LFG.HU

Morsat
RPGCimkek

(Karakter-előtörténet a II. RPG.HU Találkozó MAGUS versenymoduljához)

Születésem? Korokkal ezelőtt. Lelkem halhatatlan az Én Uram akaratából. A test? Hmm. Jelenlegi porhüvelyünk csupán. Nem számít. Nézz rám! Mit látsz? Egy ösztövér, sápadt alakot… messze a tökéletes fogalmától, aquir ősök hagyatéka, annak minden erénye nélkül.
Mégis kiemelkedtem… az olyanok közül, mint te, mint valaha én. Egy árva, koszos kölyök, majd hosszú gyötrelmeket átélt fejvadász, egy feledésbe merült klán tagja, ki nem törődve félelemmel, következményekkel tör felfelé, könyörtelenül átgázolva mindenkin, ki az Egyetlen Úr és ő közé áll. Nem a hatalomért folyt a küzdelem, maga a küzdelem volt a cél, mely erősít; és “aki erős, győz; jutalma, hogy újra harcolhat. A harcnak szigorú törvényei vannak; mindig a győztes határozza meg őket.” Eleinte csak ezt értettem: az utat, később megláttam hová vezet: “A világban rend uralkodik. A harcok léte tény; a harc maga a káosz. A rend tehát a káoszon alapszik: dinamikus struktúra. A harc nélküli rend statikus struktúra, és sohasem tartós.” Ennek fényében éltem, hisz első tíz esztendőmben egy Rayvanhur Katekizmusa volt az egyetlen tulajdonom. Egyre mohóbban olvastam, és értettem meg egyszerű, mégis e világ legidőtállóbb dogmáit.

Csak és kizárólag Ő irányította lépteim. Tudván: “Mindenki ellenség, vagy egyik pillanatról a másikra azzá válhat; ne bízz hát senkiben, mert vesztedet okozhatja. A bizalmat az érzelmek szülik: a szeretet, a féltés, a ragaszkodás. Az érzelem tehát a gyengék sajátja; alsóbbrendű dolog, amit kerülni kell.” És így kerültem minden érzelmet. Ha nem tudtam tudatommal elnyomni, erőszakkal semmisítettem meg annak forrását… megöltem mentorom, fogadott fivéreim, s végül el kellett pusztítanom a klánt, mely befogadott, felnevelt, tanított, kihasznált, de mégis óvott, és “szeretett”. Utóbbi viszonzásra talált bennem. Ezért kellett pusztulnia. A Fekete Özvegyek – az eszköz – nem fogadtak maguk közé, hisz aki egyszer árulóvá lett, újra azzá válhat. Nem értettek… nem is számítottam rá.
Rhazaugrimmé, házonkívülivé váltam. Másik szervezetet kellett találnom, más esélyem nem volt az életben maradásra a Birodalom íratlan törvényei szerint. “A törvények léte tény. A legfontosabb törvény az örök változás törvénye, amely kimondja, hogy minden törvény változik.” Döntöttem. Dacolva a halállal, bujkáltam, rejtőztem, lopakodtam, s öltem. Nem lázadás volt ez, ó nem; próba, az akarat próbája.

A rám kiszabott napok helyett évekig szívtam be Krán rideg leheletét, mire “végre” megtaláltak. Lesből támadtak. “A tigris éhen halna, ha ugrás előtt figyelmeztetné a prédát. Mondod-é a tigrisre, hogy becstelen? A becsület hatalom kérdése, nem az erkölcsé.” Méltósággal néztem szembe a halállal… de az elkerült engem. A szakadék, melybe estem, üldözőim lerázta, testem szétroncsolta. Napokig hevertem eszméletlen, majd tehetetlen. Mozdulni nem tudtam, de életben maradtam. Tehetetlenségem napok múltán dühöt ébresztett bennem, erősödött, végül elhatalmasodott rajtam. Egyetlen kiutat láttam: a halált. De az Én Uram nem szólított magához. Tudom, ez volt a végső próba… kiálltam: étlen, szomjan a rothadt talajon, szinte aszkézis állapotban, elűzve minden érzelmet, belenyugodtam sorsomba, bármi is legyen az… Az isteni akarat eszközévé váltam. Gyönyört nem, csupán harmóniát éreztem. Asztrálom végleg megfagyott. Néma üresség. Ez maradt helyette.

Több mint egy hónap telt el az esés után, amikor egy fürkész megtalált… Egy év múlva már primortelként hűvös tisztelete fogadott a klán kapujában. Oly hihetetlennek és gyorsnak tűnt az út: feküdni az áldozati oltáron – az értetlen döbbenet a pap arcán -, a teljes gyógyulás, majd a comtur kihallgatása, végül felvételem a klánba.
Az Én Uram ismét hatalmat adott: élet és halál között, amely felszította bennem az erő és kitartás lángját. Ez vitte előre többé érezni nem képes lelkem, mely soha nem elégedett, és bármikor kész megragadni minden lehetőséget az előrehaladásra, hisz “ebben a világban szakadatlan harc dúl, mindenki harca mindenki ellen. Aki gyenge, veszít; büntetése halál…”

Borús, párás hajnal volt, mikor a Birodalmi Fejvadászklán küldöttje megérkezett… együtt távoztunk. Több évtizedes kiképzést és különösen kockázatos feladatokat követően, az Ő akaratának köszönhetően, ismét morteli rangba léptem, hogy kegyelmet nem ismerve, kíméletes hidegséggel, és villanó gyorsasággal osszam a halált; fájdalommentesen ölni, ebben áll a gyilkolás művészetének lényege.

Az Én Uram alsóbbrendű követőinek – Gorviknak nevezett – földjére szólít. Egy tartomány, ahol két töredékes írás alapján akarnak az egy és igaz Úr tanításai szerint élni. Lehetetlen… A sequaidon a Tersius kíséretét fogja képezi. Társaim némelyikét ismerem, de nem számít; az Én Uram hoz és küld, minden léptemet Ő vezérli. Bennem lakozik az akarata és ezáltal Ő maga is.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához