LFG.HU

DeltaVision
novellaCimkek

David Gemmell Árnyjáró címû regénye február 23.-án az Átjáró nap keretein belül kerül a közönség elé. Várunk minden Gemmell rajongót akik nem tudtak anno betelni a Legenda soraival.
Megérte a várakozás, mert most megismerhetjük az előzményeket is.

Borítószöveg

David Gemmell első regénye, a Legenda 1984-ben jelent meg. Azóta számos bestsellere látott napvilágot, köztük a Drenai saga, a Jon Shannow regények és a Hatalom Kövei sorozat. Számosan akadnak, akik a kortárs brit heroikus fantasy koronázatlan királyának tartják. David Gemmel jelenleg Kelet-Sussexben él.

Drenai királya halott – egy kíméletlen orgyilkos végzett vele. Ráadásul ellenséges csapatok özönlik el a drenai földeket. Parancsuk egyszerű: meg kell ölniük minden férfit, nőt és gyermeket.

De még van remény.

Szörnyek módjára cselekvő emberek és emberként járó szörnyek vadásznak Árnyjáróra, akinek el kell jutnia a nadírok árnyékba burkolt földjére, hogy megtalálja a legendás Bronzpáncélt, amellyel megfordíthatja az események menetét. De meg lehet-e bízni benne? Hiszen ő az Árnyjáró, a Gyilkos.

Ő az az áruló, aki megölte a királyt.

Prológus

A szörnyeteg az árnyékból figyelte, ahogy a fegyveresek magasra emelt fáklyákkal belépnek a hegy sötét gyomrába. Hátrálni kezdett, ahogy azok feléje közeledtek, ügyelve arra, hogy hatalmas teste mindig látótávolságon kívül maradjon.
A férfiak egy durván kivájt terembe igyekeztek, ahol fáklyáikat a gránitfalra erősített rozsdás vastartókba dugták.
A húsz fős csoport közepén egy bronzpáncélos alak állt, akinek vértjén megcsillant a fáklyafény és táncot jártak a lángok. A férfi levette szárnyas sisakját, két csatlós pedig felállított egy faáll-ványzatot. A harcos a sisakot az alkalmatosság tetejére helyezte, majd kioldotta mellvértjének szíjait. A férfi túljutott már élete delén, de még mindig erős volt, bár haja gyérült és hunyorognia kellett a szikrázó fényben. Átadta a mellvértet az egyik csatlósnak, aki ráhúzta azt a faállványra, és ismét összekapcsolta a szíjakat.
-Bízik a tervben, nagyuram? – kérdezte egy kék köntöst viselő, vékony és idősebb alak.
-Bízom annyira, mint bármi másban, Derian. Az álom most már lassan egy éve kísért és én hiszek benne.
-De a Páncél oly sokat jelent Drenainak!
-Ezért van itt.
-Nem gondolhatná át, akár még most is? Niallad fiatalember, és még várhatna legalább két évet. Ön még mindig erős, nagyuram.
-A szemem gyengül, Derian. Hamarosan megvakulok. Gondolod, hogy ez jót tesz egy királynak, aki a harci képességeiről híres?
-Nem akarom elveszíteni Önt, nagyuram! Lehet, hogy nem tartozik rám, de a fia…
-Ismerem a gyengéit – csattant fel a király -, mint ahogy ismerem a jövőjét is. Mindazt veszély fenyegeti, amiért küzdöttünk. Nem most… és nem is öt éven belül. De hamarosan véres napok jönnek, és akkor Drenainak szüksége lesz a reményre. És a Páncél lesz a remény.
-De nagyuram, a vért még csak nem is mágikus! Ön volt mágikus! Ez csupán egy fémdarab, amelyről eldöntötte, hogy viselni fogja. Lehetett volna ezüst, arany vagy akár bőr is. Orien, a király az, aki létrehozta Drenait. És ő az, aki most elhagy minket.
Az őzbőrből készült barna tunikát viselő király mindkét kezét az államférfi vállára tette.
-Az elmúlt néhány évben rengeteg bajból kellett kivágnom magam, de te mindig ott voltál és segítettél a tanácsaiddal. Bízom benned, Derian és tudom, hogy ügyelni fogsz Nialladra és tőled telhetően utat mutatsz neki. De a véres napokban nem hallgat majd a tanácsaidra. Sötét a látomás, ami gyötör: látom, ahogy rettentő sereg ront Drenai népére. Látom, ahogy csapatainkat szétzúzzák és azok elrejtőznek, és látom a fáklyaként ragyogó Páncélt, amint magához vonzza az embereket, hittel töltve el őket.
-És győzelmet is látsz, nagyuram?
-Egyesek győzni fognak. Mások meghalnak.
-De mi történik akkor, ha nem igaz a látomás? Mi van, ha csupán a Káoszszellem kitervelte cselről van szó?
-Nézz a Páncélra, Derian – mondta Orien és maga után vonta tanácsosát.
A vért még mindig csillogott a fáklyafényben, de mostanra már éteri jelleget öltött, ami elmosta kontúrjait.
-Nyújtsd ki a kezed, és érintsd meg – parancsolta a király. Amikor Derian engedelmeskedett, keze áthatolt a páncélon, mire a tanácsos visszahőkölt, mintha kígyó marta volna meg.
-Mit tett vele?
-Nem tettem semmit. Ezt ígérte meg az álom elsőként. Csak a Kiválasztott öltheti fel a Páncélt.
-De mi van, ha valaki kijátssza a varázslatot, és ellopja a Pán-célt?
-Ez valóban előfordulhat, Derian. De fordítsd tekinteted a fáklyák fénykörén túlra!
Az államférfi pillantását szemek tucatjai viszonozták a sötétségből. Derian hátrált egy lépést.
-Az Istenekre! Mik ezek?
-Úgy mondják, egykor emberek voltak. Az errefelé élő törzsek egy patakról beszélnek, amelynek vize nyáron feketére színeződik. A víz közönséges víz, de amikor egy terhes nő iszik belőle, ritka méreggé változik, amely eltorzítja a méhben nö-vekvő gyermeket. A nadírok a csecsemőket a hegyen hagyják meghalni… de nyilvánvalóan nem mindegyikre vár ez a sors.
Derian kirántotta az egyik fáklyát a tartóból, és az ajtó felé lépett, de a király megállította.
-Ne akard látni őket, barátom, mert kísérteni fognak egészen halálod napjáig! Biztos lehetsz benne, hogy vadságuk nem ismer határt. Nagy erőre van szükség, hogy idáig jusson valaki, és ha nem a Kiválasztott próbálja meg elvinni a Páncélt, a vakmerőt darabokra szaggatják a sötétben lakozó rémségek.
-És most mihez kezdesz, nagyuram?
-Búcsút mondok.
-Hová mész?
-Oda, ahol senki sem tudja rólam, hogy király vagyok.
Derian szemében könnyek csillantak és térdre rogyott Orien előtt, de a király felsegítette.
-Tegyük félre a címeket, öreg barátom, és váljunk el bajtársakként!
A két férfi megölelte egymást.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.deltavision.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához