LFG.HU

wyquin
novellaCimkek



Érezted valaha, hogy most valamit igazán jól csináltál? Hogy most aztán akkor is sikerülni fog, ha a fene fenét eszik? Amikor nem kellett erőlködnöd, csak egyszerűen megtetted, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga?
Nekem csak néhányszor volt szerencsém az érzéshez. Emlékszem egyszer focizás közben történt. Nálam volt a labda, keresztben elhúztam a védők előtt, és csak felnéztem. Amikor elrúgtam a labdát, már biztos voltam benne, hogy gól lesz. Egyetlen pillanat volt az egész. Én, a laszti és a jobb felső sarok. Egy kicsit sem kellett állítgatnom, vagy céloznom, csak lőttem. Sikerült.
Aztán még volt párszor, de azok nem maradtak meg ilyen élesen. Csak a legutóbbi. Talán, mert meglehetősen friss élmény a többihez képest. Talán, mert az élet az utóbbi időben nem kényeztet el az ilyen alkalmakkal. Talán, mert akkor éreztem, amikor nem is csináltam semmit.

Amikor kinézek az ablakon, mostanában szinte csak szürkeséget és sarat látok a kertben. Lehangoló látvány. Legszívesebben egyfolytában aludnék. Mélyen megértem a medvéket ezzel a téli álommal. Sőt, időnként irigylem is őket. De ha becsukom a szemem, eszembe jut a séta, amit idén nyáron tettem. Már az emlék is megbizserget, pedig csupán halvány visszfénye annak az érzésnek, ami akkor kapott el. Akár az influenza. Nem tudom, meddig leszek képes elég élesen emlékezni, de addig is van miből erőt meríteni az ősz és a tél korán sötétedő, fázós-álmos-esős napjai alatt.
Apám a Hármashatár-hegy környékén lakik. Méregdrága egy hely lett az utóbbi időben. Arrafelé még találni olyan erdőmaradványokat, amikben akár el is lehet tévedni! Mondjuk nem nagyon, ha az ember következetesen megy egy irányba, néhány óra alatt általában ki lehet érni valami útra.
Most már ott is egyre több az irtás. Nem értek az erdőgazdálkodáshoz, és készséggel elhiszem, hogy időnként ritkítani kell a fákat. Különösen, ha valami szakember beszél erről kenetteljes tudományossággal a tvben. De azért mindig fájó szívvel látom, ha arra jártamban friss nyiladékokra bukkanok.

Gyalog viszont ritkán mentem fel Hűvösvölgyből Adyligetre. Elég meredek egy séta. Aznap viszont már pokolian elegem volt a közlekedésből. Ráadásul vasárnap volt, délelőtt fél kilenc. Apám ilyenkor még misén van, a busz, ami húsz percenként jár, épp akkor készült indulni, mikor az 56-os villamos bedöcögött a végállomásra. A fenének sem volt kedve még egy jó negyedórát ácsorogni a kapu előtt, a templomnak pedig elővigyázatosan a környékére sem akartam menni. Irtóztam a régi szomszédok, ismerősök unalomig ismételt, tök egyforma kérdéseitől. Viszont kellemesen hűvös volt még az évszakhoz képest, de a nap hétágra sütött. Ahogy a villamos kanyargott az utolsó megálló utáni magas töltés árnyékában, elnéztem a fák levelein átszűrődő fényt, és esküszöm, élveztem a dolgot.
Amikor aztán megláttam, hogy a 63-as rögtön indul, végleg eldöntöttem. Most pedig sétálni fogok! Na nem az egész távot, mert betont, aszfaltot és házakat látok eleget a város belsejében is. Úgyhogy felpattantam a buszra és a régi sulim után, a negyedik megállónál leszálltam. Nagyjából itt kezdődött az erdő. Igaz, hogy régebben sokkal sűrűbb volt, mert egy éve itt is ritkítani kezdték a fákat, de azért már valami. Jobb oldalt hosszú, meredek út vitt fel egyenesen a hegyre, és úgy kétszáz méterrel odébb volt a főút, nagyjából vele párhuzamosan, bár az sokkal kacskaringósabb volt, hogy télen is lehessen járkálni rajta. Már egy alapos hókotrás-sózás után. Én azonban vérszemet kaptam, és félúton a kettő között, az erdőben indultam felfelé.
Hát, ami azt illeti, eléggé elszoktam a túrázástól, a cipőválasztásom sem volt a legsikerültebb, de én élveztem. Több éves avarban gázoltam, évtizedek óta korhadó fatörzseken másztam át, meg a többi szokásos nyalánkság várt. Jó volt.
Épp, mielőtt felértem volna Adyliget magasságába, piszkosul meredekké vált a terep. A végén már kezdett sziklamászásra hasonlítani a túra. Aztán megláttam a kerítést. Pontosabban korlátot. Erre a részre egyáltalán nem emlékeztem gyerekkoromból. Olyan volt, mint egy bástya, csak nem függőleges falakkal. Jó ötven méterre emelkedett ki a domb természetes lejtéséből, mintha a gerincnek nem lett volna kedve véget érni és egy kis félszigethez hasonló nyúlvánnyal hosszabbította volna meg magát. Ezt már csak fentről láttam ilyen pontosan, mert ahol a nyúlvány elfogyott, kis teraszt csinált valaki, s a kétbalkezes turisták számára fakorlátot állított fel. Egy kicsit elnézelődtem, mert leizzadtam, mire idáig felvergődtem. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy a kondícióm bizony már nem régi. Aztán megfordultam, hogy tovább menjek.
Akkor történt. Mentem, mentem az ismeretlenek által hihetetlenül tisztán tartott, nyílegyenes földúton. Az út mellett kétoldalt füves lejtők, amik az út másik vége felé egyre lankásabbak lettek, ahogy a dombgerinc végül beleolvadt az egyenetlen fennsíkba, amire Adyliget épült. És a fasor. Fél-félméternyire az úttól húzódott végig. Fagyönggyel és repkénnyel benőtt tölgyek, összehajló koronával. Fogalmam sem volt róla milyen idősek lehettek, de biztos voltam benne, hogy jó néhány évtized kellett hozzá, hogy ez a hely ilyen legyen. Mintha egy zöld alagútban jártam volna, de nyoma sem volt az alagutak zártságának és sötétségének. A fény foltokat, csíkokat festett az útra, és én azzal szórakoztam, mint kisgyerekként, hogy megpróbáltam alakokat látni beléjük. Fény-árnyék állatok, kitaláltak és létezők között sétáltam végig. Az sem zavart, hogy bal felöl néha egy-egy autó vagy busz zaja hallatszott, amint elhúztak Nagykovácsi felé. Jól éreztem magam, mint már régóta nem. Az ilyen pillanatok felcsillantják előttem a kérdések nélküli létezés örömét. Mint amikor érzed, hogy most, igen most sikerült megragadnod valamit, amit addig nem. Ha vannak tökéletes pillanatok az életben, ez egy ilyen volt.
A fasor egy aszfaltútnál ért véget, csak két-három bokor takarta a sétány bejáratát. Lehetett az egész úgy három-négyszáz méter a terasztól odáig. Olvastam, hogy a gyémántfejes fúró technika előtt egy alagútfúrás napi teljesítménye nagyjából 32 méter volt. Utána 238. Ehhez a négyszáz méteres, élő alagúthoz a természetnek cirka egy évszázadra volt szüksége. Szerintem megérte.
Szokás szerint elkéstem. Apám végignézett rajtam, és fejcsóválva kérdezte, hogy hol jártam. Amikor elmeséltem neki, ugyanazt mondta, mint máskor, ha nem értett egyet velem, de rám hagyta.
- Nem vagy egész röndös.
Lehet, hogy igaza van. Sosem tartottam magam teljesen normálisnak, bár meglehetősen kevesen gyanúsítanak meg ilyesmivel. De az a fél óra, amit azon a sétányon töltöttem, sokáig megmarad még. Azt hiszem jövőre is elmegyek.

(Scriptórium novella)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához