LFG.HU

HammerTimeCafe
Eraman
novellaCimkek

Hatalmas jószág volt. Óriási nyugalommal állt a sikátor mesterségesen elkerített részében, és rá sem hederített a körülötte tomboló tömeg üvöltözésére. Az emberek meg voltak vadulva, szinte eksztatikus magasságokba hágott a hangulat, míg a küzdőtérre várták az ellenfelet. Egyesek azon kezdtek el szórakozni, hogy nem is kell ellenfél, mert a kutya úgyis elaludt. Pedig nem így volt. Bár szemei csukva voltak, orrcimpái szélesre tárulva figyelték a szagokat. Fülét csak néha mozdította meg, hogy egy-egy, az átlagosnál hangosabban üvöltő emberállatot betájoljon. Dús fekete szőrzete alatt izmai csomókba feszülve várták az összecsapást. Kinyitotta a szemét. Az ellenfél megérkezett.
A küzdőtérre három szürkét engedtek be. Magasságban és súlyban elmaradtak a feketétől, de rögtön látszott, hogy összeszokott hármast alkotnak. Hihetetlen volt látni, ahogy a kutyák az emberi harcmodorra jellemző legyező alakban közelítettek az ellenfélhez. A tömeg nagy része üvöltve várta a harc kezdetét.

A két szélső egyszerre ugrott a feketének. Az nem várta meg őket, hanem hihetetlen gyorsasággal kilőtt harmadik társuk felé. Ez volt a taktika lényege. Belekergetni a záruló harapófogóba. A megtámadott harmadik várta a támadást, de a hatalmas tömegnek nem bírt ellenállni. A fekete mintha sebezhetetlen lett volna, a harmadiknak rontott, és miközben az a szügyébe mart, elsodorta magával. Egyszerűen átgázolt rajta, és döbbenten konstatáltuk, hogy eltörte a nyakát. A szürke rögtön kiszenvedett. A halott két társa megdöbbent a hirtelen fordulaton, pillanatokra dermedtségbe burkolózott a küzdőtér. A fekete nem támadott. Látszott rajta, hogy nem akar ölni, megadja a lehetőséget az ellenfelek elvonulására; de ha megtámadják, nem ismer kegyelmet.

A szürkék nem tágítottak – vesztükre. Ketten nem tudtak olyan hatékonyan harcolni, mint egykoron hárman. Érzésem szerint a falkavezér feküdt a földön kitört nyakkal. A fekete gyors volt és megállíthatatlan. A tömeg teljes csöndben figyelte, hogy egyetlen jószág másfél perc alatt eltörölte a legjobbaknak számító kutyákat.
Tetszett nekem a fekete. Látszott rajta, hogy nem élvezetből öl. Szemei nem égtek harci lázban, szájából nem csordult ki a nyál a gyilkolás örömére. Végig csak az életét védte. Meg tudtam volna ölni a gazdáját, hogy egy ilyen állatot harcolni kényszerít.

A sarkon levő fogadóban találtam rájuk. A kutya nemes egykedvűséggel rágcsálta a neki vetett lerágott csontokat. Szinte nem is törődött környezetével. A mellette levő asztalon egy hájas zsírpacni rikító színű ruhákban a sült csirkéből leharapott falaton csámcsogott, miközben zsíros, kövér ujjaival az aznapi bevételt számolgatta. Kissé mögötte egy sötét ruhákba öltözött ember vigyázta gazdája nyugalmát.

Egyenesen az asztalhoz mentem, és leültem. A testőr keze a kardmarkolatra tévedt, és már indult, hogy móresre tanítson, de a zsírpacni legyintése megállította. Az érdeklődve nézett rám. Röviden elmondtam az ajánlatomat. A nálam levő összes aranyat felajánlottam a kutyáért. Mikor megmondtam az összeget, a hájas olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy félő volt, megfullad abban a nyelet csirkében.
Nem adtam fel. Még aznap este elmentem régi barátomhoz, és elkértem az évekkel ezelőtt rábízott kicsiny dobozkát. Reméltem, a kutya gazdája a dobozban levő három rubin hatására jobb belátásra tér.
Másnap kora reggel a fogadóba siettem, de már nem találtam ott őket. A fogadós szerint a hajnal első fényeivel útra keltek. Talán dél felé. Délutánra sikerült utolérnem őket.
A testőr egy pej kancán léptetett, a hájas meg egy hatalmas telivér magasított nyergében dülöngélt. Aludt. A kutya a nyeregkápához volt kötve, nyakán egy tüskés nyakörv.

A gazda csak a testőr szavára ébredt fel. Először bizalmatlanul méregetett, aztán felismerés csillant a szemében. Széles vigyorral az arcán kérdezte, hogy ugyan mi járatban vagyok. A ló mellé léptem, úgy nyújtottam neki a kis dobozkát, és megerősítettem vásárlási szándékomat. A hájpacni kézbe vette, kinyitotta, és megszemlélte a benne található ékköveket. Szemében mohóság csillant, és gyönyörködés közben csak egy kézmozdulatra futotta a hátam mögött levő testőr felé. Az elővonta kardját, hogy egyszerűen levágjon. A kard szisszenésére vörös köd öntötte el az agyamat. Egy lépést hátraléptem, és fordulás közben kaptam el az éppen felém súlytó kardot tartó csuklót. Másik kezemmel a testőr övét markoltam meg, kiemeltem a nyeregből, és a hájpacni felé hajítottam. A testőr kardja felnyársalta gazdáját. A még életben maradt, földön fekvő testőrt a nyakára mért csapással tettem harcképtelenné.
Lassan tértem magamhoz a harci révületből, és döbbenten szemléltem saját pusztításomat. Szemem a kutyára tévedt, aki teljes nyugalommal feküdt a fűben, és az erdőt bámulta.

A hájas egyik zsebében megtaláltam a nyakörv kulcsát, és miközben a kutya felé közelítettem, szemügyre vettem őt. Testén több kisebb, tomporán egy nagyobb harapott seb volt. Tegnapi sérülései már bevarasodtak, sötét színükkel alig ütöttek el a fekete szőrtől. Bal füle csonkán lógott. A harapás, mely megrövidítette, a bal szemét is kis híján elintézte. A seb éppen a szeme mögül indult.
Óvatosan léptem mellé. Félelemmel vegyes tisztelettel nyúltam a nyakörv után, ugrásra készen várva, ha esetleg nekem támadna. Nyugodtan tűrte, ahogy eltávolítottam a tüskés gyűrűt.
Most, hogy kiszabadítottam, elgondolkoztam, hogy mit is akartam ettől a kutyától. Soha nem akartam birtokolni, szerintem egy ilyen jószágot nem is lehet. Egyszerűen nem bírtam látni, hogy egy ilyen nagyszerű állat ilyen sanyarú sorsot éljen.

Elmosolyodtam, és magamban elbúcsúzva az erdő felé indultam. Lelkemben egyre nagyobb űr keletkezett, ahogy távolodtam tőle. A fák között még megfordultam, hogy bús szerelmesként még egy utolsó pillantást vessek csodálatom tárgyára.
Pár lépéssel lemaradva követett. Ahogy megálltam, ő is megállt, és félrefordítva fejét kíváncsian nézett. Először meglepődtem, majd arcomon széles mosoly terült szét, és -immár vidáman- bevettem magam az erdőbe.
Az első pár napban nem csökkent a köztünk lévő távolság öt lépésnél kevesebbre. Természetes bizalmatlanságot fedeztem fel benne. Az egyik délután lőttem egy őzet. Egyik hátsó combját lekanyarítottam, letettem a fűbe tőlem két lépésre, majd hozzákezdtem az őz többi részét elkészíteni magamnak. A fekete egy perc múlva már vígan falatozott.
Az elkövetkező hetekben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Segített a vadászatban és a tájékozódásban, két hónap múlva pedig már mellém bújva, egymást melegítve vészeltük át az első fagyos éjszakát.

Aznap este halálszaga volt a szélnek. Nem gyújtottam tüzet, a reggeli maradékát mindketten hidegen fogyasztottuk el. Nyugtalanul feküdtem le aludni. A morgására ébredtem. Az éjszakában csillogó szeme a rengeteget fürkészte, vicsorgás közben előtűntek hatalmas szemfogai. Nem is olyan távol egy farkas vonyított. Karddal a kezemben álltam fel, és így vártuk a falka támadását.
Körbevettek minket. A sötétben csak a szemüket lehetett látni. Legalább tizenkettőt számoltam meg. Kellemes éjszakánk lesz. Szinte egyszerre rontottak ránk. Én bevártam őket, de a fekete elébük ment. Még láttam, amikor az első áldozatát nyakon kapja, majd megérkezett első ellenfelem. A fejem felé ugrott, így hát leguggolva, kardomat felfelé tartva nyitottam fel hasát. Kicsit magasan tartottam, hogy a penge a szívet is érje, és rögtön kiszenvedjen. Majdnem ez okozta a vesztemet. A mély vágás miatt nem tudtam időben visszarántani kardomat, így második támadóm elől kénytelen voltam oldalra vetődni. Ezzel annyi időt nyertem, hogy felegyenesedjek. A nekem rontó farkas letepert, kardomat elejtve puszta kézzel fejét két oldalról tartva próbáltam visszatartani. Szerencsétlen esés volt, pont egy kiálló kőre. Eszméletvesztésem ellőtt a farkast még sikerült levetnem magamról.

A hold hideg sugaraira ébredtem. Fejem sajgott, tarkómhoz érve alvadt vért tapintottam. Túlélem. Hála a kutyának, aki mellettem feküdt, és sebeit nyalogatta. Rám nézett, és mintha öröm csillant volna a szemében. Megmentett. Majd tucatnyit legyűrve, a többit pedig elkergetve védte a kis tisztást, ahol elestem. Jobb oldalán súlyosan megsebesült, egy húscafat lógott az első lába mögött. Batyumból egy tiszta inget elővéve csíkokra szaggattam, és bekötöztem. Nem sokkal később elállt a vérzés. Boldogan vigyáztam álmát.

Az első hó után már nehezen találtunk vadat. Sem az én vadásztudományom, sem az ő szimata nem segített. Az ősz mintha magával vitte volna az állatokat. Kétnapi éhezés után úgy döntöttem, hogy készleteinket a közeli városban töltjük fel. A kapuőrök őt először nem akarták beengedni, egyikük elébe is állt, de mikor fogát kivicsorítva rámordult, letett szándékáról, hogy megállítsa.
Még sohasem jártam ebben a városban, nem tudtam, merre keressem a piacteret, de társam -azt hittem ösztönösen- elindult az egyik irányba. Siettem, mert még alkonyat előtt vissza akartam érni tegnapi táborhelyünkhöz. Már hallottam a piac zsivaját, amikor a kövezett főúton egy kisebb lovascsapat közeledett. Közelebb akartam húzódni a falhoz. Kezem társam hátára tettem, hogy őt is arra tereljem, de ő nem mozdult.

Szinte lecövekelt. Nem értettem, mi történt vele. Sűrű bundája alatt izmai megfeszültek, orra kitágult, felhúzott szájából előtűntek szemfogai, és ezekről nyál csordult a földre. Döbbentem néztem, amint harci dühbe lovallta magát. Csak ekkor vettem észre, mit figyel olyan mereven: a lovasokat.
Röviden felmértem a közeledőket. Egy finnyás úrifiú -valószínűleg valamelyik helyi nagykutya elkényeztetett csemetéje- és hat fős kísérete. Társam majdnem az út szélén állt, és mereven a fiút bámulta. A lovasok már majdnem elhaladtak mellettünk, amikor a szélen haladó arrébb akarta parancsolni az útjában álló kutyát, hogy elférjen. De ő meg sem moccant. A lovas dühösen ráordított, de semmi sem történt. A kisebb incidensre a többi lovas is megtorpant. Az úrifiú megfordult, szemügyre vette a kutyát, és éppen szólásra nyitotta száját, hogy -valószínűleg sipító hangján- elkezdjen parancsokat osztogatni, mikor társam megmozdult.

Követhetetlen gyorsasággal rugaszkodott el. Egyenesen az úrifiú felé ugrott, és miután letaszította a nyeregből, fölé hajolva elkezdte marcangolni. A fiú nem szenvedett sokáig. Az első harapás halálos volt. Társam -legalábbis az a kutya a hulla felett- csak a kiáltozásra, és a hüvelyekből kicsúszó kardok neszére hagyta abba. Felém pillantott, majd egy közeli sikátorba futott, és eltűnt üldözői elől.
Még mindig az elmúlt másodpercek hatása alatt voltam. A társam, akit úgy hittem, megismertem az elmúlt hónapok alatt, aki a legvéresebb harcban is higgadtan harcolt, a szemem láttára támadt neki egy embernek, látszólag minden ok nélkül. De a társam volt. Amikor távozása előtt felém nézett, azok a barátságos barna szemek néztek rám. Végig ő volt az. És a szemeiben láttam valamit. Megkönnyebbülést és szomorúságot. Egyetlen másodpercre villant össze tekintetünk, de annyi elég volt, hogy megértsem: ez az ő sorsa. Megbosszulni az egykoron őt ért fájdalmat. És én, a társa, vele tartok.

Rövid kérdezősködés után megtudtam, hogy az áldozat Carrio Mantana, a város szerencsejáték-iparát kezében tartó testvérpár ifjabbik tagja volt. Ő és bátyja, Siole Mantana uralja a kaszinókat, a kártyabarlangokat és a kutyaarénákat.
Ösztönösen úgy éreztem, hogy Siole Mantana közelében megtalálom társamat. Utolsó aranyamat is odaadtam a kocsmárosnak, aki ellátott információval a Mantana-palotát illetően, és hogy ma éjszaka milyen nagy esemény lesz. A gazdagnegyed új kaszinójának megnyitását Siole nem fogja kihagyni.
A palota hátsó kijáratánál rejtőztem el, és csendben vártam az éjszakai lovasokat. Nem várattak sokáig magukra. A Sirály órájában hatan léptettek ki az utcára, mögöttük egy idomárral, aki három kutyát vezetett pórázon. Látszólag nem igazán számítottak újabb támadásra. Íjamat kezemben tartva követtem őket, várva társam támadását.

Az utcák kihaltak voltak. Sem járókelő, sem városőr nem járt erre. Minden tökéletes nyugalmat árasztott. Aztán az egyik útszéli kupac felrobbant. Az előugró fekete tömeg az egyik testőrt lovával együtt teperte le, majd egyetlen harapással a túlvilágra küldte. Ekkor egyszerre több dolog is történt. Az idomár elengedte a kutyák láncait, akik a támadó felé törtek. A lovak megbokrosodtak, az egyik testőrt ledobta hátasa. A többi ló taposta agyon. Két ember felajzott nyílpuskát vett elő köpenye alól.
Én sem tétlenkedtem. Miközben társam a rárontó kutyákkal harcolt, első nyílvesszőmmel a hozzám távolabb álló íjászt terítettem le. A másik íjász vesszeje -az ágaskodó lónak köszönhetően- célt tévesztett. Miközben a fekete az utolsó kutyával is végzett (látszólag komoly sérülés nélkül) a lovasok megnyugtatták lovaikat, az íjász pedig nyílpuskáját próbálta újra felajzani. Miután második vesszőmet a karjába küldtem, nem próbálkozott tovább.

A csapat két részre vált. Ketten leszálltak nyergükből, hogy a kutyára támadjanak, hárman pedig, köztük Siole felém indultak. Az úrfi úgy látszik nem akart harcolni, félúton megállt, és csak embereit küldte rám. Kardomat előhúzva vártam őket. Próbáltam a fal felé húzódni, de ők gyorsabbak voltak, mint gondoltam, és elvágták a menekülésnek ezt az útvonalát. Miközben elkezdtek körözni körülöttem, a szemem sarkából láttam, hogy az utca másik végén is halálos táncot járnak.
A két lovas körbe-körbelovagolt körülöttem, és közben le-lesújtott rám. Én éppen csak a csapásokat tudtam kivédeni, támadásra semmi esélyem nem volt. A földről amúgy is csak a lábukat tudtam volna támadni, mivel a lovakat nem akartam megsebesíteni.
Végül a lovak lábai közé vetettem magam. No nem a paták segítségével akartam öngyilkosságot elkövetni, hanem a lovak hasa alatt átbújva akartam kiszabadulni az ördögi körből. Sikerült, bár közben a ló úgy vállon rúgott, hogy a bal kezemet nem éreztem. Szerencsére nem a fegyverforgató karom volt.

A körből kiszabadulva a fal felé rohantam, remélve, hogy közben nem vágnak le hátulról. Mikor már biztosan tudtam, hogy elérem, egy őrült terv jutott az eszembe. A falhoz érve nem fordultam meg, hogy úgy fogadjam a mögöttem érkező ellenséget, hanem a falról elrugaszkodva, ugrás közben megfordulva a lovasra vetettem magam. Kardommal sikerült eltéríteni a szívemet célzó fegyvert, ami így az oldalamba mart, teljes súlyommal a harcosnak ütköztem, és a földre sodortam. Szerencsére ő volt alul, én pedig ráestem, és az előnyös helyzetet kihasználva sikerült istene elé küldenem a szerencsétlent.
Miközben talpra álltam, oldalamba belenyilallt a fájdalom. Az életben maradt íjász meglepetésemre nem támadott, hanem ura felé vágtatott. Ekkor harsant fel a sikoly. Társam miután végzett ellenfeleivel, Siole felé tartott. Az próbált menekülni, de a fekete elkapta a lábát, és lerántotta a nyeregből. Ekkor tört fel a fiú vinnyogó hangja.

Földet érve elhallgatott, valószínűleg beverte a fejét. A fekete őrült dühvel marcangolta. Ezért vette észre későn a közeledő utolsó lovast, aki a nyeregből kiemelkedve sújtott le rá. Én ekkor már kezemben tartottam íjamat, de a lövéssel elkéstem. A vessző már későn járta át az utolsó testőr torkát.
Társam a földön feküdt. Próbált felállni, de már nem volt hozzá elég ereje. Közelebb érve láttam, hogy a vágás nagyon mély volt, talán a gerince is eltört. Kabátom ujját letépve szorítottam a sebre, és könnyes szemmel néztem a hatalmas barna szemekbe. Nyugalom honolt bennük és megbékélés. Alányúlva próbáltam megemelni, de bal kezem csak nehezen engedelmeskedett. A súlytól kicsit tántorogva próbáltam minél messzebb vinni a csata helyszínétől, miközben élete a kezeim között folyt el. Kicsit arrébb az út szélére fektettem, kabátomat ráterítettem, és fejét ölembe véve vártuk a véget.
Az emberek ekkor jelentek meg az utcán. Először azt hittem, csak bámészkodók, de hamar rá kellet jönnöm, hogy a Mantana csapat utóvédje érkezett meg. Egy tized állig felfegyverzett vértes.
Társam az utolsókat lélegezte, és miközben felálltam mellőle, ő végleg megnyugodott. Szomorúan megsimogattam a fejét, majd a vértesek felé indultam. Eszembe sem jutott társam holttestét cserbenhagyva menekülni, vele együtt pedig esélyem sem lett volna. Így hát a katonákra rontottam. Azok először nem értették, mit akar egy félholt ember egy szál kivont karddal egy tized vértes ellen, majd fejüket csóválva felkészültek a fogadásomra.

Rohanva közeledtem feléjük, miközben ők arcvonalukat széthúzták, és az első sorban hárman vártak rám. A jobb oldali penge elől lebuktam, lendületemet kihasználva a baloldalinak vetettem magam, fegyverét kezemmel sodorva el, kardommal pedig a középső csapását védtem ki, majd pengémet továbbvezetve mély sebet ejtettem bal karján. Ezután a kör közepére kerülve egyszerre hatan támadtak rám. Őrült módon harcoltam, a védekezéssel nem törődve, minél nagyobb veszteséget okozva. Két katonát öltem meg, egyet pedig örökre nyomorékká tettem, mikor egyikük pengéje egy csodálatos, tiszta vágás során jobb karom alá került, és bordákat átszakítva a tüdőmbe hatolt.
Miközben a többi kard is lesújtott, mosolyogva vártam a halált. Lelkem megnyugodva indult társam után, ki az egyetlen volt, aki az életét áldozta volna értem. A legjobb barátom, akit igazán szerettem.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához