LFG.HU

Marvin
novellaCimkek



- Elárulná, mit álldogál itt kozmikus magányában?
Nem árulta el, tovalibbent. A sarkon túl az esti csúcslökdösődésbe keveredett, és úgy döntött, hagyja magát taszigálni. A tömeg tette a dolgát, amit odabent oly sok grafikonon mutattak ki róla: sodort. Ő csak zavartan bámulta a betonon előtte csúszkáló edzőcipők hamisított logóit. Igen, már megint, a hamisítványok feletti megvetés örömébe valami szürke zavar, az unalom vegyült. Enyhén, a tudat peremén billegve, de ott volt. Megvonta a vállát, és feladta. Meg abbahagyta ezt a hülye harmadik személyű elbeszélésmódot is önnön gondolataiban.
Nem használt. Azt hittem, hozzásegít a szükséges absztrakcióhoz, de most csak annak érzését erősítette, hogy az unalom ellen kifejlesztett hat-nyolc belső személyiség nem csak itt kuksol és figyel, hanem az egyik kifejezetten ott lebzsel az egyik lebenyemen, és felhúzott térddel, bagolyszemét ijesztően villogtatva a koponya sötétjében szorgalmasan pötyögi összes gondolatomat hipotetikus laptopjába. A laptop az ő síkján persze kicsit se feltételezett, neki valóságosabb, mint nekem a talpam ezen az alkonyi utcán. Igen, persze, elegem lett, bár Dr. Saskatoon szerint nincs ezzel nagy baj. Világos, normálisnak sem nevezhető, ám a határeset-személyiségnél nem ritka a képzelt valóságszintek prioritási rendjében támadt zavar. Dr. Saskatoon lebeszélt a napszemüvegről és az ezredforduló táján kelt falonkúszós filmekről, csak a nagykabátot engedélyezte. Én persze meghaladom a szintjüket, egyértelmű, csak ha túl sokszor bámulom az efféléket, kínos párhuzamok alakulhatnak ki bennem az ilyen megafilmek ideális átlagnézőjével. Különösen, ha amúgy is oly sokat foglalkozunk odabent, az osztályon az átlagelme architektúrájával. Orosz realizmust javasolt helyette.
Két hete kezdődött a dolog, ami végül a dokinál tett hiú látogatásban tetőzött. Egy este éppen a tonikban keveredő tabletta gombafelhőjét bámultam, azon át a tévé áldott kékségét, amikor megtörtént. Valami történt. A kék villódzásban fürdő szoba egy pillanatra elvesztette édeni mivoltát. A legújabb verziójú narancslé örömein élvezkedő család vigyora ott a reklámban hirtelen kényszeredetté vált. A multiintelligens mosóporral kombinált nyugtató következett, és megnyugodtam, már azt hittem, továbbállt az egész. Csak amikor az a gombafejű kiskölyök a képen cseresznyével kente össze a nagyi kedvenc lepedőjét, bevillant, milyen ellenállhatatlan volna, ha éppen a nagyival tenné ezt, pontosabban a belőle mondjuk egy nagy, recés késsel kinyert festékkel. Ami szintén piros.
Elnyomtam egy rémült nyüszítést, talán nevetést, nem tudom, és odakaptam a tévé hátlapjához. A cég szolgáltatta detektort tároltuk itt, másnak nem volt ilyen. Végigfutattam a fejemen a szubliminális lenyomatok érzékelőjét. Arra tippelteltem, esetleg ilyenek csúszhattak át az ingerküszöbön egy kóbor kalózadó a kábelszolgáltatóra nyomott szubverziója nyomán. Semmi. Kilőttem a gépet, és ott helyben eldobtam magam a szőnyegpadlón. A sötétséget bámultam a plafon alatt, és reménykedtem. Hiába. Mint később kiderült, a visszautat lebontották.
Másnap a törött pillanat újra és újra bevillant, a végén állandósult. A torzulat vált mindennapivá, és ez, ha lehet, az osztály fehér falai közt még fogcsikorgatóbbá tette az egészet. Délelőtt alig bírtam magammal, az ebédszünetet kihagytam, és az idióta kekeckedés idült vigyorával az arcomon teletömtem friss, citromízű rágóval a klotyó összes füstérzékelőjét. Aztán kifordultam a folyosóra, és rágyújtottam egy fél pakli Feelgoodra. Egyszerre. Nem volt könnyű, bár bevillant egy gyerekkori rajzfilmfarkas távoli emlékképe, aki hasonlót cselekedett egy telefonfülkében. Ihletnek és példaképnek nem rossz. Megszólaltak a vijjogók.
Herb, a vezér nem értette a dolgot. Még szép, akkor mit szóljak én, rötyögtem, és abba sem hagytam, akármilyen atyaian villogtatta nagyfőnöki tekintetét szükségtelen drótkeretese fedezékéből. Túlterheltnek tűnök, jegyezte meg leheletnyi ábrándos, tünékeny beütéssel a hangjában, de azért beutalt egy komplett kivizsgálásra. Meglehet, csak én adtam be magamnak, de úgy tűnt, Herb szemének villanásában, miközben kivontattak, a kötelesség unott teljesítésén túl ott volt a gyanú, mi több, a felismerés is.
A laborban semmit sem találtak, és mivel a nagy detektorvijjogtatás péntekre esett, egy egész hétvége borzalmai vártak. Más körülmények közt a tehetősebb cégesek ruházkodásán megfigyelhető trendkukkolás, netán az üveges hipnózisig merülő tévézés, pontosabban a telenirvána-közeli állapot lett volna a program szombaton és vasárnap. Azokban a mélységekben, ahová csak a média teremtői juthatnak el önnön termékük bőr alá lövésével. Ehelyett rémülten figyeltem magam, a kezem, meg a lábam, amint közelednek egymáshoz, és kötik, kötik a fűzőt a Konzerv Ájer tornacipőn. Kamaszkorom óta nem viseltem. Most megmutattam összes kifakult foltjának a régi Lakótelep toxikus tócsáit, ahol egykor egymásra találhattak a cipő szintetikus vászonoldalával. A belemben az üresség és a nyersalkohol járt faltól falig, és emlékszem, a metrón úgy kellett visszafognom magam, bele ne küldjek két rúgást hátulról, gyengéden a bérrendőrbe, amint bérlettelen kölyköket szívatott éppen. Nem is jött össze, a visszafogás mármint, a rúgás elszállt, én meg megfordultam, és elhúztam a tömeg erdejében. A kapaszkodókampókon fityegő alacsonyabb cégesek, meg főleg az ídétlen nullások közt ugrálva egy alumíniumcsarnokra gondoltam, messzi tanonckoromban, ahol a darálásra váró fél disznók lógtak hasonlóképp. Csak ott néha fertőtlenítettek.
Az új hét hajnalán, sajna, maradt minden a régi. Végig az otthoni gép feloldozó képernyőjén kellett tartanom a szemem, hogy engedelmeskedjek magamnak, és egyáltalán az öltönyig eljussak. A nyakkendőnél végképp borult minden, és direkte a zúzott áramkörmintásat választottam antik aurájával. Odabent tízig bírtam, akkor feltelepítettem a piackutató szárny egész hálózatára egy képernyővédőt, amin egy alkoholista Gandhi meg egy narancssárga tarajjal felszerelt III. Erzsébet izél Teréz anya szellemén. A háttérben sok-sok döglött tehén.
E pillanattól datálódik daliás munkanélküli létem. Azaz még annak sem nevezhetem, csak köztes állapotnak, affélének, ami a tibetiek lelki sajátja, miután hulláikat kiteszik száradni a fennsík platnijára. Formálisan ki sem rúgtak, és folyósítanak egy meg nem nevezett válfajú juttatást, ugyanoda, az ügyosztálynál bevésett számlámra. Herb számítását véltem mindemögött felfedezni. A számítását, és nem a nagyvonalú gyengédségét, ezt az az utolsó pillantás egyértelművé tette. Hallottam, mit huhognak a kizárólagos szerződések tépegetőiről, fura kis tűkről hónapokkal, néha évekkel később a tömött egysínesen, a baljós ballonkabátos kilövési szakemberekről meg a jeltelen furgonokról, de a furcsamód csak merev nyugalmat észleltem magamon, mást nem. Valami maradt, különben rég pontot tettek volna rám is. Talán egy lezáratlan projekt lebenyeim egy járatlan kanyarulatában. Vagy nem, de ok nélkül nem fizetnek. Meglátjuk.
Végül befutott a hívás. Ahogy illik, Herb első titkárnője, Zónarózsa szólt a fénytelen reggelen. Elvergődtem a kagylóig, aztán felrángattam a gatyám, és a géphez ugrottam. Felkaptam a telefont, és a város visszfényeit bámultam a laposan tetvészkedő, döglött szmogfelhők hasán, amíg Zóna előadta a koordinátákat és az időt. Mást nem is mondott.
A Rövid Radart láttam azelőtt. Pár alkalommal, és mindig homályosan, mert az esti járatok plexiablakán mindig világosan mutatta a firkák meg a köpetnyomok terjedése, milyen régen is volt az a reggeli koszvakarás. Most három megállóval mentem tovább, és visszagyalogoltam. Nem a szokványos óvintézkedés, csak hadd várjanak. Mi lesz, ha megunják, és odébbállnak, istenem, oda a magyarázat, ilyesminek kellett volna a fejemben járnia, de inkább ama sápadt, nyeszlett fazont, tükörképemet lestem a kirakatok üvegén, menő séróját, trükkös napszemüvegét. A feszültség nem feszélyezett.
A Radar forgóajtaja beragadt, nem is nyikorgott, mellette egyszerűen a falban ütöttek lukat. A törmeléket meghagyták, a járda betonjára hullott darabjait rögzítették és feketére festették, de ezen a mi-vagyunk-a-háború-gyermekei-féle erőtlen művészkedésen túl nem tettek erőfeszítéseket a hely őszinte prolilégkörének feledtetésére. Bent forgácsból préselt asztalok, még csak nem is a retró olcsó, bár menő plasztikutánzata, pedig az még sokba se lett volna. A szintetikus zabák felett ótvar műanyagdzsekik mocorogtak, bennük görényszagú tulajaikkal. És igen, az elosztópult mellett pedig, háttal az ajtónak, teljes biztonságába vetett hitének hanyag májerkedésében, ott ült Herb Area.
Becserkésztem és lezöttyentem. Szó nélkül. A cápaszemeket elkerültem, és így nyílt alkalmam felfedezni eggyel odébb Zónarózsát. Frissen manikűrözött fél keze egy pohár kétes ásványvizet markolt, a másik takarásban, valahol a főnök háta mögött.
- Egy ilyen hely fokmérője… – kezdtem fesztelenül.
- Igen? – Herb tekintete most tökéletesen üres, mint egy felszáradt tócsa helye. Az öltöny mattfekete színéből józan számítás, a környezetnek éppen megfelelő fokú rangrejtés áradt. Reméltem, csak az.
- Egy ilyen hely fokmérője a ketchup, semmi más. A kajának ugyanis alapból nincs íze…
Óvatosan oldalra tekertem a flakont, a címkéjét még nem láttam.
- …szóval aki itt zabál, mást szinte nem is önt a tányérjára. A ketchup dönt el mindent. Amennyiben a hely kósza középosztályi ábrándokat kerget, a szósz valami sznob fajta lesz, íztelen, de drága, és mindenekelőtt “enyhe” jelölésű. Közmegegyezés, hogy bármi, ami erős vagy ízes, alávaló dolog, prolik vagy suttyó bevándorlók abrakja. Ha meg a vezetőségtől idegen ez a megjátszás, nem fogja itt tenni magát, hanem türhő takonyrepesztő fajtát tesz az asztalra. Nuke, Paprimax, ilyenek.
- Erről még én adtam elő. Neked, meg az évfolyamodnak. Ekkora faroknak ne nézz. – Herb lassan beszélt, a kelleténél lassabban.
E pillanatban került elém a címke. A Toxiblast kirobbantott agyú mutáns patkánya, sárga alapon.
- Hmmmm…
- Igen, végig ezt csináltad. Mintha megsejtettél volna valamit, tettetett jófejkedés, de a napi rutinnál mélyebbre nem jutott. Nem értetted meg a fogyasztót spirituális működését. Nem csoda, hiszen legfeljebb bélműködése van. Íme, az alapvető tévedés.
- Izé… Az utolsó projektemmel, tudod, a legújabb, mi lett? – próbálkoztam tövig vágva.
- A Meltdown?
- Jaja.
- Líbiai keresztény seggfejek ezt kenték a kenyerükre, mielőtt eldurrantották az erőművet ott Kairó szélén. Előtte még felnyomták az egészet a hálóra. Halott ügy.
- Hajaj…
- De nem ezért vagyunk itt. Tudod, mi az a díszellenzék?
- Hogyne. A Nior egy ideig azt tett a zakóira hajtóka helyett.
- Lófarkat. Figyelj, tegyük fel, hogy választásokat tartanak… Feltehetjük. A jobboldal győz, a bokszosoknak, szomszédból bevándoroltaknak kicsit még tetűbb és szorosabb lesz az élet. A kormánynak viszont, ha a látszatot fenn óhajtja tartani… és ugye nem kell mondanom, manapság az imázs a lényeg, mi az hogy, a látszat a lét maga… Szóval ha fenn akarják tartani, jól veszi ki magát, ha benn tartanak a parlamentben pár mesterséges, vérzőszívű liberálbuzit. Ott vannak, aranyosak, tudnak integetni, ha van kedvük, a gombokat is nyomhatják. És nyilván kevesen vannak bármi komoly hőzöngéshez.
- Ja. Tudod, mi a különös, Herb?
- Mi?
- Végig a jobboldalról nyomtad itt nekem… És nekem közben, közben meg a bal orrlukam dugult be.
Nem ezt vártam. Fél lábamba az asztal alatt fura lökés vágott, a vezér arca eltorzult, közel hajolt. A friss mentolon túl leplezetlen utálat szaga lengett felém.
- Klassz. Jófejkedés kipipálva, te kretén. Hanem most idefigyelsz, különben még csúnyábban mászol ki az egészből… Ha egyáltalán.
- Vétel, főnök.
- A díszellenzék tehát. A Millenium Flakonnál kezdték. Ott jöttek rá a kutatás és fejlesztésnél, hogy kifejezetten jót tesz az eladási rátáknak, ha valami apró zavar támad. Tökös lázadó, aki szembeszáll a megakorp mindent lebíró egyenízével. És mondjuk enyhe kék árnyalattal árulja a kólát. Persze drágább, mert kisebb szériákkal kell dolgoznia. És előbb-utóbb, bár inkább előbb befuccsol. Addig viszont, a rövid, forradalmi lobogásban egész jól fogy… Viszonylag jövedelmező is. Főleg, ha maga a Flakon találta ki és futtatta fel az egészet.
- Nem új. Egy kicsit se. Kommerciális lázadók kezdettől fogva vannak itt velünk. Mióta világ a…
- Talán, de a Flakon egészen más szintre emelte az ötletet. Aztán fülébe jutott a belső elhárításnak is, mi megy ott, és végiggondolták, miért csak korlátolt hülyegyerekek kőkemény pólóiban vagy a kólában merüljön ki az ügy. Miért ne lehetne nagyobb. Össztársadalmi léptékű.
- Kérhetek egy tonikot?
- Kuss. A gond csak annyi, hogy ilyen naiv, beszervezhető rebellis lánglelkek egyre ritkábban pottyannak elő. A családanyákból mármint, és mint tudod, még mindig az a domináns forma. A klónozott keményfiúkat meg még az elhárításnál is korainak ítélték. Mi jön ebből? Már meglévő fazonokat kell módosítani…
- Értem, mire célozgatsz… Enyém a cech, mi?
A ráncfejű pincérnyanya ekkor lökte elénk a számlát. Körülnéztem, de csak Herb előtt láttam egy alig turkált álrántottát.
- Emlékezz csak vissza. Kevergesd a zaccot a fejed alján. Valami?
A vezér arcáról a haverkodás álságos kísértete is továbbállt. Zónarózsa a szomszédban, úgy tetszett, alapozót kent a leheletfinom kitüremkedésekre arccsontjai felett. Láthatatlan kezével egy mobilméretű vacakot nyomogathatott, és a kirakat elé nagy, szögletes árnyék vetült.
Én közben emlékek sosevolt nyomait feszegettem idebent, hátha. Nem éreztem semmit. Az égvilágon semmit. Időt keresve bámultam oda-vissza az asztallap vandál firkáit, mint aki először lát ilyet, és a végén egy nyomott, elkent szárú kereszt köré rajzolt gyíkforma izé vésetén felejtettem a tekintetem. Herb utánanézett, és úgy tűnt, egy másodpercre megenyhül.
- Ez kicsivel utánad történt. A belső elhárítás kérte, fejlesszünk ki egy szubverzív kampányt, csaljuk elő a lappangó fajutálatot. Mint szódabika a büfit. Össze is ütöttük ezt a romantikus übermensch-irányzatot, keverve annak a múlt századi, kisbajuszos karlengetőnek a szubliminális ugatásaival. Blut und Angst. Bejött, ahogy kell. Pár haláleset, zavargások helyett elszigetelt lincselések, de hát a rendfenntartók voltak, akik annyira kevesellték a költségvetésüket…
- Aha. De mi ez a gyík?
- Nem gyík. Gőte. Páran váltig állították, a célszegmenshez képest túl intelligensre szabtuk. Talán igaz. Tudod, volt az a hóhdojcs költőóriás kétszáz éve. A versei nem passzoltak túlságosan, de pusztán a súlyuk miatt beledolgoztunk párat a kampányba. A költőt hívták így, de mint láttad, nem mindenki jutott idáig.
- Herb, én már nem is…
- Mit nem is? Unom a fejed, hülye homunkulusz. Ha nem jöttél rá, megsúgom: te vagy az első. Az elsők egyike. A köpködő keményfiú prototípusa.
A bejáratnál mozgás támadt, a lökdösődés köznapi szintjénél talán élénkebben. Kopasz fejeket, piros jakókat véltem felvillanni, de nem nézhettem arra rendesen. Herb szeme fogva tartott.
- És, és most már annyi, ugye…
- Nem feltétlenül. Nem egészen érdemtelenül fizetünk két hete. Az utolsó pillanatban még telt tőled valami. Hétfőn nyolc harmincötkor mentetted el. Ez volt az egyetlen, amit valamiért nem töröltél le. A műrebellió és a józan céges szemlélet ideális mixelődésének pillanatában születhetett, az átváltozásod közepén.
- Csak nem! A Philips…
- Ahogy mondod. A Philips-ellenkampány. Let’s make things betör, a kalapács és a tévé. Zabálták odaát, el is kezdték nyomni a helyi bérkalóz csatornájukon. Még aznap emelkedtek két százalékkal. A cég pedig hálás.
- Miért?
- A pénzért, mi másért, te barom. Egész jól hajtottál, még távollétedben is. Ha akarsz, visszatérhetsz. De kell hozzá valami, egy jelképes lépés…
Ezüstös filterű cigit húzott elő a zakóból. A hátam mögött zajosan, neveletlenül arrébb toltak egy asztalt.
- Ez az?
- Igen. Nem kell mást tenned, csak elszívnod. Vagy három slukk is megteszi. Annak jeleként, hogy visszatérsz.
Vállalati himnuszokról hallottam. Efféle sötét rítusokról sosem. Már nem halogathattam, hátranéztem, és összesen hat kopasz tagot szúrtam ki a pultnál, talpig piros műanyagban. Hatan a Tesó Gazdaságosoktól. Raktáráruházak biztonsági szolgálatától építették le őket, de furcsamód megőrizték a korporatív identitást, és az utca őrző-verőiként is az anyavállalat színeit hordták. Az anyáét, aki már mostoha.
A zajongás a konyha lengőajtajából támadt, ahonnan a vegyszerszagot hozta a huzat. Jobban odakukkoltam, és egyből láttam, honnan a feszültség: az ajtó mögött fehér szatyorruhás alakok zizegtek, szintén kopaszon. A Rövid Radar fizetett védői. Sajna a Gazdaságosok renegát szárnyához tartoztak, amint fehér szatyorruhájuk hirdette: az egyik szerint e héten az orrporszívó kapható olcsóbban, egy másikon meg hihetetlen kávétejpor-akcióról olvastam. Francba, a Különleges Ajánlatok. A Tesóknál általában jobban felszereltek, nem csak bicska vagy tézer, hanem sorozatvető. És nagyon közeledtek.
Mire visszanéztem, Herb egy lapos, fekete dobozt tett az asztalra a ketchup mellett. Ha a cigi és a duma nem is, ez a doboz határozottan az elmémbe idézett pár emléket. Nem is egyet. Az oldalán egy szál zöld fény villogott rendszertelenül, és egy piros, sokkal gyakrabban. Az alagsor. Hangszigetelt ajtó a székház alatt. Kábelek a fejemen.
A vezér még tette magát, bár a vihar a kopaszok kettős frontvonalának alakjában a másodpercekre járt az asztaltól. Koktélbárba illő mozdulattal kattintotta ki antik öngyújtóját. Felemeltem a cigit.
- Kösz.
Nő sikított valahol, Zónarózsa vagy a pincérnyanya, ki tudja. Fél kézzel kipofoztam az öngyújtót Herb mancsából, a másikkal felkaptam a dobozt. A cigi lehullott, még a levegőben kihunyt. A nyanya veszett, ám fogatlan tigrisként mászott elő egy feldöntött asztal mögül, és láttam szemében a fényt: most, most évtizedek elnyomott vérszomja lép működésbe, brazil szappanok taktikai útmutatásával megfejelve. Előreugrott, hogy lesöpörjön ősei szent tálalópultjáról egy különösen pofátlan Tesó Gazdaságost. Műkörömmel esett neki, a kopasz viszont egy házi sörétest emelt a fejéig lassú, unott mozdulattal. Egy pillanat, és bebizonyosodott, mit ér az elkent smink egy utcai bunyóra átépített golyóálló szatyorral szemben.
Mindezt már az utcáról lestem. Két ugrás a kijáratig, botlás, lapítás, lopott pillantás a vállam felett. Mielőtt a fehér és piros zacsiruhák pusztító vihara végleg elborította a Rövid Radar zabáldáját, még feltűnt, hogy valaki a nyanya lemaradt, műanyag topogóját vágja belülről a kirakatba. Nem tudom, miért, de a pillanat újra megtört, a levegőben maradt, lehetetlenül kinyúlt, és láttam a plexin szétterjedő körkörös lökéshullámokat, mint a víz gyűrűit egy kő nyomán. A műanyag csizma logója villant a szemembe. Mea Klumpa volt. A talpába épített apró gumihegyek a talp vérkeringését hivatottak élénkíteni, elsimítják a ráncokat, könnyű álmot adnak, és kielégítik a fogyasztó homályos, önkínzó vágyait.

(Scriptórium novella)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához