LFG.HU

HammerTimeCafe
Szemi
novellaCimkek

Kék alapon fehér paca. Innen nem tűnik másnak. Persze, ha az ember megmozgatja kicsit a fantáziáját, akkor lehet kutya, sárkány, virág, a kedvese arca, vagy akármi más, de számomra most sokkal fontosabb a kék alap, meg én a kék alap mögött. Mégis muszáj megemlítenem a felhőt, mert ebben a pillanatban beúszik elém és eltakar önmagam elől.

Idilli környezet. Egy rét, rengeteg nyíló, és már kinyílt virággal, fű, néhány bokor, nem túl messze az erdő. Az énekesmadarak hangja, a rovarok zümmögése, miközben virágról virágra szállnak, és a friss szellő a bokrok levelein valóságos koncertet adnak. Festői táj, csak én hiányzom róla.
Fekszem a földön, az illatok nem érnek el. Mit keresek én ott a kék mögött? Nyújtózkodok egyet és felállok. Nem tudom, mióta vagyok itt, de az biztos, hogy már rég nem kellene itt lennem. Testem súlya nem lapította szét a virágokat, a fűszálak sem árulkodnak, megőrzik a titkot, hogy valaki nem volt itt.

Kissé bágyadt vagyok, talán aludtam is. Ki tudja? Annyi minden történt odaát a kék mögött. Talán álmodtam. Álmodtam volna a nagy Őt is? Hiányzik. De most már tényleg mennem kell. Az mindegy, hogy merre, hiszen nem tudom, hogy hol vagyok. Az, hogy esetleg nem is vagyok, legalábbis ott, ahol állok, ott biztos nem, az eszembe sem jutott.

Ebben a tudatlanságban könnyű szívvel indulok előre, egyenesen az orrom után. Lépteim a füvet nem is érintik, de én ezt nem veszem észre. Megkerülök egy bokrot. A friss szellő még mindig ott bujkál benne. Vár, amíg a hátamat mutatom, és orvul megtámad. Körbejár, a ruhám alá akar bújni, a hajszálaimat próbálja más irányba terelgetni, mindhiába. Ő sem tudja, hogy nem vagyok ott. Fogja magát, átrepül rajtam és tovaszáll, át a bokron, keresztül a fák sűrűjén. Számomra nem tűnt fel támadása, így folytatom utam, hiszen nem történt semmi. Lehet, hogy emiatt megsértődött a fuvallat, s ezért nem tért vissza a bokorhoz játszani, vagy csak unja már az egészet.

Elérem az erdőt. Elég nagy távolságra vannak egymástól a fák, akadálytalanul haladhatok.
-Áááá! – tör ki belőlem hangtalanul a fájdalmas üvöltés, s visszhangzik fejemben. Valaminek nekimentem. Nincs előttem semmi, ami akadályt képezhetne a továbbjutásban, és mégsem tudok előre haladni. Mintha egy láthatatlan fal lenne. Megérintem. Hideg, és sima. Közeledik. Nagyon lassan, de közeledik. Megpróbálom könyökömmel áttörni, de hiába. Semmit nem értem el vele, leszámítva, hogy most rémesen fáj a jobb karom. Feladom.
Elindulok az ellenkező irányba. Erre sokkal sűrűbb az erdő, de itt is könnyen lehet haladni a fák közt. Nem hallom az énekesmadarak hangját, de nincs hiányérzetem, eddig sem hallottam, hiszen nem is vagyok itt. De a fal itt van, nekimegyek. Képtelen vagyok felfogni. Pont olyan, mint a másik volt. Nem létező, s ezáltal áttörhetetlen. Közeledik. Gyorsabban, mint az előző, de egy sétáló ember sebességéhez mérten még ez is lassú. Kénytelen vagyok ismét visszafordulni. Leülök a rét közepére gondolkodni, de nem jutok semmire. Úgy döntöttem jobbra megyek.

Rettenetesen sűrű az erdő. Átverekszem magam egy bokron. Tüskék százai szaggatják ruhámat. Lábamból patakzik a vér, de nem érzek semmit, hiszen nem vagyok ott. Térdem hangtalanul koppan valaminek. Megfordulok, és teljes erőből futni kezdek vissza a tisztás közepére. Mivel nem vettem észre, hogy vérzett a lábam, így az sem tűnik fel, hogy most nyoma sincs a tüskék szaggatta sebnek. A tisztás közepén kifújom magam és elhatározom, hogy megpróbálkozok az utolsó lehetséges iránnyal. De elkéstem. Amint megpróbálok elindulni, nekiütközök korlátomnak. Többet el se indulhatok, mert körülzárt a négy fal. Fáradt vagyok, elfekszek a rét közepén. Hátam alatt a virágok nem hajolnak meg, nem is érintem őket, ott sem vagyok. A rovarok még zümmögnek, de én nem hallom. Lehunyom a szemem.

Mikor szemhéjaim ismét szabad utat engednek látásomnak, nagy kék alapon fehér paca van előttem. Persze megmozdul a fantáziám. Egy kutya ugrál a semmibe, fehér sárkány fehér lángokkal próbálja befesteni a kék alapot, egy virág bontja szirmait, és valaki mosolyog rám. Ő az, a nagy Ő. Fogja a kezem. Együtt fekszünk az idilli környezetben, a rét közepén, hallgatjuk a madarak, a rovarok és a szél közös koncertjét. Itt vagyok, de Ő hiányzik. Nem tudja, hogy nincs itt. Fölém hajol, eltakarva azt ahol nem vagyok. Mit kerestem én ott a kék mögött? Nem tudom. Felállunk. Testem a fűben mély nyomot hagyott. A virágok ellapultak, vagy eltörtek, de nem fogják örökké őrizni a titkot, hogy itt voltunk. Még ha akarnák se tehetnék, mert Ő nem volt itt.
Kissé bágyadt vagyok, talán aludtam is…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához