LFG.HU

HammerTimeCafe
Jesper
RPGCimkek

1. Karghyass

Nem hittem volna, hogy így van. Azt hittem, üres frázis, hogy lepereg az ember előtt élete halála pillanatában. De mégis így lett, mikor a hideg penge a szívembe hatolt. 1350 téllel ezelőtt láttam meg a Kosfejes Úr, kinek vér szálljon a szájára, teremtett világát Ventharia tartományban. Elf vagyok, a tökéletes nép sarja. Korán felhívtam magamra családom figyelmét hidegvéremmel, tisztánlátásommal, gyorsaságommal. Tanítottak, s én tanultam. Napokig álltam mozdulatlanul a tűző napon, a szakadó esőben. Árnyékokban rejteztem, lopóztam, sziklát másztam. Forgattam lándzsát, kardot, buzogányt, khossast, sequort. S mindez meghozta gyümölcsét: a klán történetének legfiatalabb morteljévé váltam. A tanulás most kezdődött igazán. Harcoltam aquirok, démonok, kérészéletűek ellen. Sokszorosan bizonyítottam kiemelkedettségem a Kosfejes Úr előtt, kinek vér szálljon a szájára. Küldetések százain vettem részt, mire szabad vadásszá váltam. De sikerült. Életemben először voltam elégedett magammal.

Egy reggel magához hivatott a nagymester, s megkért, hogy teljesítsek egy különleges feladatot. Egyedi feladatot, sequadion háló nélkül. A barbárok világában. Életem legnagyobb kihívásának ígérkezett. Igent mondtam. Feladatom az volt, hogy menjek el egy Erion nevű városba, és kutassak fel egy nőt, aki információkat ígért egy fattyú renegát hollétéről, akinek még léteznie sem lenne szabad. A nőt természetesen ki kellett kérdeznem, majd elvágnom a torkát, s az információval visszatérni klánomhoz. A dolgomat megkönnyítette démonlovasunk azzal, hogy kaput nyitott nekem Erion közelébe, a vadonba.

Nem volt nehéz bejutnom a városba. Ezek a barbárok azt sem tudják, mi fán terem a biztonság fogalma. De csak a dolgomat könnyítették meg vele. A kapott utasítások alapján alig hét napba tellett megtalálnom a nő lakóhelyét. Nyugodtan léptem be, tudtam, hogy egy kérészéletű, aki ráadásul nő is, nem árthat nekem. Kicsiny keserűséget is éreztem, nehezebb dologra számítottam. A ház maga mértékletes, jó ízlésűnek számított. Már amennyire ezek az “emberek” jó ízlésűek lehetnek. Végiglépkedtem a barna szőnyegen, rámosolyogtam a fekete kandúrra, amely a fogas alatt ejtőzött, s elindultam fölfele a lépcsőn. Először itt ütköztem ellenállásba, egy eszelős tekintettű emberizing támadt oldalba egy szablyát lengetve. Aztán némán, és értetlenül meredt a torkából kiálló fémlapra, s ahogy térdre rogyott, még bugyborékoló hangon elhagyta valami mocskos száját, de akkor már nem figyeltem oda. Tompa puffanással ért földet a lépcső alján. Az utolsó lépcsőfokot is áthágva két ajtó állt előttem. A jobb oldalit választottam. Talpig vasba öltözött, artikulátlanul üvöltő férfi állt az ajtó mögött. Azaz nem állt, ugrott, s közel másfél méteres pengéjét ütésre lendítette. Átsiklott az agyamon, hogy szegény nagyon félhetett egyedül, ha így üvölt. A biztonság kedvéért elléptem előle, és kirúgtam a lábát. A többit a lendület, és a szintkülönbség elintézte helyettem. Halk mormogást hallottam a nyílt ajtó mögül, úgyhogy sebesen befele mozdultam. Egy ősz, beesett képű ocsmányság mormolt, melyet villódzó kék aura vett körül. A mormolás végére villámgyorsan pontot tettem egy kezembe akadó dobótőrrel, s eközben egy gyors fejmozdulattal a szobán körbepásztázva megállapítottam, hogy nincs több kijárata. Kiléptem, s a másik ajtó elé léptem. Kinyitottam, s földbe gyökerezett a lábam. Soha nem érdekeltek a nők, senki nem volt a klánon belül, akire érdemes lett volna figyelmet fordítanom. De ez… Nem létezik szó, mellyel le lehetett volna írni szépségét. Mintha a legmélyebb álmaimból lépett volna elő. Hollófekete haja tökéletesen domborodó csípőjéig ért, hófehér, keskeny arca, mint valami hegyorom csodája vakított el, s fekete szemei mélyen az enyémekbe hatoltak. S elvesztem, ahogy azokba a szemekbe belenéztem. Magukkal rántottak, s nem tudtam elfordítani tekintetem tőlük.
Végre itt vagy. – suttogta. S én a karjaimba zártam, s megcsókoltam. S tudtam, hogy szeretem, úgy, mint ahogy senkit még soha, s ahogy senkit nem fogok. Maga volt az élet, a csoda, a tökéletesség, a halál. Még aznap este egymáséi lettünk. S a kéj beteljesülésekor éreztem a hidegséget a mellkasomban. Halál nélkül nincs kiteljesedés.

2.

Angelina

Utálom az ilyen napokat. Esik, fúj a szél, hideg van. Ráadásul megint hányingerem van. Mint az utóbbi nyolc hónapban elég sokszor. Borzalmas ez a rosszullét. De megéri. Pontosan erre van szükségem. Egy fél kráni-elf gyermekre. Aki majd a Rettenet asszonyának hitén felnevelkedve, magába szívva mindazt a tudást amit akár én, akár a Kard testvériség átadhat neki, véres, nyilvános bosszút áll majd mindannyiunk nevében Wyaquartis Hormequargas-on. S az a nap lesz életem legszebb napja. Mióta az vadbarom a hülye haverjaival felégette szentélyünket, nincs egy nyugodt percem se. Rengeteget gondolkodtam, hogy állhatnék tökéletes bosszút rajta. De rájöttem. Ha egy ugyanolyan alacsonyrendű korcs öli meg, mint amilyen ő, akkor annál szebb, és Orwellának tetszőbb dolog nem létezhet az elsődleges anyagi síkon. Nehéz volt összehoznom az aktust. Sok ármányba, és sok lélek Orwellához küldésébe került. És még így is szerencsém volt. A nagyasszony kegyes volt hozzám. Azt hittem, az elbájolt Uwel-lovag, a rabszolgává gyalázott bősz aszisz, és a szövetséges boszorkánymester megállít bármilyen különítményt. Tévedtem. Egyedül jött. És szemvillanásnyi idő alatt végzett mindhármukkal. Kráni elfek. Halál. Halál. Halál. Szerencsére hű macskámra figyelmet sem fordított, így boszorkányfortéllyal bele tudtam tekinteni az elméjébe, s fel tudtam venni álmai asszonyának alakját, mire elért hozzám. Komolyan mondom, ezek a férfiak mind egyformák. Lehetnek elfek, lehetnek krániak, de az eszét mind a nadrágjában hordja. Kíváncsi vagyok, hogy Ranagol hogy bűntette meg ostobaságáért. Remélem, valami ork képében küldte vissza Ynevre. De félre most ezzel, tisztába kéne tennem magam, vendégem jön nemsokára. Meg varázsolnom is kell, mert ekkora pocakkal nem hiszem, hogy itt hagyna annyi pénzt, amennyire szükségem lenne.

3.

Manuel

Sok örömem telik ebben a gyermekben. Eszes, gyors, érzékeny, imádja az állatokat. És csodálatosan énekel. Az Egyetlen ajándéka, hogy hozzám került. Nem tudom, hogy mondom majd el neki. Mert könnyen lehet, hogy megháborodna szegény fiú elméje, ha tudná. Bizony mondom, néha az enyém is közel áll hozzá néha, ha belegondolok. Azt hiszem, ki is törlöm inkább ezeket az emlékeket elmémből, mer ép ésszel nem bírom ki, hogyha belegondolok, ki lehet a fiam.

Esett a eső, s fújt a szél aznap, mikor az Örök Városba kerültem. Egyenesen Shadon városból küldtek ide, hogy lássak el tisztelendői szolgálatot ebben a Domvik urunknak csöppet sem tetsző életmódot folytató metropoliszban. Éppen hogy csak elkezdtem lakhatóvá tenni kicsiny cellámat, mikor az egyik templomszolga lihegve, vörös fejjel beesett az ajtómon. Azt mondta, egy mendraiosz van itt egy halott nővel. Többet sehogy sem sikerült kiszednem belőle, úgyhogy vele mentem. A boszorkányvadász a templom főhajójában várt. Meglett, negyven körüli férfi volt, ővén két tucat hajtinccsel. Üdvözletet morrantott hegyes bajusza alatt, majd elmondta, hogy hosszú ideje vadászott erre a némberre itt a lábaink előtt. A nő Orwella beavatottja, s csak nagy nehezen sikerült a nyomára bukkannia. Az aktus közepén hajtotta végre rajta az exterminust. A nőről lefoszlott a viselt álca utána, s kiderült, hogy több, mint nyolc hónapos terhes. A derék mendraiosz gyanította, hogy a magzat még életben van, így elhozta a holttestet. Komoly, órákig tartó műtétbe kezdtem ekkor, gyakran folyamodva az Egyetlen hatalmához. De végül sikerrel jártam. Meglepve vettem észre, hogy a fiú félelf, s eme fajtától merőben idegen módon haja hollófekete, s szemei szintén éjfeketék. Nem tudtam, miféle szerzet lehet az apja, de nem is érdekelt. Az Egyetlen azt akarta, hogy a gyermek éljen, s ezért ide vezette hozzám. Szent kötelességemnek éreztem, hogy felneveljem.

4.

Fernando

Fernando Caiato vagyok, Pader Manuel Caiato nevelt fia. Itt születtem Erionban 22 téllel ezelőtt. Valódi szüleimről sem nekem, sem apámnak nincs semmilyen ismeretünk. Apám azt mondta, hogy a templom ajtajában találtak meg egy őszi hajnalon. S az Egyetlen nevében ő magához vett, s felnevelt engem. A jó öreg. Sokat tanultam tőle. Emberségben, tiszteletben, jóságban. A papi pályára szánt engem is, de szegénynek elég hamar rá kellett jönnie, hogy engem nem erre szánt a Hétarcú. Talán ott követte el a hibát, hogy észrevette tehetségem a gitárjátékban, s beajánlott egy jó nevű mesterhez. Nem tudhatta, hogy ez az illető nem más, mint Damallah Russein, a délvidék legrettegettebb dzsad bárdjainak egyike. És Damallah mester nemcsak zenélni tanított. Mesélt legendákról, megtanított kűzdeni a gladiussal, célba lőni számszeríjjal. Beavatott egy különleges mágiaformába is, ráadásul egyes dolgokat olyan szinten tudott, hogy még a legendás erioni tolvajok is irigykedve nézték tudását. Ő tanított ki a szerelem tudományára is, először elméleti síkon, majd különböző hölgyekhez befizetve. Atyám eközben nyelvekre tanított, betűvetésre, papi tudományokra, az elme hatalmának alapjaira, s végül, de nem utolsósorban népünk egyik legendás fegyverének, a shadlecki csatabuzogánynak a használatára. Szegény. A döbbenet, mely az arcára volt írva, mikor az istállóban rajtakapott 16 éves koromban Damallah mester egyik pénzkiadásával. Sajnáltam őt. De aztán leültünk megbeszélni. Belátta, tévedett.

Ettől kezdve Damallah mester hivatalosan is igricnek oktatott. Nem sokkal ezelőtt volt a mestervizsgám. Két hónapja. Azóta felfordult az életem. Na nem amiatt, mert kapkodnak utánam a nemesi udvarokban. Szó sincs erről. A vizsgán láttam meg egy fiatal városi őrt. Nem tudom leírni az érzést, amit keltett bennem. Nem volt gyűlölet, sem irtózat, sem utálat. Egyszerűen csak tudtam, hogy meg kell őt ölnöm egy alkalmas pillanatban. Megtettem. Egy sikátorban tarkón lőttem nyílpuskával. Nem szólt semmit, csak összecsuklott. S a késztetés elmúlt. Csak meredtem a testre, és a kezemben levő fegyverre. Majd végig néztem a ruhámra fröccsent véren, és tudtam, hogy soha nem moshatom le magamról ezt a bűnt. Vétkeztem az Egyetlen törvényei ellen. Bűnhődnöm kell. Üveges tekintettel álltam atyám elé, s meggyóntam neki mindent. Ő feloldozott. Nemsokára előállítottak egy öreg füves embert, aki szintén jelen volt a vizsgán. Azzal vádolták, hogy mágiával gyilkosságra buzdított fel. Az ítélet halál volt. Én tudtam, hogy senki nem lépte át a tudatomat óvó pajzsot, sem aznap, sem máskor. Gyorsan döntöttem. Megírtam ezt apámnak, összeszedtem azt a kevés pénzemet, és felszerelésemet, amim volt, s útnak indultam a börtön felé. Némi mágia, no meg a beszélőkém segítségével sikerült bejutnom az öreg emberhez, mitöbb, sikerült kimenekítenem a bitó árnyéka alól. Ő mindösszesen ennyit mondott: – Nem értem, kráni, de köszönöm.

S én belevetettem magam Erion sűrűjébe, hogy találjak magamnak valamit háborgó lelkiismeretem megnyugtatására, s hogy megfejtsem, hogy az öreg ember miért nevezett a Sötétség földjéről származónak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához