LFG.HU

József Marianna
novellaCimkek

Álmomban egy angyal voltam, hosszú selymes aranyló hajzuhataggal, smaragdzöld szemekkel, cseresznye ajkakkal, mézszín szárnyakkal. Hófehér, könnyű selyemruhában táncoltam a világ tetején, magas hegyek csúcsán. Elrugaszkodtam egy szikláról, és repültem, szárnyaltam a tiszta, bárányfelhő tarkította égbolton.
A szabadság, az élet friss lehelete végigjárta a testem-lelkem, a földöntúli boldogság szétáradt a zsigereimbe, hogy kicsordultak a könnyeim, smaragdzöld tengerszemet képezve egy földi sziklamélyedésben. Ezt az átlátszó, tiszta mélyzöld tavacskát, buja, hűsítő árnyékot adó pálmák, növények vették körbe, akár egy valóságos paradicsom.

Gyermekek jöttek, dalolva, vidáman játszottak, kergetőztek, úszkáltak, gyöngyöző kacajuk szárnyalt a levegőben, s hogy részese lehessek boldogságuknak, angyalból ezüstös hallá váltam, s vidáman cikáztam, forgolódtam a hűs vízben, megcsiklandozva kicsiny kezeiket, lábacskájukat.

Hirtelen a víz fodrozódni kezdett, sötét felhők árnya bukkant elő, a szél erős orkánként fújta el a paradicsomi idillt. Kis tavacskám haragos sötétzöld színűre változott, s kemény hullámokat vetve, a viharos széllel kézen fogva dühödten, tajtékozva csapkodta a sziklákat, tépte, zúzta, söpörte szerte széjjel a virágokat, növényeket, fákat, álmokat.
Menedéket kerestem, bebújtam egy sziklamélyedésbe, a nemrég ezüstös fénnyel pompázó testem, fakó lett, szürke és tépett.
Ijedten, remegve, fázva figyeltem a körülöttem tomboló vad táncot, mely a lelkem mélyéből fakadt, csírázott és terebélyesedett mindent pusztítóvá.

Aztán megpillantottam a fényt, egy árva fénysugarat. Lassan, óvatosan elhagytam biztos menedékem, s bizonytalan csapásokkal megközelítettem azt.
Megérintettem. Vágyakozva, reménykedve.

A forrongó víz egy csapásra elcsendesedett, friss, meleg szellő váltotta fel a tomboló orkánt, elfújva a sötét fellegeket. A nap sugarai lágyan simították végig remegő pikkelyeimet, langyos, simogató fényt árasztva sajgó testemre-lelkemre. Éreztem, ahogy az erő visszatér fázós porcikáimba, az életre buzdítva halott szívem. Kikémleltem, s kibújtam a sziklák alól. Hirtelen szárnyaim nőttek, angyallá lettem, hosszú selymes aranyló hajzuhataggal, smaragdzöld szemekkel, cseresznye ajkakkal, mézszín szárnyakkal.
Repültem föl-föl, egyre följebb repített egy fényes, meleg fuvallat és újra éreztem magamban a reményt, az erőt, az életet.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához