LFG.HU

Lac
novellaCimkek

Hullócsillag volt.
Elegánsan, kimért magabiztossággal kezdte a beszélgetést. Sokszor cinikusan válaszolt, mintha félvállról venné az érzelmeit. Elérhetetlennek, félelmetesen, vonzóan mélynek akart látszani. Szerep volt-e? Ugyan, ennél sokkal felelőtlenebb szórakozásának voltak részei az álarcai, most őszintén ment bele egy olyan játékba, ahol ez volt az utolsó dobása…
Régen nem hitt semmiben, legalábbis ezzel áltatta magát. Most régi önmaga messzinek tűnik, mint egy temetetlen halott, mint egy visszatérő álom. De ő ébren van, és hisz! Bevallottan, sőt, büszkén hisz, mégpedig olyasmiben, amit ő alkotott saját magának. Mítoszokat és legendákat gondolt el, képzelőereje minden határon áttört és öncélúan burjánzott tovább, mint a természet, mikor elárasztja a tengert, a szárazföldet, hegyeket és csillagokat.
Beszélt szerelemről és elmúlásról, saját istennőjéről, aki az uruk. (Élő szimbólumként használta, hogy összefogja a két jelenséget.) Szavai már-már megkapóan születtek és haltak el a szabad, délutáni ég alatt. Elmélkedett és mesélt az életéről, miközben egy közönyös félmosolyt erőltetett az arcára, és így próbálta elérni szemével a másik, homályos és törékeny szempárt.

– Tengeri utazásaim alatt mindig egyetlen álom kísérte végig az alattunk hömpölygő bizonytalan vízfelszínen töltött éjszakákat. A levegő szinte remegett az elfojtott félelmem súlya alatt – mesélte. – A tengeren soha nem tudtam nyugodni, édes-emelkedett kétségbeeséssel töltött el a zavaros kékség, mint egy anya, aki meg akar ölelni, de aztán szertefoszlik. Túl kegyetlen volt. Világosan és egyértelműen vágta a szemlélődő arcába, amit a part, a városok, és a szilárd természet nem tudott: meztelenre vetkőztette az ismeretlent. Amíg csak távolról vagyunk tisztában azzal, hogy milyen keveset tudunk, amíg az ismeretlenség csak tapasztalatok, élmények, és a hozzájuk tartozó gondolatok hiányát jelenti, addig nem féltünk még, még nem rettegtünk a többet tudástól. Hosszabb hajóutazásaimat ennek a bizonytalanságnak bódító ölelésében töltöttem, innen nincs kiút. Felünk a tudatlanságtól, és félünk többet tudni.
Szecessziós eleganciával telítette a képeit, hatásvadászott a retorika fegyverével, mondhatjuk úgy is: szónokolt. Miért vállalt ekkora erőfeszítést? Ő maga sem tudja. “Milyen más lehetőséget hagyott?” – tette fel a kérdést önmagának mielőtt elérkezett volna a mostani, döntő pillanathoz. Nem lehetett őszinteségi rohama, nem fakadhatott ki, és nem próbálkozhatott tudatos meggyőzéssel – azt kellett elérnie, hogy szeressék.
– Az álom, amiről beszéltem. Vízben ébredek. Fuldoklok. Megnyugszom. A sós íz betölti a számat, marja az orromat, a szemem alig bírom nyitva tartani. A víztömeg súlyos, mint a higany. Rámnehezedik. Átitat. Olyan, mint a lemondás, mikor az elmúlás szinte kézzelfogható. Nagyon lassan tudom csak mozdítani a tagjaimat, ahogy körülnézek látom, hogy tompa világosság uralja a mélységet: halott Napfény. Hirtelen felfigyelek az enyhe, sebesen erősödő mozgásra körülöttem. Minden mozogni kezd, a mélység áramlik. Van valami mögöttem, ami húzza a tengert. A vízzel együtt elkezdek hátrafelé lebegni, és nem kis erőfeszítésembe kerül, míg meg tudom fordítani a fejem. Egy hajócsavar. Hatalmas. A fémlapátok kérlelhetetlenül, mélyen suhogó robajlással kavarják fel a vizet, felsebezik a tengerfeneket. Én tehetetlen vagyok. Micsoda egykedvű kegyetlenség ebben a groteszk, tömény álomvilágban! Minden szükségszerű, minden visszavonhatatlan. Nincs sors, végzet, remény, csak az egyenes, kikezdhetetlen jövő. Az álom még jó ideig eltart. Ha a méretek nem lennének olyan hátborzongatóak, talán meg is unnám az örökös, egyre gyorsuló suhanást a fémóriás felé.
Száguldott lefelé.

Szemmel láthatóan kimerítette, hogy minél hatásosabban próbálja meg érzékeltetni, hogy félelmei nagyon is valódi testet öltöttek, nem holmi elmélkedésekből származó kételyek.
– Gondolj csak bele! – kiáltott fel színpadiasan – Csillagokkal, hullámzással barázdált mélykék semmi! Túl patetikusan hangzik, hogy igaz legyen, pedig…
Kezdett elmerülni önmagában. Régóta készült erre a beszélgetésre, százszor is átgondolta a szövegét. Nem akart hazudni, csak néhol kicsit hatásosabbra csiszolni a leírást. Nem lehetett természetes, most az egyszer muszáj volt tartania magát.
– Most persze kinevetsz, vagy unatkozol. Hogy is jövök én ahhoz, hogy ilyen dolgokról beszéljek, mikor még az igazi szenvedést, vagy valami ilyesmit sem tapasztaltam meg? – mondta. Szavaiból dac érződött. – Nem untatlak? Ó, ez igazán remek…
Nem vette észre, hogy a szemben lévő szempár egyre ködösebb, elzárkózik előle. Persze az előbbi is kedvesség volt, a lány tényleg kezdte unni, de tiszteletben tartotta annyira, hogy ne szakítsa félbe, és önmagának is megjátsza az érdeklődőt, hiszen ezt így illik.
– Azt hiszem túl sokat foglalkozom a halállal. Tudod ez nem egy olyan dolog, ami csak úgy ott van az élet végén, mintegy befejezéskent… – felnézett. Alig látott, fájt a feje, és csak egyre homályosabban tudta kivenni a szemben ülő alak gesztusait, reakcióit. Az egyetlen kapaszkodót az nyújtotta, hogy talán meghallgatják őt. – Úgy értem a halál, szóval hogyismondjam…átlelkesíti az életet… – dadogta. Most kezdte észrevenni, hogy a lány színlelt átérzéssel (vagy már színlelni sincs kedve?), úgy néz rá, mintha egy idegen ember beszélne hozzá, idegen nyelven. Persze azért bólogat, hogy ne szálljon el a helyzet drámaisága, hisz egy ilyen helyzetnek drámainak kell lennie…
– …szóval lelkesít, átitat… – kezdett kiesni a szerepből. Érzi, hogy beszélhet, nincs kiút, szomorúan csöndet mímelhetne, nem ér semmit, sírhatna, de értelmetlen. – …mert nincs semmi, amiben ne lenne benne…a saját… – vége. Elveszett. Egy pillanatig azt hitte, hogy a lány is szorítja, de csak látszat volt: végig zuhant lefelé.

Ezután már csak előre elrendezett, kiszámított színjátéknak kellett eleget tenni. A lány egy idő után megtörte a csendet, sajnálkozott, talán sírt is. Szenvedélyes szomorúsággal adta elő, hogy el kell hagynia.
Közönyösen tűrte, nem ez volt, ami igazán fájt. Nem tudta eljátszani a szerepét, vagy a rá szabott szerep nem volt elég jó a lánynak?
– Nem is érdekes – gondolta. Még nem mert érezni. A póz, ami gúzsba kötötte kezdett leolvadni. Ha majd megszabadult tőle, cselekednie is kell. – Kudarc! – visszhangzott a fejében, és nemsokára az álmaiban is. Az ítélet a szabadság volt, életfogytig.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához