyen, mert a föld alatti kamrában nem igazán tudják megítélni, hány óra lehet. Közben azért az elf gondosan kifosztja a harcos vérbe fagyott maradványait. Megbeszélik, hogy elégetik a testét, nehogy zombiként térjen vissza. A törpe neki is lát összetörni a hordók és bortartó állványok maradványait, patakokban folyik a jó óbor. Biztos nem ér semmit.
Csontváz harcosAz elf közben felderíti az ajtón túli világot, és megnyugodva látja, hogy fentről napfény szűrődik be. Feljebb óvakodva szembe találja magát egy csontvázzal a konyha közepén. Visszakiált a törpének, de mivel az éppen a máglyát gyújtja meg, nem ér rá ilyesmivel foglalkozni. A csontváz nem csinál semmi fenyegetőt, ellenben egy drágaköves aranykupát tart csontkezében, és amikor a druida közelebb ér, úgy tesz, mintha belemártaná csontujjait, megérinti velük tátongó szemüregeit, majd ivást imitál. Végül boldog koponyavigyorral nyújtja az elf felé a kupát.
Az nem igazán tudja mire vélni ezt, ezért elkezd a kijárat felé óvakodni. Teszi ezt a fal mentén a konyhaasztal fedezékében, a törmeléken egyensúlyozva. A lehető legmesszebb az élőholttól. Az csak közelebb lép, lerakja a kupát a druida elé az asztalra, majd hátralépve elállja a kifelé vezető boltívet.
Az elf a sietve felérkező törpe tanácsát kéri (nem jó ötlet zárt térben máglyát gyújtani). Nem kap. Megtekinti, hogy a kupa tartalma alvadt vér. Kellett nekik ennyit várni éjfél óta. Végül felveszi a kupát és belekortyol. Majd egy elrontott Con mentőt követően ki is adja gyomra tartalmát.
A csontváz nem reagál, így a druida unszolására társa is alaposan meghúzza a kupát. Ugyan neki nem mutogatott semmi effélét az élőhalott, de az elf magában eldönti, ne csak neki legyen rossz. Mivel a törpe már genetikusan predesztinálva van mindenféle gyanús párlatok fogyasztására, nála semmi hatása. Kicsit elbohóckodik, hogy mintha egy kis füstös dióízt érezne benne. Az elf próbál nem ismét kis termetű ragadozót idézni a fal tövébe.
Közli a törpével: “Arra gondoltam, pingáld ki magad!” Az gondosan szét is mázolja a vért busa szemöldökén. Majd a szemein is, amikor a zöldülő druida felhívja a figyelmét, hogy szerinte nem így kellene. Továbbra sem történik viszont semmi.
SerlegÍgy aztán a törpe közelebb óvakodik, és harci kalapácsával öklömnyi lyukat üt a csontváz koponyájába. Miután az még erre sem reagál, nyújtózkodva beleállítja a kupát a lyukba és ott hagyja. Kár ezekbe a loot. Utólag bevallják, hogy szerintük átkozott volt. Pedig nem. Tényleg.
A törpe peckesen kisétál, az elf gyorsan követi.

Kint fölvetik, hogy most már aztán tényleg meg kellene keresni Mornikot, Tymora eltűnt kegyeltjét. A három általuk látott templomból egyet már felderítettek. Végül azonban úgy döntenek, hogy nem éri meg a fáradtságot, és inkább kifelé indulnak a negyedből. Mesélőként kicsit sajnálom, mert a következő templomban megtudhatták volna, mi lett Mornikkal, és honnan származik a vér a kupában.
Visszafelé, miután az elf némi tisztálkodást javasol a törpének (az örökbecsű “Fürödjé’ meg!” felkiáltással), az kicsit elszórakozik a szakállába és szemöldökébe ragadt alvadt vérrögökkel, így társa ismét természeti lényt idéz az egyik házfal tövébe. Még csak mágiát se használ hozzá!
A kerület határán “Jé, ezek élnek!” felkiáltással fogadják őket, de gond nélkül átmehetnek. Elvonszolják magukat fogadójukba, a Vak Szerzetesbe, ahol az elf fürdőt és bőséges ebédet, a törpe csak utóbbit vesz.

Mivel a kalandok nem várnak, a KM pedig egy lusta dög, gyorsan húzok pár lapot a kis Harrow paklimból, hogy mi a ragyát is meséljek én. Egy fogadós kinézetű alak és egy részeg ogre. Hmm, ezzel már tudok kezdeni valamit.
Elmondom nekik, hogy mialatt a bőséges ebédtől eltelve pilledeznek, odalép hozzájuk a fogadós, egy kopasz, harcsabajszú alak (a lapról lesek). Kezét tördelve megérdeklődi, hogy ilyen szemlátomást veterán harcosok (értsd: szakadtak és véresek) nem tudnának-e segíteni az ő jelentéktelen problémáján? Egy szállítmány bort vár az Arabeltől nyugatra, két napi járóföldre fekvő Lápfalváról, de az késik. Mivel az amúgy meglehetősen ritkán járt úton pont tegnap érkezett egy utazó, aki valami dulakodás nyomait is látni vélte, a legrosszabbtól tart. Cserébe fel tud ajánlani kosztot és kvártélyt.
Várom, hogy elkezdjenek alkudozni teszem azt némi anyagi támogatás lehetőségéről is, de azonnal közlik, hogy rendben, visszahozzák. Még azt se beszélik meg, siker esetén meddig látják őket szívesen. A boldog fogadós még bizalmasan megsúgja, hogy két hordóról lenne szó, de igazából csak a nagyobban van bor, a kisebbikben jóféle törkölypálinka van. Utána odaint egy szomszéd asztalnál ebédelő gnómot, aki történetesen az emlegetett utazó, és hozzáteszi, hogy vele már megállapodott az ügyben, ő is velük megy segíteni. Ezzel be is van mesélve a néhai harcos játékosának új, ezúttal gnóm pap karaktere.

A törpe játékosa gonoszul megjegyzi, hogy nagyon fontos egy karakter túlélése szempontjából, hogy legyen keresztneve. Ő gyanútlanul megjegyzi, hogy nincs. Durván kiröhögik. Én is. A nevetés csillapodtával szóhoz jutva megjegyzi, hogy azért nincs, mert ő Glim a Nimgel klánból, akit röviden csak Nimnek szoktak szólítani.
A druidalány játékosa közben gondolkodik: “Pont jó a magasság!”
Törpe : “Kinek?”
Druida: “A csacsinak!”
Mesélő: Druidahumor…”

Végül az elf közli, hogy elfáradt, fölmegy a szobájukba. A törpe már mély meditációba merülve talál rá. Ez viszont felvet bizonyos problémákat a korai távozás terén… Mivel sejti, hogy ez jó ideig el fog tartani (az elf így “alszik”), a törpe elzarándokol a városfalig, felmászik rá, és megtekinti a nyugat felé menő utat. Feltűnően járatlan. Ezt az információt utána a kapunál megkérdezett őrök is megerősítik – ez egy viszonylag kis forgalmú út, pláne így télen, pár naponta, ha előfordul rajta utazó. Inkább visszamegy a fogadóba.
A Vak Szerzetesben közben a gnóm szembesül vele, hogy mindkét újdonsült társa felszívódott. Szemlátomást a partiban ez a “terveinkről tájékoztatni a többieket” dolog nem túl népszerű elképzelés. Így hát miután megkéri a fogadóst, hogy némi elemózsiát csomagoljon már össze nekik, ő elmegy felkeresni a város messze földön híres Tymora székesegyházát. Miután felfedezi, hogy saját istenének is jutott benne egy kisebb fali fülke, füstölőt vételez és hosszas imádkozásba fog. Ez eltart egy darabig…
Hazaérve a törpe az elfet változatlan állapotban találja, így ő is pihen kicsit. Amikor valaki kopogtat az ajtón, reflexből kikiált: “Tegye csak le a kupát az ajtó elé!”. Végül társa is magához tér és elhatározzák, hogy indulnak. Éppen csak ezúttal a gnóm tűnt el… Sebaj, fő az összetartás, elindulnak nélküle.
Örömmel konstatálják, hogy kapnak útravalót, bár az elf druida eléggé fanyalog a kolbászok és a jelek szerint helyi nevezetességnek számító sajtok láttán. Végül eszébe jut tápláló Goodberry varázslata:
Druida: “Tudok csinálni bogyót!”
Törpe: “Én is!”
Druida: “De én ehetőt!”

Már épp kilépnek, amikor meglátják az utcán futva közelítő gnómot. A törpe rá is szól: “Ne futkározz, kisfiam…”, de aztán rájön, hogy ez csak a még nála is mélynövésűbb társa.
A városkapu felé tartva az elf eltűnődik, hogy két kurta léptű szövetségese társaságában ez bizony sokáig fog tartani.
Gnóm játékosa: “Van ötven aranyad egy lóra?”
Elf játékosa: “Attól függ. Hány karakterlapod van még?”
Ennyiben maradnak.

Kiérve a városból elindulnak nyugat felé az elhagyatott úton. Miután nyomot olvasni szeretnének, némi dobálás után elárulom nekik, hogy nyugatról keletre tartó gnóm nyomokat látnak, de már legalább tegnapiak. Eltart egy pillanatig, mire leesik nekik.
Elérnek a tett feltételezett helyszínére, amelyet a gnóm elhaladtában már futólag látott. Vigyorogva figyelmeztetem őket, hogy ez a szituáció már ismerős lesz. Földúlt, összevérzett hó, egy döglött ló. Az egyik buckán épp egy holló falatozik…
Cormyri kalandozások 02Bár nem biztosak benne, hogy ez ugyanaz a holló (magamban eldöntöm: ugyanaz, emlékszik rájuk, nem tud semmit, de hajlandó blöffölni), gondosan kerülik a tekintetét, és a druida még véletlenül sem állna szóba vele.
Egyikük nyomokat keres. Nem túl magas a dobás, de már készültem: nincs sok mindent kideríteni. Vastag, széles csapás vezet északra, láthatóan valami nagy terhet húztak arrafelé. Egy játékosi kérdésből rájövök, hogy a szekér nyomairól teljesen megfeledkeztem, de utólag magamban azzal racionalizálom, hogy összetört a támadásban, és a darabjait az elkövető a vállán vitte, miközben a másik ló tetemét húzta maga után.
Követik az “ERRE MENT” jellegű nyomokat, amik egy idő után egy vízmosásban folytatódnak. Kicsit kitöri őket a frász, amikor megbotlanak egy levágott emberi fejben, amelynek több értelemben is az arcára fagyott a rettegés. Inkább nem piszkálják.
Az egyre mélyülő vízmosásban haladva az élesebb (és hegyesebb) fülűek hangos, mély hangú gajdolást hallanak a távolból. Gyors körkérdés után kiderül, hogy a csapatból senki sem érti. A gnóm játékosa kicsit győzköd, hogy márpedig az ember, ha nem is érti, fölismer minden nyelvet, de hajthatatlan vagyok. Valószínűleg így a jobb, mert ha megmondanám nekik, hogy Óriásul van, meg sem állnának Arabelig. A karaktere különben is gnóm, nem ember.

Közelebb óvakodnak, és a vízmosás kiszélesedik előttük. Nyáron valószínűleg valami miniatűr tó lehet itt. A túloldalon hatalmas sziklákból épített rögtönzött gáttal elbarikádozva a továbbvezető út, de nem messze tőle jó két méteres barlangnyílás, amiből tűz fénye és a már ismert gajdolás szűrődik ki.
Jön a szokásos “ki menjen előre” játék. Sebaj, a törpe mágus, ha sok minden más nem is, legalább bátor, el is indul zörgő páncéljában. Szokás szerint nem látnak hibát a tervben. A gnóm persze kijelenti, hogy ő is megy vele egy vonalban. Röviden tisztázunk egy félreértést, miszerint nem tud húsz méterre tőle vele egy vonalban menni egy pár méter széles vízmosásban. A falakon pedig inkább nem mászik fel, hogy az erdőben derékig érő hóban gázoljon. Nem neki derékig érő…
Meglepetésemre nem a törpe az, aki elrontja a rajtaütést. A gnóm egy megfelelő dobás után egyszerűen eltűnik egy derékig érő, hóval borított lyukban. A törpe játékosa vigyorogva megjegyzi, miszerint azt hitte, hogy a szamara fog a legrosszabbul lopakodni. Mint kiderül, úgy gondolta, hogy azt is vitte. Komor tekintettel nyúlok a d20 után. Szerencsétlenségükre a kocka megérez valamit, és gyönyörű természetes egyest produkál. A téli erdő csendjét ordító “IIIÁÁÁÁÁÁÁ!” veri fel. Az éneklés abbamarad.

OgreMialatt a gnóm sikertelenül megpróbál kimászni a gödörből, a törpe pedig azon tűnődik, segítsen-e neki, vagy fusson, döngő lépteket hallanak. Egy hatalmas alak nyomakodik ki összegörnyedve a neki meglehetősen szűk barlangnyíláson. Jó három méter magas, tagbaszakadt humanoid, buta tekintettel és előreugró állal. Összefércelt prémekbe van burkolózva és egy embernyi kőbaltát tart a mancsában. Az egyik játékos rögtön közli, hogy ez egy ogre. Egyébként tényleg.
A pániktól a törpe rögtön megelevenedik, és mindenkit lekezdeményez. Viharos gyorsasággal elvarázsol egy Álomvarázst. Megérdeklődöm tőle, hogy ez véletlenül nem egy területre ható varázslat? De az. A kérdés már csak az, hogy ők milyen messze vannak az ogrétól. Megnézem, a varázslat hat méter sugarú körben hat, középpontjának az ogrét jelölte meg. Ez nem egy nagy vízmosás. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, pártatlanul közlöm a törpével, hogy dobja ki d10-en, milyen messze van ellenfelétől. Ha hatnál nagyobbat dob, minden rendben. Ötöt dob.
Ezután következik az elaltatható HP mennyiség kidobása. Nem akarom letörni hirtelen amúgy is megcsappant önbizalmukat, de messze nem dob annyit, mint amennyi életerőpontja az ogrénak van. Következnek a mentődobások, amit annak rendje és módja szerint elront mindkét karakter és eszméletlenül esnek össze. A szamár megúszta.
Az ogre nem érti a jelenetet, de mivel sok ilyen dolog van a világon, már megszokta. Örvendezve a mennyből pottyant mannának, felkapja a vállára a törpét és a rémülettől megdermedt szamarat pedig beráncigálja a barlangba. A gnómot a gödörben még csak észre sem veszi (mivel részeg volt, végig disadvantage-el dobáltam neki Perceptionre).

Az elf biztonságos távolságban elrejtőzve csóválja a fejét. A kutyája már félúton jár vissza a városba. Felteszi a kérdést, hogy mit tud a karaktere az ogrék pszichológiájáról. Egyes dobását látva elmondom, hogy egyszer valaki (részegen) megosztotta vele a titkot, hogy az ogrék nagyon ravaszak ám, csak ezt nagyon jól palástolják. Sőt (ezt a részeg már csak bizalmasan suttogta), sokuk olyan okos, hogy varázsolni is tud ám!
Miután a játékos túlteszi magát a saját és karakterének ismeretei közti szakadékon (felemlegetésre kerülnek holmi ősi elf romok egy korábbi meséből), druidája odalopakodik, és kiemeli a szundikáló gnómot otthonos gödréből. Kicsit arrébb viszi, és kíméletlenül felpofozza. Természetesen csak hogy magához térjen.
Ketten kiötlik a következő tervet: Az elf elrejtőzik a rögtönzött gát kövei között, a gnóm pedig zajt csap. Amikor az ogre kijön, előbbi beoson a háta mögött, és kiszabadítja a törpét. Kicsit várok, hogy mi a tervük ez után, de úgy tűnik, ezzel is elégedettek. Neki is látnak.

A druida előbb közli a gnómmal: “Ha nem sikerül, akkor bemész és bosszút állsz!”, majd elrejtőzik. Utóbbi erre csak hümmög (nem az a hősies fajta), majd miután szintén rejtekhelyet keres, nagy merészen elkezdi a 0. szintű Thaumaturgy varázslatát puffogtatni. Emlékszik rá, hogy ezzel a hatásosabb belépő érdekében lehet pl. varjúkárogást kelteni a semmiből, így kilogikázza, hogy akkor biztosan másmilyen állathangokat is. Bár ez nem egy druidavarázslat, de rábólintok, úgyhogy a vízmosást hamarosan hangos “farkascsaholás” tölti be. A részeg, élelemmel alaposan feltankolt ogre ki se dugja rá az orrát a hidegbe. Tovább próbálkozik, majd az ordító “medvebrümmögés” (sic!) magasságában (ezt azért próbálom magam elé képzelni), végül mégiscsak kijön az ogre. Az elf gyorsan beoson.
Bent észreveszi, hogy pár méter után a barlang kiszélesedik egy olyan öt méter átmérőjű helyiséggé. Középen bűzös tűz, mögötte mindenféle koszos állatprémek halomba hordva, jobbra a szekér összetört roncsai és egy fejetlen ló teteme mellett a vaskos kötéllel gúzsba kötözött törpe. Balra kikötve a sokkos szamár retteg az életéért. Gyorsan elkezdi kibogozni a törpe köteleit, bár némi sikertelen próbálkozás után rájön, jobban jár, ha inkább elvágja. El is kezdi nyiszatolni.
Sajnos mivel odakint a hangokon kívül nem történik semmi, az ogre hamarosan elunja magát, pedig a patakokban verejtékező gnóm már az elefánttrombitálásnál tart. Úgyhogy elindul vissza a melegbe. A gnóm lélekben leírja társait, és elgondolkozik, hogy azonnal visszainduljon-e a városba, vagy még várjon egy kicsit.

A visszatérő ogre nem nagyon tudja meglepni az elfet (nem is próbálkozik), így az gyorsan elbújik a szekér roncsai mögött. Itt azonban a visszatérő részeg, Disadvantage-el dobó ogre egy olyan Érzékelés próbát produkál, hogy még a kisebbik dobása is pont annyi, mint az elf rejtőzködés dobása. Lassan megáll, összehúzza busa szemöldökét, és azt dörmögi: “ELFSZAGOT ÉRZEK…”
Az elf lapít, mint közmondásos dolog a fűben. Az újabb dobás szerencsére neki kedvez, mire a csak szerinte titkolt zseni, de valójában nem túl okos ogre megvonja a vállát, és leül a fekhelyére. Betudva a történteket az est furcsaságainak, fél kézzel fölkapja a kisebbik hordót, és afféle pohárként használva nagyot kortyol belőle. Majd előhúz a fejetlen ló mögül egy hullát, csuklónyi vastag nyársra húzza, és elkezdi sütögetni a tűz fölött.

Csend, csak a sülő hús sercegése töri meg. A csapat nagy része lapít, vagy eszméletlen. Ekkor kezd ébredezni a törpe…
Bár megkötözve hever a földön, nagyjából összerakja a helyzetet. Még a tőle nem messze lapító druidát is kiszúrja. Mivel a szituáció határozottan nincs ínyére, csendben varázsolni kezd. Sajnos a varázslókat kifejezetten hátráltatni szokta, ha össze van kötözve a kezük és a varázsigéket csak motyogni merik, de sebaj, a Káoszmágusokat mindig is a merészség, és a mágia terén tanúsított újító hajlam jellemezte.
Dobatok vele valami mentőt, hogy mennyire sikerül a hatás, és a kocka szeszélyéből kifolyólag a varázslat helyett létrejön a másik dolog, amiről a káoszmágusok hírhedettek: A vadmágikus hatás!
RododendronDobunk a véletlenszerű vadmágia táblázaton. Próbálom visszafogni a röhögésemet, miközben leírom nekik, hogy a törpe váratlanul átváltozik egy jókora, cserepes rododendonbokorrá! Vészjósló hangon felhívom a figyelmüket, hogy le van írva, mi történik, ha eltörik a cserepe…
Az elf döbbenten pislog, a törpe fotoszintetizál, a részeg ogre pedig olyat dob, hogy semmit sem vesz észre az egészből. Kis idő múlva a növény visszaváltozik egészséges felnőtt törpévé. Mivel a kötelek leestek róla, sikernek könyveli el a varázslatát.
Jobb ötlet híján lapítanak tovább, amíg csak a gnóm odakint úgy nem dönt, hogy itt az ideje hősi halált halni. Bekiabál az ogrénak, hogy most azonnal jöjjön ki. Az bosszankodva a sok rohangászáson letámasztja sülő vacsoráját, és kimegy. Odakint a gnóm rámutat a vízmosásban felhalmozott sziklákra, és közli az ogréval, hogy hordja el őket onnan. Némiképp tanácstalanul megkérdezem a játékost, hogy ezt Parancsvarázzsal megtámogatva gondolta? Mint kiderült, nem. Csak “Megpróbálom meggyőzni!”. Nem értem, mit akar ezzel. Szerencséjére az ogre sem, így druidalány zavartalanul hátba szúrhatja.

A barlang bejárata előtt pillanatokon belül hatalmas harc bontakozik ki – puffognak a varázslatok, lendülnek a fegyverek, fogy a HP. A csata kezdetén a káoszmágus akkorát kap egy hatalmas kőbaltától, hogy utána még a borotválkozási sérülések is veszélyt jelentenének rá. Szerencsére törpeként nem borotválkozik.
Meglepetésemre a csatából mindenki derekasan kiveszi a részét, és varázslataiknak, valamint az elf rövidkardjának hála gyors ütemben fogynak is az ogre életerőpontjai. Kicsit ugyan ledöbbennek, amikor kezdenek ráérezni, mégis mennyi van belőlük (“MÉG MINDIG nem halott?!”), de összeszorítják a fogukat és folytatják a mészárlást. Kicsit át is esnek a ló túloldalára – amikor a druida befejezi az időközben egy jégfolton elcsúszott ellenfelük testén térdelve a kardja ütemes belemerítését, az ogre már körök óta halott. Véres arcát fölemelve viszont nem lát semmit. A gnóm, ellőve utolsó varázslatát taktikai visszavonulásba kezdett, a törpe vadmágus pedig utolsó varázslata mellékhatásaként láthatatlanná (és mellékesen hallhatatlanná) vált. Szólt ugyan erről a druidának, de az nem hallotta…
Társai árulása miatt érzett haragjától tombolva az elf mérgesen beviharzik a barlangba, hogy megnézze, akadt-e még ép kereke a szekérnek, hogy valami taligafélét össze tudjanak dobni. Kidobatom d4-en, hogy két darab kerék maradt épen. Az egyiket a dühös elf éppen a kezében fogja, amikor halk pukkanással megjelenik mellette a semmiből törpe társa. Akit a következő pillanatban teljes erőből megcsap a kocsikerékkel. Mivel a törpe amúgy is súlyosan sérült, komoly esélye van rá, hogy belehaljon. Akkor dob az elf egy kritikust…
Szerencsére talán egyetlen tulajdonságaként az ereje nem túl magas, szekérkereket nem engedek ügyességből forgatni, és nagyon alacsonyat dob sebzésre, így a törpe túléli. A kerék nem. A törpék feje kemény. Pár keresetlen szó után együtt folytatják a tervezgetést. Körülnézve sajnálkozva megállapítják, hogy a nagyobbik hordó teljesen kiürült, és a kisebbikből is elég sok hiányzik.
Miközben két társa immár odakint elegendő számú kerék híján próbál valamiféle indián szánt összeeszkábálni a kisebbik hordónak, a gnóm a hátuk mögött szépen kifosztja a barlangot. Nagyobb mennyiségű készpénz mellett eltesz pár érdekességet is, így például egy urnát valaki hamvaival és egy üvegszemet is. A többiek előtt hallgat a talált kincsekről.

Ha lassan is, de végre visszajutnak terhükkel a városba. A némiképp csalódott fogadós egy heti kosztot és kvártélyt kínál föl mindannyiuknak. Nem alkudoznak, a druidalány fáradt sóhajjal tart fölfelé a szobájukba: “Szeretnék végre aludni egyet… DE NEM TUDOK, MERT ELF VAGYOK!”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához