LFG.HU

Thirlen
VegyesCimkek

WFRP2-coverAlább található a Petrus által mesélt Warhammer játékunk összefoglalója, amely egyben a kampányunk első meséje lett.

 [Petrus megjegyzései: Első alkalmas mese volt, csak két karakterrel, nem akartam túlságosan szőrös szívű lenni sem a “grimdark” Warhammerrel, ezért kicsit “rejtői” lett a történet folyása, amihez a két játékos is partner volt. Később egy másik, kicsit komolyabb társaságnak is lemeséltem a történetet play-by-post-ban, náluk is többé-kevésbé hasonlóan alakultak az események.]

Hőseink(?), Albrecht, a halászból kényszersorozott milicista és Dieter, a kiugrott veremharcos baktatnak a zuhogó esőben valahol Averlandban. Mivel már nagyon unják, igencsak megörülnek egy táblának, amely fogadót hirdet, ha letérnek az útról. Van neve is, de mivel olvasni egyikük se tud, ez rejtély marad. Cégére alapján “valami csizma”. Hosszas sárdagasztás után egy embernyi magas deszkapalánkkal körülvett falucskára bukkannak. Miután kiabálásukra és dörömbölésükre senki sem nyit kaput, egyszerűen átmásznak a komoly védelmi értéket nem képviselő akadályon. Bent borús tekintettel megtekintik a hortyogó őrt, de úgy döntenek, nem bántják.

warhammer_beszamolo_image01A fogadóba érve a szokásos hallgatás/megbámulás után urakként fogadják őket: Nem csak pénzük van, de saját bevallásuk alapján még a Káosz nagy északi hadjáratának visszaverésében is segédkeztek! Azt már bölcsen nem mondják el, hogy éppen csak a csatákból maradtak ki, mert valahogy mindig sikerült lekésni azokat…

A fogadóban (amely, mint kiderül, a “Bocskortalp” névre hallgat) jól főznek, Albrecht és Dieter hamarosan jóllakva pilledeznek borukkal (a sör ihatatlan). Ekkor azonban kivágódik az ajtó és a villámok egy a szélben medúzaszerűen tekergő hajú alakot rajzolnak körül.

Amint beljebb tántorodik, kiderül, hogy csak egy meglehetősen zilált külsejű, ámde igen szemrevaló parasztasszony.

“A goblinok elrabolták a kislányomat!” – sikítja, amint levegőt kap.

“Erre iszunk!” – emeli a poharát Albrecht.

A jelen lévő kocsmatöltelékek próbálják vigasztalni az anyát, a “hősök” jóllakva feltűnően kis hajlandóságot mutatnak belefolyni az ügybe. Hamarosan el is indulnak szobájukba. Dieter előtte még ráteríti időközben megszáradt köpenyét az átázott nőre. Ennek természetesen holmi mellméreteknek semmi köze. Éjszakára azért mindketten jól elbarikádozzák magukat a szobájukban, hiszen a jelek szerint ez egy veszélyes, goblinok prédálta hely.

Reggel frissen ébrednek, a komótosan elfogyasztott reggeli közben a fogadós (és mellékállásban polgármester) kezét tördelve előadja, hogy esetleg tehetnének valamit az eltűnt lány ügyében. Nagy kegyesen ráállnak, miután némi várható anyagi ellenszolgáltatást is kizsarolnak.

Elballagnak az anya – akiről közben kiderül, hogy módos özvegyasszony – tanyája felé. Út közben megbeszélik, hogy nem hülyültek meg, nem akarnak goblinokat hajkurászni. Csak úgy tesznek, mintha tényleg keresnék a lányt, hátha leesik valami a dologból. Sok esélyt nem látnak a dologra – tisztában vannak képességeikkel, miszerint még fényes nappal se találnák meg még egy áthaladó óriás nyomát se, nemhogy néhány goblinét egy kiadós vihar után.

Odaérve látják, hogy a tanyát csakugyan feldúlták, pár dolog láthatóan hiányzik. Az özvegy elmondja nekik, hogy a goblinok tényleg elvittek pár dolgot, de semmi gond, eszébe jutott közben, hogy a lánya a városba ment a nagyanyjához, minden rendben, akár mehetnének is. Az azért még nekik is feltűnik, hogy a nő borzasztóan ideges. Dieter nyíltan közli vele, hogy hazudik, és megpróbálja meggyőzni, ne tegye, de az ő szociális képességeivel erre nincs sok esély. Legalább a köpenyét visszakapja.

Kint közben Albrecht jól megjegyzi magának egy sebhelyes, vigyorgó paraszt képét, aki társával a ház körül segédkezik. Szerinte biztosan valami rosszban sántikál.

A nap jó részét kérdezősködéssel töltik, de kora délutánra még így is a fogadóban lopják a napot. Viszont közben megalkudnak a fogadóssal, hogy mivel láthatóan nagy itt a baj, és ugye eltűnt egy lány is, megfelelő javadalmazásért cserébe ők kardélre hányják a szomszédos goblin törzset. Dieter addig csűri-csavarja szavait, amíg még a tapasztalt alkudozó fogadós is belezavarodik, és nemcsak 150 ezüstöt ígér be siker esetére, hanem ennek harmadát meggondolatlanul előlegként oda is adja.

Mivel nagyon unatkoznak, elmennek a korábban látott sebhelyes parasztot megverni, de szerencséjére nem találják otthon. Kihasználva az alkalmat gyorsan átkutatják a házát, de értékeket nem, csak egy körözési plakátot találnak. Elolvasni persze nem tudják, de azt megállapítják, hogy ötszáz pénzt ér. Valamilyet. Sajnos fogalmuk sincs, ki lehet ez.

Másnap reggel a leendő goblinvadászok elindulnak azok állítólagos tanyája felé. Már az első métereken megbeszélik, hogy milyen szerencse, hogy pont útba esik a városba menő út felé, mert így senki nem fogja látni, amint a goblinokat messziről kikerülve lelépnek a pénzzel.

warhammer_beszamolo_image04

Az erdőbe beérve azonban menthetetlenül eltévednek. Hosszas bóklászás után magas, csivitelő hangokat hallanak, amiről úgy sejtik, a goblinoké. Megpróbálnak elrejtőzni. Dieternek kiválóan sikerül (“Fa vagyok, fa vagyok…” [Dob] “B*meg, tényleg fa vagyok!”), Albrecht azonban elügyetlenkedik kicsit alabárdjával és a csivitelés abbamarad. Hamarosan egy visító, őrülten csapkodó zöld humanoid veti rá magát és hosszas kézitusába bonyolódnak. Egy bokor alatt lapulva Dieter közben azt veszi észre, hogy kicsi, futó zöld lábak fognak pillanatok múlva elhaladni rejtekhelye mellett. Ezért nagy sajnálkozás közepette elhelyezi láncos buzogánya lendülő vasgolyóját a goblin térdének útjában. Ezt követően, mivel a félmunkát nem szereti, felpattanva a földbe döngöli ellenfelét. Sajnos az eddig álnokul rejtőzködő harmadik goblin ekkor súlyos sebet ejt rajta egy lesből elhajított dárdával, így jogos haragjában visszakézből őt is kivégzi. Ezután ha már így belejött, igen sportszerűtlenül hátulról lecsapja társa ellenfelét. Megígéri a milicistának, hogy megtanítja, hogyan kell alabárdot harcban használni, hiszen az szemlátomást nem ért hozzá, neki pedig elemi érdeke, hogy képzetlenül ne kezdjen mellette senki lóbálni egy veszedelmes bárdfejben végződő szálfegyvert.

Miután egy zsákba összegyűjtik a goblinok levágott fejeit, úgy döntenek, hogy most már aztán tényleg irány az út, mert a jelek szerint ez egy veszélyes hely. Albrecht vezet, egykori halászként jól ért a tájékozódáshoz. Nagyon gondosan próbálják kerülni a goblinokat és még véletlenül sem beléjük futni.

Természetesen ismét eltévednek, és ezúttal egyenesen a goblinok tanyáját rejtő romoknál kötnek ki. Dieter gyanakodva pillantgat társa felé, aki végül bevallja, hogy egykori halászként ugyan vízen kiválóan tájékozódik, de ez az erdő összezavarja. Felvetődik, hogy inkább meg kellett volna kísérelniük ténylegesen megtalálni a romokat, akkor biztosan nem itt kötnek ki.

Csendben, ámde némileg megkérdőjelezhető logikával megbeszélik, hogy mivel már úgyis itt vannak, akár közelebb is mehetnek, mert az eddigiek alapján, ha megpróbálnak csendben elosonni, úgyis észreveszik őket. Albrecht gondosan letámasztja ön- és közveszélyes alabárdját a tisztás szélén.

Közelebb lopakodnak az egykori udvarház maradványaihoz. Persze nem sikerül túl rózsásan, átesnek ezen-azon. Elég nagy zajt csapnak, de csodálkozásukra egyetlen zöldbőrű se jelenik meg.

Egy helyen füstöt látnak szivárogni a romok közül, csendben közelebb menve egy csapóajtót találnak a földön, az alól jön. Ekkor lentről lépéseket hallanak.

Amennyire tőlük telik, viszonylag csendben behelyezkednek a csapóajtó mögé, és felemelt fegyverrel, valamint rosszindulatú, bár némiképp ideges mosollyal várják a meglephető ellenfeleket.

Akik nem jönnek. Helyette a csapóajtó valamennyire kinyílik, egy zöld kar valami konyhai maradékot kilódít rajta, majd visszacsukódik.

Önérzetükben némiképp sértett hőseink némi mutogatással és tátogással megbeszélik, hogy ha ilyen szinten nem figyelnek rájuk, ezt az áldásos állapotot igazán vétek lenne megváltoztatni, így csendes visszavonulásba kezdenek. Majd egyikük véletlenül meglök egy romos falszakaszt, ami hatalmas zajjal leomlik. Lentről kiáltások és lábdobogás.

Dieter villámgyorsan rááll a csapóajtóra, amit lentről máris emelgetni kezdenének, a fizikai munkához jobban szokott Albrecht pedig rögtön egy jókora kőért indul. Föl is ragad egy akkorát, aminek láttán társa szemei elképedve kerekednek el.

Sajnos mire visszaér, alulról több goblin együttes erővel elkezdi felemelni a csapóajtót. Dieter és Albrecht összenéznek, és egyetlen pillanat alatt meglátják egymás szemében ugyanazt a tervet. Az ex-veremharcos váratlanul hátraugrik, mi több, még föl is tépi a csapóajtót, társa pedig vigyorogva bezúdítja a hatalmas sziklát a lejáratba. Törnek a csontok, ordítanak a goblinok. Sajnos a kő puszta méretei és formája miatt keresztben elakad a lejáratban. Dieter előbb elkezdi levagdosni a kilógó végtagokat és beszurkálni a a réseken kardjával, majd segít társának elfordítani a követ, mire az végigszáguld lefelé valami lépcsőn, összetört goblinokat hagyva maga után. Gyorsan visszazárják a csapóajtót, és teljes egyetértésben köveket kezdenek halmozni rá.

Ekkor kezd el lentről kiabálni az egyik goblin a legtöbb ember által beszélt Reikspiel nyelven. A rövid szóváltásból megtudják, hogy csakugyan nem a goblinok rabolták el a lányt, ellenben kincseket ajánlanak fel a párosnak, ha békén hagyják őket. Kicsit ugyan belezavarodik a goblin, hogy akkor hol is van a kincs, de a gyümölcsözőnek induló párbeszédet közelgő fajtársai szakítják meg. Az emberek félelme beigazolódni látszik, a jelek szerint van másik kijárat is földalatti odújukból. Ezért mindketten taktikai visszavonulásba kezdenek (futnak, mint a nyúl). A milicista még gyorsan fölkapja alabárdját. Mégiscsak kincstári példány.

Hosszan menekülnek, de a jelek szerint nem üldözik őket. Ellenben kibukkannak az erdő szélén, mégpedig olyan helyen, ahol rálátnak a falura. Látják, ahogy az özvegy tanyájáról valaki belovagol az erdőbe, és mivel jobb dolguk nincsen, a falut kikerülve elindulnak arra.

Hosszas kutyagolás után meg is találják a helyet, ahol is egy sírra bukkannak. Vaslogikával összerakják, hogy ez az özvegy elhunyt férjéé lehet, akiről már annyit hallottak. Persze olvasni nem tudnak, így biztosak nem lehetnek benne. Dieter még merő rosszindulatból elgondolkodik, hogy összeismerteti láncos buzogányát a sírkővel, de inkább elindulnak visszafelé a faluba, és ezen belül is elsősorban a fogadóba.

Odaérve a volt veremharcos elkezdi kipakolni a levágott fejeket az asztalra, jól összevérezve azt. Látva a fogadós rohamos sápadását, három után megáll és az üres zsákkal a kezében megkérdezi, hogy a többit is rakja ki? Elmondása szerint azok nincsenek ilyen jó állapotban, a láncos buzogány és az alabárd ugyanis nem végez valami szép munkát… Munkaadójuk gyorsan lemond erről, sőt, az első hármat is sápadozva elpakoltatja velük. Fizetni viszont nem hajlandó, amíg az összes goblin el nem pusztul. Némi szóváltás kerekedik, amikor véletlenül elszólja magát, hogy a zöldbőrűek jó másfélszer annyian vannak, mint amennyire ő felbérelte őket. De sebaj, zsoldos rablógyilkosai gúnyos vigyorral közlik, hogy majd megállnak, ha elérik az előzőleg megbeszélt mennyiséget, a maradékkal meg kínlódjon a falu. Sajnos nem sikerül újabb ezüstöket kicsalni belőle.

Mivel Dieter súlyosan megsérült, megérdeklődi, nincs-e valaki a faluban, aki ért a sebekhez. A “Hááát jaa… a cipész!” válasz hallatán Albrecht játékosa halkan felsír: “Csak ne sérüljek meg…”

Szerencsére az öreg cipészről kiderül, hogy nemcsak sebvarrásban jó, de a fogadós ihatatlan söre megfelelően használva (külsőleg) már-már csodával határos módon segíti a sebgyógyulást. A volt veremharcos csillogó szemmmel már az üzleti lehetőségeket méricskéli magában. Erről persze társa előtt hallgat.

Visszatérve rögtön elkezdik azt tervezgetni, hogy kivel lehetne elolvastatni a nemrég talált plakátot. A fogadósban nem bíznak, de némi hízelgéssel kiszedik belőle, ki tud még a faluban olvasni. Amikor megtudják, hogy a helyi Sigmar szentély őre is e meglehetősen kis számú csoporthoz tartozik, azonnal feltámad bennük a hitbuzgóság, és eldöntik, hogy azonnal imádkozniuk kell.

Bár közben besötétedett, az öreget gyorsan megtalálják. Az egyetlen probléma, hogy saját bevallása szerint félúton van az alkoholmérgezés felé. Hőseink szerint a félúton már rég túljutott, de azért megpróbálják meggyőzni.

“Fiatalember, a maga feje tényleg egy gomba?”

“Öööö… igen!”

“Akkor mégse vagyok annyira részeg. Mutassa azt a papírt!”

Megtudják tőle, hogy a plakát egy bizonyos Vörös Báró nevű rablóvezérrről szól, elfogója markát ötszáz ezüst üti. Az öreg el is kezd gondolkodni, hogy ismerős neki az arc, de gyorsan leszerelik és hálásan egy ezüst shillinget is a kezébe nyomnak. Amilyen részeg, még azt is elhiszi, hogy majd ő is részesedik a jutalomból. Mivel a falusiak között kifejezetten ritka a szőke hajú, hőseink már sejtik, hogy a Vörös Báró csak az özvegy állítólag már elhunyt férje lehet.

Visszafelé tartanak a sötét éjszakában, amikor Albrecht arra lesz figyelmes, hogy egy fekete ruhás alak figyeli őket. Mivel alapvetően mindkettőjük bizalmatlan természettel bír, előbb megpróbálják sarokba szorítani, majd rohanva üldözni az illetőt. Az ismeretlen nagyon gyors, de szerencsétlenségére a házak mögött valami lyukba lépve kificamítja a bokáját. Cifra káromkodásából hőseink rögtön megállapítják, hogy igazi úrihölggyel van dolguk, ezért belőlük is felszínre tör a mindezidáig nagyon mélyen eltemetett úriember. Efféle mondtaok röpködnek:

“Hölgyem, engedje meg, hogy felsegítsük. Nahát, miért tartja a háta mögött a másik kezét? Csak nem az is megsérült? Albrecht, ragadd meg kérlek a hölgy másik karját, és segítsük fel! Nocsak, egy tőr! Milyen szerencse, hogy nem vágta meg magát esés közben…”

Miután átkutatják és lefegyverzik a hölgyet, megérdeklődik tőle, hogy mit keres errefelé ilyen sötét éjszakán, amikor tisztességes ember ki sem dugja az orrát? Tőlük szokatlan udvariassággal megkérik, hogy legyen szíves az igazat válaszolni jóhiszeműen feltett, az őszinte kíváncsiság által vezérelt kérdéseikre, mert ugyan itt a házak mögött senki nem hallaná meg sikolyait, de előbb-utóbb csak felfedeznék a holttestét, ők pedig úriemberekként rühellik a fizikai munkát, így az ásást is. A hölgy kicsit megszeppen, de nem törik meg. Felajánlja nekik, hogy az egyre hűvösebb éjszakára való tekintettel elvezeti őket a rejtekhelyére, ahol mindent megmagyaráz. Hőseink elfogadják ezt, főleg amikor megtudják, hogy említett rejtekhely a fogadós házában található, ahová már régóta szerettek volna bejutni a pénzszerzés rút vágyától vezérelve.

Odaérve a nő levezeti őket a pincébe, egy jól berendezett szobába, ahol megkéri őket, hogy legyenek szívesek, hagyják magára egy pár percre, amíg átöltözik. Csúnyán kiröhögik.

Duzzogva közli, hogy mutat valamit, ami rögtön más megvilágításba helyezi a történteket. Elő is húz a ruhája alól egy amulettet, amin valami írás is van, és várja a hatást. Arckifejezéséből ítélve nem bamba, üres tekinteteket, pedig csak ez jut osztályrészéül. Sóhajtva elmondja, hogy ez az averlandi titkosszolgálat jelvénye, és ő az egyik ügynökük. A Vörös Báró néven ismert rablóvezért keresi, aki igen komoly kincseket rabolt össze a nemességtől, mielőtt eltűnt. Mutat még egy körözési plakátot, amelyen a sebhelyes, unszimpatikus paraszt látható, kétszázötven ezüst fejpénzzel. Megkérdezi, hogy lenne-e kedvük társulni vele. Dieter úgy tesz, mint aki hosszan gondolkodik, de közben az jár a fejében, ami már jó ideje: hogy vajon hol a fenébe rejtegetheti a fogadós a pénzét? Sajnos nem jut ez ügyben kielégítő eredményre, ezért ő is rábólint az állítólagos titkosügynökkel való társulásra. Megbeszélik, hogy a két férfi megy el az özvegy tanyájára kicsit körülnézni, miután jóvoltukból újdonsült megbízójuk járni is alig tud.

El is indulnak a sötét éjszakában. Mivel ellenszenvüket a sebhelyes iránt immár legitimálva is érzik, még beugranak annak házába jól megverni, de sajnálatukra megint nem találják otthon. Út közben még lopnak egy ásót – úgy döntenek, hogy ekkora zsákmány elrejtéséhez ideális hely lenne az állítólagos sír, ezért eldöntik, hogy felássák, mielőtt benéznének rablóvezérnéhez. Úgyis közel van annak tanyájához.

Amikor azonban közelebb érnek az erdőben a sírhoz, fényt látnak. Közelebb lopakodnak, kivételesen sikeresen. Két alakot látnak, akikből az egyikben az özvegyet vélik felismerni. Csendben tárgyalnak valamit, majd az özvegy ellovagol a tanyája irányába. Miután elég messzire ért, a két hős lerohanja az ismeretlent, és némi üldözést és birkózást követően eszméletlenre rugdossák. Legnagyobb örömükre kiderül, hogy az elfogott alak csakugyan a rablóbáró, így máris gazdagnak érzik magukat.

Azért ha már ott vannak, elhatározzák, hogy felássák a sírt. Mármint Albrecht felássa, mert Dieter kínzó kézsérülésére hivatkozva átnyújtja neki az ásót. Megbeszélik, hogy ahhoz képest bár terveik szerint valami zsoldosfélék lennének, mostanában főként nehéz köveket cipeltek, ástak és naphosszat kutyagoltak. Mivel ez már gyanúsan közel áll a munkához, ennyi erővel akár tisztességes embernek is mehettek volna.

Az ásó hamarosan fának ütközik. Izgatottan rángatnak ki egy jókora ládát. Benne hatalmas gazdagságot találnak: arany, drágakövek, ékszerek, összetekert festmények, stb. Mivel tudják, hogy ezek jó része könnyen beazonosítható drágaság, a kevésbé beazonosíthatóak közül pár maroknyit gyorsan magukhoz vesznek vésztartaléknak.

Szembenéznek azonban azzal a logisztikai problémával, hogy ketten nem tudják elvinni egyszerre a ládát és foglyukat. Akit mellékesen gyorsan ismét leütnek, amikor magához tér.

Végül úgy döntenek, hogy mivel az özvegy tanyája nincsen messze, elugranak hozzá lovat lopni. Odáig legfeljebb húzzák a ládát és a foglyot.

Az erdőből kiérve nem várt látvány fogadja őket: Ég a falu!

warhammer_beszamolo_image07

Rájönnek, hogy ezért feltehetően a bosszúszomjas, általuk felhergelt goblinokat terheli a felelősség, ezért kicsit gyorsítanak az eseményeken. A ládát és a rablóvezért eldugják valahol, majd elmennek lovat lopni. Az özvegy elbarikádozta magát házában, így felőle nem kell tartaniuk, a sebhelyes alvezér azonban váratlanul előkerül, és fegyverrel próbálja őket megakadályozni. Néhány kisebb sérülés árán ugyan, de szívükben az elégedettség melengető érzésével eszméletlenre verik. Még egy kordét is tudnak zsákmányolni, ahová gyorsan felpakolják a ládát, a rablóvezért, az alvezért és lelépnek. Útközben még megbeszélik, hogy ha látják valahol a menekülők közt a sántikáló titkosügynököt, őt azért felveszik, mert a segítségével sokkal könnyebben begyűjtik a fejpénzeket, a megtalált kincsekért járó jutalomról nem is beszélve. Az eltűnt lányról – akit egyébként a jelenleg eszméletlenül leledző alvezér rabolt el és összekötözve hever annak erdei rejtekhelyén – teljesen megfeledkeznek. Fejben már a rengeteg pénzt költik…

[Petrus megjegyzései: A kaland magját alkotó, tovább bővíthető tömör leírás és egy hevenyészett térkép elérhető a G+ oldalamhoz tartozó blogon. Teljesen rendszerfüggetlen és elég sok más világra könnyen adaptálható, melléktörténetnek bedobható, főleg kezdő csapat részére.]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához