LFG.HU

HammerTimeCafe
Marvin
novellaCimkek

A hegek alig látszottak. Fogtam a pengét, és a fürdőszobatükörben újravágtam mind a három csíkot a jobb arcomon. Égett rohadtul, és nincsenek effajta hajlamaim, kösz, csak mindenki egyetértett abban, hogy a túlsó oldal lakói komálják az önkéntes fájdalom efféle nyomait. Én nem. Timsót neki, fogak szorosan össze.
Mire elkészültem, besötétedett. Mehetünk. Az egysínesen tévéik elé kóválygó cégesek üdvözült tekintete. A tükörképük nem látszik, telelehelték a csotrogányt. Hálásak lehetnek a hidegnek, meg a közlekedési vállalatnak, amiért nem fűt. Úgy tűnik, sokba vannak a szorgalmas bérverők, de legalább csinálnak valamit a léért, csövesszag sehol. Derék fiúk, így tovább.
Mire elkészülök, mindig besötétedik. Fogmosás, hajmosás, minden, mintha bárki is nézné. Én nézem, hahaha. Lelibbenünk. A mozgólépcső fémfogai közt, ha jól látom, egy odafagyott bőrdarab.

Klamacz a roncstelep szélén várt, az éjjeliőrök konténerében. Meg várta a kora esti ismétléseket. Dühödten berregett fel-alá a tolószékében, a képernyők örök ragyogásában, és káromkodott. Fél ököllel csapkodta a karfába épített távkapcsolót. A tévéken a múlt század leghíresebb mosolyai, némelyik hetek óta odamerevítve, de Klamacznak mintha nem smakkolna egyik sem.
- Kurva anyjukat. Mindig lemaradok…
- Miről?
- Hát itt ni, miről! Az Éhség, ’82. Beledöglenének, ha leírnák egy tévéújságban, bazeg!
- Még simán vehetnéd…
- Megvan ezerszer, seggfej! Csak az eleje nem, tessék, itt már Susanék smárolnak… meg David veszi a vért… Csak a ketrec, csak azt láthatnám. Amiben Bauhausék énekelnek. Lugosi Béla halott.
- Á, a gróf nem pánkrokker, csak egy vámpír… Egy hegytetőn ül, sír, és a napkeltét várja.
- Mi?
- Á, csak az eheti bálványom. Die Ärzte, német punk. Van egy ilyen számuk, hogy a gróf.
- Ugyan, a dojcsok népirtásban voltak jók. Nekem ne művészkedjenek. Talán még az ő egy-két ügyfelükkel is találkozhatsz ma, tudsz róla? Akiket ők segítettek át… Gettó volt ott száz éve, nagyjából arra, ahová szambázol, hallottad?
- Nem. De majd észben tartom, kösz. Nem eszek disznót. Mi az a gettó?
- Elkerített terület, ahol éltek, az elején önként. Kicsit belterjesen, gólemet gyártottak, ilyesmik. Aztán a végén ugyanitt tárolták őket bevagonírozás előtt.
- Akadnak azért mások is. Arrafelé vannak. Láttam a környéket, ahogy te nem…
- Biztos. Na, vedd, ne nyújtogassam, tudod, mennyibe van ez nekem? Lemerülök, vazeg!
A karprotézise tényleg vinnyogott. Átvettem a háttértárat, amin elvben Ziggi nyugodott. Klamacz, amilyen jó fej, egy Remove before flight plombát illesztett rá, a légierőtől.
Akkortájt nagyon fárasztottak az adatbázisok. A tudatba ömlő áradatot egyre nehezebben láttam át, valahányszor benyomtam egy csipet, hiába a gyári útmutatások meg a retinámon rohangáló jópofa ikonok. Úgyhogy ezt az okkult lexikont fogtam, és átépítettem hagyományosra, szövegesre és hang alapúra. Személyiséget adtam neki, véletlenszerű kis színesek idézgetésének képességét, és egy nevet, Ziggi. A valódi MI-ktől távol állt, ja, de szórakoztatott, főleg, miután a memória maradék üres helyére benyomtam az örökös slágerlistámat. Randomizáltan ebből is beindított időnként pár számot. A végét Klamacz csinálta, megkértem rá, mert sietnem kellett. A szennyes felhők felett a csillagok állása olyan lehetőségeket ígért, ami nyolcévenként egyszer jön el. Állítólag.
Klamacz az arckifejezéséből ítélve valamit még nem értett.
- Tessék, véletlenszerű, mint az állat. Entropikusabb, mint a való világ. De minek? Ez egy idézési adatbázis, jól mondom?
- Aha.
- Viszont mesterséges észnek nem túl eszes. Rányomtam egy korlátozott kis környezetre, pár folyosó, ajtók és kulcsok. Sok volt neki. Bekattant, a végén körbe-körbe rohangált. Tíz print hülye vagyok, húsz goto tíz, oszt annyi.
- Persze. Nem is erre való. Sima kis beszélgetőprogram. Annyi a lényeg, hogy egy kicsit szórakoztasson…
- Szórakoztasson, te állat! Ha szórakázni akarsz, akaszd magad a kábelre, vagy nyalj bélyeget, köcsög! Az idézés nem játék. Akiket magad elé rángatsz, emberek. Halott emberek.
- Ja. Nem rosszak ők, csak mások. Van, aki alternatív irányultságú, van, aki nigger, meg van, aki hulla…
- Befogod!
- Halottak. Nem emberek. Maradványok. Mint egy köpet odaszáradt nyoma az aszfalton, semmi több. Hogy obszcénabb képpel ne éljek.
- Ne élj. Nyisd ki az ajtót, kapar ez a dög.
A hideg fagyos löketével egy kutya billegett a képbe. Becsaptam utána az ajtót. A dög megállt, a tolószék és a bakancsom orra közt egyensúlyozott úgy félúton. Zöldes tapaszt láttam rajta, és igen, úgy emlékeztem, legutóbb még megvolt mind a négy lába.
- Kerberosz! Hát mi történt…
- Semmi.
A gazdi könnyednek vélt pillantást küldött a falon függő csontfűrész mellé, és ocsmányul felröhögött.
- A túlvilág védnöke, ni! Ne rinyálj, három lábbal is átúszik ez mindenen. A Léthén pláne.
- De miért?
- Miért, miért. Úgy gondoltam, ha már három feje nem lehet, legalább legyen három lába. Jó, mi, hehe!
Megreccsent egy képcső, lejárt a szünet. A fekete és fehér pontok kavargásából tanérnénisen jól vasalt arc tűnt elő, és egy oktatóprogram keretében hablatyolni kezdett.
- A Kirlian-kamerákkal készített felvételek keveseket győztek meg. Az új évezred hajnaláig kellett várniuk mindazoknak, akik a lélek elröppenésének pillanatát akarták rögzíteni. A technika és a hagyomány ötvözete 2012-re jutott erre a pontra. A második évtized elejétől datálódik az auraszenszitív, népnyelven látó népességszegmens arányának példátlan növekedése, ezt a tudományos körök is kénytelenek voltak elismerni. Ebben az évben történt, hogy egy költő az egyiptomi Duathoz hasonlította az EKG vonalát…
Klamacz csuklóból kikapcsolta, és aktiválta a székébe épített konzervnyitót.
- Azért annyira ne sajnáld. Itt bent legalább nem fagy meg. És folyton zabálna, odanézz! Még az is lehet, hogy újranöveszti. Ki tudja, hogy van ezeknél a dögöknél.
Zsebre vágtam Ziggit. Behúztam a zippzárt, és tettem egy lépést kifelé a tévéfal előtt. Kerberosz vinnyogott, és krahácsolni kezdett a zabáján.
- Na indulj. Múlik az élet. Meg ne köszönd, szívesen! És visszafelé hozz elemet.
A tolószék küllői csattantak a bosszúszomjas csapás alatt. Ha nem nézek hátra, megesküdtem volna rá, hogy Klamacz lábbal csinálta.

Odafelé kerülnöm kellett. Az Anubiszok megint viccesnek találták, hogy pontosan a metrósínek közepére szögezzenek valami késői peches barmot, aztán kivonják a forgalomból a vonal összes vészfékét meg áramtalanító vészkapcsát. Amíg gyalogoltam, az egyik állomás oszlopai alá suvasztott képernyőn épp elkaptam a híradó következő kiadását, öt percre rá, benne a magabiztosan nyilatkozgató csuklyással. Homályos kép, a zsernyákság leárnyékolt vallatóiból nehéz adni, de látszott a sakálfazonúra faragott fej cápamosolya az aránytalan fogakkal. Annyit mondott, ők csak megvilágosították az ügyfelüket, egyben új értelmet adtak az átjáró szónak. Meg hogy a mozgólépcső jelentését senki sem ismeri, a mozgólépcső a legmélyebb értelmű kép, mert a tetején ott áll a lény, akit senki sem szólít osztályvezető úrnak.
Végre a környékre jutottam. Megkerültem az utolsó, bomladozó falat a meghatóan antik téglákkal, és elém tárult. A busz, a csarnok irreális, hatalmas árkádjai alatt, amiről oly sokat hallottam. Állítólag ők járnak itt, és a roncs mozdulatlan vázában olyan terekbe lépnek, melyeket rajtuk kívül más nem érinthet. Csak a magunkfajta látó, ha ismeri a megfelelő rítust és igét. Én ismerni véltem, és készen álltam.
Először kifeküdtem a hideg betonon. Színpadias baromság, igen, de hát mikor legyek színpadias, ha nem most, meg különben is kezdettől fogva így csináltam. Úgy éreztem, e nélkül csonka lenne az egész. Bekaptam a dexedrint, és hetven százalékra állítottam a fájdalomszűrőt. A legapróbb löketre is szükségem lesz, amit csak összekaparhatok. Ma este mindenre.
- Ilyen lehet, igen, amit ők éreznek…
Ziggi, úgy látszik, szó nélkül bekapcsolta magát a belső zsebemben.
- Milyen?
- Hideg. Hideg és üres. Ám mégsem hideg, nem fáj, nem kellemetlen. Látszat-létük egésze az, ami fáj…
- Az egész, az fáj! Mintha élőkkel ez nem esne meg!
- Ahogy gondolja, uram. Örülök, hogy segíthettem.
- Nem örülsz te semminek. Hülye gép.
Ideje kezdeni. Felléptem a nyikorgó lépcsőn, és a busz belső terén, a távoli gyártelep kékes aligfényében az ollókezű rémek jutottak eszembe egy gyerekkori horrorból. Kalapjuk van, csíkos felsőjük, és csak jönnek, jönnek, szorítanak a hátsó ülés felé, ahonnan nincs tovább. Nagyjából onnan kezdik, ahol én álltam most.
- Nahát, ez a Crowley összes! Abból is a zsebkiadás! Védőkörök könnyen, gyorsan.
A hang megint a bőrjakóm alól jött. Beljebb néztem, és kiszúrtam, Ziggi mire gondolt. Lisztből és messzire szagló, piros bolti festékből firkált kör félúton a széksorok közt. A gány felkúszik a támlákra, a túloldalon le, oda is felnyalták, és az egész közepén egy csirke fagyott feje kacsint vissza. Pöcsfej tinisátánisták.
Ha halvány fogalmuk lenne a helyről, virnyákolva húznának haza sima narkólöveteikbe. Az efféle félseggű, röhejes rituálék nem gyalázzák le a helyet, hiszen kezdettől fogva szennyes, de a pofátlanság feldühítheti az odaát lakók közül a szemetebbeket. Mire mindezt végiggondoltam, a sofőrfülke mögötti, a huzattól legvédettebb csövesülésen fel is tűnt az első. Aszfalton szétkenődött arcából rám villantotta hiányos fogsorát, és semmivé foszlott.
Odavakkantottam Zigginek, kezdjük. Az adatbázis felpörgött, mondta a magáét. Ismételtem utána a latint, meg a keletkezésükkel szinte egy időben felbomló utcai törzsek nyelvének titkos, érthetetlen átkait. Vezette a kezem, amikor az okkult jelek és az utcai firkák különös hibridjeit rajzoltam a repedezett gumipadlón. Elkapartam jobb pofámon a három vágást, és a vért a minta közepébe köptem. Eddig jó.
Ziggi lazított, és belekezdett egy Zérók-számba. Hat hétig vezette a tízes listát, ha nem csalódom.
- A neon alatt minden ott van…
A busz zöttyent egyet. Egy kereke kiesett, és szánalmasan gurult odébb a csarnok száraz gyomjai közt. A kapaszkodók, az ajtók, az ülések kiterjedése megváltozott, megnyúlt. Egyszerre többfelé kezdtek létezni. A fejem majd szétment, az erek villámfénnyel kapálóztak a szemhéjam belső felén, és bekattant a dexedrin. Valami megtört.
- A neon alatt, ami létezik…
Áttetsző alakok tűntek elő a gyárudvar sötétségéből. A foltos arcú kölyök egyenesen át a busz rozsdás falán, aztán előttem emelkedik ki a padlóból. Az asszony, bőrén a szögesdrótmintákkal szemérmesen takargatja magán a nincsmit. Átzuhan a plafonon, és ott marad karnyújtásnyira, lebegve, üveghaja körbecsavarodik a nem létező szélben. A hosszában kettészakított, tűzoltósisakos fazon pedig valahol elöl. Az újra megjelent, borzalmas vigyorú csövest valahogy egy fekete örvénybe löki, ott helyben, az ülésen, aztán átvetődik a kormány elé.
- A neon alatt, ami szétesik.
Második látásom egy pillanatra élesen, vakítóan villantja fel valamennyi emlék és érzés megkövesedett nyomát, amit a busz valaha a hátán hordott. Végtelen unalom, örök hétfő hajnalok reménytelensége, az ifjabb fejek helyén némi oktalan önhittség. Utazás, mozgás nélkül. Pókhálószerűen árad szét a tudatomon a régmúlt lehetőségek borzalmasan sokértelmű hálózata, rajta fájdalmas fénnyel az egyetlen ösvény, amit vak döntéseim nyomán bejártam.
A kettészakadt alak szellemkeze a műszerfalba süllyed. A motor felüvölt, a gyártelep józan falai semmivé válnak. A halottak üvegteste fakó színekkel telik meg, körben fekete felhők vihara, és a busz egyenesen a szelek ordító fészke felé indul.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://scriptorium.rpg.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához