LFG.HU

HammerTimeCafe
Pomona
novellaCimkek

A kis csapat türelmesen várakozott a folyóparton. A komp a visszaút felénél tartott, a révész és a fia kitartó mozdulatokkal hajtották előre a gyenge sodrásban. A délutáni verőfény szikrákat vetett a hullámokon, ahogy az imbolygó vízi alkotmány a számtalanszor megtett utat rótta a folyón keresztül. Az innenső parton többen is várakoztak rá hátasaikkal, felszerelésükkel együtt, egykedvűen vagy türelmetlenül toporogva; de mindenki tisztes távolságot tartott attól a kis csapattól, amelynek tagjai gyanúsan kalandozó-vonásokat mutattak. Még akkor is, ha éppen pihenni látszott mindegyikük. Három fiatal nő, közülük egy lantot pengetett, míg a többiek beszélgettek; egy férfi a sivatag népeinek öltözetében, egy nyurga elf és egy zord külsejű törpe. A csapat tehát meglehetősen vegyes volt, és elég bámulnivalót szolgáltatott a kompra várakozó embereknek. Főleg, mert tagjai jobb híján azzal múlatták az időt, hogy feltűnően és eléggé idegesítően visszabámultak a kíváncsiskodókra.

Amikor a jármű végre partot ért, a többiek tisztelettudóan előre engedték a kalandozókat, hátasaikkal együtt. A révész megszámolta, hányan szálltak fel, azután jelt adott a fiának, hogy indulhatnak vissza. A csapat tagjain kívül már csak egy sebhelyes arcú kereskedőfélének és a lovának jutott hely.
A folyó közepén járhattak, amikor az elf felkapta a fejét és körülnézett.
- Ti is halljátok? Flanna?
- Mit? – kérdezte a barna hajú lány.
- A zúgást…
A kis csapat összes tagja feszülten fülelni kezdett. Hamarosan meghallották az áradó víz összetéveszthetetlen robaját.
- Nem tetszik ez nekem! – vonta össze a szemöldökét a vörös hajú lány, és megigazította a vállára függesztett lantot.
- Nekem sem – válaszolt a sivatagi – én nem tudok úszni…
- Jókor szólsz, Mo!…

Többre nem maradt idejük. A zúgás harsogó robajjá erősödött….A folyókanyarban több lábnyi magas vízfal jelent meg, és pillanatok alatt elérte a kompot. Átcsapott rajta, és az utasok csak a rándulást érezték, ahogyan a jármű leszakad a vezérláncról. Szemük-szájuk megtelt vízzel… hirtelen minden nagyon csúszóssá vált…
- Kapaszkodjatok! – ordította a törpe, és jó példával járt elöl. Az első vízhullám lesodorta a révészt és a fiát a fedélzetről; egy pillanat alatt eltűntek a habok között. A lovak szintén, de hamarosan fel is bukkantak megint, a part felé evickélve.
Az első hullámot egy második követte. Ketten zuhantak a vízbe a csapás alatt: a fekete köpenyes nő és a vörös hajú lány, hiába kaptak utánuk a társaik. Felbukkantak megint, és a víz fölé tartották a fejüket.
- Doire és Macsek leestek! – kiáltotta túl a víz harsogását a barna hajú lány, aki jobb híján átkarolta a korlátot, és próbált a fedélzeten maradni.
- Sziklákat látok! – ordította a törpe szinte ugyanabban a pillanatban. Valóban; a vízből vészjósló szürke tömbök emelkedtek ki előttük, és fehér tajtékká törték az árhullámot.
- Gyorsan! Az evezőket! – az elf egy könnyű szökkenéssel máris az egyik evezőnél termett, és eltaszította a kompot egy sziklától – tartsuk egyenesben!

A törpének nem kellett kétszer mondani. Bár nehézkesen mozgott a fegyverzetében, mégis hősiesen odaevickélt a másik evezőhöz, és épp időben lökte arrébb a himbálózó vízi alkotmányt.
- Ki kéne érnünk a partra! – Flanna még mindig a vizet kémlelte, és úgy vélte, egy-egy pillanatra látja is Doire fekete köpenyét meg Macsek vörös haját a hullámok között.
- Törp uram, megtartod addig a hajót….? – az elf elengedte az evezőt, és leakasztotta az íjat a válláról. Nyílvesszőt vett elő, a végére vékony kötél volt erősítve. Próbálta megkeresni az egyensúlyát a hánykolódó fedélzeten, és célpont után kutatott; végül útjára engedte a nyílvesszőt, ami egy fa törzsébe csapódott. A komp rándult egyet, és megállt; az elf erejét megfeszítve kapaszkodott a kötélbe; végül a nyílvessző egy reccsenéssel kiszakadt a helyéből, és a komp újra útnak indult a folyó sodrásában. Az elf hanyatt esett a lendülettől. A törpe még épp időben vette észre az előttük keresztben elnyúló sziklát; arrébb taszította a vízi alkotmányt, de még így is összeütköztek vele. A deszka, amin a törpe állt, lehasadt; csak az mentette meg a vízbe fúlástól, hogy sikerült átvetődnie a kompra.
Azután hirtelen sötét lett. A folyó egy katlanba ömlött, és elcsendesedett; a sziklafalak összeborultak a csapat feje fölött, és a hullámok utolsó erejükkel partra tették a komp maradványait, a két evezős hathatós segítségével.
- Pfű – fújtatott a törpe, és lezöttyent a földre – ez nem sokon múlt.
- Kutya hideg van idebenn – a barna hajú lány összehúzta magán a csuromvizes tunikát, és körülnézett. A falakat vékony jégréteg borította, ami a sziklák mélyedéseiben fehér foltokat alkotott.
- Hol lehet Doire és Macsek? Szerintetek sikerül partra jutniuk, vagy… – a dzsad nem fejezte be a mondatot. Mindenki a vizet figyelte. A feszült csendet egy éles hang törte meg.
- Ne segítsetek ám! – a Macseknek nevezett vörös hajú lány gázolt kifelé a folyóból, csontig átázva és átfázva, a hátizsákját vonszolva maga után – a fene a jó dolgotokat, alig állok a lábamon….. és milyen kutya hideg van idebenn!

Megállt és kicsavarta a vizet két rövid copfjából meg a köpenyéből. A kockás szoknyát elhagyta a vízi út során, most már csak lovaglónadrágot viselt. A víz és a szó egyaránt szakadatlanul ömlött belőle… bár a víz hamarabb elfogyott.
- Ezt nevezem én úszásnak…. Ha hazaérünk, az lesz az első dolgom, Mo, hogy megtanítalak úszni. Még jó, hogy én estem bele és nem te….csoda hogy a lovak kiúsztak… Álljunk csak meg egy szóra! – szakította félbe önmagát – Hol van Doire? Kijutott?
- Ott jön – biccentett a part felé az elf, ahol a fekete köpenyes nő épp kifelé gázolt a vízből. Csuklyája hátracsúszott, homlokán fényesen villant a Sólyomhold.
- Csak tudnám, mitől van itt ilyen átkozottul hideg – morfondírozott a törpe, ellenséges pillantással vizsgálgatva a falakat – nem indokolja semmi, hogy egy barlangban…. Hé! Ti is látjátok, amit én?
- Mit kéne látnunk, Blood? – Doire fekete köpenyéből valósággal folyt a víz, és a lányt rázta a hideg.
- Mi a…. hűha! Ezek meg milyen jelek? – most már Flanna is felfigyelt a falon, a vékony jégréteg alatt derengő idegen jelekre. Mintha valaki rúnákkal írta volna tele a falakat – ti értitek?
- Talán… talán aquir – találgatott Doire – de….de lassan meg…meg..fa…fagyok…Arelre!.. rak….junk már tü…tüzet!
- Helyes! És ugyan miből?

Doire nem válaszolt, hanem lekuporodott a sarokban és koncentrált. Egész tudatát arra összpontosította, hogy megemelje vészesen zuhanó testhőmérsékletét. Macsek követte a példáját, miközben a többiek körbeállták a tutaj maradványait.
- Ez már nem lesz újra úszóképes – állapította meg az elf – akár… tüzet is rakhatunk belőle. Állj neki, törp uram!
Így aztán Blood`arm felhasogatta a tutajt, és perceken belül már pattogott is a tűz. Mindenki kiteregette a vizes ruháit, hogy hamarabb megszáradjanak. Időközben még egy utas csatlakozott a csapathoz: a kereskedőféle, aki eddig félrevonulva csavargatta a vizet nehéz útiköpenyéből. Közelebb húzódott a tűzhöz, és a kalandozók helyet szorítottak neki.
- Lassan keresnünk kellene egy kijáratot – indítványozta a törpe, ahogy elhamvadt a tűz.
- Igazad van – bólintott Doire – mégsem dekkolhatunk itt örökké.
- Arrafelé van egy út – biccentett Mohreb a barlang belseje felé – a hegybe vezet, felteszem.
- Másfelé úgysem jutunk ki – állapította meg Blood`arm, ahogy szemügyre vette a katlan falait – így akár arra is mehetünk. Arcor?
- Utálom a barlangokat – szögezte le az elf, aki Doire íját tanulmányozta, ami ugyancsak megereszkedett az úszásnak köszönhetően – szedjük a sátorfánkat és jussunk ki innen gyorsan!
A kis csapat felcihelődött, és elindult a sziklába vágott folyosón. A jelek nem szűntek meg a falakon, sőt, mintha egyre több lett volna belőlük. Szokatlanok voltak és ősiek, tiszteletet ébresztettek az előttük elhaladókban. A csendben csak a két pórul járt lány fogainak csattogása hallatszott.
- Pfuj, mi ez?… – fintorgott Flanna, és lehajolt. A földet bokáig érő, foszforeszkáló massza borította, és a falakon is ez tenyészett, beteges fénnyel árasztva el a barlangot.
- Remélem, nem lesz olyan szakasz ahol hasra kell feküdni – jegyezte meg Macsek.

Tovább botorkáltak a derengő félhomályban. Hirtelen szárnyak csattogása visszhangzott végig a folyosón.
- Mi ez? – kapta fel a fejét Doire, és a szemei összeszűkültek, ahogy a mennyezet félhomályát fürkészte. Egy szürke tömeg vált el a sziklától, és verdeső szárnyakkal a folyosó sötétbe vesző vége felé igyekezett.
- Nagyon nem tetszik ez nekem! Lődd le! – kiáltotta Macsek az elf mellett – lőj bele gyorsan!
Nem kellett kétszer mondania. Arcor célzott, a kecses elf íj megpendült, a nyílvessző elsuhant a sziklafalak között, és a szürke tömeg a földre bukott.
- Még rángatózik – óvakodott közelebb a törpe – vigyázzunk vele.
- Mi ez?
- Denevérnek nézem – állapította meg Flanna a homlokát ráncolva – valami különleges, ocsmány nagy denevérnek.
Mindannyian bizonytalanul bámulták az állatot, amíg utolsót nem rándult. Akkor az elf odalépett hozzá, és kihúzta belőle a nyílvesszőt.
- Mindenesetre megnyugodtam, hogy megdöglött – sóhajtott Macsek – szép lövés volt.
- Gyerünk tovább! – sürgette őket Doire – kezdek nagyon fázni.

Az elf kis gondolkodás után felvette a dögöt és elrakta a táskájába. Ki tudja…
A folyosó falában egyszerre egy tábla tűnt a szemükbe, több kis lyukkal, és mindegyik lyuk felett egy jelzéssel.
- Hát ez meg mi? – állt meg előtte a barna hajú lány.
- Vigyázz vele, Flanna – figyelmeztette Mohreb – lehet, hogy csapda.
A tolvajlány komoly arccal végigfürkészte a folyosó falait, még meg is tapogatta őket. Csak a táblához nem nyúlt.
- Nem tűnik csapdának – rázta a fejét végül – de ha ugyanazok csinálták, akik a jeleket a falakon, akkor nem igazán értek hozzá. Pedig volt már dolgom csapdákkal, elhihetitek…
A csapat néhány tagja szélesen elvigyorodott.
- Lehet, hogy mégiscsak az – morfondírozott a törpe, és a biztonság kedvéért ő is körbenézett a falakon, komoly és szakértő tekintettel tapogatva a sziklát.
- Ehh, menjünk már – unt rá Macsek az álldogálásra, és könnyedén lehajolt, hogy ne érje el a tábla vonalát. Szép kényelmesen elsétált előtte.
- Látjátok? Gyertek utánam.
A csapat többi tagja összenézett, azután követték a lány példáját. Mind átjutottak.
- Hát, ha csapda volt, akkor sem aktiválódott – szusszantott egyet a törpe.

És abban a pillanatban két vasrács zuhant le előttük és mögöttük, mély, baljóslatú döndüléssel.
- Csapda!!! – ordította a törpe teljesen feleslegesen. Azonnal látták, hogy nincs kiút. Ennek ellenére a rácsokhoz ugrottak. Hideg vas volt valamennyi, kérlelhetetlenül a padló és a mennyezet között.
- Emeljük! – indítványozta az elf. Elfogadható javaslatnak tűnt, de hiába erőlködött az egész csapat, nem bírták el a rácsokat.
- Több ujjnyi mélyen vágódott a földbe – állapította meg Mohreb.
- Kell hogy legyen hozzá valami zár – tapogatott körbe Flanna – valahol csak kinyitható ez a vacak…kell zárnak lennie….
- Kivéve ha nem akarják, hogy kinyissuk – vigyorgott Arcor.
- Felesleges keresned, tolvajlány – szólt közbe a törpe – a súlyunk aktiválta. Nézzétek, lejjebb süllyedt a padló.
- Ragyogó! – csapta össze a kezeit Macsek – és most….?
Az elf felkapta a fejét.
- Hallottátok ezt?….mintha…
Mindannyian követték a pillantását… és egyenesen a plafonon megnyíló lőrésekbe bámultak.
- Jaj, ne… – suttogta Macsek – azt hiszem, egy nyílpuskával nézek farkasszemet.

Alig fejezte be a mondatot, már arrébb is perdült. Az első vessző halk surranással csapott le.
- Ördög és pokol! Ó, hogy a démonok nyuvasszanak meg…..! – sikoltott fel a vörös hajú lány, a vállából kiálló apró nyílvesszőt markolászva.
Mindenki fedezék után nézett, de a két rács között szinte mozdulni is alig volt helyük. Teljesen ki voltak szolgáltatva az öt titokzatos íjásznak a fejük felett, és ez nem volt valami biztató előjel…
Megpendült az elf íj, és egy nyílvessző pattant szikrázva vissza a kőmennyezetről.
- Megvesztél, Arcor?! Így minket fogsz lelőni! – kiáltott rá Doire.
- Csak ha nem célzok pontosan – vigyorgott az elf, és újabb vesszőt vett elő.
- Ez az! Adjunk nekik! – rikkantotta Mohreb, dobótőröket szedve elő az övéből. Flanna egy fúvócső előkerítésével foglalkozott, Macsek pedig a falhoz lapulva a vállában álló nyílvesszővel foglalkozott.
Ekkor pendült meg újra az elf íj, és fentről metsző, nem emberi sivítás volt rá a válasz. Felvillantak Mohreb dobótőrei is, de mindegyik ártalmatlanul hullott vissza.
- Vigyázzatok! – kiáltotta Arcor, miközben újabb nyílvesszőért nyúlt. Éles füle meghallotta a nyílpuskák kattanását.

A második vessző újra a vörös hajú lányt találta.
- Gotte che te ledor ma gondarch! – kiáltotta az kínjában és dühében, azután újabb és újabb nyelvekre váltott – tess mordeh! Mira niowa!
A harmadik vessző ártalmatlanul lecsúszott a törpe vértezetéről, aki cinikusan mosolyogva lesöpörte a földre. A negyedik nemkülönben. Az ötödik a dzsad karjába fúródott. A fiú elejtette az ujjai között tartott dobótőrt.
- Ez így reménytelen! – kiáltotta Flanna – keresni kell valami kiutat!
- Tud valaki tőrt vetni? – Doire benyúlt a köpenye alá, és különféle rejtett zsebekből tőröket kezdett előkotorni – én nem vagyok benne valami jó…
- Hagyd, nekem is van – szűrte a szót Macsek összeszorított fogai között, és a földe dobta a véres nyílvesszőket – még szerencse, hogy ezek az átok vesszők ilyen kicsik, nincs szakálluk…

Az elf közben gondosan, hosszan célzott, mielőtt útjára engedett volna egy újabb fehér tollas vesszőt. Újabb embertelen sivítás volt rá a válasz.
- Szép lövés! – nyugtázta a törpe, aki a csatabárdjára támaszkodva jobb híján flegmán figyelte az eseményeket.
Mohreb első tőre villant fel, és bevágódott az egyik lőrésen. Fém csendült fémen, de visítás nem hallatszott.
- Ezt elhibáztam… lássuk a másikat – morogta a dzsad, és új dobáshoz készülődött.
Lecsapott a következő vessző. Flanna felsikoltott. Gyors egymásutánban két újabb érkezett; az egyik lesiklott a törpe páncélján, a másik a dzsad oldalába állt.
- Mocskos dögök! – kiáltotta Macsek pillanatnyi koncentráció után – nem működik a mágia!
- Mi? – Doire összpontosított egy pillanatig, azután kifújta a levegőt – igazad van! Nem jön létre…
- Akkor adjunk nekik! – a vörös hajú lány csuklyája alól csillogó tőr került elő, és ugyanazzal a mozdulattal fel is reppent a lőrések felé. Fém csendült fémen, és odafenn valami felmordult.
- Remélem, fájt! – kiáltotta Macsek.
- Talán majd ez fog – Mohreb is útjára küldte a következő dobótőrt. Erre is csak mordulás volt a válasz.
- Nesze egy kis méreg! – Flanna a fúvócsövébe fújt, és a tűlövedék eltűnt az egyik lőrés áthatolhatatlan homályában – ez bejutott!

De odafennről semmi jele nem volt annak, hogy a méreg hatott volna.
- Hagyd, tolvajlány – intette le Arcor, akinek az arcáról kezdett eltűnni a magabiztos vigyor – ha aquirok, nem hat rájuk.
- Vesznének meg! – süvöltötte Macsek. Ugyanekkor a második elf nyílvessző éles csendüléssel nekivágódott a sziklának, irányt változtatott, és Doire combjában állapodott meg.
- Doire! – kiáltott fel az elf – ne haragudj…
- Megmondtam előre! – dühöngött a fekete köpenyes nő – megmondtam előre!
Tovább folyt az ádáz küzdelem a csapat és a láthatatlan íjászok között. Mohreb kifogyott a dobótőreiből, és Macsek is elvetette Doire összes fegyverét. Az elf íj fáradhatatlanul pengett, mígnem egy sivítás elhalt odafenn.
- Ennek annyi – állapította meg Arcor – majd megsiratom.
A másik oldalon is voltak veszteségek. Flannába egymás után három lövedék csapódott, Mohreb sok vért vesztett, és a törpe páncélján is kopogtak a nyilak, mint a jégeső. Néhányuk utat talált a vastag páncélzat résein át. A törpe egykedvűen kihúzta őket. Mohreb a sarokba húzódva felhajtott egy üvegnyi zöldes színű italt, és a sebei már nem véreztek. Megint felsivítottak a nyílvesszők…
- Ez így nem mehet tovább! Hé…. – Macsek szeme megakadt a mennyezet közvetlen közelében egy karon. A kőkar a falból állt ki, és nagyon úgy nézett ki, mint amit el kell mozdítani lefelé.

“Elég akkor megtudniuk, ha már bekövetkezett…”
A többiek tehát csak azt látták, hogy a vörös hajú lány egy pillanatig koncentrál, azután a kőkar szép lassan elmozdul… és a rácsok felemelkedtek.
- Éljen! – rikkantotta az elf – pucoljunk innen!
Futásnak eredtek a sötét folyosókon át, a beteges derengésben, összeszorított foggal tűrve a sebeikből sugárzó fájdalmat. A kőfalak hidegen és érzéketlenül suhantak el mellettük… Azután egyszerre csak kitárult körülöttük a tér. Egy barlangban voltak…és egy járatból éppen előbukkant hat rovarszerű, rémálombeli alakhoz hasonlító lény.
Korcsok.
A törpe, amint szemtől szembe került az ellenfelével, mintha álomból ébredt volna fel. Előrántotta a csatabárdját, és egy harsány harci kiáltás kíséretében a legközelebb álló lényre vetette magát, amelynek jóformán megdöbbenni sem volt ideje, máris belevágódott a csatabárd pengéje. Egy villanással került elő a félhomályban Flanna kardja, Mohreb handzsárja és Macsek kecses vívótőre. Pillanatokon belül dühödt zűrzavarban verekedtek az aquirok és a kalandozók – akik sokkal jobban érezték magukat most, hogy már nem voltak kiszolgáltatott foglyok. Doire elővette az íját, és hálás szívvel nyugtázta, hogy újra működőképes állapotban van, megszáradt rajta az ideg. Egymás mellett álltak ő és az elf, és céloztak.
A sebhelyes arcú kereskedő, aki eddig a sor végén haladt, a hátuk mögött vett egy mély levegőt…
Kimondta.

A Hatalomszó fergetegként söpört végig a barlangon, maga előtt repítve öt kalandozót, akik magatehetetlen bábokként vágódtak az üreg hátsó falához. Macsek dühödten vagdalkozott tovább, észre sem vette első pillanatban, hogy mi történt. A Szó elzúgott körülötte és az ellenfelei körül…
A többiek szélsebesen felugrottak, és már rohantak is vissza a segítségére.
És akkor támadott.
Az öreg, sebhelyes arcú kereskedő teljes lendülettel Doire felé vetette magát, kezében egy rövid nyelű csatabárddal. A lány épp felemelkedett a földről, és a kardja után nyúlt.

Nem lesz elég időm.
Azután a kereskedő előrezuhant, és nem mozdult többet. Egy fehér tollas nyílvessző ütötte át a koponyáját.
A következő elf nyílvessző a törpe, majd a vörös lány ellenfelével is végzett.
- Hé, ez az én aquirom volt! – méltatlankodott Macsek.
Mohreb egyetlen suhintással elfelezte a hozzá legközelebb álló aquirt, aztán elégedett vigyorral csettintett egyet.

Mesteri.
A többivel már gyorsan végeztek a nyílvesszők, és a feldühödött törpe csatabárdja.
A kalandozók kimerülten, zihálva, vértől mocskosan álltak a barlang közepén. Az elf összeszedte a nyílvesszőit, és a fenti üregből a többiek tőreivel és egy aquir nyílpuskával tért vissza.
- Egy kis emlék erről a barátságos helyről – vigyorgott – sajna, Flanna, a tűdet nem találtam meg bennük.
- Sose bánd – legyintett a tolvajlány – van elég. Csak a drága Toroni Poklot sajnálom róla…
- Halljátok? – kapta fel a fejét Arcor, és eltűnt a vigyor az arcáról.
- Miért utálom, amikor ezt csinálod? – tűnődött a vörös lány. De már ő is hallotta. Lábdobogás. Sok láb dobogása a három járat valamelyikéből.
- De honnan jön?! – kiáltotta Doire.
- Erre, gyorsan! – szökkent előre az elf, és a többiek utána iramodtak. Jó ideig futottak a derengő folyosón, amikor valami elrebbent a fejük felett.

Lődd le!
A fehér tollas nyílvessző ezúttal sem tévesztett célt. A denevérforma valami a földre zuhant, és rángatózni kezdett. Azután egyszerre ember lett belőle.
- Hát ez meg?… – csodálkozott Flanna. Körbeállták a koszos, szakadt öltözékű idegent, aki az elf vesszővel a vállában vergődött.
Aztán kitört belőle a düh.
Méghozzá olyan elemi erővel, hogy a falhoz taszított mindenkit – a dzsad kivételével, aki azonnal kezelésbe vette az alakváltót a handzsárjával. Hathatós kezelés volt, a dög nem mozdult többet.
Mindenki feltápászkodott, csak Doire maradt fekve.
- Elájult – állapította meg Flanna.
- Hadd lássam – Macsek letérdelt a lány mellé, lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Egy idő után fellélegzett.
- Majd magához tér.
- Nincs időnk! – kiáltotta az elf – jönnek!
Mindannyian hallották a lábdobogást. A törpe nem kérdezett többet, csak a vállára lendítette az eszméletlen lányt, és futva indult a többiek nyomába. Lidérces menekülés volt, és a kalandozóknak úgy tűnt, sohasem fog már véget érni, örökre csak rohanni fognak a ragacsos, halott félhomályban….
És egyszerre csak a szemükbe tűzött a lenyugvó nap. Kijutottak.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához