LFG.HU

Michael H. Snow
novellaCimkek

Zoltán főnöke Kovács, általában véve is meglehetősen kellemetlen ember volt, de ezen a napon minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy elnyerhesse a világ legellenszenvesebb embere címet. Zoltán legalábbis, biztosan neki ítélte volna.
- Örömmel látom, hogy méltóztatott megtisztelni minket jelenlétével. – mondta Kovács gúnyosan, majd egy nagyot szürcsölt reggeli kávéjából.
- Elnézést kérek! Kimaradt az egyik busz és…
- Kifogás, kifogás! Talán egyel korábbi busszal kellet volna jönnie.
- De az egy órával korá… – Zoltán jobbnak látta nem folytatni a mondatot, mert főnöke olyan szúrós szemekkel meredt rá, hogy azt egy kaktusz is megirigyelte volna.
- Sajnálom. Nem fog előfordulni többé.
- Ebben biztos vagyok. -mondta Kovács, de olyan hangsúllyal, hogy majd’ belefagyott a vér Zoltán ereibe. A főnök dús, vöröses bajusza alól halvány tigrismosolyt látott kivillanni.

Zoltán lehajtott fejjel a helyére ment, majd lázas munkába kezdett. A feladat, amit Kovács kiadott a számára, a legjobb esetben is legalább egy hetet igényelt volna. Ő két napot kapott rá, a mai volt a második. Próbálta elmagyarázni főnökének, hogy ez az idő kevés lesz, de az észérvek nem igazán szokták meghatni a morcos öregurat. Zoltán megkísérelte a maximumot kihozni magából és csodával határos módon már-már kezdte úgy érezni, hogy van esély rá, hogy határidő alatt be tudja fejezni a feladatot. Ekkor jött Kovács és a kezébe nyomott egy vastag dokumentációt.
- Ezt olvassa át. – mondta, majd mikor látta, hogy Zoltán kérdésre nyitná száját, gyorsan hozzátette: – Azonnal kezdjen hozzá! Legkésőbb két óra múlva jelentkezzen az irodámban. – Majd, mielőtt Zoltán bármit is szólhatott volna, gyorsan elviharzott.

Zoltán engedelmesen végigrágta magát a dokumentáción, majd, ahogy megbeszélték, átment a főnök irodájába. Meg is beszélték a vele kapcsolatos teendőket, ezzel nem is volt semmi probléma. Valami mással azonban igen.
- Nem fejezte be? Hát ez meg, hogy lehet? Minek fizetem én magát?
- De hiszen befejeztem volna, ha nem hozza be közben azt a dokumentációt.
- Már megint csak a kifogások! Maga csak kifogásokat tud mondani. Miért nem dolgozott gyorsabban? Addigra már rég befejezhette volna. Ha meg akarja tartani az állását, csinálja meg, még ma!!!
- I..iigen. Értettem. – mondta Zoltán beleegyezően. Már látta, hogy ma nem fog hazamenni, pedig már csak fél óra volt vissza munkaidejéből. Visszaült számítógépe elé, kezét a billentyűzet fölé emelte, majd gépelt, gépelt amilyen gyorsan csak tudott. Bár ez az érték folyamatosan csökkent, ahogy múlt az idő és ő pedig egyre álmosabb lett.

Már egészen közel járt a feladat végéhez, mikor furcsa neszekre lett figyelmes. Felkapta a fejét, felállt és körülnézett a szobában. Persze, senki nem volt ott rajta kívül. Órákkal ezelőtt hazamentek már mindannyian. Zoltán az órára pillantott, az éppen éjfélt mutatott. Még rengeteg ideje van, gondolta. Elindult a teakonyha felé, hogy igyon egy pohár vizet. Nem akart még egy kávét inni, úgy érezte, hogy abból már az egész heti adagot magához vette. Alig lépett kettőt és ismét hallotta a furcsa neszt. Most úgy tűnt neki, mintha a háta mögül jött volna a zaj. Gyorsan megperdült a tengelye körül, aztán sietve eltátotta a száját. Egy golflabda méretű, halvány fénygömb lebegett előtte. Zoltán nem mozdult, lélegzetvisszafojtva várta, hogy történjen valami. Nem kellet soká várnia. A gömb egyre fényesebb és fényesebb lett. A terem fénycsövei pislogtak egyet, majd hirtelen kialudtak, mintha csak a gömb szívta volna el a fényüket. Egy nagy villanás kíséretében azonban, a gömb fénye is kihunyt.

Néhány pillanatig teljes sötétség uralkodott a szobán. Érdekes módon még kintről sem szűrődött be semmi fény, pedig Zoltán biztos volt benne, hogy odakinn égnek az utcai lámpák. Már kezdett azon gondolkozni, hogy mégiscsak meg kéne mozdulnia, esetleg kiszaladnia az utcára, mikor lassan ismét kezdett fénnyel megtelni a szoba. A gömb izzani kezdett, majd sejtelmes aranyszínű fénypontok jelentek meg körülötte. A pontocskák halk táncba kezdtek a gömb körül, majd lassan növekedni kezdtek. Ahogy növekedtek, folyamatosan változott alakjuk is. A kezdeti kis pontocskákból előbb rövid, görbe kis vonalkák váltak, majd, ahogy tovább forogtak, egyetlen gyönyörű spirállá alakultak, mely szorosan a gömb köré fonódott. A spirál egyszer csak nem forgott tovább, a színe vörösre váltott és a gömb ismét felizzott, minden eddiginél fényesebben. Zoltán nem is bírta nyitott szemmel a hatalmas fényt, úgyhogy gyorsan behunyta a szemét. Csukott szemmel is érzékelte azonban, amikor kissé alábbhagyott a fényáradat. Kinyitotta szemét, hinni, azonban nem hitte el, amit látott. Nagyjából ott, ahol a gömb lebegett, most egy még mindig meglehetősen fényes, aranyszínű massza húzódott a padlótól majdnem egészen a plafonig. Ráadásul úgy tűnt neki, hogy ez az aranyfényű anyag valamiféle kaput formáz. Most már tényleg futásnak akart eredni, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Nem tehetett mást, várt. Elképzelése sem volt, róla, hogy mi következhet ezek után.
- Lépj be! – szólt egy hang, de Zoltán nem igazán tudta, hogy merről.
- Lépj be a kapun! – mondta ismét a rejtélyes hang. Mély, visszhangzó, természetfelettinek ható hang volt ez. Nem tudta eldönteni, hogy kérés vagy parancs volt-e, amit hallott. Kezdett nagyon elege lenni ebből az egészből. Érezte, hogy az idegei lassan felmondják a szolgálatot. A lábai még mindig nem mozdultak. Pontosabban, úgy érezte, hogy csak akkor nem mozdulnak, ha a kapuval ellentétes irányba akar haladni. A kapu felé minden további nélkül lépkedhetett volna.
- Mi ez az egész? – kérdezte – Ki vagy te? – Zoltán hangja remegett, szinte alig volt hallható. A másik hang gazdája azonban úgy tűnt, mégis meghallotta.
- Nem fontos, hogy ki vagyok. Az a fontos, hogy te ki vagy. Illetve az, hogy milyen vagy. Én az olyan emberekért jövök el, mint te.
- Miért, milyen ember vagyok én?
- Pont megfelelő! -szólt a félelmetes hang, majd Zoltánnak azt kellett észrevennie, hogy lábai, akarata ellenére egyre közelebb és közelebb viszik az aranymassza kapuhoz.
- Nem! Neem! Neee! – üvöltötte, de már késő volt. Idegen akaratnak engedelmeskedő lábai átlökték a kapun, és ő ezzel megszűnt létezni ezen a világon.

Zoltán örült. Azt hitte meg fog halni, amint átjut a kapun, de ez szerencsére nem következett be. Furcsa, félelmetes helyre került. Óriási, sosem látott virágokat látott, bármerre is nézett. Ezek a halványlila virágok szó szerint óriásiak voltak, magasságuk a felhőkarcolókéval vetekedett. Zoltán teljesen kétségbe esett, nem tudta, hová került és hogyan térhetne vissza az igazi életbe. Pedig a legaggasztóbb dolgot csak ezek után fogta fel. Letekintett lábaira és szörnyülködve látta, hogy a helyükön fekete rovarlábak helyezkednek el. Ráadásul két pár. Kezeire tekintett. Ezek átmenetet képeztek egy emberi kéz és a lábai helyén található borzalmak között. Öt – öt ujj volt mindkét kezén, szembeforduló hüvelykujjakkal, de érezte, hogy “rovarból vannak” ezek is. Három pár ízelt lába, csápjai és pöttyös kitinpáncélja mind arra utalt, hogy ő már nem ember többé, bogárrá változott. Zoltán elájult. Mikor magához tért, jött csak rá, hogy szemei nem változtak összetetté, és ugyanúgy lát velük, mint eddig. Más kérdés, hogy nem igazán tetszett neki, amit látott velük. De hát, kinek tetszene egy nála ötször nagyobb, tigrisbundájú óriáslepke? Zoltán egy lapos gomba tetején feküdt. Úgy gondolta, hogy biztosan a lepkeszörny hozta ide, hiszen nem itt volt, mikor elájult. A gombán még valaki volt rajta kívül, egy rovarlány. Elborzasztotta a gondolat, hogy szépnek látja az ízeltlábú kis lényt. Belenézett a lány szemeibe és csodálkozva vette észre, hogy az ő szemei sem összetettek, sőt még szempillák is voltak felettük. A lány felnézett a felettük tornyosuló óriás tigrislepkére. Zoltán csak most látta meg a lepke kezeiben lévő piros tangóharmonikát.
- Most pedig táncolni fogtok! – szólt az óriáslepke, mégpedig azon a hangon, amit Zoltán még a munkahelyén hallott. A hang, amely idecsalta, egy lepkéé.
- Miért vagyok itt? Miért kellene nekem táncolnom? – kérdezte volna, ha lettek volna hangszálai, és egyéb a beszédhez nélkülözhetetlen szervei. Így azonban jelentősen lecsökkentek kommunikációs lehetőségei.

A tigrislepke elkezdett játszani harmonikáján, Zoltán pedig ismét azzal a különös jelenséggel került szembe, hogy lábai nem engedelmeskednek akaratának. Ő is és a rovarlány is elkezdtek mozogni, ahogy megszólalt a különös hangszer. Eleinte csak ügyetlen mozdulatokat tettek kelleténél több végtagjaikkal, majd egy idő után kezdtek a dallamra táncolni. Külön-külön táncoltak, de egymás szemébe bámultak egész idő alatt. Zoltán megpróbált a lány felé mozdulni, de lábai még mindig nem engedelmeskedtek neki, csupán a gonosz tekintetű tigrislepke varázsharmonikájának. Felnézett az óriás szörnyetegre és látta a bajusza alól kibukkanó, nem éppen jóindulatú mosolyt.
- Nekem nem parancsolhatsz! – mondta magában Zoltán. Összeszedte minden erejét, hogy a lány felé léphessen. A harmonika zenéje azonban még vadabb táncra kényszerítette, és lábai ismét az ellenkező irányba vitték, mint szerette volna.
- Hasztalan próbálsz ellenszegülni hatalmamnak! – szólt a rovarszörnyeteg – Örökké itt maradsz, és a szolgák táncát fogod járni. Most már az én játékszerem vagy. Törődj bele és fogadd el sorsodat.
- Neeem! – üvöltötte Zoltán, de ismét csak gondolatban. Nem akart beletörődni sorsába, bármit megtett volna csak, hogy ne kelljen az idők végezetéig itt táncolnia. Kezei kétszer olyan vastagak voltak, mint lábai és ennek megfelelően jóval erősebbek is.
- Nem táncolok neked! – gondolta, majd erős kezeivel megragadta jobb felső lábát, és egy mozdulattal kettétörte azt.

A tigrislepke annyira meglepődött, hogy majdnem abbahagyta a muzsikálást. Zoltán megmaradt három lába azonban így is tovább ropta a táncot, mit sem törődve gazdája őrült fájdalmaival. Zoltán megragadta jobb alsó lábát, és azt is kettétépte. Oldalra dőlt, de baloldali két lába még mindig mozgott, körbe- körbe forgatta a fájdalomtól rángatózó rovartestet, mint valami elvont tánc őrült előadóját. Zoltán azonban nem érte be ennyivel, egy szörnyű mozdulat és a bal felső reccsenve kettétört. Nagy roppanás, az utolsó ízeltlábtól is megszabadult.

Hanyatt feküdt, pöttyös kitinpáncélján billegve. Lábainak csonkjai még rángatóztak egy darabig, majd minden elcsendesedett. Az óriáslepke sem harmonikázott tovább, lehajtotta fejét, majd ránézett a piciny bogárra, akit valaha Zoltánnak hívtak.
- Győztél. – mondta a lepkeszörny és szomorúan eldobta tangóharmonikáját. Felemelte jobb kezét, majd csettintett vele egyet.
Zoltán furcsa dolgot érzett, halott lábaiba lassan kezdett visszatérni az élet, sőt növekedésnek indultak a szánalmas csonkok. Egy perccel később már ismét olyanok voltak, mint mikor idekerült erre a furcsa helyre. Talpra állt és körbenézett. A rovarlány ott állt a gomba szélén és várakozón tekintett Zoltánra. Odalépett hozzá, jobb kézzel átkarolta potrohát, bal tenyerét pedig gyengéden a lány jobb tenyerébe csúsztatta. Fejével a megszégyenült óriáslepke felé intett, ki erre felvette harmonikáját, majd játszani kezdett rajta. A két kicsi rovar vidám táncba kezdett. Ám ezúttal úgy ropták, ahogy ők akarták.

- Mi a fenét csinál maga? – hallotta az összetéveszthetetlenül kedves hangot. Kovács volt az.
- Nagyon remélem, hogy befejezte a munkáját és nem csak szunyókálni maradt benn az este. – Zoltán felemelte a fejét. Itt aludt el az asztalánál. Nem fejezte be a feladatot, elaludt. Hát persze! Csak álom volt a fénylő gömb, meg a rovarok.
- Tudja mit főnök? Nem fejeztem be. És nem is fogom. – mondta szinte nevetve – Felmondok!
Ezután vidáman felugrott székéről és elviharzott munkahelyéről, mielőtt még Kovács bármit is szólhatott volna. Zoltán hazament. Igaz, hogy aludt az este az irodában, de valahogy mégis fáradtnak érezte magát. Amint belépett szobájába, ágyba vetette magát és már aludt is.

Hanyatt feküdt, pöttyös kitinpáncélján billegve. Lábainak csonkjai még rángatóztak egy darabig, majd minden elcsendesedett. Az óriáslepke sem harmonikázott tovább, lehajtotta fejét, majd ránézett a piciny bogárra, akit valaha Zoltánnak hívtak.
- Azt hiszed, hogy győzhetsz? – kérdezte a lepkeszörny gúnyosan. Felemelte jobb kezét, majd csettintett vele egyet. – Örökké az én táncomat kell járnod!
Zoltán furcsa dolgot érzett, halott lábaiba lassan kezdett visszatérni az élet, sőt növekedésnek indultak a szánalmas csonkok. Egy perccel később már ismét olyanok voltak, mint mikor idekerült erre a furcsa helyre. Talpra állt és körbenézett. Az óriáslepke újból játszani kezdte harmonikájának végtelen muzsikáját, a két kicsi rovar pedig szomorú táncba kezdett. Nem úgy ropták, ahogy ők akarták.

(Script 3)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához