LFG.HU

Péteri Gábor
novellaCimkek

Szárnyalva szállunk fölfelé, a mélybe
És elveszítjük, amit elhagyunk
Koldussá aláz a gazdag gondolat
Mert a végzetünk lesz, ami utat mutat

A Vadászat éjszakája ez. Felkészülök.
Fenn jéghideg van, a hold se süt. A falvak kis házai fázósan összebújnak. Érzik tán a vészt? Alig hiszem. Ha tudnák, hogy mi van készülőben, kitépnék a földből cölöp-lábaik, s rohanvást rohannának ezerfelé.
Itt lenn már áll a bál – az asztalokon harag és kín, fájdalom és félelem; az el nem képzelhető, fel nem fogható gonosz táncol s lakmározik köröskörül, ezer alakban. Ámde az élelem, a kárhozott lélek fogyóba van…
Nosza, segíthetünk a dolgon – kiált a Démonúr, s felkerekedik mind a szörnyű had. Vicsorog, morog-hörög, fegyverét kézbe kapja. Az alvilág szórakozni indul. Reszkessetek!

- Aludj kicsim, aludj! – a gyertyafény álmosan pislákol; a toldozott-foldozott, mégis ragyogóan tiszta paplan alatt fekvő kislány annál elevenebb – Nem, apu, még mesélj!
Nagyot sóhajt a barázdált arcú férfi – Na jó, még egyet… Elmondom neked Usrel, a békeistennő történetét, ki az Értelem Termének lakója.

Felkerekedik Quartus, Tertius és Secundus, a Verem népe: vámpírok és fantomok, démonszolgák és démonok pattannak lángoló szemű csontvázparipákra. A Pokol kopói vonyítanak – a visszhang megrezegteti Agónia palotájának sokat megélt falait. A sereg készen áll – élükön Sith, a Démonherceg, a Leghatalmasabb. Kezében kardja, gyilkos, őrült és gonosz, mindentudó és mindig halálos, a legkeményebb lénynél is keményebb – én vagyok.

- Elaludt? – kérdezi halkan az ősz hajú nő. A férfi óvatosan becsukja a szobaajtót, s csak utána súgja: -Igen. Egymásra néznek.

Ha most a fejükbe látnánk… Egymásba kapaszkodva, fiatalon – évek szállnak el; munka és remény; az első édes gyerek, akit iskolába küldenek, hogy gőgösen és megvetően térjen vissza – és a veszteség, a mégis-veszteség! Aztán a szürke évek, amik már nem repülnek… És a későn jött csoda, a második gyerek…
Ha most a fejükbe látnánk – akkor sem értenénk egészen.

A nő elkapja tekintetét, a férfi arcán megmélyebbednek a ráncok. A kályhában vidáman lobog a tűz – meleg van, és hideg.

Meglendülök Sith kezében – elvágom a mindenség szövetét. Utat nyitok a síkok között. A sereg megindul, a kutyák már fent csaholnak. Reszkessetek! A Pokol jön ma látogatóba – és nem marad mögötte, csak kín és kárhozat. Száguldunk, s máris itt az első falu – mit sem sejtve alussza álmát. Az istenek vigyáznak? Ugyan! Senki sem vigyáz. Csak erő van, pusztítás – semmi több.

A férfi bort tölt egy fakupába. Hehj, anyjuk, anyjuk – a nő nem válaszol. Minek? Kezében két kötőtű, fonál – a minták vidáman sorjáznak a készülő köténykén. Teremt.

Füstszag. Vérszag. Lángoló romok. A Verem továbbhalad, a Vadászat folytatódik. Az üszkös falak között már senki sem sikolt. Az élet elszállt, a lélek elkárhozott – a mélybe űzte fog, karom, acél – s acélnál hidegebb és keményebb: gondolat. Újabb faluhoz közelítünk – olyan ismerős a környék. A kutyák vonyítanak.

Kutyák vonyítanak – férfi és nő egyszerre kapja fel fejét. A gyertyaláng kialszik, a tűz lekushad – megnőnek az árnyak. Kutyák vonyítanak újra, közelebbről. Dübörgés hallik, remeg a padló, reszketnek a falak.

Jövünk! Jövünk! És újra lesújtok. Ha én vágok, a lélek is szakad. Hiszed, hogy egybe vagy, hogy létezel – én megcáfollak. Megöllek. A hatalom a legnagyobb gondolat. Ezt tanítja minden, és én megtanultam. Gonosz vagyok? A te szemszögedből – igen. Jónak lenni nem láttam okot. Felhozod a templomok falára festett képeket? Hol vannak ők most, mikor felnyitom hasad? Imádkoztál egy életen át – semmit sem ért. Fejed levágom – cáfolj meg, ha tudsz!

Vérvörösbe fordul a téli égbolt. Rémalakok árnyait rajzolják a kis szoba falára a lángoló falu fényei. A nő és a férfi egymásba kapaszkodva áll – köztük a kislány.

Itt van a ház! Itt van a ház, ahol éltem! Itt van az ostoba ábránd, amit otthonnak neveztem! Miszlikbe aprítom az ajtót, belépünk.

Az ajtó felszakad. Mögötte a rémület maga: egy hatkarú, kígyótestű nő. Szemében kutak mélysége lángol, bántó szavak hidege, érzelmek hamuja. Egy kard van kezében – tökéletes, tiszta és jéghideg.

A végzet ez? Vagy minek nevezzük? Hogy az elkóborolt fiúk mindig visszatérnek. Néha bűnbánón, néha makacs-morcosan – és néha kardként, egy Démonúr kezében, hogy sorsukat beteljesítsék.

Megváltozhatunk, mert a gondolat rabja a test. S egy éles, tiszta elmét karddá kovácsolhatnak a kárhozat tüzén.

A férfi és a nő egymásra néz. Szemükben felismerés.

Mert a mindenségnél kikezdhetetlenebb kötelékek feszülnek ember és ember között.

Hát újra itt vagyok. Nincs bennem harag.

Elvághatja-e a gondolat?

A démon közelebb lép, a kard felemelkedik…

És lesújtok, és lesújtok, és lesújtok. Ez így ésszerű.

(Scriptórium 3)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához