LFG.HU

Ottmár Andrea
novellaCimkek

A sötét éjszakában egy árny suhant át a jelöletlen, néma sziklasírok között. Az alak hangtalanul surrant, akár egy macska. A holdfény kísérteties aurát vont csuklyás feje köré. Köpenye alól ki-kivillant két, díszes tőrkardja. Egy csökött agyú, tudatlan lény nyugodtan mondhatta volna rá, hogy vagy tolvaj, vagy bérgyilkos. Pedig ez az árnyalak sem fosztogató, sem halandó lény nem volt. A csuklya ugyan majdnem teljesen eltakarta arcát, de mégis ki lehetett venni hegyes füleinek szembeszökő körvonalát.
A furcsa öltözetű alak egy kósza volt, Núin Ilkorin. A csuklyája alá behatoló holdfény megtört sápadt arcán. Nem látszott rajta semmi, ami elárulta volna, többet látott és tapasztalt, mint bárki ezen a féltekén. Ferdevágású smaragdzöld szeme régi korok misztikus légkörét idézték fel.

Egy isildion azaz hold-elf. Ősi, mindent meghaladó mágiák tudója. A fegyverforgatás mestere.
Az egyik sziklameredélyen tűz gyújtottak. A lángok táncoló fényében őszülő ember ült, és várakozott. Fekete talárján ősi mágikusrúnák díszelegtek, nem volt nála fegyver, csak egy kopott egérszínű posztó köpönyeg volt összecsavarva a háta mögött. Ha fölvette, csupán egy öreg zarándoknak lehetett nézni. Pedig ez az ember is más volt, mint a látszat! Már a mágikusrúnákból, talárja fényűző mivoltából ki lehetett találni, varázsló. Méghozzá a leghatalmasabb mágus, aki az elmúlt kétszáz év óta született.

No már most, felmerül a kérdés. Mit keres két varázstudó ilyen kései órán kint a vadon kellős közepén? Mi vitte rá ezt a két jótett lelket, hogy egy meleg, kényelmes ágy helyett a szabad éj alatt találkozzanak?
Az elf könnyedén állt meg a meredély peremén, és mogorván nézett a fagyoskodó emberre.
- Elen síla lúmenn omentielvo, Núin! – köszöntötte ünnepélyes hangon a varázsló. Ám az elf rezzenéstelen kemény tekintettel fogadta népe ősi szavait.
Még hogy fényesség ragyogjon találkozásunk óráján! Hát ennyire szemtelenné váltak az emberek néhány évszázad alatt? – hőbörgött magában Núin.
- Miért hívtál, Griffin? – kérdezte kísértetiesen hideg hanghordozással az elf.
A varázsló fejében most először fordult meg a gondolat, hogy esetleg fölöslegesen jött az erdőbe. De makacs ember lévén hamar elűzte ezt az elgondolást.
- A nagy tanács és a császárnő engem bízott meg, hogy a néped segítségét kérjem.
Núin várakozóan félredöntötte a fejét. Kíváncsi volt, meddig képesek elmenni az emberek, hogy megkapják, amit akarnak.
- Mire föl?
Griffin felélénkült a kérdésre. A köntöse alól előhúzott egy hosszúkás, becsomagolt tárgyat, és az elf elé nyújtotta.
- A császárnő meg akarja akadályozni a sárkányok kihalását. De be kellett látnunk, egyedül képtelenek vagyunk megállítani a folyamatot. Ezért is küldi nektek a császárnő ezt a jogart.
- Micsoda tragédia, hát az emberek mégsem mindenhatóak? – kérdezte szarkasztikusan Núin. Azzal előrenyúlt, és hosszú ujjai a jogar köré fonódtak. A kendő – amibe beletekerték – azonnal lehullott a földre. Núin minden figyelmét lekötötte a varázstárgy. Ahogy az elf a kezébe vette a jogart, a közepén lévő rubin ragyogni kezdett. Kísérteties fényjátékokat vetítve a sápadt arcra. Griffin legnagyobb döbbenetére Núin komoran forgatta a kezében a tárgyat, s egyáltalán nem zavarta a lárma. – Tehát ez volna a ti mindent felülmúló művetek? A Sárkány Jogar?

A Núin hangjából kicsengő metsző lekicsinylés, ha lehet, még jobban nyugtalanította a varázslót.
- A császárnő rád bízza a Sárkány Jogart, tégy vele belátásod…
De mielőtt befejezhette volna, Núin szemmel követhetetlen lendülettel a sziklához vágta a jogart. Ezernyi apró szilánk lengte körül a barlangot.
A maradványokból villámhoz hasonló fénysugár szabadult ki. A tündökléshez néhány pillanat múlva sárkányt formázó szellem alakokká alakult és fülsértő üvöltés hagyta el mindegyik újabb árny torkát.
Griffin megkövülten bámult. Alig bírta felfogni mi is történik. Főleg akkor, mikor meghallotta Núin mágikus énekét.
- Miért tetted ezt? Ez volt az őseim legnagyobb műve! Ehhez hasonlót nem lehet még egyet készíteni! – üvöltött a varázsló, amint az utolsó üvöltés is elhalt.
- Hány üvöltést hallottál, és sárkányt láttál? – kérdezett vissza.
- Hogy jön ez ide? – dühöngött Griffin.
- Vak vagy te is, meg a társaid is! A jogart tizenkét sárkány vérében kovácsolták. Attól kezdve, hogy a varázslóitok megtapasztalták a mágia hatalmát, szomjaznak a mindenek feletti uralomra. Azóta sem lettetek jobbak, csak még alantasabbakká váltatok!
- De akkor miért jöttél el a hívásomra?
Núin sápadt arcán kísérteties változás történt, félmosolyra húzta a száját.
- Máskülönben a jogarban rekedt sárkányok lelke örökre fogoly maradt volna. Térj vissza a fajtádhoz, és hagyj nekünk békét! – mondta, mikor hátat fordított a varázslónak.

Griffint rettentően feldühítette az elf pökhendi viselkedése. Felemelte a kezeit, és mágiával kényszeríttette Núint, hogy maradjon.
- Tehát nem is érdekel, hogy kihalhatnak a sárkányok?!
Núin pillanatok alatt felülkerekedett a varázslaton. Az emberi bűbáj még csak a közelébe sem juthatott az elfekéhez.
- Már elkéstetek az efféle gondolatokkal! – válaszolta halk, ám hátborzongatóan metsző élességgel.
Griffin képtelen volt megszólalni. Ez a néhány szó úgy ostorozta az akaratát, ahogy az orkok buzdították a rabszolgáikat lelkesebb munkára.
- Mit tettek az emberek, mikor rájöttek, nem születik már annyi sárkányfióka, mint régen? Kapkodtatok, és nem láttátok az okot! Ti, akik a világ urainak tekintitek magatokat vagytok az elmúlásuknak okozói!
- Micsoda?
- A sárkányok nem használják a mágiát, ők a mágia részei – homályosította fel Núin a döbbent embert. – Az emberek viszont a természetre hagyatkoznak. Nem lehet semmit sem tenni a sárkányok eltűnése ellen.
Griffin agyában megint feltámadt a harag.
- Nem is akarsz tenni semmit! – vádolta.
Az elf reakciója végképp elvette az ember erejét. Núin fagyos fél mosollyal közeledett felé ősi nyelvet mormolva.
Griffin érezte lábai merevségét, de lenézni nem tudott.

Hideg, akár a kő!
Núin közvetlenül előtte állt, és a szemébe bámult. Griffin rettegni kezdett a másik szeméből tükröződő elszántságtól. A barlangot éles fény árasztotta el, betöltve mindent. Az elf suttogott szavai hirtelen életre keltettek egy szunnyadó erőt.
Núin megmutatta emlékei egy részét. Hiszen ő valaha régen szemtanúja lehetett, Glaurung, a sárkányok ősatyjának világra jöttekor. És akkor is ott volt, mikor a fekete pikkelyek megfakulva tapadtak öreg barátja hátára. S minden egyes szóra emlékezett, amit a sárkány megjósolt.
“Szerencsés kegyetlenség, hogy a te néped, barátom, mindent megél majd, ami a világgal történni fog. De egy valamit én is tudhatok. Ezek az ifjoncok, az emberek, elfelejtik idővel, meddig tart erejük. Idővel te is látod majd, amit én. Ég veled, Núin, öreg barátom.”
Griffin mindent látott, és hallott. Glaurung halálának képe után ezernyi új vízió cikázott szeme előtt. Béke, aranykorszakok, aztán szégyenletes bukás, és háborgások. Látta saját rendjének, az összes mágusnak sorsát. Elfelejtik őket, homályba merülnek hatalmukkal és tudásukkal együtt. És hogy hol lesznek már ekkor a sárkányok, vagy az elfek?
Sehol. Önszántukból hagyják el a halandók világát még azelőtt, hogy a mágusok hanyatlásnak indulnak majd.

Tehát ezért nem tesz semmit ez az átkozott elf! – hőbörgött magában Griffin. Végre megálltak néhány pillanatra az időfolyamban.
- Minek mutatod nekem ezeket a képeket?
Núin csalódottan rázta meg a fejét. Hát a több ezer év alatt még mindig nem törődött bele, hogy az emberek milyen korlátozottan tudnak viselkedni?
- Nem fogom megakadályozni a sárkányok akaratát – felelte lenézően. – El akarnak menni ebből a világból. Már semmi sem tartja itt őket, társaik lelke végre szabad lett.
- Tehát ezek a látomások a jövőnk? – kérdezte rettegve. A mágusok nem tűnhetnek el! Az nem lehet… vagy mégis?
Núin megszüntette a varázslatot. Ismét a barlangban voltak, már hajnalodott.
- A jövő mindig mozgásban van, még egy kis apróság is kihathat rá.
- De az lehetetlen, hogy a mágusok eltűnnek! – fakadt ki Griffin. – Talán, ha szövetséget kötök az iskolavezetőkkel sikerülhet… – gondolkodott hangosan.
Ám elmélkedését a torkára fonódó finom, de kegyetlen ujjak szakították meg, s ő a levegőbe emelkedett. Az elf zöld szemében féktelen düh égett.
Núin még életében csak egyszer vesztette el ennyire a hidegvérűségét. De akkor egy háborúban volt, s minden oka megvolt a rá egyáltalán nem jellemző dühöngésre.
Griffin nem érzett semmit, sem fájdalmat, sem félelmet, mikor az elf ismét mormolni kezdett. Csak annyit tudott, hogy Núin betört az ő tudatába.
Mikor az elf hirtelen elengedte őt levegőért kapkodva rogyott a földre. Néhány pillanatra csak dadogni tudott.
- Mit…?
Núin a barlang bejáratában állva nézett rá vissza.
- Erről az estéről senkinek sem fogsz beszélni. De te mindenre emlékezni fogsz – válaszolta és eltűnt.
Örökre. Núin többé nem mutatkozott halandók előtt, embereit küldte a megbeszéléseikre. Mígnem azok is lassacskán visszahúzódtak nyugodt otthonaikba, távol a gyarló törekvésektől.

Hosszú évek alatt zsörtölődtek az emberek, amiért Griffin semmit sem tett céljaik érdekében. A mágus különös módon visszahúzódott a népétől. Ritkán beszélt és akkor is csak szűkszavúan. A hegyekbe költözött, még lányával sem osztotta meg gondolatait. Valaha több ezer ifjoncot tanított, később viszont csak egyetlen eggyel. Toman, a tehetséges északi, hálásan fogadta a megtiszteltetést, hogy a tanítványa lehet egy főmágusnak.
De Griffin még neki sem mondta el mi történt akkor, mikor Núin Ilkorinnal tanácskozott. Szépen lassan telt az idő és így halkult el a felháborodás utolsó moraja is. Griffin kereken visszautasított mindent, amit a mágusok tanácsa javasolt, vagy kért.
Griffin főmágus csak halála pillanatában mondta el, mi történt vele aznap este. De ugyanúgy cselekedett, mint hajdanán Núin Ilkorin. Bár bizalmas és egyetlen tanítványának adta át titkát, a hosszú évek során ráébredt az elf szavainak igazságára.

Nem avatkozhatnak bele a dolgok folyásába, de megmentheti, ami még menthető. Ha már az összes nagyhatalom el is homályosul, legalább egy kis írmagja maradjon fenn.
“Én tudom, meddig terjed a hatalmam! Nincs befolyásom a világ természetes dolgaira. A világ változik, soha meg nem áll. Fajok születnek, és tűnnek el. Ki tudja örökre-e?”
Visszhangzott Griffin agyában a néma üzenet, mikor megvallotta titkát Tomannak. Az évek során elsajátította azt a varázslatot, amit rajta is alkalmaztak.

A fiú még csak nem is sejti, hogy neki is hasonló sorsa lesz. Hiszen ő is megtanulja mi az igazság, s ebben a látomásoknak is szerepe lesz. – gondolta keserűen Griffin mielőtt örökre lecsukta a szemét.
Az embereknek mindig vannak céljaik, csak nem mindig tudják, mi az. De Griffin tanítványa, Toman, tudta a feladatát. S mikor eljött az idő, ő is kitanította egyetlen tanítványát. És ez így ment tovább.
Évszázadokig adta tovább tudását mester a tanítványának. És ki tudja, mi történt sajátos rendűkkel az idő folyamán?
A mágusok eltűntek, feledésbe merültek. Ahogy előttük távoztak a halandó világból a mágia igazi használói.
De van még talán valaki, aki tovább hordozza a tudást.
Ki tudja örökre-e?


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához