LFG.HU

HammerTimeCafe
Hegyesi József
novellaCimkek

A kövekkel kirakott úton hatalmas pocsolyák terülnek el. Felületüket csak néha fodrozza fel egy-egy lanyha szellő. Ifin, eső után. A méter-vastag terméskőfalak, párát lehelnek ki, mintha az évezredes építmény sóhajtozna az idő járma alatt. Hangos dübörgés, ahogy a vasalt kocsikerekek csattannak a köveken, egy-egy kő kicsit elmozdul, hogy majd a következő kocsi visszagörgesse, mint tette azt már vagy 50-60 éve. Ez a rendeltetése. A sötét batárt négy szélesjármú ló húzza, a láthatóan nagy terhet. Az utas csomagjai a batár tetején felkötve imbolyog, ahogy a kanyarokban kissé megdől a jármű. A kis víztükör képe egy házat rajzol ki: kékre festett falak, a lépcsőt övező márványoszlopok, a második emeleten kovácsoltvas-erkély, már-már a virágok is kivehetőek lennének az ablakban, ha a széles batár kereke nem törné millió apró darabra a tükörképet. A kocsis visszafogja a lovakat, lelassít, majd nagyot döccenve megállapodik a négy méter magas oszlop-óriások előtt.

Egy kreolbőrű, szikárvonású, ében-fekete szemű tetovált arc bámul unottan a palotára, a királyi testőrség kapitányának rezidenciájára. A kocsis leszökken a bakról, s kinyitja a batár ajtaját. Kilép rajta az idegen. Öt és fél láb magas, fekete, varkocsba kötött haja hátához simul. Mozgása, mint a ragadozóké hangtalan, nesztelen, ugyanakkor gyors és határozott. Leszökken a kocsiról, a szakértő szemnek ez már elárulja… az illető soha nem volt kékvérű, minden bizonnyal nem is lesz. A langyos szellő vonala köré fonódik, s eszébe sincs belekapni ruhájába, inkább csak dédelgeti, ringatja, mint unatkozó fehérnép a háziúr macskáját.

Húr pattan az asztrál síkon. A kép belehasít a renegát tudatába. Lesnek rá. Kék szemek akarják tőrbe csalni. Ó, igen… látja azokat a hideg, mély, érzelem nélküli gonosz szemeket, semmi kifejezés bennük, csak lesnek… rá. A dús, szőke szemöldök és egy fa törzse. Igen, egy vastag fa törzse, melyet benőtt a vastag moha, szinte látni ahogy felsóhajt, hogy egy elvek nélküli gyilkost kell rejtegetnie. Azok a fák csak mögötte lehetnek, az út túlsó oldalánál, talán 4-5 méterre. Tudja hogy ott van, azt is tudja, hogy életére fog törni. Még egy utolsó levegő. Ó, igen, ez lesz az a levegő, ami a túlvilágra küld. Valakit.

Első lépés zajait még felfogja a csahos fű, itt még úgy gondolja a merénylő, hogy észrevétlen. Csak három lépés, döfés, és meg lesz a 100 arany. Mesés vagyon, egy családnak 3 generációra elég lenne. Csak egy döfés a bordák közé, és soha életében nem lesznek megélhetési gondjai. De már vesztett. Bár ő még nem tudja, a renegát már “vár” rá. Saját fegyverét használja ellene. Őt, az áldozatot akarja a gyilkos meglepni, s minő irónia, gyilkosa lesz meglepetve, s gyilkosából lesz az áldozat. Ranagol szereti az ilyen iróniákat. Halálával is tanulni fog, az utolsó pillanatban fog megdöbbenni, ráébredni hogy hibázott, hogy mit hibázott, s mit kellett volna máshogy tenni. De már késő, vétett, s mint vétkes, bűnhődik. Ranagol egyetlen “kegyelmes” büntetése a gyors halál. Már csak két lépés. A merénylő már szinte érzi a száz arany súlyát, ahogy húzza a zsebét, ahogy a huri forró csókot lehel nyakára, ahogy a mézízű nedű végigcsorog torkán az ópiumszagú kocsmában… már csak kettő lépés, és örökre távozhat ebből a nyirkos, örök-hideg városból. Már csak kettő lépés, egy villámgyors szúrás – ami védhetetlen -, és letudhatja életét… Csak két lépés, és szúr… szúr…

Hirtelen felnéz, és két sötét szem villan szemébe. Már késő. Vége. A gyilkos szökken, az áldozat vár. Szinte már eléri kése ellenfele forró, lüktető húsát. De ő nem mozdul. Mint a kobra, mikor az egér a nyakát szimatolja. Ahogy a cérnavékony bajsza végigszánkázik a nyálkás-csúszós pikkelyeken. Nem mozdul, hogy minél biztonságosabban becserkészhesse áldozatát, de közben már tudja. A renegát nyert. Villámgyors fordulat, fogásváltás, ernyed a könyök, törik a torok. Még egy utolsó lüktetés az artérián. Még egy utolsó levegő ezen a világon. Aztán csak a csend. A levegő felkavarja a fák leveleit az úton, s egy levél végigsimítja a halott arcát, mintha egy csókot lehelne arcára… az utolsót. – ezen a világon.
A kocsis elképedve bámul a tett színhelyére, utasára, s merénylőjére, majd mikor magához tér, őrért kiállt. Az ajtón acélba öltözött katonák tódulnak ki, testükkel védve bekísérik a furcsa idegent, fél perc múlva már csak a test a pocsolyában árulkodik a tettekről.

Egyenruhás városőrök veszik körül, a mint egy hat láb magas férfitetemet, az arra járó bámészkodókat, gyerekeket unott arccal tessékelik tovább, mondván: az ég világon semmi érdekes nem történt, csak a szokásos. Ugyan mi furcsa van abban, hogy az utcán fényes nappal agyonvernek valakit. Minden nap történik legalább egy ilyen eset. Legalább is hasonló. Az apró, árulkodó jelekre nem figyelnek fel a biztosok, egyrészt nem az ő dolguk, másrészt meg… kit érdekel. Ez a város egy bűnfészek. Nap mint nap előfordul, hogy a lerészegedett tengerészek hajba kapnak, vagy éhenkórász nincstelenek kirabolnak valakit. Az erőszak szinte már-már kötelező, ha nem akarja az ember, hogy maga is áldozatul essék. Vagy ő, vagy én. Kegyetlen a világ, az embertársak mind csak befelé figyelnek, s közben próbálják kilesni mások legféltettebb titkait, hogy aztán kigúnyolhassák, megvessék őket, s ez által saját magukat kiemelkedettebbnek érezve, elégtételt vehessenek. S íme, a nagyvárosokban történik ez, a “kultúra központjában”. S még is, a büszke Pyarroniták, a tudós Doraniak, a mesésen gazdag Dzsadok, s a nemes toroniak mind magukat érzik felsőbbrendűnek, avagy civilizáltnak, mondván ez egy szép, egyenlő világ, emberi jogokkal, jóságos istenekkel, évezredes fejlődésmenettel.

Létezik egy világ, ahol nincsenek törvénykönyvek, mégis fennakadás nélkül peregnek a napok. Van egy birodalom, ahol nem kérdőjelezik meg a hozott ítéleteket. Leledzik egy idő előtti birodalom, ahol nincsenek értelmetlen életek, és halálok.

Krán. Avagy a Kénköves Pokol. Kívülről talán kegyetlennek látszik, a “civilizált” népeknek érthetetlennek, melyet a Káosz maga sző át érinthetetlen fonalával. Ugyan miért? Azért, mert csak az erősebb uralkodhat? Azért, mert a természetes kiválasztódás folyamatát veszik alapul? Vagy azért, mert az Igaz Istent imádják, aki idősebb minden Yneven lévő istennél? Valószínűleg mind ez együtt, s még számtalan indokkal kiegészítve. Az Igaz Isten birodalmában élők még sem gondolják azt, hogy a világuk kegyetlen, vagy brutális. Természetes. Az erős nyer, a gyenge elbukik. “A vesztes jutalma, hogy megpihenhet, a győztesé, hogy újra harcolhat”. Kegyetlen, de igaz. Társadalma egy piramist mintáz, tetején Shackallorral, a legalján rabszolgákkal, akik nagy része a bányákban pusztul el. De ha a rabszolga erős, megöli hajcsárát, helyére állhat, s ha jól végzi munkáját, ott is maradhat. Ha elég ügyes, megszerzi a főfelügyelő helyét, s így tovább akár a bánya vezetője is lehet, és senki se fogja megkérdezni tőle, hogy honnan jött, vagy mi volt előtte! Aki megkérdezi az vagy helyére áll, vagy nem szimatol bele többet a zúzmarás levegőbe. Ez megtörténhetne mondjuk az egyenlőségről és testvériségről híres Pyarronban? Mivel van kevesebb joga a szülő adósságai miatt bányába került utódnak a szabadsághoz, mint egy kékvérű fiának? Ha csakugyan olyan kitűnő vérvonalat örökölt, akkor úgy is képes lesz kitörni. Vagy nincsenek is meg a képességei ahhoz, hogy uralkodhasson jobbágyain? Akkor meg milyen jogon bitorolja előjogát? Ha egy társadalomban olyan egyén irányítja az embereket, aki képességeiben jóval gyengébb mint alantasai, akkor az hova fog fejlődni? A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy Kránban 300 évvel ezelőtt az embereket (sok helyen még most is!) nem nézték többre egy pusztán kószáló élősködőnél. Tényleg azok vagyunk?

Krán társadalma kisebb-nagyobb “céhekbe” tömörül. Nincs olyan lakosa, mely ne tartozna valamelyik érdekszövetkezethez, legyen szó a híres-hírhedt fejvadászokról, szakácsokról, asztalosokról, vagy éppen magitorokról. Természetesen ezen szegmentumok is hadban állnak egymással, csak ők ezt nem mészárlásnak, vagy a ma használatos divatos kifejezésekkel élve “maffiaháború”-nak hívják, hanem versengésnek. Aki jobb, az megmarad, aki rosszabb, az eltűnik. De nem nyomtalanul. Hibáikból tanulnak a többiek, s ezzel is erősebbek lesznek. Talán így megérti a kedves olvasó, miért nem ismerik a krániak azt a szót, hogy kalandozók. Egyedül, ebben a hatalmas, érzelemnélküli gépezet-világban? Inkább a halál.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához