LFG.HU

HammerTimeCafe
garw
novellaCimkek

Már harmadik napja űzzük Satupofát. A Vadászom így nevezi, én Vadásznak hívnám őt is. Úgy érzem olyan, mint mi, csak ő a vadon szabad népéhez tartozik, nekünk pedig meg kell védenünk családjainkat. Tőle.
Nekem kölykeim vannak, a Vadászomnak felesége és gyermekei, és rajtunk kívül még sokan élnek a völgyben. Mind biztonságra vágyunk, legalább otthon. De mióta Satupofa megjelent a környéken, senki sincs biztonságban. A legelésző nyájat megtizedeli, a pásztorokat és kutyáikat széttépi. A magányos házak falát bedönti és nem kegyelmez az ottlakóknak, még a faluba is bemerészkedik. Az emberek próbáltak őrséget szervezni, de csak annyit értek el, hogy Satupofa még ravaszabb lett. Megtanult rejtőzni a kutató tekintetek elől, és nyugodtnak maradni a préda közelében, várva a megfelelő pillanatot. Nála veszélyesebb vadászt el sem tudok képzelni.
Az emberek azt mondják, az erdő szellemei medvévé változtattak egy Vadászt, és arra ítélték, hogy a saját fajtáját pusztítsa. Így állnak bosszút rajtunk. Pedig mi sosem vettünk el többet az erdőtől, mint amennyire szükségünk volt. Satupofa az, aki vadászat helyett vérengzik. Nem értem őt.

Voltak más Vadászok is velünk, emberek, kutyák szép számmal és én, az Eb, aki vezeti a falkát. Mostanra csak ketten maradtunk, a Vadászom és én. A többiek sosem voltak olyan okosak, mint mi. Az emberek a Vadászomra hallgattak, a kutyák pedig rám. Mindig azt csinálták, amit mondtunk nekik. Csahosok.
De én okos vagyok, a Vadászom pedig hallgat rám. Ő ezért okos. Szüksége van rám, mert érzéketlen az erdő hangjai iránt, azonkívül gyenge és lassú.
Mindketten tudjuk mi a dolgunk. Haza most már nem mehetünk, mert ha Satupofa újból megerősödik, már nem leszünk elegen, hogy elbánjunk vele. Addig űzzük, míg annyira kimerül, hogy szembeszállhassunk vele. Veszélyes lesz, de a Vadászomnak van fegyvere. Ő ezért erősebb mint én. Érti a dolgát, de egyedül nem boldogulna. Ahogyan én sem.

***

Felérünk a forráshoz. Itt csapott le először. Körbenézünk, ezúttal könnyű dolgunk van, mert itt nincs hová rejtőzni. A fák ritkák, a sziklák pedig aprók. Rengeteg a kavics mindenfelé, osonni lehetetlen. Talán ma éjjel végre nyugodtan pihenhetünk. Társaink meghaltak, de mi nem adjuk fel.
Régóta úgy gondoljuk, hogy errefelé lehet a barlangja. Talán azért jön erre, mert el akar rejtőzni. Gyenge, vagy fél, akkor pedig félig legyőztük. De nem szabad elfelednünk, ez az ő területe.
Én őrködöm, sokáig fülelek, türelmesen. Arra gondolok, hogy milyen okos is Satupofa. Lehet, hogy ez egy csapda. Találhatott utat felfelé, ahol hangtalanul megközelítheti a forrást. Akkor pedig ő cserkészhet be minket.

Felriadok. Mozdulatlanul fekszem, óvatosan körülkémlelek. Nem érzek semmit. Tovább figyelek, hátha meghallom vagy megérzem még egyszer, ami felébresztett. A Vadászomra pillantok, látom, hogy ő is fülel. Nyitott szájjal, felfelé szegezett tekintettel, ahogyan tőlem látta. Kezébe veszi a ferde botot, amivel iramodásnyi távolságból is képes megszúrni a vadat. Remegő kézzel tartja a fegyvert, fázik, őt nem védi meleg bunda, mint engem, csak a szarvasbőrök.
Hajnalig már nem alszunk többet, figyelünk és pihentetjük izmainkat. Ilyenkor szoktam elmenni vadászni, hogy legyen friss hús reggelre, de most nem hagyom itt a Vadászomat. Ő sem küld el.
Ahogy előbukkan a nap, a Vadászom felkel, megmozgatja elgémberedett izmait és hozzálát vizet melegíteni. Neki kell a keserű víz reggelente, én a forrásból kortyolok. Megosztjuk a szárított húst. Töprengünk, arra gondolunk, hogy életünk legnehezebb feladata még előttünk áll. A Vadászom bizakodik, én pedig egyre csak arra gondolok, hogy most minden másképp történik. Korábban sosem kellett félnünk.

***

Reggel van, a gerincen haladunk, a mi völgyünk felett. Nem szoktunk erre járni, mert itt nem lehet átvágni. Mindig a forrás felé kerülünk. Most azt kémleljük, hogy van-e mégis valamiféle átjáró, ahol nem olyan magas és meredek a sziklafal.
A gerinc is ugyanolyan kopár és kavicsos, mint a forrás környéke – az embereknek erre is megvan a maguk meséje – mégsem látni messzire. Jobb oldalt a mi völgyünk, a másikon a nagy folyó, de egyik sem látszik innen, mert a gerinc alatt növő fák nagyon magasak, mintha csak az erdőben sétálnánk. Pedig meredek sziklafalak rejtőznek közöttük.
Egyetlen helyen volt átjáró, egy híd, ahogyan az emberek nevezték. Egy másik csúcsra vezetett át, onnan pedig le lehetett ereszkedni a völgyünkbe. A híd kötélből és fából készült, csak úgy imbolygott a szélben. Egy medvét biztosan nem bírt volna el, ezért is csináltak csapdát belőle. A közepére egy leölt szarvast tettek, hátha odamegy érte Satupofa. A csapda nem működött, bár a híd leszakadt – most is itt lógnak a darabjai – az embereket pedig mindkét oldalon széttépte a vérengző fenevad.
Kőfejtők éltek itt, kizárólag emberek, kutyák és Ebek nélkül. Jól ismerték a környéket és nem féltek semmitől. Azt mondták, ha a jeges téli viharokat átvészelik, nem árthat nekik egy erdei jószág. Tévedtek. Nem hitték el, hogy az erdő gonoszabb, mint a hegyek. Az erdő képes megrontani a benne élők lelkét. Mi sem leszünk olyanok többé, mint ezelőtt a vadászat előtt.

Nyomokat látunk a sziklákról, a leszakadt híd alatt. A Vadászom szerint valami barlangrendszer lehet odalenn, amin keresztül át lehet jutni. Ha ez így van, évekig nagy veszélyben voltunk, mert nem tudtunk erről az útról. A Vadászom azt mondja lemegy, megnézi medvétől származnak-e a nyomok. Nyüszítek egy “Haezcsapda, nemtudokmajdsegíteni”-t. Azt mondja nincs más lehetőség, meg kell tudnunk mielőtt továbbindulunk.
A köteleken mászik lefelé, lassan, hallgatózva. Próbálok figyelni én is, de túl messze vagyok, és tudom, hogy Satupofa milyen jól rejtőzik, képes hangtalanul venni a levegőt, még a vadászat izgalmában is. A szaga árulhatná el, de ezen a nyílt területen mindent elfúj a szél. Nem tudok a Vadászomnak segíteni, egy másik ember tudna. Amíg az egyik mászik, a másik figyel és készenlétben tartja fegyverét. Én a különbözőségemmel tudok segíteni, de neki most még két kézre volna szüksége. Türelmetlenül forgolódom.
Leért a szakadék aljába, idegesen néz körbe. Ő is forog, egy kézzel még a kötelet fogja. Minden csendes. Mégis remeg, de összeszorítja fogait és elengedi a kötelet. Célzásra emeli a ferde botot.
Fentről nézem és félek. Féltem, mert egyedül van. Igaz, én is egyedül vagyok idefenn, és itt is bármikor előbukkanhat Satupofa. Mégsem ettől félek, hanem, hogy nem tudok segíteni a Vadászomnak.

Kiáltást hallok lentről. Vadászom útjára engedi hegyes botját és futás közben még kettőt, a sziklák közé. Valami felmordul. Még sosem hallottam ilyen közelről ezt a hangot, mégis megrémít, pedig nem tőlem van ugrásnyi távolságra, még csak nem is láthat engem. Társam nagy bajban van. Vonítok.
Lenézek, látom, hogy Vadászom fürgén mászik felfelé a kötélen, botja ügyesen a hátára vetve. Nem kapkod, megtalálta, amiért jöttünk, nem fél, pedig alatta a hatalmas fekete fenevad, Satupofa. Ha egyszer elkap, nem ereszt – mondta mindig a Vadászom.
Satupofa két lábra áll és nekidől a sziklafalnak, pár métert szalad is felfelé a meredek falon, a Vadászom félrelendül előle, de a lábára csap az egyik erős mancs, felkiált. Egy kicsit vissza is csúszik a kötélen. Veszélyes közelségbe kerül a medvéhez, aki ezúttal harapni készül. Vadászom kést ránt, a medve forradásokkal szabdalt feje meglódul. A fogak a karjába mélyednek, de Vadászomnak sikerül kiszabadítania a kezét, a fegyvert sem ejti el, a fenevad szemébe döfi. A hatalmas test megrándul, az egyik mancs önkéntelenül a Vadászom hátának vágódik, aki elengedi kését és kezeivel próbálja tompítani a sziklafalnak csapódás erejét. Reccsenve érkezik a sziklafalhoz, de eszméletén marad, nem engedi el a kötelet.
Ráharapok a kötélre a kötés alatt és megpróbálom feljebb húzni. Pár méter is elég lenne, ahol Satupofa már nem éri el. Vergődve húzom felfelé a kötelet. Nagyon sokáig.

***

Hazafelé baktatok. Kimerült vagyok és szomorú. Túl nagy árat fizettünk. Mit mondok majd az otthoniaknak? “Meghalt a Vadászom.” – mondom majd csendesen. – “Ne bánkódj, majd betanítasz egy másikat!” – mondják majd ők. Hát Csak ennyi lenne? Nem tudom képes leszek-e rá.

(vége)

Évek múltán kétségek kezdtek gyötörni. Satupofa meghalt, az emberek visszatértek. Akkor mi változott? Az, hogy nincs többé a régi falka, mit jelenthet nekünk, Ebeknek. Eddig azt gondoltam, a körforgást, azt, hogy a legjobbak megmaradnak és új falkát gyűjtenek maguk köré. Új embereket, új kutyákat, akik érezni akarják az erdőt, megérteni és uralni azt. De ez idővel mindig a falka pusztulásához vezet. Az emberek miatt. Nekik mindig új célok kellenek, új vadászterület, új cselek.
Talán szabadon kell engednünk őket. Talán már túlléptek a falkaszellemen. Vagy többek, vagy kevesebbek mint régen, de biztosan mások, mint nagyapáim idejében. Ki kell engednünk őket az erdőből, hagyni, hogy megszerezzék a hegyeket, barlangokat, folyókat. El kell engednünk őket, ahogyan minket is utunkra engedtek a régiek.

(az Arceo erőd építésekor, 1012-ben talált
feltehetőleg történelem előtti rúnavers átirata)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához