LFG.HU

lanozzunk
Lencse Tamás
novellaCimkek

Dermedt szárnyú galambok verték fel a szürke port, ami most mozdulatlanul lebeg a kopott lépcsők felett. Hosszú évek óta.
Szakadt orrú cipő tapodja végig az öreg köveket, hosszú kabátba öltözött őrjöngő alak szalad keresztül az eddig feltéphetetlennek tűnő függönyön. Vad üvöltését elnyeli a por, a riadt galambok kétségbeesetten próbálnak odébb libbenni a férfi elől…ám képtelenek rá…sírni kezdenek.
Fekete masszaként terjeng előtte a sötétség, amivel csupán néhány, erőlködve sercegő fénycső küzd. Egyre inkább reménytelenül, hiszen tudják, az Idő, a gonosz Idő nem az ő oldalukon áll.
Az Idő mindent a saját vesztébe üldöz, talán még önmagát is.
Egykoron talán metróállomás lehetett, mára kriptává változott.
Öreg szerelvény vesztegel a törött síneken, mocskos, repedezett üvegeken keresztül halvány szemek pislognak a rémülettől szoborrá dermedt alakra…
Vad, a semmiből született orkán támad föl. Ereje eltorzítja a portenger hullámaira hulló fényt; odébb fújja, a falnak csapódva fájdalmasan nyög fel. A szerteszéjjel fekvő újságlapok, csikkek, lánccsörgéssel kevert sikollyal kapaszkodnak évtizedekkel ezelőtt kiharcolt helyükért.
Az ordításra nyíló szájból nyugalomért könyörgő csönd száll fel, amely azonnal riadalommal fertőzi meg a férfit. Halott fény ereszti el őt, ami lassan a földre csúszik és elenyészik.
A szél hideg lábával belerúg, a langyos élet semmivé foszlik.
Mintha az egyik galamb megmozdulna. Egyik, pókfoszlány befonta szárnya megrezzen.

…A férfi szemében tűz lobban.
Égzengető hangos dobbanás rázza meg a helyet. Aztán még egy. A férfi arcára beteges fakóság telepszik, felemeli csontossá soványodott bal karját, melyet rozsdás óra ölel át.
Az órája ketyeg, megrázva mindent idelent.
Egy fénycsepp holtan zuhan a homályos számlapra. Ahogy lelke bágyadtan elszáll, teste végigömlik a törött gerincű, örökkön mozdulatlan mutatókon.
A ketyegés abbamarad.
Perc-évekkel ezelőtti ordítás – a férfi ordítása- szalad le a lépcsőkön, meggyötört arccal áll meg és okádja minden fájdalmát, bánatát, félelmét és gyűlöletét a férfira, aki csak tovább hizlalja rettenetével a lidérc gonoszságát.
Lógó nyelvű, felakadt szemű döglött kutya kezd csaholni az egyik oszlop mögött; a galambok porrá omolva csatlakoznak rég hamuvá vált társaikhoz a lépcső fölött, a szél folytatja lelketlen játékát, a szerelvényben veszteglő, törött szárnyú angyalok zokogva próbálnak szabadulni. Egymás véres szárnyait tépve ütik a korokkal ezelőtti üvegeket. Szemükből vér csorog, zokogásuk hangjára életre kel a sötétség – a fény végleg és megmásíthatatlanul elveszik, szertefoszlik -, megragadja a férfit és az angyalok véresen síró kórusa felé rántja.
Őrjöngve küzd, mindhiába.
Kezek ragadják meg. Véres kezek! Durva tollak sértik fel arcát, kezébe üvegszilánkok szántanak mély barázdákat, elméjéből mindent kisöpör a kárhozott jajveszékelés…

A hely elnémul, minden eltűnik. A kutya elhallgat, a szél megdermed.
Egy fiatal, fehér galamb szárnycsapásainak hangja ballag le a lépcsőn.
Utoljára.

Dermedt szárnyú galamb verte fel a szürke port, ami most mozdulatlanul lebeg a kopott lépcsők felett…
Alig tizenkét éves fiú sziluettje tűnik fel…
Kisírt szemei elárulják. Hitét vesztve, csalódással telt szívvel, az álom halála után jelent meg…
Körbefordul…
Egykoron talán metróállomás lehetett, mára kriptává változott…
Öreg szerelvény vesztegel a törött síneken, mocskos, repedezett üvegeken keresztül halvány szemű alakok pislognak a rémülettől szoborrá dermedt fiúra…
Egyikük kezén törött mutatójú óra…

“Törött Szárnyú Angyalok Kapaszkodnak
Vérző Szárnyuk Áztatta Felhőkbe,
Menny És Pokol Között…”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához