LFG.HU

HammerTimeCafe
Ursa_Maior
novellaCimkek

Az alábbiakban a kisebb nagyobb szünetekkel 15 éven keresztül íródott, eleinte a Kardok Ideje végezetül Abbit, arany, acél címet kapott könyvemet olvashatjátok. Eredetileg a Távoli Világok világában játszódó művet Spáda Tibor barátommal kezdtük el írni, majd az alkotó csapat megszűnésével, kisebb-nagyobb toldozgatások után néhány év elteltével a MAGUS világára dolgoztam át, egy nyarat töltve a feladattal. Ebben Sellei Gyuri volt nagy segítségemre. Tibi rövidesen újra csatlakozott és közel fél évig nagy lendülettel egészítettük ki Ynev specifikus dolgokkal a korábban leírtakat. Erőfeszítéseink ellenére a könyv valahogy sosem ütötte meg a kiadási színvonalat, így néhány újabb évnyi szilencium után úgy döntöttem, az általam újból átdolgozott művel BePéhez fordulok segítségért és online jelentetem meg első regényemet.

Jó szórakozást!
Somkuti Bálint

Prológus

fuente

Sötét éjszaka volt. Az eget vastag felhők takarták el. Messze mindentől, magas hegyek között egy, a világ zajától távoli helyen csend és sötétség honolt. Az a fajta fény nélküli mélysötét feketeség, ami a gyermekek képzeletében mindig magához vonzza az éjszaka árnyait. Lehet valami igazság a kisdedek gondolkodásában, mert valóban mintha egy árnyék mozdult volna zajtalanul a helységben. A falikaros fákylák alatt elhelyezett karosszékben ülő alak összerezzent egy pillanatra. Szinte soha nem volt oka a félelemre, de ezúttal aggódott. Torka nem ok nélkül szorult össze. Bár a hegyek közti jól őrzött házhoz mindössze egyetlen szűk út vezetett fel, melyen egymástól látótávolságra őrök álltak, gyomra mégis kissé megrándult az ismeretlen eredetű neszekre. A Vadász nevét Ynev-szerte rettegték. Hiába győzködte magát, arról, milyen hatalmas a tét, tökéletesen is a tudatában volt, hogy mekkora kockázatot válalt, amikor személyesen akart vele találkozni. Már jó ideje hiába várt. Hallotta, ahogy a kinti hidegben az őrködő testőrök fertályóránként váltják egymást. Már a harmadik őrségváltást hallgatta végig. A Halhatatlan Vadász nevét Ynev-szerte rettegték. A Három-aki-egy még sohasem vallott kudarcot. Olerat Cetegus viszont nem bízta közvetítőkre a dolgot, személyesen akart a Halál Nagymesterével találkozni.

Mindazonáltal elszántan szorította össze száját. „Jöjjön aminek jönnie kell! Az ilyen időkben cselekedni kell, akkor is ha veszéllyel jár!”. Márpedig akivel kontraktust kívánt kötni az a legrosszabb rémálom volt a kontinensen. Ráadásul még szemtelenül sokat is kért szolgáltatásaiért. Gondolni sem mert rá mi történik, ha a másik úgy dönt, nem megfelelő az ajánlata.

- Beszélj! – szakította félbe gondolatait egy ismerős hang. A háta mögül!

A fáklyafényben ülő Olerat hátán, szokatlan kiszolgáltatottságának tudatában, apró izzadtságpatakok indultak útjukra. Egy nagy, vasveretes láda állt széke mellett, látszólag mozdíthatatlanul. Felé intett kezével.

- Minden bizonnyal nem kerülte el a figyelmét a láda. – Szavaira nem érkezett válasz, a csendet csak fáklyák sercegése törte meg.

Míg Olerat azon törte a fejét honnan ismeri ezt a hangot, rájött hiába vár a válaszra. Ekkor megnyomta a bal karfán ülő faragott állatfigura fejét, mire halk nyikordulással felpattant a láda fedele. A fény vastag aranyérmék és díszes dobozok sokaságán csillant meg. Lassú, megfontolt mozdulattal belenyúlt és két kézzel kivett egy súlyos erszényt, majd maga mellé ejtette a földre. Pénzcsörgés hangja törte darabokra a csendet.

- Ez itt uram ezernégyszáz dupla aranydukát. A költségeire. – Csak az erszényekben rejtőző pénzből egy hadsereget fel lehetett volna fegyverezni. – Egyötöd előre. Az összeg hátralévő részét és a véremet tartalmazó üvegcsét akkor kapja meg, ha teljesítette a megbízást.

- Mi a feladat? – kérdezte a jól ismert hang, melynek eredetére Olerat minden erőfeszítése ellenére továbbra sem jött rá.

- A toroniak ereje túlságosan nagyra nőtt Abasziszban. Eltűnt nagymesterük távollétében a vardanita lovagok keze meg van kötve. A kígyófejű templomaiban hónapok óta önként jelentkezőket gyűjtenek. Sohasem látott sereg gyülekezik Ifinben. Úgy tűnik, a toroni küldött feltett szándéka Abaszisz királyságának egyesítése. Még nem tudni ki ellen indul az ifjú uralkodó, de az imaházakban folyamatosan egy nevet emlegetnek. Ha Razdag elesik, a nagykirály kiapadhatatlan pénzforrásra lel és felborul az erőegyensúly. Egy egyszerű gyilkosságot bárkire rá lehet bízni, de nekünk a legjobb kell. Végleges megoldást akarunk. Mindegy, hogy, hogyan, de akadályozza meg a hadjáratot!

Ahogy a karosszékben ülő alak hangja elhalt, ismét a csend vette birtokába a szobát csak a fáklyák pattogása hallatszott. Egy a helyzethez nem illő gondolat nyomán ökölbe szorult Olerat keze, és dühödten meredt maga elé. Ha a Vadász teljesíti feladatát városa évekig fizetheti a hadjárat költségeit. Szemvillanásnyira mintha felerősödött volna az apró réseken befújó szél. Mégis mi mástól rezdülhetett volna meg az összes fáklya lángja egyszerre? Olerat továbbszőtte gondolatait. Mit is számít az élete, mikor mindannyiuk jövője veszélyben forog? Egy pillanatra erős kísértést érzett, hogy szabadjára engedje indulatait, végül dühéből erőt merítve szólalt meg.

- Nos, hogy döntött? – kérdezte, de csak szívének lüktetése visszhangzott fülében.

Egy ideig viaskodott magával, aztán haragja fokozatosan félelme fölé kerekedett. Hátranézett. Senkit sem látott, csak a fal díszítéseit a vibráló fényben. Ahogy azonban a föld felé fordította tekintetét a zacskónak már csak hűlt helyét találta. Várt egy kicsit, elgondolkozva felállt, és kisétált az ajtó elé, a sziklapárkányra. A bejárathoz állított vizitorok tisztelegtek neki, láthatóan semmit sem vettek észre a bent zajlott párbeszédből. Személyes testőrségének újsütetű parancsnoka kabát nélkül, a nadrágját gombolva került elő. Az árnyék észrevétlen érkezett, és tűnt el ismét. Még mentális pajzsa mögé rejtőzött varázslója is hang nélkül rázta a fejét. Elgondolkozva nézte az éjszakai tájat, miközben keze az aggodalomtól újra ökölbe szorult. Felvette a kapcsolatot két olyan erővel, amivel nem sokan számoltak és még kevesebben ismerték igazi erejüket, Montenor városaival és a Vadásszal. Megtett mindent mi módjában állt, mégsem tudhatta elég lesz-e mindez. Ahogy elindult hátasa felé, két dolog jutott az eszébe. Az egyik, hogy a szemlátomást emésztési problémákkal küzdő vizitortól feltétlenül meg kell szabadulnia, akármilyen jók is az ajánlásai, hiszen bajosan tudná bármitől is megvédeni. A másik gondolat sokkal nyugtalanítóbb volt. A hangot, mely a háta mögül szólt, Abaszisztól nagyon messze hallotta utoljára, ugyanis évtizede halott atyjáé volt.

 

I.

Öten ültek baleot -azaz tanácsot- a teremben, Abaszisz öt legnagyobb hatalmú embere. Senki sem beszélt, a csend mégsem hatott természetellenesnek. A hatalmas tölgyfa asztalon pergamen, rajta díszes, feltört pecsét. Mindannyian ismerték tartalmát. Díszesen faragott karosszékeikben hátradőlve az olvasottakat mérlegelték. Egyiküket kivéve. A díszes, csúcsos koronát viselő férfi zavaroskék szemei ide-oda kalandoztak a teremben. Végigszaladtak az oszlopok faragványain, elidőztek a falakat díszítő szőttesek és freskók harci jelenetein. Bár termetre magas volt, vékony testalkata miatt nem lehetett túlzottan erősnek mondani. Szelleme sem az övé volt a legfrissebb a jelenlévők közt. A sors fintora nyomán mégis névleg az övé volt a lenagyobb hatalom Torontól délre és a Sheraltól északra. Ő volt a nagykirály, Ifin hercegkapitánya, az onpori abbitbányák ura. Ám hiába tartozott a fiatalember apja korának legnagyobb harcosai közé, fia nem sok mindent örökölt szilaj természetű felmenőjétől. Mindössze arcvonásai hasonlítottak rá. Dail Nordigam, a Vardanita Lovagrend idősődő marsallja, éppen ezeket a vonásokat nézte, miközben azon törte a fejét, hogyan születhetett egy, a valamikori nagykirályéhoz hasonló, rendkívül összetett személyiségnek ilyen egyszerű gyermeke. Az ország seregeinek fővezéreként, helye az uralkodó jobbján volt, elég közel ahhoz, hogy a többiektől nem zavartatva beszélgessenek, ha akarnak. Most azonban nem akart sustorogni. Tudta, hogy a nagykirály osztja véleményét. Ellenfelük, a szomszédos Doria szolgálatában álló legendás zsoldosvezér egyszerűen nem akarta kockáztatni seregét, márpedig jellemzően lovasokból álló csapataival övé volt a mozgékonyság előnye. Nordigam a vele pontosan átellenben álló üres székeket mustrálta. Nyktalos, Rak Narval és Tengermellék hercegkapitányainak helye üres volt. A közel ötven éve kisebb nagyobb szünetekkel tartó polgárháború során Nyktalos tartomány ura nemrégiben különalkut kötött Toronnal, így kivételezett helyzetét fitogtatva Ulkad dal Khossis nem érezte szükségét jelenlétének. Tengermellék és Rak Narval lázadó hercegkapitánya nemrégiben nyerte el méltó büntetését, és a két új, Toron-hű hercegkapitány uralmának megszilárdításával volt elfoglalva.

Toranik hercegkapitánya csendesen masszírozta keskeny állát. Már régóta ismerte, ezért a marsall sejtette, mi jár most kyrhitű hadvezértársa fejében. A jelentős toroni támogatás ellenére Tharr hite alig több mint két emberöltővel korábban vált újra hitvallóvá tilalmasból az első Concordia nyomán. Az ország megvédésre felesküdött pyarronita és a háromfejű követője előtt mégis egy cél lebegett. Békét és nyugalmat hozni az országnak. Ugyan a vardanita lovagok segítségével az abasziszi seregek, egy hónapon belül három csatában is győzelmet arattak nyugati szomszédjuk felett, azonban egyik sem bizonyult döntőnek. Sikerült ugyan elragadni néhány várat, de az ellenség főserege még érintetlen volt. A marsall többször hangoztatta abbéli véleményét, hogy céljukat elérve itt lenne az ideje a békekötésnek, mielőtt a Kwyn’Lior-alföld nomádjai hírét veszik a háborúnak. Serg dal Usthad azonban nem értett vele egyet. Egyrészt a háború már így is nagyon sokba került, amit nem ellentétetelezett volna néhány vár átadása. Másrészt az ő valódi célja a Toranikba gyakran betörő, jelenleg Doriával szövetséges nomádok megsemmisítése volt, mégha szándékát hangzatos szavak mögé rejtette is. A kör alakú asztal másik oldalán a lampryssai Argei dul Odrak türelmetlenül fészkelődött. A nemest kezdte feszélyezni a csend. Fújtatott egy nagyot, hogy megtörje a némaságot, de meglepetésére a Tanács ötödik tagja leintette. Donaal Nórhan, a toroni követ, pontosan tudta mit akar mondani. Ugyan Lampryssa síkságainak lakói Tharrt tisztelték istenükként, leginkább az egymással folytatott végeláthatatlan csetepatékkal voltak elfoglalva. Még a famor hívására sem szívesen hagyták ott végtelen lankáikat és évszázados sérelmeiket. Az idős, vézna férfi méltóságteljesen felállt és az uralkodó felé fordulva meghajolt. Kiegyenesedve bal kezével botjára támaszkodott, kisimította dreggisének ráncait, majd jobb kezét újra díszesen hímzett felöltőjéhez érintve, behízelgő hangon belekezdett.

- Felség! Ne hagyja, hogy a hitetlenek mézbe mártott nyelve elhomályosítsa elméjét! Mert békeajánlatuk nem más, mint arculcsapás! Nem kínálnak semmit csak azt, amit máris Toron fénye ragyog be! – ezt hallva a marsall és a toraniki nemes szeme is megvillant. A Birodalom követei ezekkel a szavakkal szokták bejelenteni igényüket valamire. – Állítsa le a hadműveleteket és kérem engedje meg nekem, hogy hittérítőimet elküldjem közéjük! Hadd járja át őket is Tharr er…

Dal Usthad e szavak hallatán felpattant és a mondatot félbeszakítva az Tharr papjára mutatott., hogy ezt meg merte tenni abban jelentős szerepet játszott Toron gyengesége. A Birodalom még mindig nem heverte ki teljesen a legutóbbi zászlóháború súlyos veszteségeit.

- Uram! Toron követe ezennel túl messze ment! Miért kellene ilyen kártékony férgeket ekkora kegyben részesíteni? Nem érdemlik meg az egyetlen igaz hit nyújtotta vigaszt! Vasat, tüzet és halált azt igen! – a tárnokkapitányi posztot is betöltő hercegkapitányt nem véletlenül háborította fel a követ javaslata. Ha a nomád pásztorok áttérnek a Néma hitére, minden ott folytatódik, ahol a háború kirobbanásakor abbamaradt. A fosztogatás, nyájai elhajtása, parasztjainak rabszolgaként való eladása. Ráadásul ezután még Tharr egyháza is védené őket. Azt már nem! – Én azt javaslom folytassuk a küzdelmet míg e kártékony fajzat írmagját ki nem irtottuk!

Az Abaszisztől délre elterülő hatalmas kiterjedésű alfold vándorló, nomád harcosai sok gondot okoztak, mind a toraniki, mind a lampyrssai földesuraknak, sőt a doriaiaknak is, de mivel a doriai királyt ismerték el uruknak, adójuk legalább részben kárpótolta az általuk okozott veszteségeket. A két hónapja kirobbant háború célja ezen helyzet megváltoztatása volt. Legalábbis Dal Usthad ezt igyekezett mindenkivel elhitetni, beleértve saját magát is.

Hiába volt a Tanács többsége belefáradva az immár négy évtizede tartó háborúskodásba, egy újabb háború folytatása ellen, az utolsó szót a nagykirály mondta ki.

- Marsall úr! – fordult a nyurga fiatalember az őszhajú vardanita felé. – Bár sejtem, mi a véleménye, kérem fejtse ki álláspontját!

- Felség! A magasföldi nomádok sok embert vesztettek, mindenesetre ahhoz eleget, hogy egy ideig ne jelentsenek komoly fenyegetést. Fogadja el Doria királyának ajánlatát. Célunkat elértük. A nemrégiben elfoglalt várak elegendő védelmet jelentenek. Több határerődünkből kaptam jelentést összecsapásokról. Hamarosan vége a nyárnak és ha seregünk keleten tölti az őszt, ki tudja mire vetemednek a kwyn’liori nomádok.

A nagykirályon látszott, hogy erősen gondolkodik. Hirtelen felpattant székéről és hevesen gesztikulálva fel-alá járkált, egy hang nélkül. A jelenlévők jól ismerték különös szokását, ezért csendben várták, hogy meghozza döntését. Fiatal kora ellenére a nagykirály hamar belefáradt szerepébe. Nagyon nyomasztotta az uralkodás, gyenge idegrendszere gyorsan feladta a küzdelmet és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tomboljon. Ilyenkor nagyon, de nagyon sajnálta, hogy apjának számtalan törvénytelen gyereke született, de örököse csak egy. Lelke békére vágyott. Nyugalomra és csendre, de mindez nem adatott meg neki. Egy ősi mondás jutott az eszébe. „Ahol csend van, ott béke is van.” Megfordult és asztalra támaszkodott. Most végre mindenki békén fogja hagyni.”

- Elfogadom az ajánlatot.

- De uram! – hördült fel az toroni. – És az egyház? Csak nem fog egy ilyen bölcs uralkodó a sötétben hagyni ennyi embert! Dicsőséges atyja is, ha kellett vassal, ha kellett szép szóval, de buzgón terjesztette hitünket! – szavait követően botjával koppantott. A csattanásra a bot díszes vége alig láthatóan izzani kezdett, de ezt egyik jelenlévő sem vette észre. Nórhan lopva körbepillantott, majd humortalan félmosolyra húzta a száját. – Természetesen elfogadom a marsall úr bölcs döntését, – fordult nyájasan a vardanita felé. – azonban arra kérem uram, ne feledkezzen meg hitbéli kötelességeiről sem!

- Rendben, rendben. – sóhajtotta a fiatalember és különös fény gyulladt a szemében. – Írják bele a válaszunkba, hogy cserében sértetlenséget kérünk hittérítőink számára. Ennyi. Se több, se kevesebb. – nézett haragosan a felpattanó dal Usthadra, aki nyelt egyet és csendben leült. – A Tanács ülését berekesztem! Marsall úr lenne szíves tájékoztatni a nejemet és nagykancellárt döntésemről?

- Természetesen felség! Ha megengedi, miután végeztem a béke lezárásával, sietek vissza otthonomba. A barbárok ügye nem tűr halasztást és Alansur nagymester távollétében kettős feladat hárul rám.

-, hogyne marsallom! Menjen csak! Amint végzett azonban várom vissza. Országunk nem nélkülözheti bölcsességét. – motyogta maga elé a fiatal uralkodó üres tekintettel lerogyva székébe.

A teremben maradók gondolataikba merültek. Mindannyiuk figyelmét elkerülte, ahogy a látszólag vereséget szenvedett toroni elégedetten dörzsölgeti kezeit az asztal alatt.

 

II.

„Ki ne hallott volna már az abasziszi falanxokról, Ynev talán legkitűnőbb gyalogos alakulatairól? Kevesen tudják, hogy a legyőzhetetlen harcosok bölcsőjét hegyek között ringatták. A Salastos bércei között, ahol az ember értékét nem származása vagy rangja, hanem kizárólag tehetsége és küzdeni tudása dönti el. A zord hegyek városállamainak szövetsége immáron közel ötven éve csak névleg ismeri el a nagykirályok, valamint a Toronhoz hű toraniki és lapmryssai hercegkapitányok fennhatóságát. Férfilakosainak lételeme a katonáskodás, egész életüket a hadsereg tölti ki. Amint a fiatalok elérik a kilenc éves kort, csatlakoznak városuk falanxához. Mindannyiuk végső célja eljutni a hithű harcosok számára fenntartott mennyországba. Ezért sokuk titokban idegen földön tökélesíti ismereteit a harc és a háború művészetéről.

Az idő múlásával a Sellah-hegységen túli barbár törzsekkel vívott harcok egyre sűrűbbé és hosszabbá váltak, a városok vezetői két nagy pártra szakadtak: a változást követelő újítókra, és a tradíciók tökéletességét hirdető hagyományőrzőkre. A véget nem érő viták éppen a legalkalmatlanabb pillanatban osztották meg a Kardok Tanácsát. Alig telt el tíz év azóta, hogy Toron intrikáit siker koronázta és Eniessa Kersastin P.sz. 2029-ben férjül vette rokonát, Obed dal Rasziszt. Kitartó munka eredményképpen a két legerősebb Toron-párti családot összekötő nász létrejött. Ezáltal nemcsak a hercegkapitányok, de az ország egysége felett őrködő lovagok keze is megköttetett, hiszen alapítójuk, Pilaro Vardano esküje szerint Hiere Otlokir ereklyéivel megkoronázott törvényes uralkodót kell szolgálniuk. A lampryssai és toraniki hercegkapitányok uralma ellen fellázadt hegyi városok szövetsége immár közel ötven esztendeje, az utolsó született Otlokir halála óta a gyakorlatban is önállóan intézte ügyeit. Ám azzal még a hagyományőrzők is tisztában voltak, hogy az egyre erősödő központi hatalom előbb vagy utóbb fel akarja majd számolni nehezen kivívott függetlenségüket.”

Idézet Lierton magiszter Abaszisz Története című művének XVII. tekercséből

 Pohos alak állt a tanács előtt. Olerat Cetegus, Razdag városának kereskedője, patrícius immár fertályórája beszélt. Hangja végigszállt a karcsú oszlopok által tartott vörös-fehér boltívek alatt. A négyzet alakú teremben közel száz férfi hallgatta feszülten, ahogy a lépcsőzetesen emelkedő sorokban ülő hallgatósággal szembe fordulva magyarázott. Hallgatóinak többségén mellvért acélja csillant a fényben, a nadrágból és gazdagon hímzett rövid kabátból álló ünnepi ruha felett. A jelenlévők mindegyike kardot viselt, sokuk díszes sisakján nyugtatta kezét.

- Az emberáldozók befolyása hatalmasra nőtt. Bábjuk, a hibbant nagykirály szavára, most, hogy a szárazföldi hercegkapitányok támogatására már nem számíthatunk, akár százezer főnél is nagyobb sereg indulhat hadba. Razdag városa védtelen. Nem lehet nem a toroni fattyak – e szavaknál kiköpött – kezét látni zsoldosokból álló seregünk pusztító lázadásában. Miután a felkelésben nemcsak hadseregünket, hanem a hadviseléshez értő patrícius társainkat is jórészt elvesztettük, tartományunk hadereje mindössze néhány ezer rabszolgakatonából, valamint polgártársaink által kiállított maroknyi nehézgyalogságból áll. Hozzá nem értő emberek, mint jómagam vezetése alatt. Ezért az Onpor-medence kereskedői és bányászai ezennel hegylakó rokonaikhoz fordultak segítségért reménytelen helyzetükben. Nagy nap ez Montenor életében. Megmutathatja a világnak mire hivatott! – fejezte be szavait a patrícius, majd meghajolt és leült. Számos hozzászóló után magas, izmos, ősz hajú férfi emelkedett szólásra. A szónoki emelvényhez lépett és erőteljes, parancsnokláshoz szokott hangján belekezdett válaszába:

- Nem, nem és ismét nem! Én sohasem szavazom meg, hogy beavatkozzunk egy külsős határvillongásba. Évtizedek óta nem foglalkozunk a külvilágiak országainak ügyeivel. Ifjú – hangsúlyozta ki – parancsnoktársunk pedig pontosan erre kéri a Tanácsot. Hagyjuk hadd irtsák csak egymást Tharr fattyai! Amennyiben nem fenyegeti városainkat közvetlen támadás nem támogatok semmilyen expedíciót! Én a javaslat ellen szavazok! – fejezte be mondanivalóját a fővezér, majd lassan a helyére ment és nagy szuszogással leült. A békében eltöltött utóbbi öt év alatt jelentős súlyfelesleget szedett fel és bár karjain még kidolgozott izmok kötegei duzzadtak, hasán már megült a háj.

A teremre döbbent csend ereszkedett. Minden jelenlévő tisztában volt azzal, hogy a vitapartnert egy ilyen komoly kérdésben ifjúnak nevezni felért egy alig burkolt sértéssel a montenori erkölcsi kódex szerint. Márpedig a seregek vezérének ellenlábasa igen csak komoly hírnévnek örvendett a változásokat szorgalmazó, fiatalabb tisztek körében. A csend megsűrűsödött, ahogy az arcok egynémelyikén megjelent a visszafojtott düh halvány pírja. Az ősz hajú férfi elgondolkodva simogatta állát, miközben elégedetten vette tudomásul, hogy sikeres találatot vitt be az újítók vezetőjének.

- Tegrada parancsnok! – szólt a Tanács vezetője, aki magát a Hadurat képviselte a tanácskozáson. – Ha kíván válaszolni, Öné a szó.

Középkorú, átlagos termetű, vékony, kidolgozott izomzatú szikár férfi állt fel az első sorból, és gyors, ruganyos léptekkel a szónoki körbe lépett. Szikár termete éles ellentétben álltak az előtte szóló tanácstag elkényelmesedett megjelenésével. Vett egy mély levegőt, de mielőtt megszólalt volna szürke szemeit körbejártatta a teremben ülőkön.

- Harcostársaim! Az előbb nem egy jelentéktelen változásról hallottunk. Razdag küldötte – biccentett a Tanács vezetője mellett ülő vendég felé – események olyan folyamatáról számolt be, melyek nemcsak a mi sorsunkra, hanem az egész országra komoly hatással lehetnek. Tudjátok mindannyian, hogy a nagykirály, ki megtagadta ősi isteneit Tharr nevében igázza a tartományokat. Mélyen tisztelt vezetőnk, az utolsó néhány háború hőse, másképp lát e témában. Nyilván jól ismeri a stratégia magas művészetét, hisz oly sok alkalommal volt kénytelen megismételni közismert, elsöprő győzelmeit… – a sötéthajú tiszt még folytatta volna ironikus hozzászólását, ám szavait elnyomta a felhangzó moraj. Támogatói, a jellemzően fiatalabb tisztek, egymás közt mosolyogva adtak hangot tetszésüknek, míg általában idősebb ellenzői felháborodottan tiltakoztak a sértés hallatán. A falanxparancsnok egyértelműen az elmúlt időszak egyre elhúzódóbb hadjárataira célzott. Már maga a tény is, -, hogy e sikertelen csatákat felemlegette e helyen – felért egy nagyobb arcul csapással, de, hogy mindezt még a fővezér hibájának is rója fel…

Az eddig visszatartott indulatok a tetőfokukra hágtak, és a két tábor közti feszültség kitörni készült.

- Uraim! Uraim! – próbálta a Tanács vezetője lecsillapítani a kedélyeket.

Jól tudta, az ő felelőssége, hogy a tanácskozás rendjéről gondoskodjon, és még a gondolatba is belesápadt, hogy a kudarc hírével kerüljön a szigoráról hírhedt Hadúr tekintete elé. Választása nem lévén, végül olyat tett, amire meglehetősen régen nem került sor e falak között. Magához intette az őrparancsnokot, elkérte tőle kürtjét, majd teljes erőből belefújt. A felharsanó riadó hangjára mindenki felpattant, fegyveréhez kapott és a veszély forrását kereste. Egyedül Olerat állt tanácstalanul a felfordulás közepén. Közös nyelven előadott kérésére heves hegyvidéki dialektusban folytatott vitatkozás volt a válasz, majd kürtszó és kavarodás.

Lassan lecsendesedett a kiabálás, helyükre kerültek a kivont fegyverek, ahogy a tanács tagjainak nyilvánvalóvá vált, hogy nincs veszély. Néhány perccel a kürtszó felhangzása után lassan újra helyre állt a rend.

- Ön az Akadémia parancsnoka! Mi a mentsége minősíthetetlen viselkedésére? – kérdezte a Tanács vezetője.

- Tisztelt Uram, Tisztelt Tanács! Bár már rég kinőttem az ifjú korból válaszom stílusának oka mégsem Ponsabedo seregparancsnok célzása, hanem a hazám miatt érzett aggodalom volt. Nem nézhetjük tétlenül, ahogy egykori uraink Tharr zászlaja alatt egyesítik erőiket. Most Razdag a célpont, de ki tudja ki lesz a következő? Most viszonylag kis erőfeszítés árán bebizonyíthatjuk a világnak kik Arel leghívebb követői! Most még elháríthatjuk a veszélyt! Ha még nem késő! – nézett körbe az akadémia vezetője. Noha támogatói arcáról a hit és a meggyőződés fénye sugárzott, ellenzői tekintete – kiknek szava nagyobb súllyal esett latba a Tanács döntésekor – továbbra is elutasítást tükrözött.

- Csak nem fél városunk egyik legjelesebb tagja? – szólt közbe az Aranybajnokok vezetője, aki eddig nem foglalt állást a vitában. Bár nem viselt semmilyen egyéb tisztséget a város elit alakulatának vezetője hagyományosan Montenor harmadik legfontosabb emberének számított. A Hadúr és a seregparancsnok után természetesen.

- Természetesen nem!, hogy igazamról mindenkit meggyőzzek, Arel próbájára hívom Ponsabedo seregparancsnokot! És, hogy, a döntéssel szemben a későbbiekben kifogást ne emelhessen senki, lemondok minden jogomról! A küzdelem az általa választott feltételek szerint fog lezajlani!

A termet ismét a dermedt és hitetlenkedő csend vette birtokába. Thessziasz, az akadémia vezetőjének fiatal szárnysegédje lélegzet visszafojtva figyelte az eseményeket. Az imént Tegrada falanxparancsnok istenítéletet kért. Ítéletet, amely alól nem volt kibúvó, és amelynek eredménye minden montenori számára kötelező érvényű. Az istenítélet során mindkét oldalon közel háromszáz harcos küzd majd egymással, gyakorló fegyverekkel, de harci páncélzatban, valós körülmények között. A szigorú szabályok között lezajlott küzdelmek eredményei a hiedelmek szerint, magának Arelnek áldását viselték magukon, ezért másképp megoldhatatlan helyzetekben gyakran használták a döntést végső lehetőségeként. Azonban a próbát ritkán alkalmazták személyes ellentétekből fakadó vitás kérdések eldöntésére. Ráadásul olyan esetre még a legöregebbek sem emlékeztek, ahol a próbát kérő minden előnyt átengedett volna a kihívottnak. Ponsabedo seregparancsnok, a montenori seregek főparancsnoka leereszkedően intett, hogy elfogadja a kihívást.

Miután ketten maradtak a Tanácskozás Csarnokában Thessziasz an Tardera hitetlenkedve nézett parancsnokára. Bár még nem volt teljes jogú tagja a Tanácsnak, Tegrada szárnysegédjeként joga volt részt venni az üléseken. Mialatt parancsnoka a helyén ülve gondolkozott, Thessziasz fel-alá járkált a tanácsterem csiszolt gránitlapjain. Egyedül lépéseinek üteme visszhangzott az üres teremben. Hosszú belső vívódás után nagy nehezen szólásra nyitotta száját, de alig jött ki hang a torkán.

- Uram! Kérek engedélyt barátként szólni! – nyögte ki végül nagy nehezen

- Ugyan, Thessziasz, hagyd a hivataloskodást! Bár szent a hely, magunk között vagyunk. – nézett fel parancsnoka.

Az utolsó éves hallgató nyelt kettőt, hogy megszűnjön a torkát elszorító érzés. Ismerte annyira a Hadi Akadémia vezetőjét, hogy tudja bármilyen, a döntésére vonatkozó kérdést feltehet neki. Ez nem a végzősök évfolyamelsőjének a kiváltsága volt, bár Thessziasz nagyon büszkén viselte az ezért járó aranyszegélyű bíbor köpenyt, hanem az aggódó beosztotté. Kedvelte parancsnokát, aki noha évei számát tekintve még nem tartozott az idősebb, tekintélyesebb főtisztek közé, mégis jelentős hírnévre tett szert. Szerencséjére, amíg a Tanács nem jelöli ki végleges szolgálati helyét az Akadémiához tartozott. A legkitűnőbb végzős ugyanis hagyományosan a parancsnok szárnysegédjeként szolgált.

- Ilyen döntést még senki sem hozott amióta a próba létezik! – robbant ki belőle hirtelen. – A seregparancsnok biztos az Aranybajnokokat fogja maga mellé kérni, meg a paderriakat. Az összes belső városi falanxnak majd neki kell elküldeni a legjobb egységeit. Nekünk pedig csak a külső városiak jutnak majd! Mire megyünk velük Montenor legjobbjai ellen uram?

- Ne aggódj. – válaszolta nyugodtan az idősebb tiszt és idegesen topogó tanítványára nézett. – Én tudok valamit amit ő nem.

- És mi lenne az?

-, hogy elpuhult. Az utolsó barbár háborút éppen csak, hogy megnyertük kényelmeskedő és kiszámítható stílusa miatt. Mindig ugyanazt teszi, nem változtat semmin. Pedig semmi sem állandó…

- …csak a változás maga. – fejezte be Thessziasz parancsnoka kedvenc mondását.

- Látom tudod a leckét. – mosolyodott el Tegrada. – A világ márpedig változik és ha mi nem változunk vele…

- Változás ide vagy oda még mindig ő a seregparancsnok! – motyogta Thessziasz az orra alatt.

- Bízz bennem fiam! Tudom mit csinálok! – nézett rá ismét felettese magabiztosan, de szárnysegédjét a válasz nem nyugtatta meg, mert megérzése mást súgott.

 

III.

Thessziasz nyugtalanul forgolódott fekhelyén. Nem a puha ágy hiányzott neki, bár a táborban kiosztott sátrak nem éppen kényelmükről voltak híresek. A föld minden göröngye lehetőséget kapott, hogy lassan halványuló nyomot hagyjon testén, mialatt a szél vadul rángatta feje felett a vásznat. Végre igazi parancsnok volt, hiszen egy teljes oszlop irányítását bízták rá, amely önmagát is beleszámítva harminc főt tett ki, de ugyanakkor beosztása még sem volt jelentős, hiszen nem harctéri feladatot kapott, csak a tábor védelmét bízták rá.

Igaz, ami igaz feladata adott helyzetben létfontosságúvá válhatott, hiszen Arel próbáját kétféleképpen lehetett megnyerni, az ellenséges seregvezér elfogásával, vagy az ellenséges tábor elfoglalásával. Így – ahogy Tegrada is mondta – stratégiai szempontból a legkritikusabb helyen volt.

- Stratégiai szempontból, na persze! – dünnyögött magában Thessziasz még mindig indulatoktól fűtötten. Jól tudta, hogy az ő táboruknak semmilyen szerepe nem lesz ezen a próbán. Mivel parancsnoka minden előnyt átadott ellenfelének, az könnyen teljesíthette a jóval nagyobb dicsőséggel járó, nehezebbik győzelmi feladatot is azaz az Akadémia vezetőjének elfogását. Könnyedén megtehette. Seregének zömét a Montenor legkiválóbb alakulatai alkották, nehezebb páncélzatot viseltek és az idő is nekik dolgozott. Mivel Tegrada lemondott erről az előnyről is, a falanxparancsnoknak a bírák által megadott időn belül kellett teljesítenie a győzelmi feltételek valamelyikét. Az, hogy a táborok helyszíneit is Ponsabedo választhatta meg, már csak a hab volt a tortán. Helyzetüket mérlegelve Thessziasz szerint katasztrofálisan indult a mindent eldöntő próba, igaz e gondolatait gondosan megtartotta magának.

Előadták helyette mások. A táborban tartott haditanács – amely az iderendelt egységek parancsnokaiból állt – véleménye ugyanis szinte mindenben megegyezett a fiatal katona aggodalmaival. Ennek többen is hangot adtak. Tegrada azonban mindenki kétségeit eloszlatta, amikor ismertette taktikája lényegét.

- Mint azt mindannyian tudjátok Menisszai Ponsabedo az utóbbi időben kizárólag a tökéletes biztonságra törekedett. Így volt ez a legutóbbi két Barbár Háború valamennyi csatájában. Tudja, hogy egységeink tapasztalatlanabbak, ami ideális lehetőséget nyújt számára kedvenc taktikája, a Medve Kettős Ölelésének alkalmazására. Mindannyian láttátok, ahogy fölényét bizonyítandó még el is árulta ezt nekünk, amikor a próbát megelőző felvonuláson is ezt az elemet mutatta be katonáival.

- Már megbocsáss! – szólalt fel egy idősebb tiszt, a Thenia városi felderítők vezetője. – Mindannyian tudjuk, hogy a Kettős Ölelés elsősorban fegyelmezetlen egységek ellen alkalmazható! Miért gondolod, hogy a seregparancsnok ellenünk is ezt fogja használni? Annyival azért nem gyengébbek az egységeink!

- Valóban. Ám ellenfelünk figyelmét azonban most elkerülte, hogy a nehezebb vértezet kisebb sebességet jelent. Lehetnek bármilyen erősek az egységei, ha nem érnek oda, ahol mi vagyunk. Mi pedig uraim, mint a szélvész csapunk be a medve két ölelő karja között és támadjuk meg az ellenfél felállásából adódóan gyenge centrumot. Átverekedjük magunkat rajtuk és ezt követően már gyerekjáték lesz a győzelem. A hátvéd szembefordul az utánunk özönlő átkaroló egységekkel és feltartóztatja őket, amíg a sereg leggyorsabb egységei elfoglalják a tábort. Viperamarás. Odacsapunk, mielőtt feleszmélhetnének.

A sátorban elismerő suttogás volt a válasz, ahogy a csapattestek vezetői csendben megtárgyalták egymás közt a lehetőségeket. A hangok elhaltával a felderítők vezére kért ismét szót.

- Jó a terv! Arel a megmondhatója, még működhet is. De mi lesz, ha az ellenség mégis más taktikát alkalmaz és elfoglalja a táborunkat, amíg mi elvagyunk?

- Ezért hagyunk hátra egy jelentősebb egységet – mondjuk egy oszlopnyit – egy tehetséges, fiatal tiszt irányításával, hogy kivédje az esetleges támadásokat. – nézett Tegrada mosolyogva a hirtelen elkomoruló Thessziasz szemébe. – Ne becsüld alá a küldetésedet fiam, nagyon fontos feladatod lesz majd! Stratégiai szempontból nézve te leszel a legkritikusabb helyen…

Így hát Thessziasz a tábor csendjében szenvedett, miközben gondolatai egyfolytában a távolban küzdő társai felé kalandoztak. Az első órákban kivágott fákkal és karókkal, valamint a közelből odagörgetett nagyobb sziklákkal gondosan megerősíttette az ellenséges parancsnok által számukra választott, nehezen védhető helyet. Mire végeztek, az esetleges támadók kizárólag egyetlen szűk járaton keresztül juthattak a táborba. A bejáratot pedig csekély számú védővel is képesek lesznek majd tartani. Ezt követően a fiatal tiszt meghatározta az őrségek és őrjáratok rendjét, majd megkezdődött a várakozás véget nem érő feladata.

Szíve mélyén azonban szörnyű gyanú fészkelt. Nem tudta, miből jutott erre a következtetésre, de biztosra vette, hogy a ravasz fővezér csapdát állított parancsnokának. Érezte, hogy valamilyen apró részlet felett elsiklott a figyelmük, mely részlet kritikussá válik majd az elkövetkezőkben. Lassan beesteledett. A takarodó után Thessziasz nyitott szemmel bámulta a sátor tetejét. „Mi az, mi lehet az amire Ponsabedo készül?”. De hiába törte a fejét. Addig-addig erőltette az agyát míg végül egyszerűen elaludt.

Álmában egy fekete nyílás előtt, medvére támadó hatalmas viperát látott, amely csak az üres levegőbe mélyesztette méregfogait. A medve mindig kitért előle, súlyos csapásokat osztott a kígyónak és már a végső ütésre készült, amikor felmagasodott mögötte egy hegy…

Hirtelen felriadt. A medve emléke még ott lebegett tudatának szélén. Fázósan felült és amikor csizmájáért nyúlt váratlanul ráébredt álma megfejtésére. A seregvezér csapdát állított. Nem is akármilyet. Amíg Tegrada gyorsan mozgó, de gyengébben felfegyverzett egységéinek meglepetésszerű csapásával akarta legyőzni nehezen mozgó ellenfelét, addig Ponsabedo nem választja szét, hanem együtt tartja csapatát. Tábora közelében, számára kedvező terepen harcra hívja és megsemmisíti a könnyebb fegyverzetű és alacsonyabb létszámú egységet. Ha nem akar megszégyenülni az Akadémia parancsnokának el kell fogadnia a csatát és végül nem marad más lehetősége, mint a szégyenteljes megadás. Mellkasában dörömbölő szívének üteme a füleiben visszhangzott. Zaklatottan próbálta összeszedni gondolatait. Bizonyosan tudta, hogy álmában a megoldás közelébe jutott. Aztán hirtelen belevillant a felismerés.

Most vette csak igazán hasznát kedvenc időtöltésének. Bár az Akadémián nem bátorították, de nem is tiltották új ismeretek elsajátítását, kevéske ráérős idejében Thessziasz Montenor egész környékét bebarangolta. Még a Külső Városok határáig is eljutott felmérve és magában elraktározva a jellegzetes tereptárgyakat.

- Hét mérföld ide Derazon hegye, és további tizenhárom onnan Ponsabedo tábora, ráadásul ki tudja merre járnak a főerők. Legjobb esetben is húsz mérföld menetelés. Még csökkentett felszereléssel is túl hosszú idő, míg odaérünk. – gondolta elkeseredetten. – Ha szerencsénk van még azelőtt megtaláljuk őket mielőtt belefutnak Ponsabedo csapdájába. De, hogyan hívjam fel a figyelmüket a csapdára? És mi lesz, ha mi futunk bele? Mit tudok én tenni harminc emberemmel? Még az utunkat is elállja a hegy. Azám a hegy! – csapott a homlokára. Ebben a pillanatban vált teljesen értelmezhetővé álma jelentése. Az Akadémia vállalkozó kedvű hallgatói rendszeresen megmászták a közel ezer láb magas bércet. – Az istenekre! Megvan a megoldás! – csúszott ki a száján.

A sátor túlsó felében alvó alak megmozdult a zaj hallatán. Thessziasz megvárta míg hálótársának légzése ismét szabályossá vált, majd végtelen lassúsággal, csendben felkelt. Hiába volt Esztanidosz an Lennasz az Akadémia harcmodor és alakzat tanára most nem segíthetett parancsnokán és tanítványán. A próba idején kirendelt bíróként tevékenykedett, az ő szerepe volt megfigyelni és értékelni minden eseményt, amely Thessziasz egységével történt. A próba pedig a hadisten vallásának egyik legszentebb eleme volt., követői csak a legritkább esetben merték megszegni a szabályait. Márpedig amit Thessziasz tenni készült igencsak feszegette a határokat. – A legjobb lesz, ha a bírót kihagyjuk belőle! – gondolta, miközben sátrából kiosont a holdfényes éjszakába.

Két altisztjét felébresztve a harci jelbeszéddel elmagyarázta nekik, hogy fontos beszélnivalója van velük, de a bíró nélkül.

- Rendkívüli helyzet állt elő: Tegrada falanxparancsnok komoly bajba került. Egyedül ránk számíthat, mivel az ellenfél ravasz csapdát állított. A segítségére kell sietnünk. – a fiatal tiszt néhány szóban elmesélte álmát, majd a látomásból levont következtetését. – Átkelünk a hegyen, megállapítjuk a seregek elhelyezkedését, majd az alkalmas pillanatban hátba támadjuk Ponsabedot. Azonnal indulnunk kell! Mivel a sebesség mindennél fontosabb, páncéljainkat és pikáinkat nem tudjuk magunkkal vinni. Tudom, kétségbeesett lépés, és a sikerre csekély az esélyünk, de ez az egyetlen lehetőség, hogy segíthessünk társainkon! Ráadásul mivel mire mindent elmagyaráznánk a bírónak és meggyőznénk igazunkról kifutnánk az időből, így őt is hátra kell hagynunk.

- Védelem nélkül hagyjuk itt a tábort? Mi történik, ha a seregparancsnok akár csak egy átkozott kis őrjáratot küldött, hogy kihasználjon egy ilyen lehetőséget? – a kérdező altiszt összeráncolt szemöldökkel, de magát kihúzva beszélt ifjú felettesével. Thessziasz ismerte őt, számtalan ütközet veteránja volt, akit Tegrada nem véletlenül hagyott vele hátra.

- Igazad van Querra! Nem hagyhatjuk őrizetlenül a tábort, mégis muszáj lesz minél nagyobb erővel elindulnunk! – Thessziasz néhány szempillantás alatt végiggondolta a lehetséges megoldásokat és következményeiket. – Rendben van. Válassz magad mellé hat embert. Ti fogjátok őrizni a tábort. Úgy kell tennetek, mintha a teljes őrség továbbra is a táborban maradt volna. Vezessetek őrjáratokat, fújjátok el a takarodót és így tovább.

Az altiszt elszomorodó arckifejezésére Thessziaszban egy vidám gondolat fogalmazódott meg, de gondosan ügyelt rá, hogy ez ne látszódjon meg rajta.

- Ne kicsinyeld le a küldetésed Querra, nagyon fontos feladatod lesz majd. Ne feledd, ha nem jársz sikerrel és a tábor elvész, mindennek azonnal vége! Igazság szerint, ha jól végiggondolod stratégiai szempontból a legkritikusabb helyen leszel! Egyéb kérdés?

Senki sem válaszolt. Mindannyiuk számára világos volt, hogy a fiatal tisztnek igaza van.

- Dologra! Fertályóra múlva találkozunk a tábor kijáratánál. Indulás, minden perc drága!

 

A teljes regény lentebb olvasható/tölthető le:

Teljes képernyős nézet

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához