LFG.HU

Dave
novellaCimkek

Felmentem a domboldalra épült házak közti szűk kis utcán. A nap már vörösen izzott a látóhatár alján, a felhőket vérrel kenve be. A hanyagul leöntött aszfalton lépéseim zaja úgy verte fel a csendet, mint puskalövés a madárrajt. A lerobbant házak külső folyosóiról reménytelenül bámult kifelé a betegség sárga bőrrel, vicsorgó, hiányos fogsorral. A sötét udvarokon a sárgás-vörös homokot perzselő forrósággal fújta a szél. Vaskút panaszos sikoltása hallatszott, amint a kerék saját súlyától fordult el végtelen lassúsággal. Ahogy feljebb értem, a bal oldali ház udvaráról egy zokogó asszony robbant ki vörösre dörzsölt szemekkel és azt mondta:
– Jöjjön be, kérem! – így könyörgött kissé rekedtes hangon. – A fiam… A fiam nagyon beteg… haldoklik.
És én bementem, hogy meggyógyítsam. A haldoklót egy gyertyákkal kivilágított tágas, ám bútor nélküli szobában találtam, aminek a falára mintha csak ráloccsantották volna a meszet. A beteg ágyban feküdt, arcát eltorzította az állandó köhögés. Én odamentem és katonatáskámból kivettem egy sztetoszkópot.
Meghallgattam a mellkasát és feltettem egy kérdést:
– Szereti valaki itt ezt az embert?
– Igen… Nagyon is. – mondta zokogástól fojtott hangon az anya.
– Akkor meg fog gyógyulni. – és a köhögés kezdett alábbhagyni – Sőt, már… meg is gyógyult. – és a “beteg” csodálkozva vett mély lélegzetet és felült az ágyában.

Az anya hálálkodott volna, de én visszatettem a táskámba a sztetoszkópomat és letopogtam a bakancsomra telepedett por egy részét. Szamárszőr köpönyegemet vállamra kanyarítottam és kiléptem az utcára. Tovább indultam és egyesek, még mielőtt a házukhoz értem volna, elém szaladtak és kértek, hogy szavammal gyógyítsak. Arra már nem akartam kitérni, hogy nem is én gyógyítok, ezért csak rövid választ adtam. Az esetek meglepően kis részében leltem igazi szeretetre. a betegek iránt és ez megbonyolította a műveleteket: volt ahol szikéhez és szerszámokhoz kellett nyúlnom. Egyeseket még így sem voltam képes meggyógyítani. Mire lement a nap már több halott is volt.
Az egyik ilyen házból léptem ki az utcára. Meglepetésemre a lábam valamibe, ami az utcán ömlött végig, mint egy kisebb patak, beletoccsant.
Közelebb hajoltam, hogy megszagoljam: fémes szaga volt. A megdöbbentő felismerés hullámokban öntött el. Gyógyítóként sok mindent láttam már és a borzalom nem töltött el könnyen félelemmel, de most mégis felállt a hátamon a szőr. Vér… méghozzá patakokban… és csak ömlik kérlelhetetlenül.
Elindultam lassú léptekkel felfelé, hogy megnézzem, honnan folyik. Közben pipámból vörös füstöt eregetve gondoltam végig, miért nem kaptak szeretetet azok az emberek, akiket nem sikerült meggyógyítanom. Talán azért, mert nem tudtak vagy nem akartak idomulni a környezetükhöz. Az is lehet, hogy ők hozzátartoztak a közösséghez, csak a számukra tudat alatt legfontosabb emberek eltávolodtak tőlük és mire észbe kaptak, már késő volt.

A domb tetejéhez érkezve megcsapta az orromat egy szag. Nem lehetett összetéveszteni semmivel: kétségtelenül egy tetem szaga volt. Némi keresgélés után rá is leltem egy testre. Az út közepén feküdt, de pont ez a nagyon is kézenfekvő dolog nem jutott eszembe. A férfi kopasz volt, és hiányoztak a karjai. Deréktól lefelé nem volt meg a két lába. A törzse végéből kilógott a gerince, és a beleit mintha vadállatok tépték volna ki. Tüzetesebben megvizsgáltam az arcát, és ekkor fagyott meg ereimben a vér: ÉN voltam az. Az üveges tekintet, mely átvette a csillagok
hidegét, amiket nézett, megnyugvást tükrözött. A szemek hirtelen felém fordultak, és a száj szóra nyílt:
– “Mox nox.”1 – csak ennyit mondott, “multa pacis”2, aztán visszafeküdt.
Nem hittem a füleimnek. Mindezek után a testet otthagytam, és sarkon fordultam, hogy magam mögött hagyjam a rémületet, de ugyanaz a hang utánam szólt:
– “Mox dies.”3 – és ezzel lassan elindultam lefelé. Megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztem még ezen nem túl hízelgő oraculum után is. Reggeledni kezdett, és az ereimben mintha hangyák szaladgáltak volna, kibocsátva maró savukat. Lángolt a vérem, és a szívembe fájdalom költözött. Mire az utca aljára értem, a nap még éppen csak fel nem kelt. Ott a kereszteződésre lépve megpillantottam az első napsugarat, amitől összecsuklottam jeges fájdalmamban, mint valami rongybaba, és meghaltam.

1. – “Nemsokára este van.”
2. – “sokat kevés szóval”
3. – “Nemsokára nappal.”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához