LFG.HU

Michael H. Snow
novellaCimkek

Nem először járt itt, de a hely most is ugyanúgy lenyűgözte, mint a legelső alkalommal. Nem változott semmit azóta, még a legapróbb részletben sem, mégis másnak tűnt minden egyes ittjártakor. A boltíves bejáraton belépve, és egy szűk folyosón végighaladva jutott abba az óriási, fényes terembe, ahol most is állt. Minden fehér volt körülötte, de nem az a steril, hideg fajta, hanem inkább békés és megnyugtató, az egyszerűség tökélyét hirdető fehér. Nem volt egyedül. Rengetegen kószáltak fel s alá a grandiózus helyiségben, legtöbbjük nem sietett. Miért is tennék? – gondolta – Nincs miért rohanni.

Azért voltak néhányan, akik mégis gyorsabban szedték a lábukat, és idegesen kémlelték a rengeteg folyosót, melyek a nagyteremből nyíltak. Láthatóan fogalmuk sem volt róla, hogy melyiken is kéne elindulniuk. Újak még itt. Nem ismerik még a szabályokat. Mindegy, hogy melyik folyosón indulnak el. A lényeg az, hogy ki megy végig a folyosón, nem pedig a folyosó maga.
Ő is végighaladt az egyiken. Hosszasan bandukolt, mire a végében álló ajtóhoz ért, melyen rögtön be is lépett. Kicsiny kis szobába jutott, melyben csupán egy asztal állt két székkel. Az egyiken már ült valaki, a másikon ő foglalt helyet.

– Hát ismét találkozunk.- mondta a vele szemben ülő hosszú ősz szakállú férfi. Egyszerű fehér ruhában volt, csakúgy, mint mindenki ezen a helyen.
– Mintha csak tegnap lett volna.- válaszolta, pedig valójában úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el legutóbbi találkozásuk óta.
– Nem kell magyaráznom, hogy mi a dolgod, hiszen te is pontosan tudod.
– Tudom. De most sem könnyebb, mint máskor. Talán még nehezebb is.

Sokszor járt már itt, hiszen az elsők közül való volt. Most is, mint mindig, döntenie kellett.
Nem volt igazán fair a helyzet, hiszen csak az egyik lehetőséget ismerte a kettő közül. Eddig mindig azt választotta.

– Gondold végig nyugodtan. Nem kell elkapkodnod semmit.
Meg is fogadta a tanácsot, végiggondolt szép sorban mindent. Az egész életét.

- Petike! Nézd mit hoztam neked. – Petike elmélyed az újdonsült ajándék rejtelmeiben.
– Ugye milyen okos. Ugye milyen ügyes?
– Meglátod, még sokra viszi. Az apjától örökölte az eszét.
– Még hogy tőled. Na még csak az kéne. – bolondozott Peti édesanyja.
– Apu! Ez mije itt neki?
– A sziréna gombja. Kapcsold be. Látod, így kell. – Petike csillogó szemekkel bámulta a villogó tűzoltóautót.
– Ha nagy leszek, ilyet fogok vezetni.

– Anyu! Gyere ide egy kicsit.
– Mit akarsz már megint Peti?
– Szeretnék mutatni valamit.
– Ne most kisfiam. Rengeteg dolgom van. Majd később. Foglald el magad valamivel.

– Apu hol van?
– Dolgozik, majd késő este jön csak meg. Neked addigra már ágyba kell bújnod.
Peti nem szól, lehajtott fejjel áll az ajtóban.
– Dani kicsúfolt az iskolában. Azt mondta kövér vagyok. – Peti elpityeredett. – Elvette az uzsonnapénzemet.

– Nem merek odamenni hozzá.
– Miért? -kérdezte Dani, Péter legjobb barátja. Péter már gimnazista.
– Félek, hogy visszautasít.
– Lehet, de ha nem mész oda, soha nem fogod megtudni.
– Igaz. – válaszolta Péter, majd összeszedte minden bátorságát és elindult Zsuzsa felé.

– Gratulálok! Sok boldogságot és bő gyermekáldást kívánok nektek. – mondta Béla bácsi, Péter unokabátyja, majd össze-vissza csókolgatta az ifjú párt.
– Mióta is vagytok együtt Zsuzsával? Már a gimnázium óta, igaz? Az már egész szép idő. De most jön csak a java. – nevetett fel Béla bácsi. Péter belenézett Zsuzsa szemébe, és úgy érezte, hogy ennél boldogabb már nem is lesz, soha.

Tévedett.
– Fiú!
– Fiú? Fiú! Fiam született. Apa lettem. – Péter elhatározta, hogy ő lesz a legjobb apa a világon.

– Itt írja alá, és már készen is vagyunk.
– Hát vége. Nem így akartam. – mondta Péter, de inkább csak magának, mint a felesége ügyvédjének. Nem gondolta volna, hogy így fog végződni a házassága Zsuzsával. A gyerek is a volt feleségénél maradt, de úgy egyeztek meg, hogy a hétvégéken nála lesz Tibike. Hétközben nem is lenne rá ideje. Nagyon elfoglalt, fontos munkája van.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondjam kedves Péter, de mint tudja nehéz idők járnak cégünkre, és meg kell válnunk néhány munkatárstól. Igazán sajnálom. Ha lenne más lehetőség … De sajnos nincs. – Péter teljesen összeomlott. Szinte már csak a munkája maradt az életéből, és most azt is elvették tőle.

– Még egyet! Hukk! …Azt mondtam, …hogy még egyet! Milyen lassú itt…a kiszol…gálás.
– Menj haza! Nem adok ma többet.
– Hiszen még nem is ittatam, csak egy icike-picikét.
– Részeg vagy.
– Nem vagyok. – mondta Péter, miközben lefordult a székről. Péter alkoholista lett.

– Gyűlöllek! – kiáltotta Tibor, majd kirohant az ajtón. Egy jó ideig nem is jött többet. Péter rossz apa lett.

Ekkor volt a lejtő alján. Elhatározta, hogy megjavul. Elvonókúrára ment és nagy erőfeszítések árán de sikerült leszoknia. Újra kapott állást is. Rendezte kapcsolatát fiával, sőt még volt feleségével is. Újra megházasodott. Az új házasságból két gyereke született, a három gyermekétől pedig hét unokája. Tulajdonképpen szinte gondtalanul teltek a napjai. De egyszercsak megtörtént az a dolog, és most döntenie kell.

De hogyan lehet úgy választani, hogyha nem tudjuk, mi közül lehet? Ott van a biztos, már sokszor választott út. Ismeri. Nem érheti meglepetés, ezerszer végigment már rajta, és bár mindig teljesen más volt, lényegében mindig ugyanaz. A másik út teljesen bizonytalan. Nem tud róla semmit, csak annyit, hogy teljesen más, mint amit ismer. De, hogy mi vár rá – örök béke és nyugalom, vagy véget nem érő szenvedés, egy teljesen más fajta élet, vagy valami egyéb – arról fogalma sem volt. Többször is próbált már kérdezősködni e felől, de a válasz mindig kitérő volt. Egyszer azt mondták neki: “Ha mindenki ismerné a másik lehetőséget, akkor mindenki azt választaná, vagy senki, vagy talán néhányan ezt – néhányan azt. Ki tudja? Sokkal izgalmasabb így, nem igaz?”

– Megtaláltad azt, amit kerestél? – kérdezte a vele szemben ülő öreg.
Ezen elgondolkozott. Mindig úgy érezte, hogy keres valamit, de, hogy mi az, arra nem sikerült rájönnie. Néha úgy érezte közelebb került hozzá, néha úgy, hogy távolabb, néha meg úgy, hogy nem is keres semmit, csak valami régen félbehagyott gondolat darabkái gyötrik újra és újra. Van valami értelme ennek az egésznek? Igen, biztosan van, az nem lehet, hogy nincsen. De, hogy mi az, azt valószínűleg sosem fogja megtudni.

– Azt hiszem, maradok a szokásosnál.
– Ahogy jónak látod. Ez a te döntésed. Akkor hát biztos vagy benne?
– Biztos nem vagyok. De most ezt látom jónak. Majd eljön az ideje a másiknak is.
– Legyen hát akaratod szerint.

Péter emlékeire sűrű ködfátyol borul. Már nem is biztos benne, hogy Péternek hívják. Már nem tudja azt sem, hogy mit jelent az a szó, hogy “név”. Sőt semmilyen szóra nem emlékszik. Nincsenek már gondolatai, csak érzései. Nyugalom. Meleg. Sötétség. Béke. Egy jó darabig így él. Folyamatosan fejlődik és növekedik. Majd egy szép napon – bár még nem tudja, mi az a nap – azt érzi, hogy valami felsőbb erő kifelé tolja kényelmes rejtekéről. Pár óra múlva azt érzi, hogy hirtelen minden megváltozott. Nagyon világos lett. Furcsa érzés, rengeteg új inger. Megszületett. Ismét.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához