LFG.HU

Brutalis
novellaCimkek

A Bürokratáról terjedelmes anyag gyűlt már össze a természetfeletti könyvtárakban, annak ellenére, hogy maga ízig-vérig hétköznapi halandó, és bolondnak nézne bárkit, aki az ördögök, angyalok, démonok, különböző féle-fajta varázslók vagy tündérek létezésével zaklatja. A kételkedés amolyan márkavédjegyévé vált, mint a galambszürke öltönye, a combközépig érő szövetkabát, vagy a cirkálóméretű aktatáska, amellyel embertársai testi épségét szokta veszélyeztetni a csúcsforgalomban. A Bürokrata ugyanis sosem jár autóval, holott a havi fix már feljogosítaná egy részletre vett családi kisautó luxusára – tudván tudja ugyanis, hogy hét húsz után elindulni teljesen felesleges szülővárosa közlekedési káoszában, negyed óra lustálkodásért pedig pénzkidobás lenne vállalni a megnövekedett kiadásokat.

A Bürokrata rendezett, megfontolt életet él: előre táblázza azokat a napokat is, amikor a benne lakó ösztönlény kedvéért kirúg a hámból. Semmiképpen nem követheti munkanap, családi ebéd, leadási határidő: ha valaki olyan kevéssé lelkesedik az ilyen alkalmakért, mint ő, nem engedheti meg magának, hogy kialvatlanul kezdjen neki. Ennek óhatatlanul sértődés vagy mulasztás a vége, a Bürokrata pedig rühelli a konfliktusokat. Kedvenc időszaka a péntek éjszaka, amikor számolatlanul szórhatja a nehezen megkeresett fizetést, és eleget fogyaszthat kedvelt félbarnájából ahhoz, hogy ne érdekelje a hónap fenyegetőbbik vége.
Péntek éjszaka volt, amikor a Bürokrata hazaindult – kellemes mulatás volt, az a fajta, amikor még a magafajta kispolgár is úrnak érezheti magát, álmokat dédelgethet, és kínozhatja magát a reménnyel.
A remény persze, mint aki jól végezte a dolgát, magára hagyta a buszmegállóban. A Bürokrata tehát zajjal és betűvel felfegyverkezve ugrándozott fel a lépcsőn, hogy távol tartsa magától a csalódottságot a hazaút alatt.
Akik nem társaságostul indulnak el, rendszerint egyenletesen oszlanak el az üres buszon: lesz még idő a tülekedésre, a vesével-bordával való könyökhárításra, amikor a busz eléri a városközpontot.

A Bürokrata éppen elterpeszkedett a frissen elfoglalt ülésen, és előhalászta a könyvét, amikor arra eszmélt, hogy figyelik. Ezt utálta: a hosszas szemkontaktusra vagy idegesen, vagy agresszíven reagált. Nem mintha nem lett volna békés, mint egy tepertős pogácsa, de nem is kereste úgy embertársai társaságát, mint mások. Szerette volna, ha tiszteletben tartják elkülönülés iránti vágyát. Amit látott, meglepte, és kicsit meg is ijesztette. Egy férfi és egy nő, talpig feketében, puhakalapban és napszemüvegben, elejétől végig végigjárták a buszt, és most a csuklónál kapaszkodtak, várva az indulásra. Arcukon furcsa figyelem: a műszerész keresi így az elbitangolt csavart.
A busz utasai tudomást sem vettek a jelenlétükről. A rókával birkózó tarajos túlságosan lekötötte hahotázó társai figyelmét, az alkalmi pár tagjai el nem múló szerelmükről biztosították egymást amúgy nonverbálisan, a nyugalomra vágyó hajléktalan már aludt is a második ajtóval szemben. Egy nagypapakorú utastárs a reggeli napilappal zörgött valahol elöl. Mindenki igyekezett elfoglalni magát, hogy elterelje a figyelmet a kiszolgáltatottság tudatáról. Éjszaka mindenki egyedül van.
Csengő berregett, sűrített levegő sziszegett, és a busz, az előírt három perces késéssel nekivágott az éjszakának. A biztonsági üveg túloldalán javarészt taxik és teherautók rótták az utakat. A Bürokrata fellapozta az oldalt, ahol legutóbb félbehagyta az olvasást, és átadta magát a zavartalanság apró örömeinek, amikor a két feketekabátos elengedte a fogantyút, és felé indult. A zötykölődéssel mit sem törődve siklottak mellé. Eleinte ignorálta őket, de célzatosságuk bosszantotta. Először ingerülten fintorgott, aztán, amikor tovább bámulták, úgy nézett fel, mint aki gyilkolni készül. Leállította a zenét, de a fülhallgatókat nem távolította el: arra készült, hogy hamar lerendezi az okvetetlenkedőket.
Az éjfekete szemüvegek mögül egy sáfránysárga és egy vérvörös szempár meredt rá. Az ápolt szakállt viselő, mozdulatlan arcú férfi szólalt meg először. A Bürokrata nevét mondta.
- Mit óhajt? – kérdezte az, és magában megátkozta az utolsó korsó sört, valamint a János-áldás intézményét.
- Pokoli ellenőrzés – közölte a halottsápadtra sminkelt, kissé kíméletlen vonású nő. – Ön a nyilvántartási rendszer hiányosságait kihasználva megszökött az ítélet elől, és testrablással súlyosbította a vétkeit. Egyebek mellett feketemágia miatt kárhozott el: nem lennék meglepve, ha a hordozóját már rég elemésztette volna. Ne is próbálkozzon meneküléssel. A jármű időzárványban van.
- Nevetséges – közölte fagyosan a Bürokrata. – Most őszintén, kinek kéne egy ilyen test? Én is csak kettest húztam a genetikai lottón.
- A Hetedik Büntetésvégrehajtási Bugyorral összehasonlítva még egy ilyen, legyengült és kissé túlsúlyos test is kiváló alternatíva.
- Nem kétlem – csukta be a könyvét a Bürokrata, miután memorizálta az oldalszámot. A felágaskodó rémületet baltások aprították fel, elemző énje pedig vihogva lengette maga előtt a helyzet abszurditását. A busz csendbe burkolózott, csak az ódon dízelmotor hörgött és üvöltött. Az utastársak a pillanatba dermedve, hang nélkül asszisztáltak az ellenőrök munkájához. – Nos. Kérdéses, miért éppen most akarták elkapni azt, akit keresnek. Miért nem ért rá akkor, amikor az illető magára maradva hazafelé indul a megállóból. Kevesebb felhajtás, kisebb az esély, hogy meglátja egy kamera vagy egy szemtanú. Hiszen, ha úgy ismernek, ahogy állítják, tudják azt is, hol lakom, és azt is, hogy a lakásom legalább negyed órás gyaloglásra van. A megoldás kézenfekvő, noha önökre nézve cseppet sem hízelgő: csak annyit tudtak, hogy a célpont felszállt erre a buszra, azt viszont nem, hogy valójában kicsoda. Alighanem körbepoloskázták a járműveket, a főbb forgalmi csomópontokat és a hivatalokat.
- Ő kell, hogy legyen – nézett társára a Mefisztó-arcú öltönyös. – Látod, mondtam, hogy tud a módszereinkről.
- Elemi logika – rántott vállat a Bürokrata. – Hogy azt ne mondjam, elementary, dear Watson. Maguk kezdők, nem igaz?
- Ne merészeljen így beszélni velünk! – csattant fel a nő. – Személyesen Lucifer megbízásából végezzük a feladatunkat…
- Éppen ezért szégyen, hogy ilyen amatőr módon fogtak neki. Sikerült szűkíteniük a kört, ami nem kis eredmény, ha a város lélekszámához mérjük, de a mintavételezésre csúful ráfáztak. Mutassa az igazolványát.
Mefisztópofa, mit sem törődve társa haragos mordulásával, elővette a tárcáját. Fekete volt, természetesen, pikkelyes, mint egy hüllő bőre, és némileg kígyószagú.
Arckép a hamuszín fémlapon, kacskaringós, régimódian formált betűkkel kígyózó aláírás, pecsét, dátum, és ősi szimbólum a nagyfőnökség prominens tagjainak képviseletében.
- Egye fene, segítek maguknak.
- Magáért jöttünk. És nem kérünk a segítségéből. Kövessen.
- Hát hogyne – csóválta a fejét a Bürokrata, türelme fogytán. Azt még elviselte, hogy zaklatói körbeállták, megzavarták az útját, bolondságokat beszéltek, és egy buszrakományra való statisztával támogatták a színjátékot, de hogy velük tartson, fel sem merült benne. – Tudja, aranyom, a profizmus nem a kőarcnál ér véget: az sem hátrány, ha van is mögötte valami. Ezzel a teljesítménnyel legfeljebb kidobónak lesznek jók. Kössünk egy üzletet: segítek magukon, önök pedig egymillió eurót utaltatnak át egy általam megadott bankszámlaszámra.
Firkált valamit a jegyzettömbjébe.
- Na. Még mindig nem sikerült démoni megnyilvánulást kicsikarni belőlem? Képzeljék csak el, mekkora égés lenne, ha elcipelnének, és kiderülne, hogy egyedül vagyok a fejemben… hogyan tüntethetnék el a tévedés nyomait? Hogyan lehetnének biztosak? Próbálkozzanak szenteltvízzel, hozzanak papot, ha mernek, játsszák le magnóról az Apage Satanast kánonban, nem érdekel.

A Bürokrata végignézett az állóképpé dermedt buszon, és cigarettát kotort elő. A két ágrólszakadt idióta már kellőképpen elbizonytalanodott: toporogtak, egymás arcát fürkészték, kezük a zsebükben matatott.
- Írják a többihez – mosolygott a Pokol küldötteire. Az angyalian romlott arcú nő válla megfeszült, a Bürokrata legyintett a parázzsal. – Azért ez gyermeteg indok lenne a Hetedikre… az ajánlatom öt percig érvényes. Utána elvihetnek, és mindannyian viselni fogjuk a következményeket. És persze gondoskodni fogok arról is, hogy a másik oldal kimerítő beszámolót kapjon az inkompetenciájukról. Világraszóló lebőgés lesz. Addig is… adnának egy példányt a szabályzatukból? Ha eljárás lesz, hasznos, ha tisztában vagyok a feltételekkel.
A bukott kerub szótlanul adta át a bibliapapírra nyomott, vaskos kis könyvet.
- Vonuljanak félre, ha tetszik – intett nagylelkűen a Bürokrata. Aztán felcsapta a szervezeti és működési szabályzatot, és hümmögve-bólogatva tanulmányozni kezdte. A belőle áradó penetráns kénkőbűz élét dohányfüsttel vette el, és csendben átkozódott, amikor lehamuzta magát. Jegyzeteket és ábrákat készített a négyzetrácsos írótömbbe.
- Még két perc – figyelmeztette őket, amikor bagója végére ért, fel sem nézve a kötetből. A svájci óra totális érdektelenséggel viseltetett a körülmények iránt: a fogaskerekek kimért egykedvűséggel szabdalták elemeire az időt. A papíron folyamatábra öltött alakot, egyes események mellé rikító felkiáltójelek és kérdőjelek szegődtek, néhány vitriolos megjegyzés kíséretében.
- Lejárt. Hogy döntöttek?
- Gyűlölöm magát – tört ki a páros nőtagja, hangjában posztjához méltatlan érzelemgazdagsággal. – De elfogadjuk a feltételeit. Az érzékeink semmit sem érnek a boszorkánymesterrel szemben. Az egész buszt az irányítása alá vonta, hogy elkendőzze a hollétét.
- A tanács ára pontosan egymillió euró. Önök átutalják a pénzt, én pedig felteszek egy kérdést. Ha ebből sem jönnek rá, megérdemlik a sorsukat. Nem szívelem a protekciósokat.
- Rendben van – bólintott a Mefisztó-utánzat. – Mondja a számlaszámot.
Az egyedi gyártmányú, csontberakásos zsebtitkár csipogva reagált az utasításokra, és a pofátlanul magas összeg megjelent a Vöröskereszt adományait fogadó számlán.
- Nincs visszatáncolás – fenyegette a pokolbelieket ujjával a kissé kapatos Bürokrata. – A kérdés a következő: hol járunk most?
- Maga kis… – a bukott kerub ujjai visszhangzó csettenéssel nyúltak karmokká.
- Hölgyem, megtenné, hogy veszi a fáradságot, és kinézve végre azon a rohadt ablakon? Merre járunk most? És maga szerint hol kéne lennünk? Kéne haladnunk egyáltalán?
- A sofőr – esett le a tantusz a szakállasnak. – A pokolba!
- Éppen oda – vigyorgott kedélyesen a Bürokrata. – Jobban teszik, ha igyekeznek: két perc, és a Nagyboldogasszony-templomhoz érünk, akkor pedig, ha a sejtésem nem csal, a maguk kis varázslatát szétfújja a harangszó.

A páros úgy lendült előre, mint akik rugóra járnak: az öltönyös marionettbábuk végigviharzottak az ülések között. A busz élesen fékezett, de szerencsére senki nem fejelte le a securicort – a fizika törvényei éppen valahol nagyon messze tanyáztak. A sofőr – túlsúlyos, kissé borostás alak, arcán őrjöngő dühvel és vakrémülettel – feltépte a fülkét, és a füttyenve táruló ajtó felé vetette magát. A szakállas a levegőben érte utol, és felmázolta a szélvédő belső oldalára. A Bürokrata együttérző grimaszt vágott a csattanásra.
A nő a sofőr orrára-szájára tapasztotta a kezét, a nagydarab testet szó szerint pokoli kínok között hagyta el a bitorló lélek. A manikűrözött kéz a zakó belső zsebe felé mozdult, a vergődés abbamaradt.
A sofőr, arcán kába kifejezéssel, feltápászkodott.
- Majdnem összejött – mormogta a Bürokrata. Utálta a tökéletlenül működő hivatalokat.
Az Ellenőrzés démonai olyan elégedett képet vágtak, amennyire azt elfuserált arcizmaik lehetővé tették.
- Elárulta magát – közölte szája szélét nyalogatva a szakállas. – Nincs kétség. Odalent örülni fognak: ilyen arcátlan szökevény kevés akadt a történelem során. Előbb vagy utóbb kézre kerítjük az összeset.
- Örvendek – mondta közömbösen a Bürokrata. Az érzelemmentesség volt a specialitása. – Remélem, egyszer még belejönnek a feladatba. A mostani baklövést még a lámpaláz rovására írhatják, de a következőt már aligha. Ami pedig a szervezetüket illeti…
Kitépte a jegyzetlapot, és feléjük nyújtotta.
- Lenne néhány javaslatom. Ha azt akarják, hogy a karrierjük repülőrajtot vegyen, használják fel őket.
- Mit kér cserébe?
- Egyelőre semmit. Lehet, hogy nem is kérek semmit. Fogalmazzunk úgy, hogy vissza nem térítendő támogatást nyújtok önöknek, viszont megeshet, hogy egyszer kérek önöktől egy viszontszívességet. Választhatnak: gyalogként élnek a Végítéletig, vagy úgy döntenek, hogy érdekli önöket a főnöki fotel. Várom a válaszukat.
A nő idegesen mosolygott. Az enyhén remegő lapot nézte: a Bürokrata nagyot nőtt a szemében az elmúlt fél perc során.
- Ez fordítva szokott történni…
- Ugyan már, ki tudná meg?
A Bürokratába minimális színpadiasság szorult, de az a kevés, ami fölött rendelkezett, a felszínre verekedte magát: bármelyik inkubusz megirigyelhette volna a nyílt arcot, az ártatlan szemeket, és a zsongítóan meggyőző mosolyt.
- Miért teszi ezt? – akarta tudni Mefisztó kettő.
- Szívességből, mondtam már.
A szakállas ismét megnyalta a szája szélét. A páros másik tagja a karmait csattogtatta. Aztán elhatározták magukat. Névjegyek cseréltek gazdát: a cím hiányzott, az országhívószám a klisévé csépelt hatszázhatvanhatos.
- Rendben van. De egyvalamit mondjon el: ha tudja, kik vagyunk, miért nem fél? Miért nem imádkozik? Miért nem próbál eltávolítani minket? Miért segített nekünk?

A választ évekkel később is értetlenkedve idézte fel a Pokol belső ellenőrzésének két ifjú géniusza, miközben luxusbugyorban iszogatták a portóit. Az emberi kuriózum, aki megérdemelten fényes karrierjük kiindulópontjául szolgált, most visszagyömöszölte hallójárataiba a fülhallgatót, jelezve, hogy a beszélgetést befejezettnek nyilvánítja. És értékelni tudná, ha a külvilág – beleértve az Alvilágot is – békén hagyná.
- Nem hiszek a Pokolban – tárta szét a kezét a Bürokrata. – De jól játszottak, meg aztán… jó poénnak tűnt.

(Scriptórium novella)


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához