LFG.HU

Minor Death
ismertetőCimkek

Az Idő kereke forog, jönnek-mennek a Korok, és lám, a Jordan-saga is elért végre a tizenötödik magyar kötethez. Komolyabb jubilálásra még sincs ok: egyrészt a tizenöt még Jordan kötetben sem mágikus szám, másrészt pedig a történet még legalább két (magyarul alighanem négy) könyvön keresztül bonyolódik.
Az Idő Kereke Jordan legsikeresebb fantasy sorozata, és a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb high fantasy eposza. A műfaj összes ínyencségét felvonultatja: a sorsüldözött, nemes lelkű jóktól a velejükig romlott, ősi gonoszokon át a rémséges szörnyekig és a csudálatos varázslatosságokig minden megtalálható benne. Az alaposan kidolgozott világ nem csak háttérként szerepel, az egyes tájak és népek markánsan különböznek egymástól, és az népcsoportok közötti kulturális különbségek gyakran vezetnek tréfás helyzetekhez. Itt-ott vannak benne ugyan apróbb következetlenségek, ám ennek ellenére érdekes, színes, és izgalmas hely.

A Tőrök Útja kevés újdonsággal szolgál a Jordan rajongóknak. A történet tovább bonyolódik, újabb rejtélyek bukkannak fel, pár titokról végre lehull a lepel, és a gonosz sem nyughat. Rand mostanra már kis híján kiirtotta a teljes készlet ősgonosz Kitaszítottat (bár a Sötét Úr lelkesen újraélesztgeti őket, de erről még a Jó oldal mit sem sejt), így a változatosság kedvéért a seanchanokkal küzd meg. A tengerentúli birodalom ugyanis Tarabon, Arad Doman, Amadicia és Altara után épp Illiant, Rand legújabb szerzeményét szeretné elfoglalni. A Viharok Táljával Elayne és Nynaeve végre megkísérelheti visszaállítani az időjárás rendes menetét, majd elindulnak Caemlynbe, hogy Elayne elfoglalhassa anyja trónját. Perrin Masemát, a Sárkány őrült Prófétáját hajkurássza a hóba süppedt Ghealdanon át, és befolyásos szövetségeseket toboroz út közben Randnek is. Egwene elhatározza, hogy valódi Amyrlin Trón lesz belőle, nem pedig csak a Torony Csarnokának tehetetlen bábja. Egyszóval van benne minden, és – Mat kivételével – mindenki. De rá is visszatérünk a következő részben.

Őszintén szólva, nem tudom, hogy annak is nyugodt szívvel ajánljam-e ezt a könyvet, aki nem olvasta az előző köteteket. Jordan nem teszi meg azt a szívességet, hogy az egyes kötetek elején összefoglalná, miről is volt szó az elmúlt részben (ebben például nem hasonlít a brazil szappanoperákra), és ritkán magyarázza el ugyanazt a dolgot kétszer. Sok szempontból úgy kezeli a regényt, mintha egyetlen nagy detektívtörténet lenne. Mindig megad egy-két olyan információt, amiből a szemfüles olvasó rájöhet, hogy mi készül, de sosem árul el többet a kelleténél. Sajnos néha maga is elfeledkezik erről-arról, így a nyomkeresés sokszor tévútra vezet. A történet szerintem érthetetlen, ha az ember csak most csöppen bele, és nem tudja, hogy ki kicsoda, és mit mondott a másiknak hat kötettel ezelőtt. De persze ha valaki szereti az epikus hosszúságú high fantasy regényfolyamokat, az akár be is szerezheti az előző köteteket, és hajrá, nekiláthat felgöngyölíteni, ki kicsoda, és mit mondott a másiknak… Úgy tizenkét kötettel ezelőtt.

Sokan azzal vádolják Jordant, hogy a könyvében felbukkanó szereplők, szörnyek, tájak, népek, motívumok, történetek, stb. mind innen, onnan, és amonnan lettek összelopva. Szerintem ennek nincs semmi értelme. Egyrészről Jordan elég jól megmagyarázza a történetbeli hasonlóságokat az “Idő Kereke” motívummal (jönnek, mennek a Korok, és a történetekből először legenda lesz, aztán mítosz, majd azt is elfelejtik – és ekkor visszatér az a Kor, ahonnan a történet eredt, és minden lejátszódik újra, csak kicsit másokkal, kicsit másképp) másrészről pedig egy történetnek egyáltalán nem az ordító eredetiség a lényege. Hanem az, hogy szórakoztasson. Kiragadjon az unalmas hétköznapokból, egy kicsit elfeledtesse velünk a reggeli rohanást, a stresszt, a hülye tanárt, az idióta főnököt, és a barom szomszédot. Harmadrészt pedig ne feledjük el azt sem, hogy még a fantasy legnagyobbjai is (például J. R. R. Tolkien) innen, onnan, és amonnan ollózták össze a történeteiket. Ha az ember csak a kötelező Kalevalát átnézte általános iskolás korában, máris húzhatja a száját, hogy ugyan, ez a Tolkien, hát ez mit honnan nyúlt – de persze a Szilmarilok sem arról szól, hogy ezeket az elemeket még soha senki sem használta fel.

Egy szó mint száz, itt az új Jordan regény. Olyan, mint a többi: hosszú, fordulatos, színes, itt-ott humoros, és mindig hagy annyi elvarratlan szálat, hogy az ember izgatottan várja a folytatást. Aki szereti, örülni fog neki, aki nem szereti, ne olvassa – én a magam részéről már alig várom a Tél Szívét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához