LFG.HU

DeltaVision
novella

R.A. Salvatore: Ezer ork című új regénye először az RPG.HU Találkozón lesz megvásárolható :)


Egy sötételf,
két varázslatos penge.
Egy ismeretlen ellenség
és Egy támadó horda.

Hosszú idő telt el azóta, hogy Drizzt Do`Urdennek egyedül kellett felvennie a harcot. Amikor azonban orkok pusztító tömege zúdul Északra, és gonosz áradatuk elsöpri barátait, a sötételfnek saját kezébe kell vennie a dolgokat.

Egy új trilógia, amely Drizztet
a végsőkig hajszolja…
sőt még azon is túl.


Részlet:

-Ó, tudtok tik ennél keményebben is húzni! – rikkantott oda Bütyökfi Tred két lóból és három törpéből álló fogatának. – Reménylem, hogy még azelőtt elérjük Lapályost, mielőtt a nyári nap heve perzselné kopasz kobakomat!
Tred alkatához tökéletesen illő hangja visszhangot vert a környező sziklákon. A törpe zömök volt, még fajtársaihoz képest is – mindent kibíró felépítéssel és elképesztően izmos karokkal bírt. Sárga szakállát hosszúra növesztette, és előszeretettel dugta be vastag övébe, a hátára pedig elérhető távolságban egy-egy hajítókalapácsot – közismert nevén “törpe nyilat” – szíjazott.
-Könnyebb dolgunk volna, hogyha a másik lovat nem ültetted volna a szekér hátuljába, te átokverte bolond! – kurjantott vissza az egyik kocsihúzó törpe.
Tred válaszul nagyot csapott ostorával a panaszkodó tomporára.
A törpe megpróbált megállni, de mivel a szekér gördült tovább, ő pedig a hámból nem tudott kiszabadulni, ez rábírta, hogy inkább kapkodja izmos és kurta lábait.
-Ne légyenek kétely eid, hogy nem kapod vissza ezt éntőlem! – mordult rá Tredre, de társai csak húztak tovább, a főnök mellett ücsörgő három másik törpe pedig jóízűt nevetett rajta.

Két tíznapja indultak útnak Felbarr citadellájából és remek iramban haladtak, megkockáztatva a Rauvin-hegység nyugati oldalában kanyargó északi utat. A síkságot elérve, sikerült kisebb üzletet nyélbe ütniük a Fekete Oroszlán törzs szálláshelyén és feltöltötték készleteiket. Beorunna kútja – Sundabar, Ezüsthold és Quaervarr mellett -, a Felbarr citadelláját lakó hétezer törpe egyik kedvelt kereskedőhelyének számított. A törpék karavánjai általában Beorunna kútjáig vitték áruikat, ott kicserélték a portékát, majd visszafordultak délre, a hegyek és otthonuk felé, de ezúttal a barbár vezérek meglepetten konstatálták, hogy ez a csapat továbbhalad nyugat, északnyugat felé.
Tred eltökélte, hogy a Surbrin folyó mentén, a Világ Hátának nyugati szélén fekvő Lapályost és a többi kisvárost is bevonja a törpe kereskedelembe. Hírek keringtek arról, hogy az utóbbi időben Mithrill Csarnok és a folyó felső szakaszán elterülő városkák közötti kereskedelem ismeretlen okokból akadozik és Tred – az örök opportunista -, úgy vélte, hogy Felbarr hívatott az űr kitöltésére. Azt is rebesgették, hogy lenyűgöző ékköveket és – törpének gondolt – ereklyékre bukkantak a Világ Hátának nyugati peremén működő felszíni bányákban.

A késő téli idő kifejezetten kedvezett az ötven mérföldes útnak és a szekér minden fennakadás nélkül érte el a Holderdő északi csücskét és jutott el a Világ Hátának lábához. A törpék azonban a kelleténél kissé északabbra jutottak, így délre kellett kanyarodniuk, a hegységet mindvégig jobbjukon tudva. Az idő ennek ellenére viszonylag meleg maradt, de annyira nem melegedett fel, hogy felolvassza a hóréteget és lavinák tucatjait zúdítsa az útra. Ma reggel azonban egy tályog ütötte fel ocsmány fejét az egyik ló patáján és bár az ügyes törpéknek sikerült kipiszkálniuk a patába ágyazódott kavicsot és felnyitniuk a kelést, a ló képtelen volt tovább húzni a megrakott szekeret. Sőt, még járni sem igen tudott, így azután Tred és csapata felpakolták a lovat a hatalmas szekér hátuljába, majd a főnök két csapatra osztotta a hat törpét.
Viszonylag jól boldogultak így is és a szekér már jó ideje tartotta korábbi sebességét, de amikor a második csapat második váltása a végéhez közeledett, az igavonók nyűgösködni kezdtek.
-Mit gondolasz, mikor foghatjuk ismét hámba a lovat? – kérdezte Bütyökfi Duggan, Tred öccse, akinek sárga szakálla csupán mellközépig ért.
-Bah, holnap már vígan fog ügetni – felelte Tred magabiztosan, mire többen rábólintottak.
Ami igaz, az igaz: Trednél senki sem ismerte jobban a lovakat. Amellett, hogy ő volt Felbarr citadellájának egyik legremekebb patkolókovácsa, egyben a város legjobb hírű lódoktora címmel is büszkélkedhetett. Amikor kereskedőkaravánok gördültek be a törpe erősségbe, mindig Tredet hívatták, hogy patkolja meg a lovakat – és a hívás általában magától Harckoronás Emerus királytól érkezett.
-Akkor talán ajánlatos lenne éjszakára elszállásolnunk magunkat – szólalt meg az elülső hámba fogott egyik törpe. – Verjünk tábort, faljunk be egy finom ragut, majd könnyítsük gyomrunk terhét egy jó korsó sörrel!
-Ho-hó! – helyeseltek a többiek bömbölve, mint a törpék általában, amikor a sörfogyasztás lehetősége szóba került.
-Bah, mindegyikőtök csak engem akar megpuhítni – duzzogott Tred.
-Te pediglen meg akarod előzni Smiget Lapályosban! – jelentette ki Duggan.
Tred kiköpött és meglengette az öklét, de a dolog túl egyértelmű volt, semhogy tiltakozzon. Smig volt Tred legnagyobb riválisa – a két barát, akik úgy tettek, mintha utálnák egymást, de csak azért éltek, hogy túltegyenek egymáson. Mindketten tudtak Lapályosról, a névjegyéül szolgáló toronyról és nevezetes varázslójáról, meg a tél beálltával a városkába özönlő emberekről – a határvidékiekről, akiknek kiváló fegyverekre, páncélokra és lópatkókra van szükségük -, és mindketten hallották Harckoronás király hirdetményét, miszerint örömmel nyit meg újabb kereskedőútvonalakat a Világ Hátán. A több mint háromszáz évig ork kézben lévő törpe fellegvár visszafoglalása óta eltelt időben a Felbarrtól nyugatra elterülő vidék jelentősen békésebbé vált, de a keleti területen még mindig nyüzsögtek a szörnyetegek. Mélysötéten át vezetett út Mithrill Csarnokig, de eleddig még senki sem hatolt ennyire északra, a Harcpöröly klán erődítményéig. Tred összes útitársa – a munkásai, köztük Duggan, saját öccse, Nikwillig, a cipész, az opportunista testvérpár, Bokkum és Stokkum, akik fontos javakat (főként sört) szállítottak a többi felbarri kereskedőnek – lelkesen jelentkezett az útra. Az első karaván lesz a legjövedelmezőbb és jókora részt kanyarít majd le a határvidékiek kincsestárából. Még ennél is fontosabb, hogy az első karaváné lesz az összes jog, és Harckoronás király kegye is rájuk száll.

Közvetlenül az indulás előtt Tred hangulatos ivópárbajt folytatott Smiggly “Smig” Stumpinnal, de ezt megelőzően még jó árat fizetett egy Moradin papnak azért a varázsitalért, amely semlegesítette az alkohol hatását. Tred úgy számított, hogy ők legalább már egy napja úton lesznek Felbarrból, mire szegény Smig egyáltalán felébred, és még egy nap telik el, mire a törpének eléggé összemegy a feje, hogy kiférjen vele a fellegvár főkapuján.
Tred pedig legyen átkozott, ha hagyja, hogy egy olyan apróság, mint egy tályog, lelassítsa őket, esélyt adva Smignek, hogy esetleg beérje a szekerét.
-Húzzatok még három mérföldet és akkor jó napot tudhatunk magunkénak – vetette fel Tred.
Mindenki felnyögött – még Bokkum is, aki pedig a legtöbbet vesztette a korai táborverés miatt, mivel így több sör fogyott és kevesebb maradt eladásra (bár arra fogadni lehetett, hogy nem ad túl az egész készleten Lapályosban és visz magával majd a hazaútra, hogy megünnepeljék a sikert).
-Akkor legyen két mérföld! – vakkantotta Tred. – Vagy szívesebben osztanátok meg a táborotokat Smiggel és a fiaival?
-Ugyan, Smig még csak el se’ indult – jelentette ki Stokkum.
-És ha így is lenne, akkor is alaposan lelassítja majd az a sziklaomlás, amit mi idéztünk elő – tette hozzá Nikwillig.
-Még két mérföld! – bömbölte Tred.

Ismét megcsördítette az ostort, mire szegény Nikwillig a magasba ugrott, de földet érés után sikerült annyira hátrafordulnia, hogy komor pillantást vethessen a keménykötésű kocsisra.
-Üss meg még egyszer és olyan pár cipőt alkoték néked, hogy azt sosem fogod elfeledni! – füstölgött.
Lábai sekély árkokat vájtak a földbe, ahogy a szekér tovavonszolta, mire Tred és a többiek csak még hangosabban kezdtek el hahotázni. Mielőtt Nikwillig újra zsörtölődni kezdhetett volna, Duggan rázendített a törpék egyik álmáról szóló dalra, amely a Moradin tetszését is elnyerő, hatalmas bánya mélyén megbúvó óriási, mitikus városról szólt.
-Járd az utat! – dúdolta Duggan, mire többen rápillantottak, mivel nem tudták, hogy most éppen parancsot ad vagy énekelni akar. – Törd az ajtót! – folytatta Duggan, mire Stokkan azonnal felrikkantott:
-Milyen ajtót?
Ám Duggan zavartalanul folytatta dalát.
-Leld az utat, a folyosót!
-Aha, Heppe-huppa! – kurjantotta el magát egyszerre Stokkum és a többi törpe. Még a savanyú Nikwillig sem tudott ellenállni és ő is csatlakozott a kakofón, hátbaveregetős nótázáshoz.

Járd az utat
Törd az ajtót
Leld az utat
a folyosót!

Kelj át tüzes hídon
Keresd azt, mi ódon
Nevettesd a mogorvát
S megtalálod Heppe-Huppát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!
Megtalálod Heppe-Huppát!
Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!
Nevettesd a mogorvát!

Hol a legfinomabb sört mérik
A karvastag perecet készítik!
Ott vár Nagypocak séf nyúlpörköltje
És Bumfordi gazda negyven söre!

Odalent törheted a sziklát
S tekerheted bőszen a csigát
Olvassz követ és megkérheted az árát
Mert megleled Heppe-Huppa aranyát!

Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!
Megtalálod Heppe-Huppát!
Heppe-Huppát! Heppe-Huppát!
Nevettesd a mogorvát!

Ez így folytatódott számos versszakon át, és amikor a hét törpe már mind elmondta az ősi dal ismert szakaszait, saját szakállukra újakat rögtönöztek – mindegyikük saját kívánságait dúdolta el Heppe-Huppáról. A törpe nótáknak éppen ez adta sajátos, mulatságos ízét, és egyben viszonylag körmönfont módon derítette ki, hogy egy törpe kit tekinthet jövendő barátjának, vagy éppen ellenségének.
Emellett a dal kiválóan elterelte a figyelmet az út fáradalmairól, főleg azokét, akik meghajlított háttal, erőlködve vonszolták a szekeret. Ezekben a percekben remek iramot diktáltak – a kocsi csak úgy pattogott a hegyek övezte sziklás úton, amint dél felé tartottak.
A kocsi bakján ülő Tred egymás után kiáltotta el a törpék nevét, így utasítva őket, hogy kié legyen majd következő versszak. Minden simán is ment, egészen addig, amíg öccsére, Dugganra került a sor.
A másik öt törpe tovább dúdolta a dallamot, megadva a zenei aláfestést, de már majdnem egy egész versszakot átzümmögtek, és Duggan még mindig nem szólt egy árva szót sem.
-No? – mordult fel Tred és öccse felé fordult, akinek arcára zavart kifejezés telepedett. – Rajtad vagyon az énekelés sora, fiú!
Duggan zavart, kába pillantást vetett rá, majd nagy sokára megszólalt.
-Azt hiszem, megsebesültem.
Tred tekintete csak ekkor siklott le öccse arcáról, amelyen még mindig az a furcsálkodó kifejezés honolt, és a törpe hátradőlt, hogy tetőtől talpig felmérje Duggant. És Tred csak ekkor látta meg az öccse oldalából kiálló lándzsát!

Felhördült, mire a dudorászás azonnal abbamaradt és a szekér hátuljában ücsörgő másik két törpe is az összecsukló Duggan felé fordult. A szekérhúzók is halkabban zümmögtek, egészen addig, amíg egy hatalmas szikla érkezett süvítve és csapódott a három meglepett törpe mellett az útra, majd tovapattanva vállon találta Nikwilliget, elkábítva a cipészt.
A megrettent lovak vágtázni kezdtek, mire a sérült ló és szegény Stokkum lezuhantak a szekérről – a törpe jó párat bucskázott a sziklás talajon. Tred hatalmasat rántott a kantáron, próbálva fékezni a lovakat, amelyek magukkal vonszolták a hámba fogott törpéket – főként az eszméletlennek látszó Nikwillig sínylette meg a vágtát.
Újabb szikla csapódott be, közvetlenül az ide-oda zötykölődő szekér mögött, majd egy harmadik, ezúttal a vadul robogó kocsi előtt. A lovak élesen balra kanyarodtak, majd megpróbáltak visszaváltani az útra, amitől a szekér két keréken folytatta útját.
-Jobbra! – süvítette Tred, de alig adta ki a parancsot, a bal oldali kerekek megroggyantak, a kocsi az oldalára bukott és felborult.
A lovak kitörtek, elszakítva a hámot és veszett ámokfutásukban magukkal ragadták a törpéket is, végigvonszolva őket a köves ösvényen.
A Tred mögött ülő két törpe elrepült – bár Duggan ennek már aligha volt tudatában -, és Treddel is alighanem ez történt volna, ha lába nem szorul be a kocsi bakja alá. Hallotta, ahogy csontja nagyot reccsen, amikor a szekér rádől, majd valami keményen fejbe vágta. Egy pillanatra azt hitte, hogy saját vére ömlik végig rajta patakokban, ahogy a kocsi tovább bucskázott az oldalán, de még magánál volt annyira, hogy felismerje: söráradat terítette be.
Egyedül a vakszerencse mentette meg a törpét attól, hogy ízzé-porrá zúzódjék, mert valahogy belezuhant a tetejét vesztett egyik söröshordóba, amely pattogva, ugrálva gurult le a lejtős domboldalon. Útjának egy sziklatömb vetett véget, amelyen a hordó széthasadt, Tred pedig hátborzongató ívben szaltózva szállt tova.
Tred a körülötte heverő kövekkel vetekedő keménykötésű törpe talpra kászálódott, de egyik lába azonnal megbicsaklott és nekizuhant az egyik sziklának, de makacsul csak felküzdötte magát a könyökére.

Ekkor meglátta a többtucatnyi orkot, akik lándzsákat, husángokat és kardokat lengetve éppen lerohanták a szétzúzódott szekeret és a földre zuhant törpéket. Nyomukban két óriás érkezett – de nem dombi óriások, ahogy azt Tred várta, hanem azoknál nagyobb, kékbőrű déróriások. A törpe tudta, hogy ezúttal nem egy szokványos martalóccsapattal hozta össze őket a balsors.
Az eszméletlenség ködébe hanyatló Tred annyira még magánál volt, hogy hátralökje testét, folytatva gurulását a lejtőn, míg nagyot csattanva neki nem ütközött egy újabb, tüskebokrok övezte sziklatömbnek A törpe megint csak megpróbált talpra állni, de ekkor megérezte a földdel keveredett vér ízét a szájában.
Ez volt Tred utolsó gondolata.
-No, életben vagyol hát, avagy sem? – ütötte meg fülét egy távolról érkező, reszelős hang.
Tred kinyitotta egyik, vérborította szemét és ködösen ki tudta venni Nikwillig megviselt alakját, aki a tüskebokrok előtt guggolt és őt bámulta.
-Jól van, megmaradol hát – mondta Nikwillig, és Trednek nyújtotta a kezét. – A farod lapítsad a földhöz vagy különben a fürkészőik lenyúzzák róla a bőrt.
Tred megragadta a másik kezét és erősen megszorította, de nem kezdett el kikászálódni a bozótosból.
-Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Hol vagyon a fivérem?
-Az orkok mindenkivel végeztek a harcban – érkezett a zord felelet -, és a disznók még mindig itt vannak a közelben. Az átkozott lovak jó egy mérföldet vonszoltak engemet, ha nem többet.
Tred nem engedte el a másik kezét, de még mindig nem moccant.
-Gyere már, te szamár – morrant rá Nikwillig. – El kell jutnunk Lapályosba, és hírt kell adnunk erről Harckoronás királynak.
-Te csak menjél – felelte Tred. – A lábam eltört, így csak lelassítnálak.
Nikwillig nagyot rántott a másikon, kivonszolva Tredet a tüskebokrok alól.
-A fene essen beléd! – horkant fel a törpe.
-Te talán itten hagynál engemet, ha a dolgok megfordítva állnának?
Ez talált.
-Hozz nékem egy botot, te makacs vén bolond!
Nikwillig és a társára meg a botra támaszkodó Tred hamarosan bicegve útra keltek Lapályos felé, és máris azon töprengtek, hogy miként állhatnak majd bosszút a lest vető ork bandán.
Fogalmuk sem volt róla, hogy még vagy száz hasonló csapat bújt elő hegyvidéki barlangjából és rója a vidéket.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.deltavision.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához