LFG.HU

lanozzunk
Cthulhu
VegyesCimkek

Warhammer logóAnno tettem egy könnyelmű ígéretet Strato mesternek egy LFG cikkről, és egy ideje már filóztam rajta, hogy én is rittyentek egy kalandbeszámolót. Egyfelől mert úgy látom, hogy ezek sokak számára érdekesek, másfelől pedig abban reménykedem, hogy jó tanulságul szolgálhat. Nemcsak másoknak, hanem nekem is – bőven el tudom képzelni, hogy a visszajelzések között akad számomra is újdonság és megszívlelnivaló.

Szóval ez itt egy kalandbeszámoló lesz, ám mielőtt belevágok, pár fontos tudnivaló:

  • Földrajzi okok miatt az itt leírt játékok online, Roll20 segítségével zajlottak.
  • Mivel a csapatban 3 különböző nemzetiség is képviselteti magát, így a közös nyelv az angol. A beszámoló szempontjából ennek minimális a jelentősége, de a teljesség kedvéért nem árt tudni.
  • A szetting Warhammer Fantasy, az első és a második kiadások világának saját szájízem szerint kialakított egyvelege szerint. Ez azt is jelenti, hogy időnként eltérések vannak a „hivatalos” és az általunk játszott világban – ez szándékos és jelen állás szerint teljességgel megfelel nekünk.
  • Rendszer tekintetében a Symbaroum motorját konvertáltuk át (ismertető itt), hogy támogassa az általunk kívánt játékstílust. A játékosok előre tudták és önként vállalták a „tengerimalac” szerepét, vagyis hogy kisebb-nagyobb változtatások akár menet közben is előfordulhatnak. Annyit máris elárulhatok, hogy eddig remekül muzsikál a dolog, és csupán kisebb igazításokat kellett eszközölni.
  • Mivel a csapat többsége újoncként találkozott a Warhammer Fantasy világával, ezért egy hivatalos bevezetőkalandot játszottunk le.
  • Van nálam egy olyan háziszabály, hogy ha valamelyik játékos önként vállalja az összefoglaló leírását, akkor a következő alkalommal némi játékbeli juttatást kap. Ez a beszámoló is az így elkészült összefoglalók alapján íródott, a saját jegyzeteimmel kiegészítve. Ez talán fontos lehet, mert így az én (mesélői) szemszögem nyilvánvalóan erősebben érvényesül.

blackrock_keep

A CSAPAT

4+1 játékossal indultunk neki a kalandnak. Azért a +1, mert az egyik „mainstream” játékostársunk éppen a diplomamunkájára koncentrált, így toboroztunk még egy embert beugrónak, azzal a kitétellel, hogy ha tetszik neki a dolog, akkor maradhat ötödiknek.

A KEZDETEK

A legelső (vagy nulladik, ahogy tetszik) játékalkalom fő témája az ismerkedés a világgal és a karakteralkotás voltak. A végére a következő csapat alakult ki:

Uwe, a patkányfogó: Annak ellenére, hogy a játékos teljesen kezdő Warhammerben (és csak kb. egy éve játszik asztali szerepjátékot), nagyon hangulatos karaktert hozott össze. Uwe ugyanis félszemű, sebhelyes és tekintélyes szag lengi körül (de nem zöld, tehát mégsem ork). Szakmai alkalmatosságát bizonyítandó, nyakában a korábban sikeresen elfogott patkányokból készült láncot visel, és egy apró termetű kutyus kíséri (ami hamar meglépett).

Cydonia Rothberger, Myrmidia papnője: Szintén újonc játékos (bár némileg több asztali tapasztalattal) karaktere. Tőle idővel részletes előtörténetet kaptam, amit a későbbiekben elkezdtem beépíteni a kampányba is, de erről majd még később. A lényeg, hogy a karakter gyerekkorában elveszítette a családját, azóta pedig az istennőtől kapott víziók egyengetik az útját.

Gerhart „Geert” Moonham, szélhámos, csavargó, tolvaj (rogue): Nagyvárosi, de egyelőre még kisstílű bűnöző, aki élete nagy üzletét akarja megcsinálni – az sem baj, ha nem éppen legális. A játékosnak ez az első találkozása a Warhamer Fantasy világával, de egyéb asztali játékok terén már némileg tapasztalt.

Az ismeretlen nevű vásári mutatványos: Őt alakította volna az a bizonyos +1 ember, de sajnos az első játékalkalom kb. felénél eltűnt az éterből így a karakter félkész maradt. Később online befejeztük a statisztikákat, de neve továbbra sem lett a karakternek – erről is majd később. A játékos saját bevallása szerint jól ismeri a Warhammer Fantasy világát és tapasztalt szerepjátékos.

A játékosok karaktereiről a későbbiekben további részletek is napfényre kerülnek még – de mindent a maga idejében.

A bevezető alkalom végén még gyorsan lejátszottuk ahogy a Birodalom különböző pontjaiból mindenki eljut a kaland helyszínére (szerencsére senki sem jött túl messziről). A karakterek valamennyien egy szórólapos „álláshirdetésre” jelentkeztek – mivel nem mindegyikük bírja az olvasás ritkaságszámba menő tudományát, ezért egyeseknek csak segítséggel ment, de végül mindannyian eljutottak Heideldorfba, egy aprócska faluba, ahol a helyi fesztivál idejére jól fizető munkát ígértek.

Heideldorf alapvetően eléggé jelentéktelen település – alig több mint egy cölöpfallal körbevett tanyaközpont, ahol a kovácsműhely, a vegyeskereskedés és a fogadóvá bővített ivó jelenti az élet központját. Az egyetlen dolog, ami úgymond mégis felhelyezi ezt az egyutcás porfészket a Birodalmi térképre, az a messze földön híres kolbász és az ehhez kapcsolódó éves „Kolbászfesztivál”, melyre még a Birodalom határain túlról is érkeznek ide ínyencek. A meló egyszerű: A kontinens minden szegletéből idecsődült prominens figurák biztonságát kellene őrizni, lehetőleg minél diszkrétebben.

 

 RONTÓCVESZÉLY / SPOILER!!!

Mint már említettem, a játék során a „Fear the worst” nevű hivatalos kalandot játszottuk. Ez az ősrégi modul szerintem a maga módján zseniális és mindenképpen megér egy próbát – különösen jó bevezetőnek tartom újoncoknak is. Innentől azonban már olyan részleteket is le fogok írni, amelyek tönkretehetik a játékélményt, ezért, ha szeretnéd teljes mivoltában élvezni a kalandot, akkor ne olvass tovább!

 

 

 

A bevezető játékalkalom végén tehát addig jutottunk el, hogy a karakterek megérkeztek Heideldorfba, ahol már javában dübörgött a fesztivál. A kapunál unott, de látszólag tapasztalt zsoldosok strázsáltak, akik a kezdeti gyanakvás után csak a jólöltözött Geert szavaira enyhültek meg. Amikor végre megtudták a karakterek látogatásának okát, kifejezetten barátságossá váltak és eligazították őket a helyi fogadóba, hogy keressék a tulajt, Karl Taunnenbaumot. Uwét persze nem akarták beengedni – neki először meg kellett válnia hőn szeretett patkányos nyakláncától, aztán pedig (szentségtörés!) meg is kellett fürdenie. A vaksi kiskutya ekkor lépett meg (nem ismerte fel többé a szagát).

Mesélői adalék: A kiskutya igazából elkallódott. Voltak vele tervek, de aztán nem jutott rá elég figyelem, így egyszerűen köddé lett a mesében. A fentiek egyébként még igazából mindig a bevezető alkalom eseményei. A játékülés után még a mutatványost alakító veterán játékossal befejeztük a karaktert, én pedig bekészültem a következő alkalomra…
Amely alkalommal a veterán játékos nem jelent meg, így három aktív karakterrel folytattuk – a mutatványos beállt a fesztiválozó sokaságot szórakoztatók közé, készen rá, hogy egyszer még hős legyen…

WFRP Heinz Schiller

Heinz Schiller

A fogadóban eközben bemutatták a csapatnak Heinz Schillert, a buli fő szervezőjét, a legbefolyásosabb helyi kolbászkészítő mestert. Vele volt még Wilf Schwarzhaus, egykori erdőjáró és a helyi vegyesbolt tulajdonosa, valamint Manfred Harwitt, a milícia vezetője is. Ezzel össze is állt a helyi “elit”, akik gyorsan előadták, hogy tapasztalt, higgadt kalandozókat keresnek. Heinz – aki maga amolyan kontár helyi orvos szerepében is tetszelgett – kicsit fizikailag is felmérte a kalandozókat. Geert és Uwe megpróbálták meggyőzni a tanács tagjait, hogy ők vérprofik, és a megajánlott bér legalább dupláját érdemlik. Manfred azonban átlátott a trükkön (látszólag rutinos lehetett az ilyesmiben), és Uwe is elejtette a kardot amikor arra kérték, hogy mutasson valamit a tudományából.

Mesélői adalék: Az ajánlott bér így is legalább az ötszöröse volt a normálisnak – ugyan ezt hangsúlyoztam a társaságnak, úgy tűnt átsiklottak felette. Arra, hogy Uwe balsikert fog dobni, egyáltalán nem számítottam (bármi más eredmény jó lett volna), ezért Manfred ellenezte is a party felvételét, de a többiek leszavazták.

A szolgálatot másnap kellett csak kezdeni, addig is a karakterek a ház számlájára tömhették magukba az első osztályú kolbászt és az olcsó sört. Uwe és Cydonia neki is láttak, miközben Geert próbált alkudozni, de a rutinos kereskedő Schillert egy kisstílű szélhámos nem igazán tudta sarokba szorítani. Mindössze egy 2 aranyas veszélyességi pótlékot sikerült kicsikarni, arra az esetre ha tényleg valami kalamajka történne.

Mesélői megjegyzés: Schiller magától is felajánlott volna 5 aranyat ezen a címen, de a karakterek 2-t kértek még mielőtt a kolbászkészítő egyáltalán eljutott volna idáig. Bizony a nyomulós alkudozási stílus nem mindig a legcélravezetőbb…

Geert ezután a kovácsnál próbálkozott, de a nagyvárosi ficsúrnak sajnálattal kellett tapasztalnia, hogy egy efféle tanyaközponti műhely bizony nem túl nagy választékkal rendelkezik a különböző orvgyilkos fegyverek és szerszámok terén. Ezért aztán még meglátogatta volna a vegyesboltot is, ám az a fesztivál ideje alatt zárva tartott.

Némi körséta után a karakterek visszatértek a fogadóba, ahol először végig nézték amint Manfred ájulásig issza magát, majd szóba elegyedtek néhány helyi kispontentáttal, többek között a molnárral. Ő jól el is mondta Schillert mindenféle szemét alaknak, amire a többi helybeli nagyban bólogatott, de a karaktereket ez látszólag nem különösebben hatotta meg.

Mesélői adalék: Itt elkövettem egy bakit, ugyanis leírásában nagyjából kerek perec kimondtam, hogy Manfred bizony egy ex-boszorkányvadász. Ezt igazából jobb lett volna csak sejtetnem és hagyni, hogy a karakterek maguktól jöjjenek rá – ezzel szerezhettek volna egy jópontot nála, ami később még jól jöhetett volna nekik. Ennek ellenére adott volt a lehetőség, hogy kicsit összehaverkodjanak a milícia vezetőjével, a karakterek azonban nagyon lenézték Manfredet annak alkoholizmusa miatt, ezért nem is nagyon foglalkoztak vele, Cydoniát leszámítva (de ő sem komolyan).

Az esti nyugovóra térés után Gerhart még megvárta amíg a fesztivál is lecseng, aztán nekilátott portyázni a faluban. Az volt a terve, hogy zárás utáni 100%-os diszkontáron vásárol be a vegyesboltban, de pechjére az éjszakai őrjárat fő útvonala pontosan az épület előtt vonult, és a játékos nem mert kockáztatni. Kinézett még egy gazdagabb házat is, szemében a mohóság fénye csillant, ám az ott posztoló őr végül ennél is a kedvét szegte. Ezért aztán ő is inkább az álmok földje mellett tette le voksát.

Másnap hajnalban Schiller (az újdonsült főnök) gyakorlatilag a reggeli mellől ugrasztotta a csapatot munkába. A karakterek fő feladata a nagy sörsátor biztosítása volt, és persze segítség a fesztiválozás közben felmerülő apró-cseprő munkákkal. Utóbbi nem volt ugyan az egyezmény tárgya, de a játékosok egyelőre nem lázadoztak, csak magukban morgolódtak.

Volt ugyan néhány apró helyzet, ami ilyen-olyan módon próbára tette a karaktereket (kigyulladt a konyhasátor, néhány részeg közeli barátkozása Cydoniával, összeszólalkozó fesztiválozók, és persze Schiller folyamatos bunkósága), de a karakterek alapvetően jól vették a nehézségeket. Egyedül egy kislevi kereskedő ügyét kezelték félre, de a szegény fickót annyira megfélemlítették, hogy még panaszt sem mert tenni. Geert még ráadásul ki is zsebelte.

Mesélői adalék: A karakterek azt hitték, hogy kém, aki a kolbászrecepteket akarta ellopni – erre rátett egy nagy lapáttal Schiller paranoiája is. A szerencsétlen kereskedő viszont csak titkos légyottra igyekezet elosonni az egyik szolgálólánnyal – igaz ezt kb. Mr. Beanre jellemző finesszel adta elő.

Heideldorf térképe

Heideldorf térképe

A fontosabb események röviden:

A nap közepén egy nemesi kocsi robogott be a kapun, bakján a gyeplő mellett az életébe is alig kapaszkodó kocsissal  félő volt, hogy egyenesen a sörsátornak megy, és letarolja a bent vigadozókat. Uwe azonban hősiesen felkapaszkodott a robogó járműre, és sikeresen elirányította a megvadult lovakat, így csak egy virágágyást és pár tyúkólat gázoltak le. Hamar kiderült, hogy a kocsin nemesek utaztak, akiket banditák támadtak meg, ám menekülés közben még egy nyílvessző eltalálta a kocsis-testőrt, a lovak pedig irányítás híján vad vágtába kezdtek. A karakterek persze azonnal a banditák után akartak indulni, ám Schiller határozottan visszaparancsolta őket, mondván, hogy itt van rájuk szüksége.

Mesélői adalék: Ezt a részt igazából a mutatványos „15 percének” szántam, mivel a karakter remek akrobata és kiválóan lovagol. Látványosan felugorhatott volna a bakra és pillanatok alatt megfékezhette volna a lovakat – Uwénak bizony nehéz dolga volt és kellett pár szerencsés dobás, hogy ne járjon rosszul.

Nem sokkal ezután feltűnt egy törpe trollgyilkos (trollslayer), aki az északi kapu előtt állva kiáltotta a világba elgondolásait Heinz Schiller beteges szexuális szokásairól. A szemléletes leírásokkal bőven tűzdelt tirádának egy követelésben végződött, mely szerint Schillernek ki kellene mennie a törpéhez, hogy aztán belsőséges megbeszélést folytasson a trollgyilkossal és annak kétkezes csatabárdjával. A kolbászkészítőnek persze nem igazán tetszett az elképzelés, és mivel a törpe hangos kurjongatása túlharsogta a fesztivál zajait is, ezért megpróbálta rávenni mind a zsoldosokat, mind pedig a karaktereket, hogy beszéljék meg ők ezt a csatabárdos dolgot a törpével. Végül a karakterek megpróbáltak beszédbe elegyedni a trollgyilkossal, aki egyrészt nem tűnt túl beszédesnek, másrészt gyorsan el is inalt.

Mesélői adalék: A törpét itt amolyan tesztnek szántam, hogy mennyire viszket már a csapat tenyere egy kis harcért. Meg persze azt is szerettem volna tudni, hogy mennyire érzik magukat kemény legényeknek. A játékosok viszont egyfelől még nem igazán égtek harci lázban, másfelől pedig úgy mérték fel a helyzetet, hogy a törpe akár túl nagy falat is lehet nekik. Ez egyébként nagyjából helyes megállapítás volt – bár hárman minden valószínűség szerint le tudták volna gyűrni, szinte biztos, hogy legalább egyiküket magával vitte volna a trollgyilkos. Arra is kíváncsi voltam, hogy a nap folyamán egyre bunkóbbá váló Heinz kapcsán vajon elérték-e már azt a pontot, hogy hagyják lemészároltatni a törpe által, de úgy látszik, hogy eddig még nem jutottunk el.

Később Schiller, Schwarzhaus és Manfred tanácskozni hívta a karaktereket. Itt megállapításra került, hogy az erdőben rejtőzködő banditák bizony veszélyesek lehetnek. Máskor is előfordult már, hogy a fesztiválra idecsődülő gazdag kereskedőkben és nemesekben zsíros prédát látó rablók befészkelték magukat a környékre, és zaklatták az ideutazókat. A falunak pedig fontos presztízskérdés a vendégek biztonsága, ezért Schiller hajlandó volt csinos kis summát felajánlani, a banditák fejéért (vagy bármi egyéb bizonyítékért, ami igazolja, hogy mind ki lettek végezve). Külön szerencse, hogy Wilf – aki korábban amolyan vadászként hosszú évekig járta a környékbeli vadont – már kitapasztalta, hogy a banditák általában egy környékbeli erőd romjai között szokták meghúzni magukat. Így a partynak nem is kellene sokat cserkelni az erdőben, elég hajnalban elgyalogolni a Feketeszikla Erőd (Blackrock Keep) romjaihoz, kardélre hányni a banditákat, majd diadalittasan visszatérni, felmarkolni a pénzt, és utána még marad ideje a partynak segíteni az esti kolbászlakoma felszolgálásakor. Schwarzhaus még egy egészen pofás térképet is előkerített a romokhoz, Manfred pedig hevesen bólogatott, hogy a terv kiváló. A karakterek persze azonnal indultak volna, de Schiller kijelentette, hogy estig még szüksége van a segítségükre. A kérésnek, hogy némi felszerelésre is szükségük lenne, Wilf elég kelletlenül és csak részben tett eleget. Geert ezúttal is megpróbálkozott felsrófolni az árakat, és némi meggyőzéssel sikerült is az eredetileg felajánlott összeg több mint kétszeresét megígértetni a kolbászkészítő mesterrel.

Mesélői adalék: Schiller és Schwarzhaus arra számítottak, hogy a halálba küldik a karaktereket  ezt egy későbbi mesélői adalékban meg is magyarázom majd. Éppen ezért Schiller nagyvonalú volt az alkudozás során, hiszen arra játszott, hogy úgysem kell fizetnie. Felszerelést viszont nem szívesen adtak, mert egyrészt tényleg csak kb. félnapos kirándulás az egész, másrészt pedig nem szerették volna esetlegesen a túlélési esélyeket növelni. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy így utólag leírva sokkal könnyebb gyanúsnak látni a helyzetet, mint a játékban. Schiller és társai eléggé meggyőzőek tudtak lenni (Manfred ráadásul nem is tudott a többiek ördögi tervéről, így ő teljesen hiteles volt), a játékalkalmat pedig szándékosan telepakoltam különféle eseményekkel, hogy ne nagyon legyen lehetősége a karaktereknek leülni és átgondolni a helyzetet. Persze felmerült bennük, hogy nem egészen tiszta a helyzet, de sebtében összerakott elméleteik még csak közelébe sem értek a sötét valóságnak…

Eljött az első nap estéje, amikor is a karakterek egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a korábban a fesztiválon összeszólalkozó tileiai kereskedők szépen bevonulnak az ivóba, majd nekiállnak elbarikádozni a bejáratokat. Mire hőseink mégis bejutottak, addigra már javában zajlott a Rejtő-könyvekbe illően barátságos késelés odabent. Persze az egyik fél némi túlerővel igyekezett biztosítani a számára kedvező kimenetelt, de a karakterek rövid helyzetfelmérés után a gyengébb oldalon segítették ki, és ezzel az erőviszonyok teljesen átalakultak.

Mesélői adalék: A party gyakorlatilag egy kőkemény maffialeszámolást akadályozott meg. Ez persze csak homályosan derengett számukra, és a vesztesként levonuló család miatt Schiller még jól le is hordta őket. A karakterek azonban szereztek egy jó pontot egy kisebb maffiavezérnél, ami az azonnali anyagi haszon (a megmentett keresztapa kiutalt néhány csillogó aranyat nekik) mellett hasznos kapcsolati tőkét is jelenthetett volna, ha hajlandók lettek volna kicsit is foglalkozni vele a későbbiekben.

WFRP Mad Geddi Ironhead

Geddi

Másnap hajnalban Schwarzhaus kizargatta a partyt az ágyból és útnak eresztette őket az Feketeszikla Erőd felé. Félúton találkoztak a trollgyilkossal, akiről kiderüt, hogy Geddinek hívják. A törpe óva intette a csapatot az erődtől, és ha az eddigiek alapján nem ment volna át nekik, hangsúlyozta a társaságnak, hogy szerinte Schiller egy rendkívül gonosz ember, akit egyébként szívesen látna holtan. Többet azonban nem volt hajlandó elárulni, és mivel az események inkább csak a csapat kíváncsiságát fokozták, ezért természetesen folytatták útjukat az erőd felé. Döntésükbe az is belejátszhatott, hogy a beszélgetés során eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy Geddi finoman fogalmazva sem egészen százas.

Miután elérték az erődöt, a csapat nekilátott alaposan kikémlelni és felderíteni a helyszínt. Több, banditákra utaló nyomot találtak: elrejtett fegyvereket, alvóhelyek és tábortűz nyomait. Uwe le is cserélte hűséges, de kissé gyenge parittyáját az egyik íjra, mocskos rongyai fölé pedig rekvirált magának egyet a rablók köpenyei közül. A legfurcsább azonban egy üzenet érkezése volt, melyet egy nyílpuskavesszőre tekerve kézbesített valaki – alig fél méterre Uwe feje mellett egy korhadt gerendába. Az óvodásokra jellemző kézírással papírra vetett rövidke szöveg felhívta a figyelmet az erőd pincéjében rejlő veszélyre, valamint arra a tényre, hogy Heinz Schiller nem egészen az, aminek látszik. Emellett egy egész korrekt kis térképet is kaptak, ami azonban már feltűntette a Wilf Schwarzhaus-féle térképről hiányzó csapdákat is. Az új információkkal felvértezett csapat úgy döntött, hogy nekivágnak az alagsornak is…

Mesélői adalék: A csapat eddig teljesen profi volt – jól felosztották a feladatokat, felderítették a terepet mielőtt csak úgy besétáltak volna, alaposan átkutatták a helyszínt és ügyesen hasznosították, amit találtak. Ez egészen így ment a legutolsónak hagyott földszinti helyiségig, amelybe éppen csak benéztek, majd mentek tovább. Pedig fontos lehetett volna, mert érdekes nyom rejtőzött odabent – valószínűleg a balszerencse (pont azt hagyták a végére) és a játékosi figyelmetlenség keveréke volt, de szerencsére problémát nem okozott (egyelőre), mert több nyommal is készültem. Ami már inkább zavart, hogy a felderítés közben simán észrevették, hogy a látszat ellenére valami nem egészen stimmel a hellyel, mégsem csináltak semmit a megszerzett információkkal. Itt van ugyan a rejtekhely, meg felszerelés egy kisebb hadseregnek, de konkrét használatra semmi sem utal – mintha az egészet csak úgy iderakták volna díszletnek  az ehhez tartozó legalább féltucat bandita szinte semmi nyomot nem hagyott hátra. Mivel jókat dobtak ezt így kvázi kerek-perec ki is mondtam nekik, mégsem tűnt úgy, hogy érdekelné őket. Ez megint inkább csak amolyan kisebb bosszúság volt, de mesélőként egyelőre nehezen térek napirendre az ilyesmik fölött: A csapat keményen dolgozik, jó ötletekkel áll elő, időt és energiát szán arra, hogy információkat szerezzen, a kocka is segíti őket és meg is kapják az áhított információt, nyomot. Aztán jól nem csinálnak vele semmit. Gyanítom, hajtotta őket a kíváncsiság…

Váratlan levél

Váratlan levél

Az alagsorba leérvén a party egyből ahhoz a titkos helyiséghez csörtetett, amit csak az újonnan kapott térképük tűntetett fel – teljesen logikusan így akarták tesztelni az üzenet hitelességét. Ekkor a meglepetések perce következett: A karakterek viszonylag gyorsan felfedezték a titkos ajtó nyitját, ami mögött egy csapat meglepett mutáns várt rájuk, éppen azon tanakodva, hogy vajon a kalandozók tudnak a titkos ajtóról, vagy csak találomra tapogatják a falat. A két csoport egy darabig vígjátékba illő bambasággal bámult egymásra, aztán beindultak az események: Uwét a csatornákban edzett ösztönei figyelmeztették a veszélyre így elsőként cselekedhetett volna, ám a játékos annyira ötlettelen (vagy meglepett) volt, hogy inkább passzolt. A másodiknak reagáló Geert úgy emlékezett, hogy ilyen helyzetekben a zsiványok íratlan kézikönyve a taktikai visszavonulást ajánlja, úgyhogy ő azon nyomban neki is látott a megvalósításnak. Ekkor lendült akcióba a mutánsok egyike (egy kutyafejű jószág), amelyen vad harci düh lett úrrá, és kétkezes csatabárdját forgatva rohamra indult. Ádáz, időnként azonban burleszkbe illő csata bontakozott ki: Cydonia igyekezett hősiesen védelmezni a társait, akik eddigre viszont már masszívan menekültek, így nem annyira szorultak rá a védelemre. Végül a kutyafejű egy találata után a papnő is visszavonulót fújt, és bár a mutánsok is elszenvedtek némi veszteséget, vadul a party után vetették magukat. Vesztükre, mert az alagsori lépcső tetejénél Geert már lesben várta őket. A meglepetés segítségével villámgyorsan két mutánssal is végezni tudott, Uwe és Cydonia pedig egy harmadikat terítettek le. Időközben azonban megint átalakultak kissé az erőviszonyok, mert a lenti homályban álló megmaradt mutánsok elég jól ráláttak a csapatra, míg visszafelé ez nem feltétlenül állta meg a helyét. A lépcsők tetején lezajlott ütésváltások hatására Cydonia erőtartalékai végére jutott, így a hősiességet felülírták az élethez való görcsös ragaszkodás tüzelte természetes ösztönök. Majd miután odalentről némi kántálás után egy felcsapó lángsugár epilálta Uwe hátsóját, a csapat maradék harckészsége is szertefoszlott.

A kalandozók ekkor úgy döntöttek, hogy kivárnak  Cydonia pedig nekilátott sebei bekötözésének. Az alagsorból először furcsa kiáltások, aztán erős tűz fényei, végül futva távolodó léptek hallatszottak. Újabb támadás azonban nem érkezett, a party mégis sokáig várakozott csendben, mert eddigre már rendesen paráztak (noha Geertnek konkrétan a haja szála sem görbült meg).

Mesélői adalék: Ezt a harcot alapvetően 4-5 fős partyra terveztem és nem igazán volt kedvem lebutítani a kisebb létszám miatt. Inkább azt találtam ki, hogy ha a játékosok veszik a fáradtságot és kiagyalnak bármiféle cselt vagy ravasz taktikát, akkor a mutánsok beveszik  akkor is ha valami ordítóan nyilvánvalóval próbálkoznak. Továbbá két részre osztottam őket, és a “kettes csoport” csak kissé később érkezett a harcba. Gerhart trükkje viszont tényleg jól sikerült – a játékos remekül blöffölt, abszolút hihető volt, hogy meg akar lépni, a mutánsok pedig vakon rohantak utána. Egyedül Cydonia kéretlen önfeláldozása okozott némi fennakadást, ugyanis a papnőt irányító hősies játékos itt inkább a karakterkijátszásra helyezte a hangsúlyt, a Geertet alakító pragmatikus játékos viszont nehezményezte, hogy az egyetlen gyógyításra is képes karakter legyen a frontharcos.

Az erőviszonyokat végül is sikerült elég jól belőnöm: a party már-már feladta volna, amikor a mutánsoknál beütött a krach, ugyanis elhullottak az ütőembereik. Bár a játékosok nem tudták, ez volt az előre betervezett töréspont. Négyen maradtak ekkor odalent, egyikük súlyos sérült. A vezér szerepében tetszelgő káoszvarázsló visszavonulót akart fújni, ám ez a többi három közül kettőnek nem tetszett  különösen, hogy a főnök képes lett volna a többieket beáldozni csakhogy a saját bőrét mentse. A gyorsan elszabaduló indulatoknak az egyik mutáns képessége és egy varázslat hamar véget vetett, a vezér pedig kereket oldott. Akartam ugyan adni a partynak egy lehetőséget, hogy némi fogócska után elkaphassák, de Cydonia sebkötözése és az óvatoskodás olyan sok időt vett el, hogy a menekülő varázslónak még akár egy terjengős búcsúlevél megírására is lett volna ideje. Levelet végül nem írt, csak szimplán meglépett, én viszont bekönyveltem őt, mint egy később még előrángatható bosszúszomjas ellenfelet.

WFRP oroszlános pajzsA csapat végül másodjára is lemerészkedett az alagsorba, ahol elszenesedett holttestek mellett egy még élő, félig azonban hallá alakult mutánst találtak, akit gyorsan ki is végeztek. Ezután a pinceszint módszeres átkutatása következett, amelynek keretében sikerült megtalálniuk a családi kripta eddig felderítetlen és ezért érintetlenül maradt részét. Itt a party megszerezte első komolyabb zsákmányát is: Néhány kegyeleti céllal a holtak mellett hagyott drágakövet, és egy pajzsot, ami ugyan fából készült, az évszázadok mégsem kezdték ki. Általános volt a gyanakvás, hogy mágikus holmi (helyesen), de egyikük sem rendelkezett a megfelelő szaktudással, hogy ezt ellenőrizze. A sírrablás furcsa módon senkinek sem okozott lelkifurdalást.

A lépcsőhöz visszaérvén a kalandozók meglepve tapasztalták, hogy egy mutáns túlélője azért akadt a harcoknak: Az egyik holttest hasán egy groteszk arcot találtak, amely hangosan óbégatott segítségért. Julesként mutatkozott be, és hajlandó lett volna információkat adni a csapatnak, ha azok cserébe levágják róla a holttestet, hogy így végre saját végtagokat növeszthessen. A party azonban úgy döntött, hogy nem trafikálnak mutánsokkal, így karddal és fáklyával megpróbálták elpusztítani az arcot. Zárásként Geert levagdosta minden hulla jobb kezét, hogy legyen bizonyítékuk az elvégzett munkára, illetve Cydonia magához vette a kutyafejű mutáns kétkezes csatabárdját.

Ezután nekiláttak az alagsorból nyíló barlangjárat felderítésének is.

Mesélői adalék: Ennél a résznél egy kicsit bajba kerültem. A csapatnak 3+1 lehetőséget adtam, hogy eddigre megtalálják és összerakják, mi is zajlik a dolgok hátterében (a részleteket lásd a bekezdés végén). Az első lehetőséget kikerülték azzal, hogy nem vizsgáltak át egy bizonyos szobát az erődben (nem volt dobás függvénye, elég lett volna bejelenteni, hogy átnézik a szobát). A második lehetőség a varázsló lett volna, aki minimális fenyegetés hatására mindent kipakolt volna, csakhogy mentse az életét (igen, eléggé beszari fazon). A harmadik lehetőség pedig Jules, a mutáns arc lett volna, ám őt következetesen lemészárolták amint vissza nőtt és kinyitotta a száját. Valamivel nehézkesebb volt, de a mutánsok barlangjában talált jegyzetekből, a bandita erőd csak úgy odarakott “díszleteiből”, és néhány további nyomból akár össze is lehetett volna rakni a dolgokat, ez azonban komolyabb utánagondolást és messzemenő következtetéseket igényelt volna  abszolút elfogadható volt számomra, ha a csapat nem így tárja fel a furcsaságok okát.

Figyelem, most pedig felfedem a kaland egyik fő titkát, vagyis MASSZÍV SPOILER következik: Schiller és Schwarzhaus lepaktált a mutánsokkal, hogy többé-kevésbé gyanútlan kalandozókat küldenek az erődbe. A gondosan elhallgatott csapdáktól meggyengült kalandozókat a mutánsok aztán lekaszabolják és a hullákat visszaküldik Schillernek, aki pedig… Nos, lehet tippelni, hogy mit csinál velük, de ha mégsem állna össze a kép, akkor kicsit lejjebb felfedem.

A barlangban hamar megtalálták a mutánsok szállását  a nyomok alapján a banda már valószínűleg évek óta itt tanyázott. A szegényes motyók között némi pénzt találtak, valamint Geert meglelte a fejvesztetten menekülő varázsló könyveit és jegyzeteit is. Utóbbiak között mágikus és teljesen világias vonatkozásúak is voltak, ám egyik sem kapott különösebb figyelmet. Annál inkább az egyik könyv, és egy aprólékosan csiszolt prizma, melyből az előbbi Cydonia, utóbbi pedig Gerhard zsákjában landolt. A barlang ezután egy jól elrejtett domboldali kijáratba torkollott, amely rövid, de látszólag rendszeresen használt ösvényt kínált vissza Heideldorf felé. Cydoniának ekkor ötlött az eszébe, hogy ő tulajdonképpen vallási alapon tűzzel-vassal űzi a káoszt, ezért visszament, hogy elégesse a mutánsok holttesteit. Jules eddigre megint meggyógyult (egy bizonyos mértékű mágikus regenerációs képességgel bírt), és hogy mentse az irháját, töredelmesen bevallotta, hogy valaki felbérelte őket, hogy az erődbe rendszeresen érkező kalandozókat tőrbe csalják, lemészárolják, majd a testeket a lehető legjobb állapotban a felszereléseikkel egyetemben visszajuttassák a faluba. A mutáns nem tudott konkrét neveket mondani, de elég sok egyéb jellegzetességet megnevezett (hangszín, stílus, beszédjegyek), amik alapján akár biztosra is lehetett venni, hogy Wilf Swarzhausról és Heinz Schillerről van szó. Az is kiderült, hogy kb. két évvel ezelőtt annyira szűkös volt a kalandor-felhozatal, hogy a mutánsok ráfanyalodtak néhány arra járó zarándokra, akikről később kiderült, hogy kőkemény káosz kultisták voltak, annak minden velejárójával. Ezeket a többletvégtagok levágása után adták tovább, így nem tűnt fel az átvevőnek a nyersanyag stiklije. A nyesedéket pedig ők maguk ették meg  a halformájú mutáns például ettől lett olyan szép amilyen. Azonban sem a hirtelen kitárulkozás, sem pedig csodálatos regenerációs képességei nem bizonyultak elegendőnek, hogy megmentsék Jules-t a máglyahaláltól.

A visszafele úton Cydonia elmesélte a hallottakat a többieknek, és a csapat némi segítséggel összerakta, hogy a heideldorfi kolbász titkos összetevője nem a fűszerkeverék, hanem a pórul járt kalandorok. Geert pedig egy pofátlanul szerencsés dobással észrevétlenül kilopta a könyvet a papnő hátizsákjából. Ennek később még nagy jelentősége lesz…

Mesélői összegzés: Eddig tartott a játék  már így is elég késő volt mire befejeztük. A végén Jules gyónása kicsit erőltetettre sikerült, de a csattanót mindenképpen el akartam sütni, hiszen a karakterek előzetesen mindannyian két pofára tömték az amúgy kiváló kolbászt. Korábban egy másik társasággal már lejátszottam ezt a kalandot  ott elég nagyot ütött a felismerés, abszolút jól sikerültek a dolgok. Itt viszont már mindenki inkább fáradt volt és látszólag nem nagyon zavarta őket a kannibalizmus aktusa.

Ahogy most leírom és átgondolom a dolgot, szerintem a probléma oka a kissé elnyújtott játékülés volt  valószínűleg túl sok mindent akartam belerakni egyetlen alkalomba. Talán, ha a fesztiválon töltött első munkanapra kevesebb eseményt rakok be, jobban kijött volna a lépés. Mesélőként végül két tapasztalattal gazdagodtam: az ütemezés terén még van mit erősödnöm  a kevesebb néha bizony tényleg több(et ér). Ugyanakkor sokadszorra tapasztaltam, hogy a 3 nyom-os rendszer sem nyújt biztonságot  ha akarják, a játékosok bármennyi nyomot el tudnak kerülni, és amikor a végén mégis megszerzik az információt, akkor is simán képesek figyelmen kívül hagyni. Hogy ez mennyire igaz, az leginkább a következő játékülés során jött elő…

[Következő rész]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához