LFG.HU

Mádi András
novellaCimkek

Egy Magyarországon játszódó novella H. P. Lovecraft stílusában

Már csak pár órám volt hátra a teljes sötétség beálltáig, amikor magam mögött hagytam Csobánkát és nekiindultam a Holdvilág-árokig vezető pár kilométeres turistaút leküzdésének. December 21. napját írtuk, a sötétség ilyenkor volt ereje teljében, és a fény ekkor indult győzedelmes tavaszi útjára. A régi pogány népeknél mindig hatalmas és rejtelmes ünnepeket ültek ilyenkor, elfeledett, ősi kultuszoknak áldoztak -ki tudja, néha még talán embert is. A kereszténységnek hosszú idejébe került, amíg a karácsonyi ünnepkörbe integrálni tudta ezeket a régi szokásokat, és tette ezt oly sikeresen, hogy mostanra csak néhány érdekes népszokás emlékeztet a régi véres orgiákra. Legalábbis így hittem addig a bizonyos napig.

Gyakorlott túrázó vagyok, ezirányú szenvedélyem még a középiskolában kezdődött, és később odáig fejlődtem, hogy különösebb nehézségek nélkül tudtam akár napi hatvan kilométert is megtenni. Kezdetben szükségem volt társaságra is, hogy jól érezzem magam, később azonban rájöttem, hogy egyedül barangolva nem kell másokra tekintettel lennem, sokkal szabadabban oszthatom be időmet. Így történt azon a bizonyos decemberi napon is, belefáradtam a karácsonyi ajándékvásárlásba, és gondoltam, kiszellőztetem a fejem a közeli Pilis-hegységben. Csillaghegyről indultam gyalogszerrel, nem siettem, bebarangoltam a Kevélyek és az Oszoly havas csúcsait, és koradélután érkeztem meg Csobánkára. A településen az utcákon nem találkoztam élő emberrel, mindenki bezárkózott ezen a zord téli napon. Betértem a helyi kocsmába, ahol szintén csak néhány alkoholista lézengett, de még ők is megdöbbenve néztek ki fejükből, amikor egy bögre forró teát rendeltem, és udvariasan a Holdvilág-árok felől kezdtem érdeklődni.

A kocsma közönségének illetve a náluk józanabb csapos csodálkozását akkor sokkal inkább a teának tudtam be, és rosszallóan megcsóváltam a fejem a vidéki átlagember és az alkoholos italok viszonya miatt. Igaz, az is átfutott az agyamon, hogy rajtam kívül nem sok olyan embert lehetne az országban találni, akik jó szívvel nekivágnának a szürkületben egy ilyen sziklás szakadéknak, mint a Holdvilág-árok. Egyszer régen középiskolás koromban már jártam ott, de éppen siettünk valahová, nem sok időt töltöttünk ott, szinte keresztülviharzottunk rajta, és talán csak a sziklamászásban leltünk némi élvezetet. Azóta némileg megváltoztam, más irányba fordult az érdeklődésem, olyan könyveket olvastam okkult kultuszokról, mágiáról, templomos lovagokról, alkímiáról, asztrológiáról, melyeken az átlagember csak jóízűen nevetne, és talán jobban is teszi. Persze nem arra az ezoterikus ponyvára gondolok, amit manapság minden könyvesboltban megkaphatunk, és mely irodalom a boldogságot ígéri nekünk különféle hókuszpókuszok révén.

Az én olvasmányaim nem reményt, hanem sokkal inkább rezignált kétségbeesést sugároztak, és egyfajta időtlenséget árasztottak magukból, ami nem is meglepő, mert általában olyan nyelveken írták őket, melyeken mostanában legfeljebb csak pár száz ember beszélhet az egész bolygón. Hozzá kell tennem, hogy kevesen vannak olyan szerencsések kis hazámban, akik ilyen haszontalan dolgokra fecsérelhetik idejüket. Én azonban húszas éveim elején mesés örökséghez jutottam egyik távoli, Nyugatra kivándorolt felmenőm útján, így megengedhettem magamnak azokat a hosszú külföldi tanulmányutakat, ahol módom volt betekintem olyan ősi kódexbe, mint a Necronomicon vagy az Unaussprachliche Kulten. Voltam hozzá elég bölcs és megfontolt, hogy megelégedjem a tudással, és ne akarjak belőle hatalomra szert tenni. Ifjúságom alkonyához közeledve hazatértem hazámba, és felajánlottam szolgálataimat az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek, ahol kapva kaptak az alkalmon, hiszen nem bővelkedtek olyan tudósokban, akik folyékonyan beszéltek szanszkritül vagy például ógörögül. Bőséges szabadidőmet túrázásra illetve minden olyanra fordítottam, ami segített felejteni, kivéve természetesen a különböző narkotikumokat, így az alkoholt is beleértve. Igen, meg akartam szabadulni azoknak a borzalmas könyveknek még az emlékétől is, de nem tudtam teljesen szembefordulni magammal, a kevés magyar kultuszhely és régi, misztikus irat tanulmányozásába kezdtem. Nem sok mindent találtam, az Egyház áldásos munkája szinte minden nyomot megsemmisített. A kevés egyik megmaradt hely egyike a Holdvilág-árok volt.

A múlt században számtalan ásatást végeztek ott, természetesen a korhoz hűen Árpád sírját keresték, és találtak is -halomsírokat, urnákat, sőt még rovásírásos feliratokat is. Az utóbbiakat egyébként egy idióta cserkészcsapat robbantotta le később a falról. De nem ez volt az egyetlen gyanús motívum: a szakadék mélyén talált kősztélé bizonytalan körülmények között egy zúzdába került, egyszercsak titokzatos okok miatt az ásatásokat is befejezték. A korabeli bulvársajtó őrült munkásokról írt, akiket Lipótmező egy titkos, föld alatti részébe zártak. Árpád sírját mindenesetre nem sikerült megtalálni, és hosszú időre az egész téma feledésbe merült. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a hely talán már jóval a magyarok bejövetele előtt is ott állhatott, és a középkorban is valamilyen tiszteletnek örvendhetett: a környezetében bizonyos geometriai vonalak mentén kolostorok és monostorok tömege volt található.

Mesélik, hogy a szerzetesek gyűrűje nem a tiszteletet fejezte ki, hanem éppen az imájuk révén próbálta megvédeni az Egyház a világot valamitől, de hát ez is csak egyike a nyilvánvaló középkori babonáknak. A 16. század elejéről pálos szerzetesek egy töredékes kéziratában utalásokat találtam egy bizonyos árok mélyén található barlangokra, melyeket az Áldozat, az Utazás és az Őrző barlangjai néven emlegettek, de ezek a szavak mind jellegzetesen a szerzetesek életére utalnak, és a barlangok leírását tartalmazó része a tekercseknek elveszett az idők folyamán. A török dúlás mindent elpusztított, és később csak a természetjárók fedezték fel maguknak, egészen azoknak a huszadik század eleji ásatások kezdetéig. A sok homályos részlet felkeltette érdeklődésemet és úgy döntöttem, hogy megéri az a kis kitérő Csobánkáról. Fel se tételeztem, hogy a helyiek még bármit is őriznének az emlékezetükben azokról a régi időkről, így én lepődtem meg legjobban, amikor a csapos azt tanácsolta, hogy talán jobban tenném, ha nem tenném be oda a lábam. Faggatózásomra csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a vének minden gyerekbe beleverték, hogy az éj közeledtével ne tegye a lábát annak a helynek a környékére sem. A kocsmában megszűnt az olyannyira jellemző alapzaj, és azon vettem észre magam, hogy bizalmatlan szempárok sokasága mered rám.

Jót nevettem a babonás falusiakon, kifizettem a teámat, adtam némi borravalót is, amit a csapos dörmögve köszönt meg, majd még egyszer könyörgő szemekkel nézett rám, és odasúgta, hogy pár éve járt itt egy “amerikás”, azaz Amerikába elszármazott magyar, aki szintén egy decemberi estén vágott neki az ároknak, és többet nem látták, még a holttestét sem találták meg. Azon felvetésemre, miszerint az árok másik végén is távozhatott, egy kocsit kezdett emlegeti, amit a főutcán állított le, és egészen addig ott rohadt, amíg a “tanács” el nem vontatta onnan. Ez utóbbi körülmény már bennem is némi nyugtalanságot keltett, és zavartan rebegtem el búcsúszavaimat. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán egy rablóbanda garázdálkodik a környéken, akik kifigyelik a magányos vándorokat, s tőrbe csalják őket az árok mélyén. Elvégre nem vagyunk a középkorban, gondoltam, végigcsúsztattam kezemet a mindig nálam hordott vadásztőr markolatán, és elindultam északra.

Az első megrázó élmény a helyi elmegyógyintézet mellett elhaladtomban ért. A betegek éppen sétára voltak engedve az udvaron, és engem meglátva vad tolakodásban, kapkodó ámde mégis lassú léptekkel indultak meg a kerítés felé. Földbe gyökerezett a lábam, és nem tudtam mire vélni a dolgot. Elsőnek egy ősz hajú férfi ért a kerítéshez, és a következő szavakat motyogta:
—Nagyságos úr, adjon egy kis pénzt, és elárulok egy titkot magának.
Arca középkorú férfira vallott, a haja azonban hófehér volt, mintha valami sokkoló élmény érte volna. Volt még valami furcsa a szavaiban, erre azonban akkor még nem figyeltem fel eléggé. Csakhamar kisebb tömeg verődött össze a kerítés túloldalán, mindenki pénzt követelt. Nem szokásom az adakozás, most azonban mégis elfogott a részvét, és előszedtem pár száz Forintot a pénztárcámból. Nem haboztam sokáig, és odavetettem a pénzt az elsőnek érkezett kezébe, illetve néhány kisebb értékű érmét behajítottam a kertbe, hogy a többiek eltakarodjanak, ami csakhamar meg is történt. A beteg hálás szavakat mondott, majd remegő ajkakkal, forgó szemekkel a következőt mondta:
—Ismerem a fajtáját, én is ilyen voltam egykor. Tisztában vagyok vele, hogy bármit mondok, nem tudom visszatartani, mégis azt tanácsolom, hogy forduljon vissza azonnal, ha nem akar az én sorsomra jutni!

Nem hagyta, hogy bármit is kérdezzek tőle, szapora léptekkel indult meg a központi épület felé. Túlságosan rendezett gondolatok voltak ezek egy elmeháborodott részéről, és valami baljóslatú érzést ültettek el a szívembe, bár visszafordítani valóban nem tudtak. Csak sokkal később jöttem rá, mi volt olyan furcsa a beteg szavaiban, meglehet, ha akkor rájövök, meg sem állok hazáig: szegény szerencsétlen amerikai akcentussal beszélt.

Innen már nem sok volt hátra az árok bejáratáig, amit egy hatalmas tábla is jelölt, rajta semmitmondó információkkal. Már csak alig tudtam kivenni a betűket a közeledő sötétség miatt, mégis megálltam pár percre, mert mindig jót szoktam nevetni a laikusoknak szóló álinformációkon. Csak ezért hallottam meg a hörgést a közeli bozótból. Talán a sok baljóslatú előzmény kezdte már ki eddigre az idegeimet, mert azonnal elővontam tőrömet, és lassan elkezdtem araszolni a bokrok felé. Ott azonban nem ellenséget találtam, hanem egy nagyon súlyos állapotban levő sebesültet, aki a jelek szerint már napok óta itt feküdhetetett. Egész testét egybefüggő sárréteg borította, és a nyomok azt mutatták, hogy az árkon keresztülfolyó kis patakból mászhatott ki ide. Bizonyos pontokon a sár alatt felsejlettek mély sebei, melyeket emberi kéz nem, legfeljebb valamilyen ragadozó karma ejthetett. A fickó közel járhatott már a halálhoz, de amint meglátott, észrevettem, hogy szemeiben fény gyulladt, és valamit mondani akart nekem. Elővettem kulacsomat, óvatosan lemostam az arcát, és néhány korty vizet erőltettem le a torkán. Ajkai mozogni kezdtek, és bár nem értettem minden szavát, a következő dolgokat tudtam kivenni beszédéből:
—…miért éppen éjszaka…az a folytonos sziszegés…kígyóisten…időtlen idők óta …vég…ha egyszer visszanyeri…apokalipszis…semmibe nyíló ikerkapu…a kolostorok leomlottak…a sír a vízesés alatt….nem ember…sár….karmok…el kell pusztítani!

Az utolsó szavakat nyilvánvalóan üvölteni akarta, de erejéből csak egy erőtlen hörgésre futotta. Végleg kimerült és elvesztette eszméletét. Tudtam, hogy semmi értelme nincs beszédjének, és szavait csak az iszonyú szellemi és fizikai kimerülés mondatta vele. Mégis volt valami nyugtalanító benne, a kolostorok emlegetése arra utalt, hogy ismeri az árok történetét.

Nem tudtam, mit tegyek, most már még kíváncsibb voltam, hogy mit lelek odafent, mint bármikor előtte, de nem hagyhattam magára a súlyos sebesültet sem. A helyzetet egy nótázva közeledő cserkészcsapat mentette meg, akik éppen csobánkai táborukba meneteltek esti szállásra. Szerencsére valamivel idősebbek voltak az átlagos cserkészeknél, így a sérült látványa nem döbbentette meg őket, sőt megígérték, hogy beviszik Csobánkára magukkal. Nem bíztak meg bennem, és ez teljesen érthető volt részükről, miután azonban felírták a legfontosabb adatokat személyi igazolványomból, hagytak elmenni. Nem mondanám, hogy könnyű szívvel léptem be az árok kapuján, de valamilyen megmagyarázhatatlan erő űzött, hajtott előre. Lassan lépdeltem a köveken és tűnődve néztem a felkelő Holdat, ami majdnem teli volt, és az árok nevén kezdtem el gondolkozni. Holdvilág, olyan furcsán hangzik, semmi értelme nincsen, vajon milyen összefüggés lehet egy ilyen természeti képződmény és a Hold sugarai között? De mi van, ha a név csak megtévesztés az egyszerű köznép számára, akiknek tetszik a semmitmondó név, nemzedékről nemzedékre örökítik maguk között, miközben végig ott hordozza magában a titkos tartalmat, ami csak arra vár, hogy a hozzáértő elme kifejtse… Holdvilág, holt világ, szép kis alliteráció. A holtak világa, egyfajta ősi magyar nekropolisz? Vagy már a régi magyarok is találtak itt valamit, aminek a leírására a “holt” szó látszott a legmegfelelőbbnek? Egyáltalán, ki tudja, mit jelentett ez a szó ezer évvel ezelőtt?

Ahogy haladtam előre, mindkét oldalamon meredek szirtfal kezdett kiemelkedni, lábam alatt a jégtől csúszós kövek nehezítették haladásomat. Közben szinte teljesen besötétedett, de nem ijedtem meg, mindig tartok magamnál egy nagy fényerejű zseblámpát, amit most elővettem a táskámból. Egyelőre még nem kapcsoltam fel, nem akartam tönkretenni éjszakai látásomat, de minden eshetőségre készen az övemen tartottam. Elágazáshoz érkeztem: egy lépcsőn felkapaszkodhattam az urnafalhoz és Árpád állítólagos sírjához, vagy egyenesen a vízeséshez és a másik két barlanghoz mehettem. Az előbbi jobban érdekelt, azt is választottam. Rövid, ámde nem veszélytelen lépcsőmászás után hatalmas sziklafalat pillantottam meg magam előtt, melyen különös szögben tört meg a Hold fénye. A falon kisebb kivájt üregeket, urnákat pillantottam meg, előtte pedig hatalmas halmokba voltak hordva a sziklák, ezek lettek volna a halomsírok. Belerúgtam valamibe, ami nagyot reccsent, majd felemeltem, és észrevettem, hogy egy fából faragott kereszt az. Valami barna (nem láttam jól a színeket a sötétben, akár vörös is lehetett) folyadék csurgott róla, és nagyon réginek nézett ki, noha biztos voltam benne, hogy valamelyik idióta turistacsoport hagyta itt az utókor rémisztgetésére. Mit ne mondjak, célt is értek vele. Mérgesen hajítottam el a keresztet a kövek közé. Már éppen kezdtem megnyugodni, amikor felfigyeltem arra a furcsa hangra. Olyan volt, mint egy kígyó sziszegése, és a fal egyik réséből jött.

Tudomásom szerint semmilyen kígyófaj nem él a Pilisben, ezért közelebb léptem, és a zseblámpámmal kezdtem pásztázni a keskeny hasadékot, de semmit nem láttam benne. Lassan túltettem magam kezdeti zavaromon, bár az állandó sziszegés miatti belső nyugtalanságomat ezután már nem tudtam leküzdeni. Észrevettem jövetelem célját, a falba vájt kőfülkét, és az abból lefelé vezető, szinte függőleges aknát. Tudtam, hogy könnyűszerrel le lehet ereszkedni barlangászfelszerelés nélkül is, de a sötétben és a zavaró zajok miatt mégis nehezemre esett lelépni az első kőlépcsőre. Nem vettem észre, hogy bakancsomat tükörjégre helyezem, így sajnos megcsúsztam, és leszánkáztam az akna aljára. Szerencsére egy horzsoláson kívül nem esett komolyabb bajom, de a lámpa kicsúszott kezemből, és el is aludt. A Hold sápadt fényénél próbáltam megkeresni, és megdöbbenve fedeztem fel a mennyezeten a Hold fényében csillámló rovásírást. Őseink valamilyen különleges festéket használhattak, amelyik kizárólag a Hold fényében aktivizálódik, ezért nem vették észre eddig. Átkoztam magam, hogy sumérul tudok kommunikálni, de eddig nem futotta az időmből, hogy ezt az egyszerű jelrendszert elsajátítsam. Így csak pár betűt tudtam megfejteni a feliratból:

.A.ONTA E..ER ÁL.O.AT

Nem tudtam mire vélni jelentésüket, pontosabban csak sejtettem valami borzalmasat, de újra kezembe akadt lámpásom és megindultam a barlang belseje felé. A sziszegés egyre erősödött. Amerre jártam, mindenütt élig égett viaszgyertyákra és mécsesekre leltem. Kik lehetnek azok, akik hosszú órákra leköltöznek ebbe a földmélyi verembe, és milyen sötét szertartásokat űzhetnek? Lábaim csontokon tapodtak, ez megerősítette azt az elméletemet, hogy ez egykor temetkezési hely lehetett. Lámpám fényénél az az érzékcsalódás ért, hogy a csontok többsége kifejezetten fiatal. Még jobban megijesztettek a falakra írt mágikus vésetek és pentagrammák, ezekről azonban legalább látszott, hogy újabb keletűek. Csak meggörnyedve tudtam járni, lassan haladtam a barlang vége felé. Érdekes volt az alaprajza, talán egy fekvő emberre vagy… igen, vagy egy tekergőző kígyóra hasonlított. Megérkeztem az utolsó terembe.

Valahonnan holdfény szűrődött be, és a falakon rovásírással írt szövegek és vésetek soksága ragyogott fel. Az egyik közülük végigfutott a falon, és egy csíkos kígyó testét formázta. Nem volt időm sokáig csodálkozni, a szövegek értelmezésére pedig végképp nem: felpillantottam a kürtőre, melynek végén ott ragyogott a Hold fehér korongja, és meghűlt ereimben a vér. A falon fekete kígyók sokasága kúszott le, felém, vagy talán csak a terem középpontjába. Földöntúli sikoly tört ki a torkomból, és szédítő tempóban iramodtam meg a kijárat felé. Szerencsémre a kígyók nem üldöztek, azaz nem láttak zsákmányt bennem, mert nagy kapkodásomban (talán egyébként sem) nem lettem volna ellenfél számukra. Ahogy kifújtam magam biztos távolságot tartva a barlang kijáratától, hirtelen megértettem a sziszegés okát, és rájöttem, hogy a hegy gyomrában félelmetes nagy kígyópopuláció élheti mindennapjait. Csak azt nem értettem, hogy nem vették ezt észre az elmúlt években, illetve, hogy milyen fajba tartozhatnak, és legvégül: miből élnek meg az erdő mélyén? Talán az utolsó kérdés volt a legnyugtalanítóbb. Merőben valószínűtlennek látszott, hogy elegendő mennyiségű állat élne az erdőben ennek a kígyófészeknek a táplálásához. Valóban: szinte elsötétítették a falat. Elhatároztam, hogy amint befejeztem túrámat, haladéktalanul értesítem a Pilisi Erdőgazdaságot, addig pedig nyitva fogom tartani a szemem.

Lemásztam a lépcsőkön, és folytattam utamat a szurdok mélyére. Nem kellett soká várnom, és jobb oldalon ott ásított a hatalmas barlangszáj, az Y-végű barlang bejárata. Nyilvánvalóan emberi kéz vájta, egyesek szerint rablók tanyáztak benne, bár Y-végű kialakítása erre szerintem teljesen alkalmatlanná tette. Izgatottan kapcsoltam fel zseblámpámat és léptem beljebb. A falak szürkék voltak, és mindenből valami különös, dohos szag áradt, az elmúlás vagy talán az időtlenség illata terjengett a levegőben. Az elágazáshoz érve balra fordultam, és legnagyobb meglepetésemre a barlang nem zárult ott le, ahol le kellett volna zárulnia, zseblámpám fénye elveszett a végtelen űrben. Csillagokat láttam magam körül, és minden egyes lépésemmel fényéveket tettem meg közöttük, legalábbis ilyen érzésem volt. Megszaporáztam lépteimet, és a távolból egy apró fénypont kezdett el közeledni felém, mígnem egyre nagyobb lett, és lassan egy bolygót ismertem fel benne. Felszínét hatalmas kráterek éktelenítették, melyek mélyén acélból készült gépek és talán épületek sorakoztak. Ezek geometriája nem euklideszi volt, nem is lehet szavakat találni arra, amit akkor láttam. A kíváncsiság vonzott, hogy lépjek a bolygó felszínére, de valami titkos erő arra késztetett, hogy forduljak meg, és ne akarjak találkozni azokkal a lényekkel, akik ott laknak.

Rohantam vissza, és gond nélkül értem ki a csillagos ég alá. A legtöbb ember elméje azonnal megbomlott volna a látottaktól, én azonban csak igazolva láttam azt, ami logikusan következett okkult tanulmányaimból. Egész életemben igyekeztem elkerülni, hogy egy Kapu vagy egy Nagy Öreg közelébe kerüljek, de a végzet nem így akarta. Emlékszem, akkor egy pillanat alatt felfogtam annak a borzalmát, amit ott láttam, és bizonyos voltam felőle, hogy még mindig élnek emberek a közeli falvakban, akik ismerik az ősi hagyományt és időről időre, a csillagok és persze a Hold megfelelő állásakor megteszik utazásaikat a csillagközi éterben, de abba már bele sem mertem gondolni, hogy miféle ocsmány fajzatokkal találkozhatnak odaát, és hogy milyen parancsokat kaphatnak tőlük. Utólag csodálom a saját elszántságomat és persze ostobaságomat, hogy mindezen élmények után még volt merszem betekinteni a harmadik barlangba. Valami akkor azt súgta, hogy nem távozhatok büntetlenül, és a rám leselkedő veszedelem az utolsó barlangban várja, hogy megkezdjem esztelen futásomat, akkor pedig majd lecsap rám. Úgy gondoltam, jobb, ha szembenézek a rémmel.

Ez a barlang a vízesés alatt volt kimélyítve, és csak igazán nehezen, négykézláb lehet bekúszni oda. Ráharaptam tőrömre, hogy szükség esetén bármikor kézbe foghassam, egyik kezemben a zseblámpát markolásztam, és elkezdtem befele araszolni. Amikor megérkeztem, végre fel tudtam guggolni és… nem láttam semmi különöset. A földbe egy négyszögletes gödör volt mélyítve, mélysége vagy egy méter lehetett, alján megfagyott a sár. A falakon semmilyen felirat vagy véset nem volt, nem hallottam sziszegést sem. Mégis, vagy talán éppen ezért, iszonyatos félelem fogott el. Belemásztam a gödörbe és felegyenesedtem, úgy kezdtem el pásztázni lámpámmal a falakat, valamilyen rés vagy jel után kutatva. Majdnem túl későn vettem észre. Az eleddig fagyott sár a lábamnál fortyogni kezdett, és valamilyen formákat kezdett növeszteni magából. Üvöltöttem, elejtettem lámpámat, és ki akartam jutni a gödörből, majd az egész átkozott barlangból. És ekkor történt az, amire a mai napig nem merek visszagondolni, és ha eszembe jut, elkezdem verni a fejemet a falba, hogy elfelejtsem, ahogy a karmok bezárulnak egyik lábam körül, és elkezdenek visszahúzni a sírgödörbe. Mert az volt, kétségtelenül. Végső kétségbeesésemben hátrafele csaptam tőrömmel, ezzel saját lábamat is megsebezve, de a szorítás engedett, és hátamat véresre törve kicsörtettem az üregből. Nem vehettem észre az idő múlását, mert odakint láttam a felkelő nap első sugarait, melyek megmentették az életemet.

Vakmerő tőrvágásommal súlyos sebet ejtettem a lábamon, és egyik artériámból elkezdett spriccelni a vér. Megkerestem a nyomópontot a lábamon, és azt szorítottam egy ideig, majd igyekeztem valamilyen rögtönzött kötést eszkábálni a lábamra, ezekután jó esélyem volt rá, hogy hosszú órákig fogok szenvedni a halálom előtt.

Az életemet az a fiatal párocska mentette meg, akik Csobánkán szálltak meg, és ezt a korai órát választották a továbbhaladásra. Mondanom sem kell, hogy nagyon megrémültek, amikor megláttak, hiszen nem voltam éppen rózsás állapotban, de egyikük visszasietett a faluba segítségért, a másik pedig igyekezett tartani bennem a lelket. Csakhamar megérkezett egy orvos, aki szakszerűen ellátta a sebet, majd a helyszínre siető mentők egy hordágyon cipeltek le a település határáig. A kórházban hamar felépültem, de elkövettem azt a hibát, hogy a sérülés okairól faggató rendőrtisztnek elmondtam az IGAZSÁGOT. Persze nem érthette meg, mint ahogy azok az elmeorvosok sem, akiket ő szabadított rám. Ezeknek a mészárosoknak nem sok időbe telt diagnosztizálni, hogy a világra és saját magamra is veszélyes, skizofréniában szenvedő őrült vagyok.

Most pedig a sors különös tréfájaként újra itt ülök Csobánkán, az elmegyógyintézet mellékhelyiségében, és a saját véremmel jegyzem le ezen iszonyatos történet utolsó sorait az ellopott papírfecnikre. Azóta beszéltem az amerikaival, és sok más emberrel is, akik szintén voltak elég ostobák ahhoz, hogy megkísértsék a földmélyi hatalmakat. Elmondták az igazságot a kígyókról, az Őrzőről, a kapukról, az egész gyalázatos kultuszhelyről. Úgy látom, hogy a Holdvilág-árok nagyobb fenyegetést jelent az országra és talán az egész emberiségre nézve, mint azt bárki is el tudná képzelni odakint.

Felmerülhet az olvasóban, hogy miért nem próbáltam megjátszani a gyógyulásomat, hogy kijutva innen mindent elmondhassak az embereknek. Nos, az orvosok tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az itteni betegek többségének az égadta világon semmilyen komoly baja nincsen, leszámítva néhány fantazmagóriát, ami azonban szinte kivétel nélkül előfordul az egészséges emberekkel is. Csakhogy az intézmény működéséhez szükséges pénzt a betegek száma alapján kapják, márpedig itt különös módon havonta egyszer holdtöltekor mindig eltűnik egy ember, aki soha többet nem bukkan fel. Kezdetben megtették a feljelentéseket, de a rendőrség soha nem talált senkit, és lassan már kezdett szemet szúrni a sok eltűnés felsőbb körökben is. Szerencsére mindig akadt elég vakmerő, akik éjszaka bemerészkedtek az árokba, ezek többsége pedig szinte kivétel nélkül itt kötött ki végül. Szinte bele se merek gondolni, hogy mi történik az elhurcolt szerencsétlenekkel, mert igen, egyes orvosok tagjai valamilyen szektának, és ők válogatják ki a megfelelő embereket. Sajnos valószínűnek tartom, hogy kapcsolat állhat fent a kígyóveremben látott csontok és az elhurcoltak között. Ki tudja, nekem mennyi időm van hátra?

Csak abban tudok reménykedni, hogy ez az irat valamilyen lelkes ifjú kezébe kerül, aki felfogja ezen sorok értelmét, valahonnan robbanóanyagot szerez, és a déli nap tűző sugarainál levegőbe repíti mindhárom barlangot. Ellenkező esetben ez a lidércnyomás folytatódni fog, és az Áldozat, az Utazás és az Őrző barlangjai tovább fogják szedni áldozataikat.
Isten legyen irgalmas hozzánk!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához