LFG.HU

József Marianna
novellaCimkek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon furcsa ország. Kékiának hívták, mert ott minden kék volt. Világoskék, sötétkék, szürkéskék, hupikék. Ott nem ismertek más színt csak a kéket. Kék emberek dolgoztak a kék irodákban, kék tollaikkal írtak kék tintával kék papírjaikra. Kék utcákon kék anyukák tologatták a kék babakocsiban a kék csecsemőjüket.
A kék iskolában kék gyerekek tanulták a kék könyveikből a kék betűket, a kék királyi palotában a kék király kormányozta kék birodalmát. Felesége a kék királyné, segített neki, miközben szépen nevelgette a gyermekeiket a kék kishercegeket, hercegkisasszonyokat.
A kék országban minden tökéletes volt a kék alattvalók, óramű pontossággal végezték napi teendőjüket, soha le nem térve a helyes útról. Nem voltak rossz gyerekek, bűnös emberek, nem voltak tolvajok, rablók, még apróbb csínytevések sem. De nem voltak születésnapok, névnapok, ünnepek sem. Még karácsony sem volt. Nem volt igazi öröm és bánat, és nem voltak igazi érzelmek sem. Csak egyhangú kékség.

Egyik nap este, mikor a királyi család nyugovóra tért, a királyné édes titkot súgott kék királyi párja kék fülébe. A hír hallatán a király homloka egész világoskékre színeződött, és megsimogatta felesége domborodó pocakját, amelyben az újabb kis kék királyi csemete növekedett.

Telt múlt az idő, az udvarban mindenki az újabb csemete érkezéséről beszélt.
Egyszer csak eljött a nagy nap, az egész országban nagy volt az izgalom, nemsokára világra jön a kiskirály. És megszületett a gyönyörű kislány, amikor király magához ölelte legkisebb halványkék gyermekét, az édesen aludt apja karjaiban. Megsimogatta a kicsi fejét, és akkor véletlenül félrecsúszott a kicsi kék sapkája, a király először megdermedt a látványtól, majd ijedten adta át a gyermeket a kék dadának, arca egészen sötét szürkéskékre színeződött, homlokát mély ráncok borították be, a döbbenettől egy hang nem jött ki a torkán. A kislány szép volt, bőre puha, bársonyos, halványkék mint a nyugodt nyári égbolt, szeme sötétkék mint a tenger mélye, mosolyra húzódó szája kékeslila volt. De a haja? A haja lágy csigákba göndörödött kicsiny kék feje búbján és…és… vörös volt mint a lángoló tűz, mint a horizont mögé éppen eltűnő nap.

Volt ám riadalom! Mivel a kéken kívül más színt nem ismertek, elképzelni sem tudták mi lehet az a furcsaság a kisbaba fején. Ha este levágták a piros valamit, reggelre újra kinőtt, és még dúsabb, göndörebb, vörösebb lett, így hát nem volt mit tenni, bekötötték a kicsi fejecskéjét egy egészen sötétkék kendővel.
Teltek múltak az évek, a csecsemő először totyogó kisbabává, majd édes cserfes pici lánykává, végül gyönyörű nagylánnyá serdült. Bőre nem sötétült be mint a többi Kékiai emberé, hanem egészen halványkék, majhogynem fehér maradt, szeme viszont egészen mélykék lett, szája olyan színűre változott mint a nagyon érett kékeslila cseresznye. A haja viszont hosszú, hullámos, égővörös zuhataggá nőtt, de ezt nem láthatta senki, még a hercegkisasszony maga sem, mert a király az összes tükröt kivitette a palotából, és a kendőt mindig viselnie kellett.

Hanem egyéb furcsasága is volt a királyleánynak, ha öröm érte mosolygott, ha bánata volt hatalmas kék könnyek peregtek a szeméből, ami az egész királyi udvart megdöbbentette és senki nem tudta mi a csuda baja lehet. Azt gondolták , hogy a legkisebb királyi csemete nagyon beteg. Vigyáztak rá, a széltől is óvták, nem futkározott, nem játszott, még iskolába sem engedték inkább fogadtak mellé a szülei egy idős morgós szürkéskék tanítót, aki tanítgatta szegény a kékség rejtelmeire. Ment minden a maga útján, szépen rendezetten, nem zavarta több semmi a Kék ország szokásos csendjét, rendjét, így múlt el még egy pár esztendő.
S királyleány felnőtt lett, eladósorba került. Főtt is a szülők feje, most mi lesz kinek kell majd egy vörös hajú, furcsa lányka, még ha királyi vér csörgedez is benne.

Hanem egy meleg nyári délelőttön a királyi család kirándulni ment a kékesi kék erdőbe.
A szülők leterítettek egy pokrócot a szép zöldeskék fűre és pihentették fáradt végtagjaikat, a fiatalok sétálgattak a bokrok, között és gombát, virágot szedtek.
Ahogy szaladgáltak, kerülgették a ágas-bogas fákat egy kinyúló ág beleakadt a kiskirálylány kendőjébe és lerántotta a fejéről.
A haja erős, dús, hosszú vörös zuhatagként csillogott a kékes napfényben, pirosas fénnyel beragyogva az erdőt. A testvérei hirtelen megálltak, döbbenten, hitetlenkedve meredtek a furcsaságra amely körbefogta kishúguk arcát, majd ijedten sikoltozva szaladtak vissza szüleikhez.

A lányka nem értette mi történt, mitől ijedtek halálra a testvérei, és egy ideig állt csöndesen, majd a patakhoz futott, hogy megnézze magát a víz tükrében, hanem amit ott látott az nem sok jóval kecsegtette. Nem hitt a saját szemének, megfogta a haját, tapogatta, a szeme elé húzta, nézegette, nem tudta elképzelni mi lehet ez.
Szomorúan és szégyenkezve futott, rohant, a fák között be a sűrű erdő mélyére, ahol már a madár sem jár. Lerogyott egy termetes fa tövéhez és keservesen sírni kezdett.
Hamarosan beesteledett, és az eső is eleredt, sűrű kemény sötétkék cseppek hullottak alá az éjkék felhőkből, elázatva szegény fázós hercegkisasszony ruhácskáját, aki igyekezett behúzódni a fa odvába, a hideg és a furcsa hangokat hallató állatok elől. A kimerültségtől, hamarosan mély nyugtalan álomba merült. Mire felébredt már hajnalodott, a fák közül előbukkanó melegkék napfény lágyan simogatta könnyáztatta arcocskáját. Megszárogatta ruháját, szép vörös haját, és útnak indult a sűrűben. Fáradt volt, szomorú és éhes.
Nem tudta most mihez kezdjen, mit csináljon, mert haza nem mehet ezt jól tudta.

Ahogy ment, mendegélt valami furcsa dallam ütötte meg a fülét, olyan volt mint a madarak éneke, de mégsem az volt, ez sokkal élesebben tisztábban hangzott. Mivel nem tudta mire vélni ezt a hangot, hát elbújt egy jól megtermett vastag fa mögé, és várt. Hamarosan egy fiú tűnt elő az ágak közül , büszkén, délcegen lépkedett, ruhája a kék minden árnyalatában pompázott, az arca fehér, nem inkább rózsaszínes volt, és valami furcsa hangot hallatott ki a szájával, de nem ez volt a furcsa rajta,….hanem a haja, a haja az sárga volt, egészen sötét, majdnem okkersárga, és csak úgy szikrázott a kék napfényben, zöld színűre változtatva azt.
A királylány a döbbenettől szólni sem tudott, csak lassan, nagyon lassan előmerészkedett a fa mögül. A legény megpillantotta, és a lába is a földbe gyökerezett az ámulattól, mert ilyen gyönyörű teremtést még életében nem látott. Csak álltak, álltak és csodálkozva bámulták egymás, nem hittek a saját szemüknek. A fiú ocsúdott fel először a kábulatból, és nagyot füttyentett, mire a lány összerezzent az éles hangtól, mert az ő országukban nem volt szokás a fütyülés, most hallott először ilyesmit.
- Ezt hogyan csinálod? -kérdezte szinte alig hallhatóan.
A fiú válaszként ismét füttyentett, de ezúttal lágyan finoman utánozva egy madár trillázó énekét.
A hercegkisasszonynak ez nagyon tetszett és félelmét feledve felkacagott.
Gyöngyöző nevetése mint a friss hegyi patak csörgedezése a legényt is megnevettette, és pillanat multán együtt kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult, a könnyük, amely nem kék, hanem átlátszóan tiszta volt és hatalmas cseppekben gurult végig az arcukon, le a ruhájukra, élénk zöldre, sárgára, lilára, és egyéb csodás színűre változtatva azt. Arcuk, kezük, válluk, lábuk, egészséges halvány rózsaszínben pompázott.

Csak álltak, bámultak, nem hittek a szemüknek, csoda történt volna?
Megérintették egymás kezét, arcát, ismerkedtek egymással, saját maguk, és a másik új színeivel. Lágy szellő fújdogált, meg-meglebbentve a lány vörös hajzuhatagát. Egy-egy hajszál elszabadult, és a szél szárnyán tovább sodródott, megérintve a fák leveleit, virágok szirmait, a szivárvány minden színeire festve azokat. Egymás szemébe nézve furcsa érzés szorította össze szívüket, és tudták összetartoznak, többé soha nem választhatja el semmi őket egymástól. Együtt, kéz a kézben indultak tovább, néha meg-megálltak, belenéztek egymás immár zölden csillogó szemében, és lágyan megcsókolták egymás friss cseresznyepiros ajkát.
A szerelem édes érzése betöltötte lelküket, és amerre léptek színesebb, világosabb lett a világ, a meleg nyári nap aranyló sárgán ontotta fényét, beragyogva szerelmes szívüket, dalra fakasztva mosolygó ajkukat. Így mentek Kékia felé, feledve szégyenüket, félelmüket, színességüket.

Az erdőből kilépve megpillantották a kastély komor sötétkék tornyait. A lány szívét összemarkolta a félelem, szinte belekékült ahogy arca elé idézte testvérei megvető pillantását., de a fiú biztatóan megszorította a kezét, egymásból erőt merítve kiléptek a kékes fényre, ami azonnal aranysárgára változott, s mint puha burok vonta körük szivárványszín alakjukat.
A réten dolgozó emberek dermedten álltak szerszámaikkal a kezükben, arcukra kiült az általuk egyetlen már megismert érzelem, a félelem. A király aki épp kékszín unokáit okította, a dalolás hallatán, felkapta gondterhelt sötétkék fejét, és kitekintett az ablakon. A látványra összeráncolta mélykék homlokát, és az ijedt gyermekeket hátrahagyva a rendbontók elé sietett.

A palotában döbbent csend honolt, az idős királyné a kapuban állt, mélyeket lélegzett, a látványtól elszorult a szíve, az arca kipirosodott ahogy legkisebb leányára nézett. Alattvalói lehajtották fejüket, nem akartak a rendbontás tanúi lenni. A király mérgesen leánya elé csörtetett, és a haragtól elfeketedett arccal dühödten felemelte a karját, hanem akkor a az egyik legkedvesebb unokája eléje perdült és lágyan éneklő hangon szólt nagyapjához.
- Nagyapuska, ugye milyen szépek? -
Az öreg király nem válaszolt, karjait szomorúan leeresztette, és belenézett leánya smaragdzöld szemébe, amiben ott csillogott a boldogság. A lány elmosolyodott és olyan szeretettel ölelte át az apját, hogy annak a könnye is kicsordult. A sötétkék arcán lepergő könnycsepp, rózsaszín csíkot barázdált a gondterhelt öreg orcára. A király szíve megtelt a végtelen szeretettel gyermeke iránt, bőre kivilágosodott, ruhája élénk színűre változott.
Végignézett magán öreg barna szemével és nevetett, csak nevetett és egy pillanat múlva már nevetett a királyné, az összes gyermekeik, unokáik, a körülöttük eddig néma csendben csodálkozó szolgák, gyerekek, tanítók, kertészek, alattvalók. Hamarosan az egész ország könnyezve kacagott, ölelkezett. A kékséget eltörölve a szeretet a szivárvány minden színével borította be Kékiát.

A király átadta az ország kormányzását a leányának és a fiatalembernek aki megváltoztatta életüket. A fiú feleségül vette a hercegkisasszonyt és heted hét országra szóló színes, fergeteges lakodalmat csaptak, és tán ma is élnek ha meg nem haltak.

Kékia ettől fogva megváltozott, a lakosok megismerték az élet színeit, a boldogság aranyló sárgáját, a szerelem vörösét, rózsaszinjét a féltékenység zöldjét, a félelem kékségét, a bánat barnaságát, a gyász feketéjét, a szomorúság szürkéjét..és mindenki a saját színét, a saját életének színeit.
Kékia ma is létezik, itt benn a szívünkben és csak rajtunk múlik milyen színes lesz a mi lelkünk, testünk, egész világunk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához