LFG.HU

taverna
edem
RPGCimkek

Gyerekkoromban sokat utaztunk. Volt egy páncélozott Vinnebagonk. Rühelltem. Nem szerettem, ahogy zötykölődik az úton, nem szerettem, ahogy sorra hagynak le az autók. De legfőképpen a rejtett fülkét gyűlöltem. Mindig oda kellett bújnom, mikor a szüleim a “zűrös ügyeket” intézték. Aztán egy nap csak apám jött vissza. Sosem felejtem el az arcát. Hét éves voltam. A rádióban valami Manson meggyilkolásáról beszéltek éppen. Most is látom magam előtt az egészet. Apa belép, csak néz rám… mintha nem is látna engem… majd a gyakran mosolygó tekintete megkeményedett, s elindultunk.

Attól fogva nem kellett a kis fülkébe mennem. Night Citybe mentünk. Apám beállt biztonsági őrnek egy kisebb céghez, engem beíratott egy iskolába. Sokat beszélgettünk, időnként nevetett is. De olykor meglestem éjjel: egy képet szorongatott és sírt. Aztán lassan elmaradtak a beszélgetések. Végül egy nap hiába vártam haza. Baleset történt, azt mondták. Egy sajtszagú, csapzott hajú, fehérköpenyes orvos közölte a hírt: hazafele jövet lövöldözésbe keveredett. Volt biztosítása, hagyott rám egy kevés pénzt.
Mindig azt vallotta, hogy tisztelni kell az életet. Legalábbis amióta NC-be jöttünk. “Mikor másokat ölsz meg, magadat ölöd meg, s mikor ártatlanok életét veszed, az egész világot dobod el magadtól. ” Ez volt a hitvallása. Egyedül voltam a temetésén.

- Biztos elérjük a megfelelő hatást? Nem lesz túl megkeseredett ilyen emlékektől?
- Nyugodjon meg. Pontosan kiszámoltuk a Plaënh-görbéjét.
- De nem túlzás, hogy megölték az apját?
- Az ő esetében épp ez erősíti meg az elhatározását.
- Ha maga mondja… Tovább!

Az egyetemet estin végeztem. Nappal egy közeli étterem biztonsági embere voltam. Elég fárasztó volt. De legalább nem volt időm magamra. Aztán a `12-es zavargásnál hirtelen mintha a víz alól jöttem volna fel. Rámzúdultak az események. A világ elrohant mellettem. Mindenki harcol mindenkivel, szomszédok ontják egymás vérét. Azon kaptam magam, hogy én is a fegyvereket nézegetem. Hirtelen elegem lett mindenből. Mit tett ilyenkor egy magamfajta kölyök a huszadik században? Beállt a seregbe. Mit tehettem én? Beálltam egy bandába.
Innentől felgyorsultak az események. Balhé balhét követett. Eleinte csak kisebb üzleteket törtünk fel. Aztán jöttek a nagyobb rablások. Majd megint később már megrendelésre dolgoztunk. Dönteni vonakodó embereket kellett “meggyőznünk”. Tartozásokat behajtani. Kezdtem élvezni a dolgot. Aztán jött a Nagy Tisztogatás. A médiák által csak “Fém Háborújának” említett vérengzés. Szó sem volt háborúról.

- Khm.
- Nyugodjon meg, uram! Pontosan ezt kellett kapnia!
- Doki. Piszok sokba került ez az izé, amivel maga itt játszadozik. Ha elcseszi, garantálom, hogy sírva fog könyörögni a halálért.
- Ezek a képek a mély bevésődéshez kellenek. Indokolni kell egy ilyen horderejű elvet, mert…
- Ne magyarázkodjon. Tegye a dolgát, de jól csinálja. Nincs második lehetősége.
- Akkor talán nézzük tovább…

…csoda, hogy túléltem. A bandából hárman maradtunk. Pontosabban két és felen. A banda feloszlott. Pénzem nem sok volt. Ott folytattam, ahol abbahagytam. Munkákat vállaltam. Mindenfélét. Vagyis csak majdnem. Gyilkosságot nem vállaltam. Soha. Hiába jöttek azzal, hogy jót teszek. Amíg gyilkosságról van szó, szarok rá, hogy ki a célpont. Túl sok halált láttam.

- Na, most figyeljen, most jön a legfrappánsabb rész!
- Hagyja abba az önelégült vigyorgást, és mutassa, mi az az utolérhetetlen remekmű!

S mindig előttem lebeg Cin arca. Ahogy csodálkozva rám mered. Fehér pólóján apró lyuk… egyre terjedő vörös folt… lassan zuhan a padlóra… nem szól semmit, de a szemeiben ott a kérdés: miért?
Azt hittem, a Betondögök egyike lesett rám. Régóta piszkáltam a csőrüket. Cindy meg akart lepni. És én lelőttem.

- Na? Hogy tetszik?
- Banális. Mi ebben a frappáns?
- Hát az eredetire tényleg egy Betondög-tag várt. Akkor esett kómába a donorunk. És ezzel a hiányzó idő kérdése is megoldott. Nincs kérdés, nincs hiba.
- Nem rossz. De ennél azért több kell, hogy megtapsoljam. Mi az ellenőrzési tárgya?
- Chris Ferrel: Békeharsonák. Eddig kétszámjegyű az eladott példányok száma. Kalózmásolatokkal együtt.
- És mióta?
- Úgy fél éve. Kizárt, hogy befusson.
- Rögzítő?
- Egy Vision-kép. Kis emlék a donortól.
- És ha másnak megmutatja a képet?
- Csak egy képet lát. Az alany retinájába iktatott apró szűrők teszik hatékonnyá a jelet.
- Nem túl feltűnő? És ha bemegy egy klinikára?
- Nem fog. Nem kedveli az orvosokat.
- Retinaleolvasó?
- A minta részének észleli. Ne aggódjon. Üzemképes.
- Kettőnk közül nem én vagyok, akinek aggódnia kell. A P-széria az eddigi legdrágább fejlesztés, és maga felel mindenért.
- Nem lesz gond. Tudom.

(egy évvel később…)

Ez az év a meglepetések éve volt. Kelet-Európa lázongott. Egy norvég csapat jutott a slágerlisták élére. Egy szürke kis írót kegyetlenül kivégeztek. Könyve, a Békeharsonák, bestseller lett, mint minden kultuszkönyv. Mary és Kész (`12 óta Félkész) összeházasodtak. Aztán a lakásukba “tévedt” egy médiagenya `koptere. Már csak én vagyok a régi bandából. A számomat tudjátok. S ahogy apám mondta egyszer:
“Mindig eljön egy perc, amikor érzed: ami eddig volt, csupán olyan, mint a prológus a könyvben, s ami igazán számít, az csak most kezdődik!”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához