LFG.HU

Tilleo
RPGCimkek

(Karakter-előtörténet a II. RPG.HU Találkozó MAGUS versenymoduljához)

Kopogás. – Két hosszú egy rövid egy hosszú.
Rendben. A megbeszéltek szerint!

A Messor keze lassan elernyed a Mara markolatán. Koravén tekintete körbelibben a szobán, rejtekhelye (a kis üreg, álfallal rejtve a plafonon) igazán pompás rálátást biztosít. Egy pillanatra elidőzik a torz, gyermektestű vénségen kinek az életéért felel… a Comtúr szokása szerint fest, csökevényes jobbja remeg a megerőltetéstől, de az akarat erősebb, mint az ócska test, finom mozdulat, szinte kecses… És sűrűsödő csend. Egy pillantás a készülő képre: hihetetlen szín kavalkád, sosemvolt vidékek, lehetetlen alakú fák

…hamarosan elkészül, és mint a többi festmény ez is a lángok martaléka lesz. A Comtúr bölcs, és nem hagyja hátra sehol lelkének lenyomatait… nem ad fegyvert ellenségei kezébe.

- Bejöhetsz boncmester! Töri meg a csendet a Comtúr vékony hangja. Zömök vállas ember, lép be. Ezer heggel elcsúfított arcán a zavar és a félelem keverékét fedezi fel a Messor. Talán mulatságos lenne remegni, és némán tátogni, látni, a kínzókamrák rémét, egy nyomorék gyermek előtt. Ám a Messor megértette. Ő sem állhatta a mindentlátó tengerkék szempár fürkésző tekintetét.
- A fogolyról akarsz beszélni! Segített előzékenyen, szinte kedvesen, a Comtúr.
- Nagy tiszteletű, Comtúr, Rangol kegyeltje…
- A lényeget! Mit keresett a földünkön ez a… nomád?
- Mint tudod bölcs Comtúr, vadászaink egy hete találták a nomádot, eszméletlenül Grohn Halmar mellet. – kezdte hadarva a boncmester. – Hamarosan eszméletére tért, és én öt napig küzdöttem hogy kihúzzam belőle ki ő, kinek dolgozik, de hallgatott, hiába minden tapasztalatom, minden módszerem, hiába itattam vele mákonyt. Végül, amikor már éreztem, hogy közel vagyok, elkezdett valami érthetetlen halandzsa nyelven vartyogni. Kudarcot vallottam! A Magitor segítségét kellett kérnem. Íme, leírt mindent, amit megtudott. – S átnyújtotta remegve a papírköteget…
- Olvasd! – Szólt a parancs, és a boncmester elcsukló hangon, hozzákezdett:
- A neve Tegell. A Birodalmi Fejvadász Klán Saggitora, e rangban a tizenhetedik. A Qorai fűmesterek feje ellen küldték sequadionját, a küldetést teljesítették. De visszafelé az egyik Sequator hibázott. A Saggitort meglőtték, szerzett egy lovat és menekült, így találtunk rá. A múltja, és érdemtelen élete is érdekeli a Comtúrt?

Néma csönd. Az apró fekete szemekben kétségbeesett szűkölés. Most jön a döntés, most jön a büntetés.

Úgy toporog ott, mintha már a nyakán érezné a ranakha kendőt. Joggal! Hogy mer egy birodalmi vadászról így beszélni. A Messor legszívesebben ott helyben levágta volna az arcátlant. De nem az ő kezében volt a döntés:

- Érteni akarom őt. Hívasd a dalnokot! – A Comtúr elmosolyodott, nyájasan és veszedelmesen. Választ nem várva vissza fordul a vászonhoz. Időt hagyva a dalnoknak, hogy átolvassa a kihallgatás jegyzőkönyveit.

A dalnok: az, az ostoba, és modortalan yirch, képtelen még a legnyilvánvalóbb érzelmei palástolására is. Hogy lehet ilyen tanácsadója a Comtúrnak? Hogyan mutathat meg bármit, ha ő maga sem lát semmit? Talán azoknak a testvéreknek van igaza, akik szerint a Comtúr döntéseit csak az alávaló érzelmei, és a megérzései motiválják, logikát még véletlenül sem használ. Akárhogy is, az a félszáz év, amit a vezérlete alatt töltöttünk erőt és hatalmat hozott a klánnak. Ezért tisztelnem kell! Emlékeztette magát a Messor.

A kobzos felkészülten érkezeik fertály óra múlva. Kérés nélkül kezd neki a regének: Teggel, a Saggitor regéjének: Akarata nyomán a fekete, unikornis intarziás íróasztal hullámzó, füves, hatalmas síksággá alakul át, s felcsendül a dallam, amit hű szolgaként követ a morózus ének.
Még a Messor is akaratlan csodálattal figyeli, a rókabundás hatalmi jelvénnyel díszített jurtát, ahol megszületett Ő.

Csubodáj, Hüyüm bég harmadik fia, a Róka törzsének legifjabb tagja. Ezer esztendeje éltek és haltak, öltek és öleltek a róka fiai. De most az utolsó esélyüket jelenti a fennmaradásra a bégfi. Legelőik ellenség kezén vannak, törzsük már alig több egy emberes nemzettségnél. De jóslatok szóltak az ifjú harcosról, akiben őseik ereje, és ravaszsága egyesül és megállítja pusztulásukat. A jóslataik igaznak tűntek, hiszen a gyermek már két évesen beszélt, négy évesen pedig egyedül ülte meg lovát. A róka szelleme lakik benne – szólt az agg, fogatlan sámán – immáron bizonyos: Ő a kiválasztott!

… fél tucat szürke, foltos kis nomád ló robog keresztül a dimbes-dombos pusztává változtatott asztalon, az élen haladó kopjás – szinte gyerek még – jelt ad. felkaptatnak a fekete tollakkal ékített határcölöp melletti dombra. Majd, mint a lavina zúdulnak alá a túloldalt feltorlódott, lovaikat itató, meglepett csikósok közé…

Lenyűgöző az illúziód dalnok, de attól még csak egy Yirch maradsz.

Harcossá növekedett a gyermek, ellenségei meg tanulták félni a nevét, az érdektelenek barátsággal fordultak felé, csak ne kelljen elviselniük szörnyű dühét. Kivágta magát minden csapdából, vitézebbül küzdött, mint bárki, aki a pusztát járta. Tűz égett lelkében. Szenvedéllyel szertett és ölt. Kacér, szőke rabszolgalányt ültetett maga elé a nyeregbe… Hosszú portyáról, zsákmányolt lovak tucatjaival, tér vissza a félszáz nyargaló. Szemükben a féltés riadtsága. Az otthon helyén csupán füstölgő jurták csonkjai, levágott harcosok, és kiégett mező. És a három törzs, három nyila a tanácsfában…

Összesküvés! Árulás! Csubodáj törzse a nagyúr akarata szerint elbukott. Ám ő botor módon csak a bosszúra tudott gondolni! Tegellé vált. Emlékezővé. A bosszú beteljesítőjévé, kinek a testét addig nem fogadja be a föld, míg bosszúját be nem végzi. Nyargalóival le-le csapott törzse gyilkosaira, de minden nappal fogyatkoztak. A győzők összefogtak, és vadászatot hirdettek. Bekerítették, csapdába csalták… Heten voltak. Csapzott ruhában, szinte mind sebesült… Éles szemükkel aggódva figyelték az apró dombról a három irányból közeledő aprócska kis pontokat, Három törzs harcosai vágtattak feléjük széthúzott vonalban. A legvénebb, tucatnyi csatát megélt veterán, a nap iránt mutatott mintha apró rés lenne a feléjük vonulók sorában?…

Az Csapda! Ostobák! A Messor maga sem ismerné el, de élvezte a történetet.

- Nem! – Szólt Csubodáj, és nyugatnak fordította lovát. – Ott a menekvésünk. – mutatott a fekete határra. Társai elszürkülő arcára ügyet sem vetve nyargalt előre.
Krán. Külhoniak és barbárok, nem értik a nyelvet, és a törvényt. Az első városban az első éjjel csak ketten maradtak. A következő éjjel újra jöttek a vadászok. De az elfoglalt kicsiny tanyát ezúttal egy támadó sem hagyta el élve. Harmadnap nappal jöttek, fegyver nélkül: Helyet kínáltak a Terraros klánban.

Terraros: nagy de gyenge. Földműves klán. Nem csoda hogy nem jutnak tovább, ha barbárokat fogadnak vadásznak. Bár legalább tiszteletreméltó, hogy nem szabad rendeket keresnek meg ügyeikkel.

A büszke és makacs nomád, nehezen fogadta el a klán törvényét, nem úgy Rangol törvényeit. Kellett hogy tartozzon valahova, hát hozzájuk tartozott. Tanították, elfogadta. Harcolt értük… De nevét és vérét nem feledte… Lopakodott, lassan óvakodott a célpontja felé. Halott őrök feküdtek mindenfelé. A primortel véres Sequorjával a kezében kajánul vigyorgott rá: Szabad az út! Köröskörül mindenütt megfagyott méregtócsák, a Veromagitor is érti a dolgát. Még ha nem is lehet ellenfele a Ragályvár nagyjainak. Tegell, MOST rajta áll minden, bosszút áll új családján esett séreleméért. A legfájóbb ponton. Három testőr gyűrűjében lépett az udvarra a fiatal lány, megborzongott talán megérezte mi vár rá. A nomád lassú, kimért mozdulatokkal illesztette az idegre a vesszőt. Nem hibázott. Rögtön a lövés után felpattant és rohant…

Csubodáj meghalt. Végleg! Tegell élt, mint még soha. Hűsége csak bosszúján keresztül nyert értelmet. Fél év sem telt bele, és rendeltetéséhez méltón, ő lett a legjobb. Önfejűsége megnehezítette a Meridiánok dolgát. De megérte. Nála biztosabb kezű lövészt még nem látott egyikük sem. Minden este, kis sziklába vájt odúja magányában felderengett előtte a tanácsfa. Eljön még a bosszú ideje. Minden nappal egyre közelebb…

A korán jött tél hópelyhekkel terhes dühe, nyűtte cibálta végeérhetetlenül a háromsarlós birodalmi lobogót, a magányos lovas szilárdan tartotta a helyén a zászlós kopját. Mint a birodalom, oly mozdíthatatlanak tűntek így ketten. Fekete, nomád vágású szemét végigfutatta a komor sziklaerődön. És a hatalmas kétszárnyú kapuhoz léptetett, ami kellő alázattal nyílt meg előtte. Riadt sürgés-forgás odabent. A vadászok a helyükön, de sok szolga nem tuja mi a dolga.

Hogy nem vették észre a követet előbb? Csak egy vak nem látja ezt a fejetlenséget, most már hiába is próbálnának az erő pozíciójából tárgyalni a birodalom követével.

A Birodalom nevében (hallatszott az érchangú szólam): Vezessétek elő Tegellt a saggitort. A birodalomnak szüksége van a szolgálataira. A túlsúlyos klánbíra fennhangon pörlekedett, hazudott, mint a vízfolyás, (ehhez legalább értett) Ám hirtelen elhallgatott, mint aki békát nyelt. A hideg fém a torkán észre térítette. Riadt oldalpillantás a magitorára, ő mögötte is furán derengett a tér. Megtiszteltetés lenne számunkra – hebegte – a birodalmat szolgálni… A követ elmosolyodott, a birodalom pedig nem hálátlan. Vaskos papírköteget dobott a Klánbíra lábai elé. Add át üdvözletünket a Ragályvár urainak.

Tegell az emlékező.
Vagy Tegell a feledő.
A magitorok tettek róla hogy bosszúvágya mindig a helyes mederbe terelődjön. A képzés harminc esztendeje elég volt hogy betörje a nyakas nomádot. Lángoló szenvedélye, cinikus méregfelhővé formálódott. Már nem hitt benne hogy valaha visszatérhet ősei földjére, csak álmai repítették minden éjjel a tengerként hullámzó puszt…

Kopogás… Riadt csend… az utolsó akkord hosszan vibrál a levegőben. Elenyészik a Birodalmi klán roppant erődjének illúziója… az íróasztalon újra szárnyaszegett pegazusok és unikornisok járják örök, fába metszett táncukat…

A boncmester lépett be:
- Fényességes Comtúr a fogoly… eltűnt, megszökött!
- A Comtúr elmosolyodott,

Akaratod szerint. Mint mindig. Mi volt a célod bölcs Comtúr? Gyengének tűnsz, hogy előcsalogasd ellenségeid? Bebizonyítod a birodalmi klánnak, hogy fölösleges titkait védendő, elsöpörni minket?
Vagy csak a véletlen műve volna?
Akármi is legyen a titkod, a rettenetes úr kegyében jársz, ezért veled tartok.

- Fejezd be a regét kobzos! – Szólt a Comtúr.

Nem csendült dallam, nem hajlott rím:

… Ahol legbelül ő maradt Csubodáj, a Róka törzsének utolsó harcosa.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához