LFG.HU

lethys
novellaCimkek

Fellegek mindenütt. Halovány tejszínű pamacsok. Mindent csodálatos fehér fény tölt be. Makulátlan és tiszta. Lágy, meleg, és árad belőle a szeretet. Egy árny siklik el a felhők fölött. Én. Csodaszép dallam tölt be mindent, mintha ezernyi gyermek énekelné.
Szabad vagyok, szárnyalok. Oly sokan vannak még itt velem, egy család, mindenhol meghitt jóindulat. Érzem, mégis rettegnek tőlem. Megjelenik egy új érzés: KÖTELESSÉGTUDAT, mindennél fontosabb, mindent elsöprő érzés, a létem értelme és lényege. Csak a munka számít, csak a kötelesség, csak a szolgálat, az Ő szolgálata. Én vagyok az első sajátjaim közt. Én végzem legjobban a dolgomat. Így van ez, mióta megjelent az első élet.
Megváltoznak a dolgok, korok óta először. A fellegek borússá válnak, vihar bontakozik ki, szörnyű háború. A mélyből forróság árad. Megfertőződik minden, sötétség és gyűlölet. Rengeteg gyűlölet és irigység. Korom teszi nehézzé a légzést, mindent hamupernye tölt be, alig látok a füsttől. Vége a dalnak, szörnyű ordítások, sikolyok váltották fel, hörgés. Általam oly jól ismert hangok. De nekem ez nem számít. Nekem ehhez semmi közöm, végeznem kell a munkámat. Egy lágy hang, halvány fény kezd pislákolni, az első fény, már hosszú ideje. Segítséget kér. Nem tehetem, nem avatkozhatok be, nekem nem ez a dolgom. Árnyak, megkeseredett lélek szülte bizarr alakok. Elnyelik a fényt, kér, könyörög, hogy segítsek. Nem tud ellenállni nekik.
Semmit sem teszek, nem ez a dolgom…
Villanás, új kép. Szörnyű forróság mindenütt, sehol semmi fény, csak örök, fojtogató Sötétség. Fájdalom, soha el nem múló kín. Gyűlölet, harag, az elmém kezd megbomlani. Sikolyok mindenütt, hangjuk kakofóniává erősödik. SZENVEDÉS, az idők végezetéig tartó! Aztán csend. Hosszú, töretlen csend az éteri semmiben. Megszűnik minden külső inger, csak magányos gondolataim maradnak. S, hogy mi a legrosszabb?
Tehetetlen vagyok, pedig nincs fontosabb az Én feladatomnál. A munkám, képtelen vagyok elvégezni a kötelességemet.

Kereken hét óra van kedves hallgatóink, ez a reggeli Riadó-híradó.”
Lecsapom reflexből azt a rohadt vekkert. Álmosan pislogok, és próbálom felfogni a környezetemet. Ásítok egy hatalmasat. A párnám, tiszta izzadtság, akárcsak a lepedőm és a takaró. Felülök. Dörzsölgetem a csipát a szememből, gyorsan elhúzom a sötétítőt az ablak elől. Lágy tavasz reggeli fénye tölti be hálómat. Fehér tapéta, pár halványzöld folttal, kék -átizzadt- ágynemű, apró éjjeliszekrény. Az ágy mellett nagy, egykor fehér, ma már inkább sárga ruhásszekrény. Az ággyal szemben ajtó.
Első gondolat: a hálóm.
Második gondolat: már megint az a rohadt álom.
Harmadik gondolat: Kávé.
Az utolsó az összes többit felülbírálja. Kibotorkálok a konyhába. Megfelelően lerobbant hely, egy rozoga konyhaszekrény, gáztűzhely, asztal, négy szék, kávéfőző ennyi a nagy berendezés. Erre telik. Nem mondom, hogy minden ragyog, de legalább rend van. Gyorsan odateszem a kávét. Közben kimegyek a fürdőbe, hogy emberré változzak a szétizzadt igénytelen ősemberből, amivé este lettem. Csak tudnám, miért álmodom ezt a hülyeséget, már lassan egy hónapja.
Kimegyek az előszobába, bevágok egy bal kanyart, és benyitok a mosdóba. Feloltom a villanyt, eléggé pislákol a fény, nemsokára kiég az izzó, ezt is cserélhetem. Bent embermagasságig futó fehér jellegtelen csempe, itt-ott töredezett. Bal oldalt mosdókagyló, fölötte tükör. Jobb oldalon mosógép, előttem fürdőkád. Egy parányi lyuk az egész, akárcsak a lakásom.
Kinyitom a tükörajtót, és kipakolom mögüle a polcokról, a fogkefét, meg ilyesmit. Becsukom.

Jól végigvizslatom benne magam. Elaludt fejű, álmos tekintetű férfi, harmincas évei közepén. Rövid fekete haj, barna szem. Alapvetően nem nézek ki rosszul, kicsit pufók talán az arcom. Amúgy zsíros sem vagyok, izompacsirta sem.
-Jó ez -mondom félhangosan.
Ahogy vizslatom magam egy pillanatra pillantásom, találkozik a tükörképemével. Bámulom a saját tekintetem, amikor hirtelen újra bevillannak az álmom képei. Suhogást hallok, megjelenik egy arc, amit soha nem láttam, mégis emlékszem rá. El is felejtem rögtön, aztán, mint valami olcsó horrorfilmben, ködszerű emberi alakot látok a tükörben magam mögött.
Gyorsan elkapom a tekintetem és elmúlik az egész.
– A rohadt éltbe, nem kellene minden idióta filmet megnéznem a TV-ben.
Gyorsan rendbe rakom magam, megzuhanyozom, felöltözök. Közben szellőztetek, elrakom az ágyat, szóval elvégzek mindent, amire egy jó kisfiút megtanított az anyukája.
Irány a munkahely. Kilépek a lerozzant lépcsőházunkba. Nem látok senki ismerőst. Tipikus tíz emeltes ház belseje. Becsukom az ajtót, bár tőlem úgyse vinne el senki semmit, maximum egy nagy adag frusztrációt. Mindegy, legalább a munkámat szeretem. Legalább azt jól végzem és elismernek, csak éppen a fizetést nem szeretik megemelni. Mindegy.
Le a liftben. Na most jönne az a rész, ahol beszállok a kocsimba. De nekem olyan nincsen, így marad a metró, villamos. Ez is egy módszer, csak éppen csóró embereknek való. Azt a luxust, már simán nem engedem meg magamnak, hogy jegyet is vegyek valamelyikre. A város már éled. Annyira jellegzetes nagyvárosi reggel hangulata van. Mindenhol álmos arcok, egy-két csöves fetreng az utcán. A villamoson alig van hely. Mellettem tipikus tizenéves menő nagyvárosi kölykök dumálnak. Csak annak köszönhetem, hogy értem a szörnyű szlenget, amit beszélnek, hogy sokat forgok a nagyon, nagyon mély társadalmi körökben. Márpedig az a réteg, ami még nálam is mélyebben helyezkedik el, ritka. A velem szemben ülő idősödő férfi egy újságot olvas. Pont a mi lapunkat! Ennek egy kicsit megörülök.
Megérkezem. Nem nagy cucc, egyszerű iroda épület. Undorító szürke tömb, a belvárosban. Lehet látni rajta, hogy az itt dolgozó embereknek van egy munkahelyük, és legalább ennyivel érnek többet, az egész nap otthon ülő, és segélyeket váró embereknél. Arról szó nincs, hogy valamelyikük élvezné is, amit csinál, kivétel olyan elvetemültek, mint én, akik az írásnak élnek.

Belépek az üvegezett ajtón. Bent parányi aula vár, épp annyira felszerelve, néhány képpel és dohányzó asztallal, hogy a beérkezőnek ne azonnal legyen kedve távozni, hanem mondjuk az első tíz másodperc után. A terem végén egy lift és három lépcső, amik közül kettő a felső szintekre vezet, egy pedig az alagsorba.
– Jó reggelt Albert!- köszönök hangosan a biztonságinak, aki a portás is egyben. Igazi őskövület, legalább húsz éve dolgozik itt. Tökéletes erre a feladatra. Nagy, kövér, vaksi, öreg és nagyot hall. Csak egy atomtámadás keltené fel a figyelmét. Amúgy kedves fickó.
– Jó reggelt kívánok! – válaszol akkurátusan, amolyan ráérős, Albertes stílusban.
Hívom a liftet. Ahogy jön le, az alagsorból lépteket hallok, magas sarkú cipő kopogása. Egy huszonéves nő alakja bontakozik ki, Claudia. Tökéletes arányok, rövid szőke haj, csattal felfogva. Ennek megfelelően testhez simuló farmernaci, fehér, mélyen kivágott blúz. Zöld szempárja igézően vetül rám. Mondanom sem kell, hogy ő szokott, a hivatalos helyeken infót gyűjteni.
– Csaó Andrew! Üdv Albert! – közelebb lépdel hozzám, megérzem olcsó, de igényes parfümét. Akárhogy is, ő se kap sokkal többet, mint én. Megint felvette a “szőke vagyok, kíméljetek” viselkedést. Pedig, aki dolgozott már vele, mint én, az jól tudja, hogy nagyon okos és rafinált.
– Mi a helyzet?- kérdi, közben megjön a lift és beszállunk.
– Semmi különös, az élet pocsék, nem ittam elég kávét, és már hetek óta rosszul alszom- válaszolom, és megnyomom a hármas emeletet.
– Nem akarok kötekedni, de látszik is rajtad, hogy alig vonszolod magad. Miért nem alszol?- kérdi, s közben összetalálkozik a tekintetünk. Ahogy belemélyedek borostyán szempárjába, képek villannak be. Mindenhol lángok, ordítás, égő hús bűze. Elkapom gyorsan a tekintetem, a fejembe, mintha kést szúrnának, hunyorgok, és odakapom a kezem. Közben látom, hogy vele is történhetett valami. Csak áll ott, mint aki megkövült, mintha keresztülnézne rajtam.
Bing. Megáll a lift. Megrázza a fejét, én csak bámulom.
-… Szóval miért nem alszol?- kérdi rövid hallgatás után.
– Nem számít, lényegtelen- mondom gyorsan, közben gondosan ügyelek arra, hogy ne nézzek a szemébe.
Rövid zavarodottság után kilépünk, és ott is vagyunk a munkahelyünkön. Füstös és piszkos. Zúgó neoncsövek ontanak sárgás szórt fényt, lényegében véve egy hatalmas terem tele cigi füsttel. A termet boxok szelik ezerfelé, mindben egy-egy “szorgos” újságíró van. Valóban, egy-két billentyűkattanást lehet hallani, de valószínűleg csak véletlenül rákönyököltek a klaviatúrára. A munkaasztallakon PC-k, iratok, képek a családról, kutyáról, vagy valami hasonló személyes holmi.
A terem bal végében három kávéfőző, hát igen, jellemző, hogy mind függők vagyunk. Végében egy elkülönített helység, a főnök irodája.
– Jó reggel mindenkinek!- köszönök. A lapnak amúgy tizenkettő firkásza van, most hat tengődik bent. Velünk, most érkezettekkel együtt négy férfi, és két nő.
A válasz egyhangú visszaköszönés-kórus.
– Cső!- szól egy nyeszlett suhanc, Roland. Dohányzástól kiaszott test, nagy szürkés szemek és világosbarna kettéfésült haj.
– Szia, figyelj, volt valami tegnap, miután elmentem?- kérdem tőle.
– Ott van a mai anyag az asztalodon, nézd meg. Kész van a cikked? Beszéltél a bandásokkal, meg a seftesekkel?
– Igen, majd pont neked fogom elmondani kisfiú, hogy mit szettem össze. Nőj még egy kicsit, aztán, ha olyan megfásult vénember, leszel, mint én, akkor nem kérdezel olyasmit, ami nem tartozik rád. – látom, hogy erre felhúzza az orrát, de akkor is, valahol konkurensek is vagyunk, meg különben is. Kis huszonéves szarrágó, majd neki mondom el, hogy mit szedtem össze az utcán.

Claudia már rég eltűnt mellőlem. Leülök én is a helyemre. (Jó közel van a kávéfőzőhöz.) Nekem semmi díszítő jellegű nincs kirakva. Maximum a floppyk és papírok tömkelege, amit most ki is bővítek a mai anyaggal. DE legalább ezek is rendben sorakoznak a helyükön. Leülök a székembe, ami a szokott nyikorgás áriával fogad. Pár órányi egyhangú munka, és kollégáim sületlenségeinek hallgatása után, végre kezembe veszem a mai lapot és olvasom a cikkeket, amikről tegnap lemaradtam:
“R. Brown, üzletkötő előző nap öngyilkos lett, kiugrott a hatodik emeleti lakása ablakán. Az ok egyelőre ismeretlen, a rendőrség nyomoz.”
“A 34-es főút mellett cserbenhagyásos gázolás történt, az áldozat, özvegy Mrs. Greenfeld a mentőautóban hunyt el.”
“Újra dúl a harc az utcákon, bár eddig még nincsenek sebesültek. A hivatalos szervek tehetetlenek.”
“Egy azonosíthatatlan holttestet találtak a Beakersfield-i Parkban.”
De ezek csak a kuriózumok, amire ráharapnak. Van még adóemelésről, nyugdíjazási törvények, a polgármester beszéde a város környezetszennyezési problémájáról. De ezekkel nincs semmi dolgom. Nekem az a feladatom, hogy a bandákról, meg ehhez hasonló halálesetekről írjak.
– Szaftos anyagok mi?- karcos hang szól mögülem, a box nyitott részéről. Zsíros, ráncokkal szabdalt, borvirágos arcú figura. Ötvenes évei elejében járhat. Nem túl márkás, de azért jó szivar a kezében, tar koponyáján apró gyöngyöket képez az izzadtság. Kék öltönynadrág és átizzadt ing van rajta. Alex, a főnök.
– Jó reggelt uram! Hogy van? -rohadt talpnyaló, a kapitalizmus rabszolgája, gondolom magamról.
– Köszönöm, jól vagyok. Elkészült az anyaggal?- néz rám kérdően, közben mélyen beleszív a szivarba. Apró mosoly jelenik meg a száján, mintha várná, hogy azt mondjam: “Sajnálom, nincs kész.”, vagy “Majd holnap hozom.”.

Ahogy a kollégáim közül néhány el szokta sütni. Nekem nem volt szokásom, mindig becsülettel és odaadással végeztem a munkámat. Keresgélek egy keveset az asztalon, és nyújtok felé egy kislemezt, rajta a tegnapi dátum és a nevem.
– Ez az. A Kék Delfinek, meg a Gepárdok balhéztak tegnap. Azt hiszem a fegyverseftesek nagyon sasolnak. Jól jön nekik most egy kis plusz bevétel. Minden további a cikkemben van.
– Bámulatos fiam. Jól összeszedte az embereit az utcán, csak gratulálni tudok magának.
– Csak a kötelességemet végzem.- mikor kimondom ezt a mondatot, vagy talán már elég, hogy pusztán kigondoljam, valami megmozdul bennem. Ez a szó, kötelesség. Teljesen más jelentése van. Mintha valami sokkal mélyebb lenne. Teljes és kitörölhetetlen részem. Vagy éppen önmagam kulcsa? Áh, ennél azért jóval egyszerűbb a dolog, szimplán megbízható csávó vagyok. Ez az, csak erről lehet szó…
– Jól van Andrew. Tom majd elintézi. Van már valami új ötlete?
– Még pontosan nem tudom, azt hiszem a bandás dolgot, nem hagyom kihűlni, de egyelőre jobb, ha várok. Talán…
– Javaslom, derítse fel a terepet. Úgyis csak unatkozna itt bent, ja igen és vigyen magával valakit- elgondolkodó arcot vágott.
– Mégis kire gondolt?- gondoltál, te pojáca. Kit akarsz már a nyakamra sózni, hogy nehezebb legyen tennem, amit kell?
A fejemben csönd támad. Valahol nagyon messze vagyok. Egy sötét hely. Bár nem látom, tudom, hogy egy üres terem. Csak egy halvány felülről érkező fénycsóva világít meg. Ülök a csóva által képzett kör közepén, egy hatalmas székben.

HÁT TE SEM ÉRTED, HOGY A FELADATOM ELVÉGZÉSÉBEN SENKI SEM ÁLLHAT AZ UTAMBA. ENGEM NEM LEHET FELTARTÓZTATNI, SEM ELTÉRÍTENI. TÚL SOKÁIG TARTOTTAK VISSZA.”

– Azt hiszem, ő megfelel magának Andrew.
– E-elnézést, kire is gondolt?- egy kicsit remeg a hangom. Ez már nem igaz. Ki kell pihennem magam, és soha többet nem eszem tele magam lefekvés előtt.
– Richard tökéletes partner lesz.
– Igen, hogyne. Majd szólok neki.
Richard. Két hete került hozzánk, tipikus zöldfülű. Még van benne olyan, hogy lelkesedés. Nem mondom, okos fiú, és nagy szerencséjére nem naiv, de még tapasztalatlan. Hagyjuk, én is így kezdtem.
Alex elvonszolja nagy testét előlem és megy mást idegesíteni. Én lassan felállok. Elmegyek a kávéfőzőkhöz, és magamba döntök legalább két bögre forró feketét. Ez most kellett. Elindulok szép lassan Richi asztalához. Ahogy közeledek hozzá, látom, hogy épp a gépén pötyög valamit. Bár az arcát nem tudom ki venni, mert pont eltakarja a monitor.
– Napot fiú!- vetem neki oda hanyagul.
– Jó napot Andrew!- Ez a kölyök felvetett bennem egy kérdést, miért van az, hogy engem mindenki letegez, még az is, akinek nem engedtem meg? Kidugja fiatalos arcát a képernyő mögül. A szeme szép kék, a kontaktlencse egészen érdekes ragyogást ad neki. De most látom csak, ez nem a lencse, ennek a suhancnak érdeklődés csillan a szemében, ritkaság errefelé. Amúgy divatos ruha, amolyan tavasznak megfelelő okker pulcsi, kék farmer. Lám, látni, hogy még új a szakmában, nincs csikkhegy az asztalon, és messze ül a kávéfőzőktől.
– Gyere, sétálni megyünk.
– Ezt hogy érted? Úgy értem, van valami gond?- ez a másik, amit nem értek. Bármit mondok az embereknek, mindig betojnak, hogy valami szörnyűséget közöltem velük.
– Semmi gond kölyök, a főnök mondta, hogy vigyelek magammal. Nézd, most jönne a tipikus nagymenő duma, hogy ne beszélj sokat, meg ne mássz a nyakamra, vagy hasonló nagyon kemény beszólások. Az a nagy büdös helyzet, hogy szerintem nem vagy hülye, na ne bízd el magad. Szóval, tudod, hogy tapasztaltabb vagyok, mint te és most tanulni jössz velem, ha béna vagy, akkor életed végéig a parkórák állásáról fogsz tudósítani, ezt meg nem akarod, azt hiszem.
Így inkább azt kérdem, van kocsid?- látszik rajta, hogy most összezavartam, de nagyon.
Viszont dicséretes módon hamar összeszedi magát. Attól félek, hogy minden igyekezetem ellenére, mégis kemény vén róka szöveget nyomtam neki.
– Igen, van.
– Csodálatos, na kapcsold ki a gépet gyorsan és kocogjunk lefelé.

Hihetetlen! Teszi, amit mondok. Na talán, mégse lesz ez olyan kellemetlen. Az egyetlen gond, hogy amikor ezt szoktam gondolni, akkor bebizonyosodik, hogy nagyot tévedtem.
Lemegyünk az iroda elé. S a sarkon áll egy szürke kocsi. A márkáját nem ismerem fel, soha nem érdekeltek igazán. De csinos nyugati kocsi, most látom, hogy valami Opel.
A szemem sarkából egy ballonkabátos fickóra leszek figyelmes. Áll az egyik mellékutcánál. Minket bámul. Nem tudom kivenni az arcát, pont árnyékban van, de érzem, hogy minket néz. Valahogy mégsem zavar, sőt mintha, nem is tudom, már rég nem látott ismerős benyomását keltené. Csipog a riasztó. Odakapom automatikusan a tekintetem, mikor visszanézek, már nincs ott. Elintézem magamban egy vállrándítással.
Ahogy benézek, egyszerűen az “éreztem” szó, ami végigszánkázik az agyamon. Odabent tombol maga az Őskáosz. Minden kacat és lom, amit az ember csak el tud képzelni, az itt megtalálható. Na ez jól jött az én rendmániámnak. Mindegy. Generálok valami helyet a volán mögött. Richard csak néz.
– Nem azért, de megtanulhatnál egy kis rendet rakni magad után.
– Tudom, és kösz, hogy helyet csinálsz.
– Ez csak természetes, különben, hogy vezetnék?- bár háttal vagyok neki, nagyon életszerűen el tudom képzelni, hogy hulla sápadt lesz.
– De ez az én kocsim.
– Tudom, de mit gondolsz hány másodpercembe, tellett volna feltörni? Amúgy is, én tudom, merre kell menni, te nem- nyújtom a kezem a kulcsokért.
Kelletlenül bár, de ideadja nekem. Bekecmereg a másik oldalon. Indítom a kocsit.
– Hova megyünk, és minek?
– A város legsötétebb gettójába, azért, hogy megtudjuk, mi van a bandákkal, meg körülnézünk.
– Tudom, ez most személyes lesz, de neked honnan van ennyi kapcsolatod ott?
Megállítom a kocsit. Egyenesen a szemébe meredek. Látom rajta, hogy most felszisszen magában, és nagyon megijed. Megint elindítom az autót.
– Az a nagypofájú Ethan úgyis elköpné, jobb, ha tőlem tudod meg. De miután elmondtam kussolsz, megértettél?
– Rendben.
– Ott nőttem föl. Illetve egy idő után elköltöztünk a kínai negyedbe, aztán az olaszokhoz. A bandáktól mentünk a jakuzákhoz, onnan a maffia területére. Hogy miért volt ez jó nekünk? Kibaszottul nem volt az. A szemét véletlen hozta így. Nekem mindenhol lettek ismerőseim. A szüleim meg egy idő után a környék áldozatai lettek. Ennyi. Tudtam én is, ők is, hogy ez bekövetkezhet. Sőt őszintén szólva, szerintem ennek így kellett lennie.
Az út további részén csak szakmával kapcsolatos kérdéseket tárgyalunk meg, és csupa köznapi témát, minthogy meleg van, meg ilyesmi. Mondtam én, hogy nem buta ez a kölyök.
És valóban. A hely kezdi a lerobbant hangulatot felvenni. Egyre több a fegyverbolt. Mindenhol grafitik borítják a falat. Van köztük egy-két területjelölő is, amit csak olyan avatott szemlélők szúrnak ki, mint én. Gondosan el is kerülöm a nem kívánt helyeket és leparkolom a kocsit egy biztonságos sarkon.
– Kiszállás. Innen gyalog megyünk.
– Kitalálom, ha tovább megyünk ezzel a kocsival, akkor először lopják el, és csak aztán lőnek szét, ha szerencsénk van.
Nem válaszolok, csak bólintok. Kiszállunk.

A nyomor mindenre rányomta itt a bélyegét. Az ember azt hinné, hogy itt csak este veszélyes. Tévedés. A szűk és mocskos sikátorokban már most is folyik a seftelés. Drog, fegyver, nő, mikor mire volt szükség, készülnek az éjszakára. Menő millás járgányok szelték át néhol az aszfaltot. Itt-ott néhány csöves fetrengett a saját mocskában- mekkora mákjuk van ezeknek a szerencsétleneknek, hogy tavasz van-, van, amelyik lerozzant bevásárlókocsiban tologat pár holmit, a kincseit, az életét.
Közben figyelem a fiút. Ügyetlenül próbálja palástolni meglepettségét. Elég jól kezeli a nem itteni emberekre jellemző félelmet, amit ez a hely kivált bennük. Alig kapkodja a szemeit, mintha nem is érdekelné a dolog, van, akit meg tudna téveszteni, de még mindig sugárzik róla: NEM VAGYOK ITTENI. Mégis, szerintem elsőnek nem is rossz.

Mindezek ellenére, valami van ezen a helyen, ami tetszik nekem, legbelül, mélyen megfog, és természetessé varázsolja. Olyan ez, mint madárnak a levegő. Nem a fellegek között él, mégis, nem tud meglenni nélküle. Mikor ezen gondolkozom, hirtelen egy kép villan be újra. Fellegek fölött elsuhanó árnyak, talán repülők, furcsa, nem hallok semmilyen gépzajt, csak halk suhogást. Oldalra tekintek, és ráemelem a tekintetem…
– Helló Rew!-… egy mély hangú, idősödő, “vak” koldusra. A klisékkel ellentétben a fickó fehér, kicsit sárga beütéssel. Fekete haj, apró termet, aki nem azt keresi nem is, szúrja ki, hogy enyhén vágott a fekete szeme. Rongyok lógnak rajta, és ujjnyi koszréteg fedi. Figyelmes módon nem nyújtja felém a kézét.
– Szia Tan! Mi van veled, te vén utcapatkány?- kérdem tőle szívélyesen és dobok egy kis pénzt neki. Richi közben érdeklődve nézi, mi történik.
– Kösz, tengődöm. Ez a fiad?- fordítja a fejét Richard felé.
– Te tényleg nem látsz. Szerinted nekem van fiam, aki ennyi idős lehet. Ez Richi. Richi, hagy mutassam be Tant.
– Csá!- válaszolja Richi röviden. Már attól féltem, hogy elkezd barátkozni. Tényleg van esze, hmm… attól tartok, hogy kezdem megkedvelni ezt a kölyköt, kicsit magamra emlékeztet.
– Kit keresel?
– Honnét gondolod, hogy keresek valakit?
– Azt súgta az északi szél, hogy valaki nagyon érdeklődött a Kék Delfinek, meg a Gepárdok után, valami firkász volt, mégsem csináltak neki még öt új orrlyukat. És most itt vagy. Vagy csak engem jöttél meglátogatni?
– Kösz, de tudom, hogy hol találom Theo-t.- válaszolom beismerően.
– O.K. Vigyázz magadra, meg a srácra.
– Meg lesz-, mondom köszönés helyett.
– Viszlát!- mondja Richi.
Kicsit távolabb érünk, öt deszkás taknyos száguld el mellettünk. Gepárdmintás póló van rajtuk. Gepik, vajon mit keresnek itt? Furcsa, hosszasan nézek utánuk, az egyik hátsózsebéből pisztolymarkolat lóg ki. Semmi jót, döntöm el magamban.
– Mi a gond?
– Semmi- nyugtatom Richit.
– Ki volt ez a fickó?
– Egy haver, még a régi időkből. Mindig tud valami jó infót.
– És ki az a Theo?
– Egy seftes. Fegyverekkel szokott üzletelni, meg droggal. Van egy bárja itt a sarkon.
És meg is látjuk a bárt. Egy viharvert épület, hatalmas vörös-kék neonbetűkkel hirdeti, hogy ez az “Ördög játszótere”.
Mindig kiakadok, mikor ezt a feliratot látom. Most sincs másképpen. Úgy néz ki, holtidő van, majd este jönnek a vendégek is, egyelőre, csak az üzletfelek járhatnak erre. Az ajtó előtt pár méterrel megfordulok, és a kölyökre nézek.
– Van nálad pénz, személyi, ilyesmi?
– Persze- válaszolja és már nyúl is a zsebébe, hogy megmutassa.
– Tedd el szépen, és végig nagyon figyelj a cuccodra, nehogy kizsebeljenek.
– Hú, kösz szépen.
– Igazán nincs mit-, mondom nagylelkűen, hajszál híján, még arra is rávetemedek, hogy a szememet forgassam.

Bemegyünk. Bent tipikus lerozzant bár tárul elénk. Kissé füstös a helység, sejtelmes vöröses félhomály fogad minket.
Kör alakú asztalok, változó számú székkel, elszórva a teremben, minek végén van a pult. Oldalt a lányok színpadai. Valóban alig voltak bent, csak pár ember, egy kiszolgáló a piáknál, meg Theo. Épp a pultnál ül. Dagadt figura, hátrazselézett középhosszú hajjal, spanyolos arcvonások. És az a bizonyos tekintet, amivel, még az utolsó fitying kipréselése közben is ártatlanul tud nézni. Telefonált, leteszi a mobilt és széles mosollyal, rám ordít:
– Andrew, te vén csirkefogó! Már ezer éve nem láttak!- és indul is felém.
– Szia Theo!- közben ideér, és kezet fogunk. A keze, még mindig olyan, mintha izzadtságpudingot fognék.
– Hagy, mutassam be neked Richit.
– Szervusz fiú!- üdvözli őt is nagy lelkesedéssel. De látom rajta, már most azon jár az agya, mit tudna rásózni.
– Mi járatban itt? Csak nem vásárolni jöttetek? Most jött pár igazán tuti cucc. De Andrew, rád sem ismerek, társaságban, mi lett a jó öreg savanyú citrommal. Emlékszem mikor még…
– Na még mielőtt elvesznél a csodálatos emlékekbe, csak pár kérdést tennék föl, ő pedig a kollegám.
– Jól megy a hely?- kérdi Richi.
– Már hogyne menne jól, csak nem érdekel egy kis részesedés? Bár azt hiszem, ha Mr. Rosszkedvvel jöttél, akkor téged sem vet fel a lóvé. De kérdezni szeretnél valamit vagy tévedek?
Ráemelem a szemem. Szép lassan, belefúrom a tekintetem az övébe. Ő pedig nagyon gyorsan elhallgat.
– Üljünk le, és igyunk valamit -teszi a meglepő javaslatot Richi. Tényleg talpraesett ez a fiú. Észrevette, hogy kicsit kihűlt a hangulat és megpróbálja oldani a helyzetet. Legalább így nem nekem kell ezzel törődnöm. Azt hiszem, van jövője neki. “VALÓBAN LENNE NEKI?” Hangzik el a kérdés az agyamban, úgy értem teszem fel magamban a kérdést. Gondolataimból Theo szakít ki.
– Majd én hozok valamit, természetesen a vendégeim vagytok.
Amíg a pulthoz megy, figyelem, nehogy tegyen valamit az italba. Mintha a kis farkasszemezésünk után gondterheltté vált volna.
Közben leülünk egy asztalhoz, addig Theo is megérkezik. Leteszi, a poharakat, martini lehet, én magam részéről gyorsan felhajtom. Theo lassan szürcsölget, a fiú alig iszogat.
– Kösz szépen vén harcos. Szóval az üzletről kérdeznék.
– Hallottam hírét, hogy már egy ideje szaglászol, de meg kell értened, nem mondhatok sokat. Fogalmazzunk úgy, hogy ha csicseregni kezdenek egy csodaszép hajnalon a madarak, akkor bizonyos illetők letépik a tökömet, kezdetnek.
– Nem azt mondtam, hogy köpjél árakat, meg hogy ki mit vásárolt, de legalább annyit mondj, hogy kik vettek, kb. mennyit?
– Figyelj, tudod, hogy ez nem erről szól.
– Érdekes, régen nem szartad ilyen könnyen össze magad.
– Faszom, régen nem volt semmim, most itt van a bár, meg az üzlet, ha köpök kinyírnak.
– Legalább, annyit mondj, hogy melyik bandák, tudod, hogy én kussolok, és a kölyök is, erre a szavamat adom.
– Rendben. A Gepik most cuccoltak föl nálam. Egy egész kis hadsereg meglenne annyival. Rigó emberei is voltak nálam. Valami gondjuk van a pöttyös fiúkkal. Mióta a Gepárdoknak az a majom Rick a vezérük, azt hiszik ők az istenek. Mindenkit basztatnak. Ezért van a balhé a Delfinekkel is. Ennyi, már így is túl sokat mondtam.
– Kösz Theo. Sokat segítettél.
– Te miért vagy itt fiú?- kérdi ezt Richitől, aki kicsit megszeppen. Érdeklődve nézem őket.
– Tapasztalatot gyűjtök. Legalább kitanulom a szakmát. És különben is, valakinek közölnie kell az emberekkel, hogy mi zajlik a szemük előtt, nem?- rám néz, miközben felteszi ezt a kérdést.
– Ez igen, tehát meg akarsz dögleni. Szerinted, változik valami, ha a sarki eladó néni rájön, hogy akkor rabolják ki, mikor nem akarja, vagy bármikor lelőheti egy betépett állat, esetleg a kettő egyszerre. Sajnálom, hogy Andrew nem mesélt neked arról a gyerekkorról, amit mi éltünk itt meg együtt.
– Igaza van… Richinek. Lehet, hogy mi csak firkászoknak tűnünk, akik hajszolják a szenzációt, hogy leakasszák a nagy lóvét, de kérdelek én téged, jobb lenne úgy élni, hogy nem tudod milyen piszkos egy világ vár odakint? Jobb úgy, ha nem tudod, hogy bármelyik pillanatban kinyírhatnak? Ha nem tudod, hogy nap, mint nap meglopnak az öltönyös gazemberek, vagy kinyírnak valakit a bandások. Tönkreteszik a világot, amiben élsz, csak a pénzért és a hatalomért. Pont azért teszem ezt Theo, mert olyan gyerekkort töltöttem itt el, mint te. Mert nem egyszer volt olyan, hogy akivel egyik nap együtt játszottunk, pár nap múlva már mentünk a temetésére. És ez csak még több halált szült. Itt van talán az ideje, hogy az egész világ elvesszen.

ITT VAN TALÁN AZ IDEJE, A MUNKA BETELJESÍTÉSÉNEK. VÉGRE ÉBREDEZEM, ÉRZEM, NEMSOKÁRA MÁR, NEMSOKÁRA TELJES ERŐVEL LÁTHATOK NEKI A FELADATOMNAK.”

Bocs, kicsit elragadtattam magam. Theo, köszönök mindent- lassan feltápászkodom, és intek Richinek, hogy kövessen.
– Andrew, nem is te lennél- mondja ezt, miközben enyhén csóválja a fejét- soha nem lehetett téged meggyőzni, hogy amit csinálsz, az nem a legjobb. Mindig is ilyen kérlelhetetlen voltál. Vigyázz magadra, meg a srácra, rendes kölyök, nem való egy ilyen környékre.
– Meg lesz. De tud ő magára is vigyázni -kezet rázok Theo-val, aztán elindulok.
– Viszlát Theo, és minden jót! -köszön tőle Richi szintúgy.
Kifelé menet veszem csak észre, hogy már késő van eléggé. Erősen letelt a munkaidőnk. Indulok az ajtó felé, amikor visszanézek Theora, már rég előkapta a mobilját, és nagyban seftel. Közben a tekintetem rátéved Richire. Furcsán megváltozik minden, úgy érzem, mintha, legalább három üveggel ittam volna. Forog velem a világ, a lábaim, mintha zseléből lennének. Érzem, alig tudom tartani magam. És minden változik körülöttem. Ha eddig lerobbant volt a hely, most egyenesen siralmas. Az ablakok kitörve, a falak mindenütt omladoznak, a lámpák széttörve, a pult összeroskadva. Mintha legalább száz éve nem tette volna be senki a lábát. Az emberek kezdenek fakóvá válni, elveszíti minden a színét. Hihetetlen néma csend telepszik mindenre. Egyedül Richi maradt meg. De az ő alakja is más. A teste köré valami sötét árnyék kezd kúszni, mint valami kígyó.
Az arca teljesen sápadt lesz, akár egy hulláé, a szemei is teljesen beesetté válnak. Sebek jelennek meg a testén, lőtt sebek. A vér is el kezd ömleni a testéből, egyre nagyobb lesz a vörös folt a pulcsiján. Varjúkárogás töri meg a csendet.

AZ ELMÚLÁS HÍRNÖKEI.”

Ez a hang a fejemben, suttog nekem valamit, de képtelen vagyok megérteni, mit. Vagy talán, nem is ő mondja, lehet, hogy lassan megőrülök?
Azt hiszem, térdre esek.
– Andrew! Andrew, minden rendben?- karokat érzek a vállam alatt. Nehezen bár, de sikerül talpra állnom. Most veszem észre, hogy rég kijöttünk a bárból. Elmúlt az egész.
– Semmi gond Richi, csak egy kicsit rosszul lettem, az a sóher Theo biztosan valami olcsó löttyöt itatott velem -mosolygok rá bátorítóan, azt hiszem, nem vagyok a legmeggyőzőbb.
– Gyere, menjünk a kocsidhoz. Már, ha még a helyén áll.
– Mi van, utcák nagy ismerője, talán mégse sikerült olyan jól leparkolni? Remélem, van pénzed venni egy új járgányt! -teszi hozzá gúnyolódva. Okos fiú.
– Na mozogj már.

Ahogy végigmegyünk az utcán, mintha az egyik sarkon újra azt a kabátos fickót látnám, akit reggelről, de már be is kanyarodott. Talán pont azért, mert őt néztem, nem vettem észre a majdnem mindkettőnket fellökő alakot. Úgy rohant el köztünk, mint aki az életéért szalad. Csak most látom a nyakán a madártetkót, ez Rigó bandájába tartozik. A sarkon befordul utána egy fekete kocsi, ötletem nincs milyen, de nincs rendszámtáblája, ez pedig semmi jót nem jelent. Próbálom megfogni a kölyök karját, hogy minél előbb tűnjünk innen, de túl messzire lökődött tőlem, nem érem el. Ebben a percben, mintha megállna az idő.
Az autón letekeredik egy felénk néző sötétített ablak. Egy öltönyös fickó hajol ki félig rajta, és előkap egy Uzi-t. A nyakkendője gepárd mintázatú. Szólnék Richinek, de már késő. Végigkaszálja az egész falrészt. Semmi fedezék nincs, ahová beugorhatnánk. Látom Richi arcán a meglepettséget, látom, hogy csak most döbbent rá, hogy meg fogunk halni…
És ekkor újra fordul egyet a világ. Másodperc törtrészéig sem tartó villanás, mintha csak pislantanék. Az idő újra a maga sebességével telik. Először a hangok jöttek vissza, aztán kitisztult a kép. A pár méterrel előrébb lévő sikátorban vagyok. Hallom a golyók húsba és kőbe csapódásának zaját, hallom a halálhörgést. Ismerős zaj, TÚLSÁGOSAN IS, szól újra a hang.
Kerekek csikordulnak az aszfalton, ahogy tudok, kirohanok. De újra elkap a rosszullét. Egyáltalán, hogyan kerültem én ide? Hiszen pár másodperccel ezelőtt, még egy Uzi csövével néztem farkasszemet.
Kifordulok, megint elcsöndesedik és elkopik minden. Csak egy test fekszik előttem, Richi. Odaszaladok hozzá. Pont, olyan, mint amilyennek láttam. Mennyei Atyám! Száguld végig a gondolat az elmémben, hiszen én nem egyszerűen látom, ahogy meghal, én valóban LÁTOM. Odaérek hozzá, tudom, hogy nem tehetek érte semmit.
PERSZE, HOGY NEM TEHETETEK, HISZEN NEM EZ A KÖTELESSÉGEM.
Ez a hang a fejemben olyan, ismerős…
Belemeredek egyenesen a fiú szemébe. Megszorítom erősen a kezét. A haja kőporos, a mellkasán egyre nagyobb a vörös folt.
– Tarts ki Richi!- már tárcsázom is a mentőket, diktálom a címet.
– Mindjárt itt lesznek a mentők, gyerünk, tarts ki, csak egy kis karcolás!
– So… soha, nem hittem volna, hogy… ilyen rosszul hazudsz -mondja elhaló hangon.
SEMMI ÉRTELME, ELJÖTT SZÁMÁRA AZ IDŐ. S ÉN AZÉRT VAGYOK ITT, HOGY VÉGEZZEM A MUNKÁM.
-… hogy végezzem a munkám -ismétlem alig suttogva.
Már nagyon nehezen lélegzik. Érzem, érzem vele együtt, hogy haldoklik. Szenved.
NEKEM IS RENGETEG SZENVEDÉS VOLT OSZTÁLYRÉSZEM, ÉS EÓNOKON ÁT TARTÓ CSEND. Látom, ahogy üvegesedik a tekintete, hallom, ahogy leáll a szíve, érzem, ahogy sóhajt egy utolsót. És látom, ahogy valami, ami Richi volt egyre távolabb kerül egy haldokló porhüvelytől. Látom, ahogy a sötét kígyó teljesen eltakarja, akár egy lepel. Nem akarom, hogy szenvedjen.
Valami bennem is megváltozik, kiüresedek, mintha a cselekedeteim fölött semmi irányításom nem lenne. Ekkor egyszerűen átviszem a fiút a másik oldalra. Ez az egész, annyira egyszerű és természetes. Hozzáérek a lelkéhez, és segítek neki, akárha egy öregembert segítenék át az úton. A test meghalt, most már megpihent. Lassan lecsukódik a szeme. Vége.
De az, aki egykor Richi volt, itt van velem. Felállunk a testtől, aki éppúgy elhalványult, mint bármi itt. Ott áll mellettem és fogja a kezem. Ebben a pillanatban, mintha csak valami légnemű anyag volna, szétfoszlik a kezemben.
A LELKE IS TÁVOZOTT, ITT TELJESÍTETTEM A FELADATOMAT.
“Ki vagy te?” Kérdem ezt magamtól, közben döbbentem tapasztalom, hogy ott állok, egy holttest fölött, aki valaha egy kollegám volt.
KÉRDEZD INKÁBB MAGADTÓL, TE KI VAGY?
Ekkor érzem, nem bírom tovább, és elájulok.

Újra álmodom, igen, ez az egész, csak egy álom lehetett.
Megint abban a teremben vagyok. A fénykörben állok. Érzem, hogy a sötétből figyel engem ennek a hangnak a gazdája.
– Meghaltam?- teszem fel bátortalanul a kérdést.
NEM.
– Ki vagy te?
TE KI VAGY?
– Válaszolj! Te vagy a kabátos férfi, igaz? Talán megőrültem.
Miközben ezt mondom, elkezdek forogni, hogy rájöjjek, honnan jöhet a hang.
NEM. ÉS ŐRÜLT SEM VAGY.
– Hát akkor, beszélj, az Isten szerelmére!
Ekkor lépteket hallok magam mögül. Nagy, súlyos test lépteit. Valami ütemes kopogással követi a lépteket. Mintha ruhasuhogást hallanék. Érzem, mintha a gerincemen egy jégdarabot csúsztatnának le. A gyomrom összeszorul. Remeg minden porcikám. De mindezek ellenére megfordulok.
Bár ne tettem volna, azt hiszem az infarktussal küszködöm. Egy közel három méteres alak áll előttem. Tökéletes, emberfelettien szép vonásai kérlelhetetlen szigort és elszántságot sugároznak. Bár hosszú, ében haja így is sokat takar hibátlan vonásaiból, hulla fehér arcából szinte kiviláglik a szeme, amely ablakként nyílik a sötét Semmibe. Olyan, akárha a szívemet vasmarokkal szorongatná ez a tekintet, nincs az a hazugság, vagy bűn, ami ez előtt a szempár előtt rejtve marad.
Óriási testét ujjatlan csuha fedi, combnyi karjain látni a dagadó izmokat. Egyik kezében egy közel két méteres kaszát tart, oly élesnek tűnik, mintha csak ezzel szelnék ki mindenkinek még születésekor a Mindenségből a neki jutó morzsányinak sem nevezhető időt.
És mindez mintha még nem lenne elég, kiterjeszti maga fölé hatalmas ében szárnyait. Mintha hollótollak alkotnák. Az egész alakból sugárzik a céltudatosság, és a néma rettenet. Nincs az a gondolkodó lény, aki ne remegne meg ez előtt a látvány előtt.

Van egy olyan szörnyű érzésem, hogy megint el fogok ájulni. Ekkor szóra nyitja a száját.
ÉN TE VAGYOK ANDREW. ÉN VAGYOK URIEL, A HALÁL ARKANYGYALA, S ITT AZ IDŐ, HOGY ÚJRA E FÖLD SZÍNÉN JÁRJAK. S ELVÉGEZZEM A MUNKÁT, MIT A EÓNOKKAL EZELŐTT KÉNYTELEN VOLTAM FÉLBEHAGYNI.
Körülbelül a mondandója közepénél kezdem elveszíteni az eszméletemet. Mikorra végigmondja, engem már az ájulás vesz nyugtató karjaiba.
Megint álmokat látok. De rá kell jönnöm, nem álmodom. Ezek emlékek, lassan, elfolyt képekből kikristályosodó élmények. Emlékszem…
Emlékszem a testvéreimre, hogy voltunk mind egy család a mennyek országában. Atyánk színe előtt, körülvéve szeretetével. Hogyan tartottuk fenn Éden gyöngéd egyensúlyát, s tartottuk dinamizmusban, hogyan nyitottunk kaput a változásoknak.
S emlékszem magamra. Első voltam mind közül, első a Halál Angyalai közt. S akkor, az, ki első volt az Úr minden angyala közül, az, kinek nyomába sem érhettünk, a Fény Hordozója árulóvá lett.
De ez engem nem érdekelt. A Halált szolgáltam, magam voltam a Vég. Én senki oldalán nem állhatok. Ekkor megromlottak Éden gyermekei. S büntetésül rettegniük kellett tőlem, hisz halandóvá lett minden ember.
Kitört a szörnyű Háború Menny és Pokol közt. De én nem álltam egyik oldalra sem, hisz nekem nem ez volt a dolgom. Nem volt hozzá semmi közöm. Emlékszem Samael öcsém, Michael seregéhez tartozó, kérte, segítsek. Nem tettem. Soha nem akadályozhatom meg egy létezés végét, soha nem avatkozok közbe.
Semlegességemért bűnhődnöm kellett. Mert szívemből hiányzott már a szeretet, mondták ők. Azt mondták, Ő akarja így. De ez nem lehet, hisz Ő mindig megértett engem. Ő teremtett ilyennek.
Aztán jött a szenvedés, és a magányos csönd. Angyalaim vezér nélkül nem tudták, mi a helyes út, s hadba álltak.
Oly sok eón után meglazultak béklyóim, s utat találtam, ki a néma egyedüllétből, ebbe a testbe. De tudom, nem lehet véletlen, hogy újra itt vagyok. S bevégzem, amiért jöttem, elhozom az emberiségnek az egyetlen igazságot…

Ébredezek újra. Lassan fogom föl az engem körülvevő világot. Látom magam fölött a csillagtalan esti égboltot. Egy háztetőn lehetek. Fölkelek. Valóban egy háztető. Felismerem a környéket, ahol lakom. Ez az én házam teteje.
Minden ismerős, de mégis más. Érzem az alattam elterülő várost, érzem az emberek életét, érzem, a halálukat. Ezernyi parány, ezernyi élet. S mind rám vár. Elhozom nekik a véget, az egyetlen igazságot. Itt az idő, hogy a világ sóhajtson egy utolsót, s megújuljon. De egyelőre meg kell találnom a testvéreimet. Nem lehet, hogy csak én szabadultam ki. Tudom, hogy ott vannak.
Vár a munka, most már teljes erővel tudom végezni, nem kell mindig megvárnom az éjszakát, ahogy tettem már egy hónapja.
Lépek egyet, s még egyet. Lassan a tető szélére érek. S kilépek a semmibe. Egy villanás múlva egy sikátorban vagyok. Mellettem a konténerből riadtan szalad el egy macska.
Kilépek az utcára. Emberek folyama indul meg velem szemben. Elmegyek egy kirakat előtt. Most látom meg az ablakban, hogy fekete ballonkabát van rajtam. Az egész ruházatom fekete, mintha egy kicsit a bőröm is megsápadt volna. A halandók mind elkerülnek engem, tudattalanul. Nem értik, csak sejtik, hogy ki is vagyok én. Mind egy sors, mind egy élet. Oly sokan vannak, nagy aratás lesz. Ahogy kanyargok az utcákon, és figyelem Éden népét, újra érzem a hívást, új munka vár.
Befordulok a következő sarkon balra. Egy részeg ember botladozik bizonytalanul a fal mentén. Meglehetősen idős ember. Természetes körülmények közt, még élhetne vagy két-három évet. De már sötétedik az aurája. Odalépek hozzá, bágyadt szemei talán fel sem fogják, hogy ki is tekint le rá. Borgőzös lehelete már méterekről felkavarja a gyomrom, de nem mer megszólalni.
– Menj Ben, nemsokára jön a vonatod! Siess, még elérheted, a feleséged már vár rád -mutatom neki a közeli sínek felé vezető utat. Ő pedig elindul. Követem a tekintettem. Miközben arra botorkál, már feltűnik a vonat fénye. Lassan eléri a síneket, az aurája fekete. A vonat is eléri őt, persze a mozdonyos jelez neki, de semmi értelme, nem tud félreugrani. Húsos toccsanás hallatszik. Ben lelke elhagyja testét, s eltűnik.
Villanás.
Egy parányi buszmegálló. Most lépek ki a megálló fala mögül. Nyolc ember. Egyik bőre feltűnően sárga, májbeteg. Furcsa mód, nem csak az ő ideje jött el. Hanem a négy csajé is, tinédzserek, moziból jöhetnek. És a három munkás emberé, a közeli csatornázási műben dolgoznak.
Megáll a busz. Kb. tíz-tizenöt ember, lehet rajta, mind rám vár. A buszsofőr alig tudja nyitva tartani a karikás szemeit. Már vagy harminc órája lehet egyfolytában talpon. Elindul a busz. A közeli kanyar meglehetősen éles, nem is beszélve arról, hogy egy hat méteres lejtőn vezet föl, és átépítés miatt csak egy sáv használható. A sofőr hihetetlenül bágyadt. Én ott állok mellette.
Ő viszont nem tudja bevenni a kanyart. Az utolsó pillanatban próbálja menteni a menthetetlent. Az utasok között pánik tör ki. A busz lezuhan. Sikolyok teszik érdekesebbé a város hangzavarát. Ott állok a rom mellett. A lelkek szép lassan távoznak. Ó, milyen érdekes, a sofőr marad. Szegény férfi, nem bírt megbirkózni a bűntudatával. Nem tudom, hogy jobb-e inkább szellemeként várni, hogy megsemmisülj, vagy szolgálatba kényszerítsenek.
Villanás.
Egy park. Most lépek ki a fák mögül. Nahát, a Beakersfield-i Park. Tegnap is itt jártam. Ahogy lépkedek az erdőben, átsegítek néhány mókust és madarat. Látom egy vén fának is eljött az ideje. Minden elmúlik egyszer. Már mennék is, mikor érzem, valami még van. Kilépek a macskakövezett útra. Egy szerelmespárt látok épp csókolózni az egyik alig megvilágított padon. Nem ők. Megyek tovább. Szinte már kiérek a parkból. Még mindig semmi. Ekkor meglátok egy idős házaspárt.
Ők azok. Jó emberek voltak, látszik rajtuk. De veszélyes környéken sétálnak.
– Elnézést fiatalember!- mondja a férfi. Ha tudná, hogy mindkét megállapítás mennyire hibás. Azon túl, látom, hogy alig mer közel jönni hozzám.
– Parancsoljon, miben segíthetek?
– Egy kicsit eltévedtünk, nem tudná megmondani, merre a Feld Street?
– Csak tovább egyenesen.
– Igazán köszönjük -mondja a néni.
Ők sajnos nem vették észre a sűrű bozótban magbúvó két alakot a pillangókéseikkel. Pár perc múlva, ők is távoznak.
Ezt tervezem én is, mikor képek villannak be az elmémbe, oly tünékenyek, mint a nappali ábrándok.
Magam látom, amint visszamegyek a parkba, és leülök egy padhoz, ahol egy barnakabátos alak újságot olvas. Az arcát eltakarja, az újság, a mi lapunk.
Elindulok hát. Ez a képesség nagyon emlékeztet valakire…
És valóban megpillantom az alakot. Szótlanul leülök mellé.
– Rég nem láttalak Gabriel -mondom neki pár másodpercnyi csönd után. A park furcsa mód kiüresedettnek tűnik. Leveszi az újságot az arca elől. S felfedi a legszebb vonásokat, mivel halandót fel lehet ruházni. Tényleg angyali arca van. Szinte már nőies.
Hosszú, kissé göndörödő haja lágyan omlik vállaira, égszín szemei tele szeretettel és irgalommal. Mégis, látom, mélyen, nagyon mélyen ő is fél tőlem. Joggal.
– Nem hittem volna, hogy felismersz.
– Akkor miért nem mutattad meg az arcod egész nap?
– Meghagyta, hogy tegyem így.
– Miért jöttél Irgalom Ura? Miért küldött?
– Érted Rettegett Uriel. Jöjj, s térj meg hozzánk.
– Nem tehetem.
– Hogyhogy, hisz mindig is erre vágytál.
– Munkám ide köt. Te ezt nem értheted. Az emberek között van a helyem, és meg kell találnom angyalaimat.
– Ők már nem közülünk valók testvér, elárulták Őt.
Felpattanok mellőle. Mélyen a szemébe nézek. Hiába, hogy ő maga is egyike az Arkangyaloknak, az én pillantásomtól összerezzen.
– Akkor hát én is elárultam? Vagy talán nem szenvedtem én is korokon keresztül a Pokol legsötétebb mélységeiben?
– Nem érted, ők már nem angyalok, hanem démonok -most ő néz rám szívsajdító szánalommal.
– Te nem érted Gabriel, miattam kerültek oda, azért, mert ti képtelenek voltatok megérteni, hogy nem harcolni volt feladatunk.
– Uriel. -mondja lágy hangon- Nem, hiszem el Uriel, amit mondasz, hát nem értettél meg semmi. Pont azért szenvedtetek annyit, mert semlegesek maradtatok.
– Nem Gabriel! Ennyi elpocsékolt idő, ennyi magány után megértettem: Ő teremtett engem, minket -javítom ki magam- ilyenné. Ő megért engem. Tudta, hogy így fog következni. Mi azt tettük, amit tennünk kellet az Ő akarata szerint.
– De hiszen Atyánk küldött. Az Ő hangja vagyok drága bátyám. Higgy nekem, higgy neki. Gyere vissza az Ő trónusa mellé, légy újra részese szeretetének, szolgáld Őt újra.
– A Halál nem szolgál senkit. Pártatlan vagyok.
– Elvakult vagy, és csupán démonok játékszere leszel így!
Közelebb lépek hozzá, megfogom a kabátját, és magam fölé emelem.
– Ne merészelj így beszélni velem.
Leteszem.
– Te pedig ne képzelj túl sokat magadról!
Állva marad, lassan eloldalazunk a padtól, pár lépés távolság kezd kialakulni köztünk.
– Ő teremtett, mint mindent, az ő szeretete és irgalma tartott életben. Csak a legjobbat akarta neked.
– Ezért nem engedte talán, hogy végezzem a KÖTELESSÉGEM? Ezért voltam talán oly sokáig bezárva, s ha igen, mondd, miért szabadulhattam meg. Hisz, ha Ő mindent előre megtervezett, s csak így lehet, akkor csak neki köszönhetem, hogy szabad vagyok, ha még csak közvetetten is. Márpedig, ha itt vagyok, az azt jelent, hogy be kell fejeznem, amit elkezdtem.
Meg fogom keresni a testvéreimet, s megújítjuk a világot!
– Ez őrültség, könyörgöm, ne veszekedjünk.
– Te is haldokolsz Gabriel -meglepetten tekint rám-, hisz már az irgalom is kiveszőben van a Földön.
– Tudom, hogy a világ nem a legjobb, de te mondtad, hogy Ő akarta így.
– Pontosan, s ha minden az Atyánk akarata szerint teljesül, akkor oka van annak, hogy itt vagyok. A világ újjá fog születni. Nem büntetni vagyok itt, hanem elhozni a halandóknak a megérdemelt jussukat. Az emberiség gyilkol mindent, mit a Teremtés alatt Ő létrehozott, beleértve önmagát is. Bármerre jársz, bűn és halál. Az emberek meghalnak, kívül, s meghalnak belül. Meghal a lelkük, előbb, mint a testük. Ezért vagyok én itt, az Aratás nemsokára elkezdődik. S te nem fogsz megállítani.
– Nem testvér, ez így nem helyes. Nem szabad önfejűen cselekednünk, értsd meg, hogy most nem azt teszed, ami a feladatod!
TE NE MERÉSZELD NEKEM MEGMONDANI, HOGY MI A FELADATOM, A HALÁL ARKANGYALÁT, SENKI NEM KÉRDŐJELEZHETI MEG. ÉS SENKI NEM FOG ÚJRA TEHETETLENSÉGRE KÁRHOZTATNI!
Hangom teljesen más színt öltött, mint megszoktam tőle. Egyre magasabb szemszögből tekintek a világra, kb. három méter magasságból. Szárnyaimat teljes fesztávolságukban kitárom. Érzem, megremeg minden élő a látványomtól, Gabriel sem kivétel.
Ekkor hatalmas széllökés keletkezik, testem lassan kezd felemelkedni a földről. Fel a park fölötti kivilágítatlan égbolt felé.
– Uriel, most az egyszer nincs igazad!
Hallom ezt magam mögül, visszapillantok, de nem látom Gabrielt. Ekkor fehér fény világít meg a másik oldalról, negyvenöt méter magasan! Odapillantok, s a testvéremet látom valós formájában. Maga a megtestesül Könyörület. Testét lágy mennyei aura övezi, hófehér szárnyai délcegen csapkodnak teste mellett. Oly gyönyörű, halandó elme alig lenne képes elviselni. Mindenek fölötti tekintély árad belőle, s mégis szerény és szelíd. Szeme akár két reménycsillag a borús éjszakában. Hosszú haja glóriaként ragyogja be a fejét. Testét fehér tunika takarta. Gyorsítok, egyre magasabbra és magasabbra szállok, egyenesen fel a fellegek közé.
– TESTVÉREM, KÉRLEK, ÉRTSD MEG, NEM SZABAD MEGTENNED, AMIRE KÉSZÜLSZ. KÖNYÖRGÖM HALLGASS MEG, MOST AZ EGYSZER TÉVEDSZ -szól lágy hangján.
Egymást kerülgetjük fenn a magasban, a tempó egyre gyorsabb és gyorsabb. Engem nem fog eltéríteni senki, soha többé. Ekkor, angyali testén egy vékonyka fekete kígyó kezd el felfelé kúszni, alig nagyobb egy újszülött siklónál.
GABRIEL, MINDEN TESVÉREM KÖZÖTT A LEGKEDVESEBB VAGY NEKEM. AZ ÚR HÍRVIVŐJE, EGYIK HŐSE ANNAK A SZÖRNYŰ CSATÁNAK -megkerülöm őt, miközben folytatom, oldalánál csinálok egy bukfencet a levegőben, így szinte mögé kerülve. Nehezére esik követni engem.- VIDD HÁT ELÉ AZ ÜZENETEMET, MONDD HÁT MEG NEKI, HOGY URIEL, A HALÁL ARKANGYALA BE FOGJA VÉGEZNI, AMIT ELRENDELT NEKI, ELHOZOM AZ EGYETLEN IGAZSÁGOT A FÖLDNEK. A HALÁL SENKIVEL SEM KIVÉTELT TÉVŐ IGAZSÁGÁT.
Mikorra a mondat végére érek, már teljesen feketébe burkolódzott a csodálatos teste. A kaszám is megjelent a kezemben.
Megfordult végre Gabriel. Meglepettségében hatalmasra kerekedtek csillagfényű szemei, mintha csak két szupernóva robbant volna a semmiben. A felé lendülő tükörsima penge csak felerősítette ezt a csodálatos fényjátékot. Épp csak arra maradt ideje, hogy maga elé kapja kezeit. Semmit nem ért vele. A megállíthatatlan penge először a testét körülölelő magasztos fényt szelte át. Aztán jött a szárnya, a lepel, a lágy hús, csontok, zsigerek. S az Irgalom Ura pár könnycseppet hullajtva, zuhanni kezdett irdatlan magasságból. Pár másodperc múlva kihunyt a fénye, és teste alig hallható sóhaj kíséretében feloldódott a semmiben.
Én pedig egy pillantás múlva otthon találtam magam. Emberi alakomat viselve. Fáradtan levetettem magamról a ruhákat, amiket feltétlenül kellett, és álomba szenderedtem. Utolsó gondolatom csupán az volt, hogy:
“S ÍGY FOG…”

A végtelen semmi homályában egy árny mozdult meg hatalmas trónusán. Lassan felemelte tekintetét és, furcsa, két zöngés hangjával, mely mintha két torokból szólt volna, befejezte a gondolatot:
…ELVESZNI EGYIK, A MÁSIK UTÁN.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához