LFG.HU

HammerTimeCafe
jokulator
novellaCimkek

A fogadó Rigann városállam legforgalmasabbjának számított, mégis volt üres asztal. Areen letelepedett, hideg sültet rendelt, s várta, hogy a zsoldosnak vélt ember mikor távozik attól az asztaltól, ahol záráskor kellett testvérével találkoznia. A dús körszakállú, szótlan férfiban csak tucat türelmetlen odapillantás után ismerte fel a bátyját, annak egyetlen rávetett szemvillanása láttán. Így búcsúzott el tőle tíz éve is a learidoni elágazásnál, amikor Areen azzal kérkedett, hogy belőle lesz Észak legrettegettebb kardforgatója. Megfogta a tányérját, jóféle borral megtöltött ónkupáját, s odatelepedett. Jynash kesztyűtlen keze csak szelte tovább az elé halmozott húsokat.
- Hogy megy sorod mostanság? – nézett öccsére
- Nem panaszkodom. Jól fizetik a zsoldosokat Erigowban.
- És Erenben, Shulurban és Erionban, bár ott tán kevésbé, ha csak fél évig szolgáltad a Hercegi Családot. – Areen elképedése vidám szikrákat csalt testvére szemébe.
- Honnan a pokolból… – a fiatalabb tekintete megakadt a könnyűvért alkarvédőjébe vésett arany háromszögbe foglalt Szemen. Tehát a bátyja Éber Őr. Ennek ismeretében kevésbé csodálkozott azon, hogy Jynash tud az általa bejárt útról, s magyarázatot talált arra is, miképp találhatta meg őt üzenetével Erigow egyik kevésbé ismert lebujában. Hátránya felett érzett sérelme is hamar elillant: szinte ő is látni vélte Jynash tíz esztendejét, az inkvizítorok útja rögös bár, de nyílegyenes, litániák, arkánumok, próbák, beavatások, azután végeláthatatlan küldetések, melyek gyakran országok sorsát alakítják. – …valók Shadon kovácsmesterei, hogy ilyen pompás vasingbe öltözhetnek Domvik felkent lovagjai?

- A mesterség szent csak a mesterek keze ördögi. – a paplovag nem ezt a kérdést várta. – A gonosz ellen nem csak a hit védelme, pajzs és vért is szükségeltetik.
- És néha acél is. – Areen nem csodálkozott azon, hogy bátyja megkétszerezte válla és karja méreteit, az asztalnak támasztott másfélkezes kardot talán ha két csapás erejéig tudta volna megemelni.
- Aegis et purgatio. Örülök, hogy látlak. – öccse szeretettel szorította meg felkínált alkarvédős jobbot. Szótlan ettek tovább. Amikor az étel elfogyott, leöblítették, élvezték, ahogy a nedű felforrósítja vérüket. Másik butéliát bontattak és ittak tovább, csupán akkor kezdtek halk beszélgetésbe, amikor rajtuk kívül csak a fogadóst találta a tavernában az ablakon bevilágló holdfény.
- Emlékszel még a kastélyra. – szólt az Éber Őr. Nem kérdezte, mondta.
- Persze.
- Azok a mendemondák nem biztos, hogy csak mesék. Furcsa dolgok történnek mostanában arrafelé. A Szentszék nem csak a hatalmasok dolgaival törődik, az egyszerű pór sirámait is meghallgatja. A parasztok rontásról, betegségekről és rémálmokról panaszkodnak.
- Á, régen is voltak elhullott marhák. Az elhajtott gyerekeket is könnyű holmi titokzatos erő hatására fogni.
- Kezdetben az egyház sem vélekedett másképp. De azért elküldtünk két Testvért. Holnap lesz három hete, hogy nem jelentkeztek.
- Ezért hívtál ide? Hogy megnézzük a romot?
- Igen. – az idősebbik lassan bólintott. – Van egy kis időm, és most már érdekem is fűződik hozzá, hogy engedjek a régi kíváncsiságnak. Annak idején atyánk szegényes könyvtárában vajmi keveset leltem a várról, és most sem jutottam sokkal többre.
- Jártál otthon? – Areen feltámadt érdeklődéssel faggatta bátyját, sajnálkozott, amikor megtudta, hogy távoztukkal elköltözött a fél cselédség, s jó lovászuk, az öreg Hergol tavaly meghalt. Maroknyi hű szolga igazgatta csak az uradalmat, ahová Jynash tisztességből félévenként egyszer ellátogatott, hogy a jövedék nagy részét magához vegye.

Hosszan hallgattak megint, Areen a múltban járt, a paplovag a jövőre gondolt.
- Lassan indulnunk kell. Bármi is lappang ott, mint minden gonosznak, ennek a mételye is éjszaka a legerősebb. Velem tartasz?
- Nem állhatnám, ha a bárdok egy magányos hős bátorságát zengenék. – az inkvizítor komorsága valamelyest felengedett, halvány derűvel viszonozta öccse kaján tekintetét. Fertályóra múlva az ikerholdak verese-ezüstje lóháton találta őket egy keletnek tartó, elhagyatott földúton.
Két apró falu mellett is elhaladtak, mire elérték a felfelé vezető keskeny csapást. A Kadivah-dombság gerincének nyugati fele termékeny földeket adott az őt uraló népeknek, ha nincs Predoc és Edorl, tán Rigann nemes nedűit éltetik fennhangon a kontinens borkedvelői. A keleti részt szárazságtűrő növények gyökerében megkötött homok borította, mely néhány mérfölddel távolabb beleolvadt Taba-el-Ibara végtelenbe nyúló homoktengerébe. Először néhány Gorvikból menekült paraszt vetette meg itt a lábát, később a gyorsan gyarapodó falu és a szőlőföldek gazdagsága védelmet kívánt. Az eleinte idényekre fogadott zsoldosok némelyike a következő évre is itt maradt, míg az egyikük – kinek nem volt ellenére a röghöz kötött élet – végleg letelepedett a Kadivah gerincén. Rangjához méltó, a sivatagi nomádoknak pedig ellenálló erődöt építtetett. Néhány kardforgató barátot is szerzett maga mellé, akik kisebb uradalmakat elfoglalva magánhadseregükkel védkörbe foglalták a vidéket. Az eredményes védharc, később veszedelmes hírük tartotta távol a portyázó barbárokat és rablóbandákat, így a zsoldosokból lett urakat habár nem puhultak el, jobbára eseménytelen vidéki életet éltek. Egymással viaskodtak inkább szóval, mint fegyverrel, de ez is elég volt a vidék több részre szakadásához, mely idővel mindennapi súrlódásokat, határvillongásokat szült. A környék legelső ura forgolódott volna sírjában, ha látja, hogy négynemzedéknyi idő múltán sarjai azok utódjaival hadakoznak, akik szavára hallgatva alapítottak maguknak otthont, és összetartás helyett egymással marakodnak.

- Az ember nem is gondolná, hogy a rom lassan félezer éves – Jynash a dombtetőt fürkészte. Areen kitartóan gyalogolt mellette az emelkedőn, időnként mélyet lélegzett az utat szegélyező fák illatával telt tiszta levegőből. A lovakat egy közeli tisztáson hagyták, mert azok nagy horkantások közepette lecövekeltek és tapodtat sem voltak hajlandók tovább menni. Egy ideje már idegesen prüszköltek, mintha valami vad szagát sodorta volna erre a szél. A két testvér gyalogszerrel haladt tovább felfelé a bérc hátára növesztett fenyves fái közt. – Rigann és a szomszéd államok őrzik még a régmúlt emlékeit, de az utóbbi néhány száz évről alig leltem valamit. Családok címereit, a leszármazottak neveit, de semmi históriás történetet, mintha a várban valaha lakók életét ellepné az idő pora.
Ritkult az erdő, a kemény, fekete talaj elsziklásodott, ördögkóró tengődött a repedésekben, vörösmoha nyelte mohón a rubin holdsugarakat. A fél órás kaptató tetején előtűntek a kastély sötét körvonalai, a szélkoptatta út egyenesen az építménybe torkollott. Mindketten ismerősek voltak errefelé.
- Itt fordultunk vissza tízegynéhány éve.
- Emlékszel, hogy inalt vissza Nirgan, amikor azt mondtad, hogy fényt látsz az egyik ablakból? -mosolyodott el Jynash.
- Persze. Aztán tíz lépés múlva mi is rohantunk haza.
Bár a felélesztett emlék egy kis derűt csalt szívükbe, ahogy közeledtek a Domvik-papban egyre erősödött a balsejtelem, Areen hasztalan nyugtatta magát, szívébe lassan lopózott a félelem. Jynashban a purgatio előérzete munkálkodott, de öccse érzékei a bizonytalan ellen berzenkedtek: a nem evilági dolgokban járatlan volt.

Felértek a lanka tetejére. A sziklás talajon időtlen-idők óta átjáratlan bozót vert gyökeret, körbenőtte a lakatlan erődöt. A kaptató innenső oldalán a cserjés egy részén tűz nyomát fedezték fel. A szűk növényalagútban a szívós ágak újra növésnek indult csonkja feketéllettek.
- Itt mentek be a Testvérek.
- Kitűnő meglátás. – mondta Areen a másik rosszalló pillantásától kísérve. Elővonták pengéiket, és aprítani kezdték a kevésbé szívós, fiatal cserjéket. Kétembernyi alagutat vágtak a sűrűn, mígnem a két acél egy rozsdás kapurácson csendült. A kaput nyitva találták, a bozót ágai nem tapogatóztak tovább. Határozott léptekkel mentek előre, egészen a bedőlt, szúrágta tölgyfaajtóig. A rájuk zuhanó Éjközép összerezzentette őket, de az Éber Őr fohásza két szívdobbanás múlva halovány ezüstbe vonta mindkettejük pengéjét. Domvik fénye csillapította feszült idegeiket, óvatosan merészkedtek a kastélyba. Feneketlen sötétség honolt odabenn.

Egyre beljebb lépdeltek. Nem volt ez annyira rom, mint amennyire képzeletük formálta a gyermeki félelem rémektől nyüzsgő düledékévé. A derengő acél háromlépésnyi teret láttatott velük. A kor építkezési szokásának megfelelően a tágas belépő után hatalmas fogadócsarnokban találták magukat. A kétoldalt nyíló földszinti átjárók boltívei hiányzó kockakő alig csúfította, itt-ott volt egy-két repedés a vakolaton és a mennyezeten. Ép volt a több tucat vendéget is fogadni képes asztal, sértetlenek voltak az intarziás szekrények, faragott székek, a falakon függő festmények és a pókháló borította kandeláberek. Nyirkosságnak nyoma sem volt, a helyiség bútorait ujjnyi vastag por lepte. A padló két pár csizmatalp nyomát őrizte, óvatosan követték át a termen. Felfelé, félúton a kétoldalt ívelő, ovál grádicson a derengés fénykörén túl tovavesztek. Jynash épp elindult volna, amikor a csarnok jobb oldaláról hangos csörömpölés hallatszott, s ahogy odakapták tekintetüket a bal felől ásító kapualj mögül hörgésbe fúló zihálás kélt.
- Enyém a jobb folyosó! – intett a paplovag, s szentelt kardját rézsút maga előtt tartva átlépett a kopott díszkövű boltív alatt. A hang a hosszú járat vége felől jött, ügyet sem vetve a falon sorakozó zárt ajtókra egyenesen afelé tartott. Az út tovább lefelé vezetett, tizenhárom lépcsőfok töredezett élekkel, vastag pókhálók tömkelegével borítva. Ahogy Jynash levilágított, furcsa dolgot vélt a lépcsősor alján felfedezni, egy szék körvonalait, kerekeket és a fejtámlánál valami szerkezetet…

…amelyet apja készített saját kezével, hogy megtartsa ormótlan fejét. Pálcikák, golyók, csappantyúk és rugók bonyolult mechanizmusát, hogy roppant vízfeje egy pillanatra se kerülhessen vízszintes helyzetbe. Enyhén meg lehetett dönteni és tarkója alatt párnák simogató puhasága gondoskodott a kényelmességéről, az ezerszer elátkozott gondosság. Iromba főjéhez satnya testet adtak az istenek, így kerekeken gördülő székkel tudott csak mozogni, abban élte életét, abban evett, ivott, aludt és ürített. A tologatására rendelt szolgák gyűlölték rútságáért, gyámoltalanságért és a szagáért, ő pedig gyűlölte a világot, amely erre az életre kárhoztatta.

Nyolc éves volt, amikor megszületett kisöccse. Szülei titkon ép gyermekre vágytak, s a kimondatlan kívánság megfogant. Amint megtudta, a szívét mérgező gyűlöletét a magzat ellen fordította, mert félt attól, hogy az egyetlen dolog, melyet magának érezhet, a szeretetnek vallott kötelező törődés iránta megszűnik majd. Ez a gyűlölet gyermekként csak sajdulva keringett gyomrában, s a kis Lyarnes öt esztendős lett, mire a lélekben rágódó harag elhatározássá alakult át. Pedig a piciny gyermek, ki rútságával ismerte meg bátyját, a felnőtt testvér iránt érzett tisztelettel és szeretettel halmozta el őt, de minden megnyilvánulása a visszájára fordult, öccse kedvességében számító hízelgést, szépségében és pajkosságában önnön rútságát és esetlenségét látta.
- Jer, mutatok valamit. – hívta aznap. Hónapokig végezte az alkarját erősítő gyakorlatokat, hogy ne legyen szüksége segítségre. Lassan, de biztos mozdulatokkal hajtotta a nyikorgó kerekeket a borospince felé.
- Te egyedül mész, Alrun! – dicsérte álmélkodva Lyarnes, s őszinte örömében tapsikolva követte. Gúnyként csengtek fülében azok a szerető szavak. Odaértek a lejáró tizenhárom fokú lépcsősorához.
- Azt mondtad nekem, hogy nem tudsz lemenni, olyan meredek. Nos, csináltattam egy alacsonyabb korlátot, hogy kapaszkodhass.
- Jaj de jó. Éljen! – kiáltotta a kisfiú. Régi vágya volt, hogy a szülei tudta nélkül lemehessen a titkokat rejtő pincébe, ahol a bátyja már járt. Óvatosan kapaszkodott a pincébe, ahova ha leér, ő is olyan nagy lesz, mint apa vagy Alrun.

Közepén járhatott, amikor nyomorék bátyja kissé előre gördült, s egy erőteljes mozdulattal rávágott a korlátra. A falba ágyazott vasak elreszelt része engedett, s Lyarnes támasztékát veszítve esett előre, gurult lefelé, kis teste ide-oda csapódott a szűk helyen. “Én csak örömet akartam szerezni, nem tudtam, hogy ilyen gyenge a fal” – készítette elő a magyarázatot gondolatban, és gonosz kifejezéssel nézte kifacsart tagokkal elterült öccsét. Aztán döbbenten bámult, amikor az felsírt és felemelte elkínzott kis arcát. Ez a kis vakarék megúszta, borult el a képe, és a dühtől remegve még előrébb mozdult székével, melynek első kereke túlgurult a lépcső peremén és elindult lefelé. Rémülten kapálózott, sovány keze kificamodott, ahogy hasztalan karmolt a falba, és iszonyú csörömpöléssel zuhant Lyarnesre. Ott feküdtek arccal egymásnak préselve, s ahogy látta az üvegesedő tekintetet, ahogy öccse tüdejéből lassan kifogy a levegő és érezte, hogy otromba vízfejében sorra pattannak meg az erek, kárörvendőn gondolta, együtt halunk, kicsim!…

…és a rátörő gyűlölethullámtól pusztulj megremegett a kard kezében. Elindult volna lefelé a pincének vélt alagsorba, de a minden egyes lépéssel erősbödő érzés meghalsz két lépcsőfok után hátravetette. Ahogy visszahőkölt, és próbálta összeszedni bátorságát, nyugalmat erőltetni szétzilált valójára, hatalmas csattanást hallott a fogadóterem felől.
- Mit művelt ez az ostoba? Ettől még a holtak is felébrednek. – sziszegte bosszúsan, és öles léptekkel rohant vissza. Még csak nem is aggódott Areenért.
Amaz a bal járatban haladt egyre előrébb, hogy egy nyitott ajtón átlépve a hajdani étkezőbe jusson. Az itt nyújtózó asztal bár valószínűleg a szűk családi vacsorák elköltésére szolgált, méretével vetekedett a főterembeliével. Fényesre lakkozott felületén nyoma sincs pornak mintha öt perce terítettek volna, pompás étkek sorakoztak, vörösboros palackok és süteményes tálcák alatt roskadoztak lábai. A zsoldos száraz torokkal nyelt egyet, közelebbről is szemügyre vett egy gazdagon díszített aranyserleget. Színültig volt, ezért körbepislantott és megmarkolta az ékkövekkel berakott kupát…

…mely a bátyja kedvence volt, és senki sem ihatott belőle, mert mindennek meg volt a maga rendje, szokása, ahogy egyébként bárminek Sholem körül. Sholem játékkatonája, Sholem zsoltáros könyve, Sholem lova és Shadonban edzett pengéje, briliáns elméje, hogy Shackallor szívja ki velejét!
Azt tudta, hogy az elsőszülött jogán ő fog örökölni mindent, de az nem volt törvényszerű, hogy atyjuk szeretetét is ő fogja örökölni. Mindig úgy érezte, hogy az öreg őt okolja anyja haláláért, mintha ő akarta volna, hogy szüléssel járó vérzés és a fertőzések negyednapra elvigyék. Ez a megkülönböztető szeretet eleinte fel sem tűnt, csak amikor érettebb lett, és akkor sem az egyenlőtlenül osztogatott ajándékok miatt, hanem amikor az ifjúkori nézetkülönbségekkor apjuk döntőbíraként folyton Sholemnek adott igazat. Bálványozta őt, és e rajongásnak fordított ő hátat egy nap, hogy világot lásson és tanuljon. Valóban erről volt szó, de a tanulmányok témái korántsem a nevezett pyarronita tézisek és Eszak történelme volt, sokkal inkább a lopva ölő mérgek, melyek közül a leghatékonyabbnak egy rész kráni bürök és két rész kénmoha porrá őrölt keverékét találta, mely görcsbe rántotta a szívet anélkül, hogy az áldozaton jelentkeztek volna az étetés bárminő jelei. A por alkotóinak beszerzése nem csekély erőfeszítésébe került, de megérte, s most megérkezése megünneplésére csapott örömest megkoronázásaként végre elveszejtheti a drágalátos Sholemet. Csak beleszórja ezt a csipet port, így! Ó, de hisz itt jönnek!
- Drága ecsém, szeretett Imharin! Atyámmal úgy gondoltuk, szűk családi körben illenék koccintanunk egymás egészségére, mielőtt méltatni kezdene minket a vendégsereglet!
- Milyen kedves ötlet! – minket, elvégre Én jöttem haza – Imhol Atyám, téged illet elsőként ez a kupa riganni!
- Dehogy! Előbb tölts Sholemnek! Abba a smaragdékes serlegbe! – tudom, hogy melyik az az átkozott serleg, Apám. Alig tudta visszafogni keze remegését, no nem az izgalomtól, hanem a haragtól. Ahogy öntötte a rubinszín nedűt, elképzelte, hogy a pohár mélyén heverő szemcsék fokozatosan feloldódnak, apró örvények hátán keverednek a borral. Az italmérgek kiváló szerek, kiváltképp jó közeg a vörösbor, mely nem csak a gyomorba jut az emésztőnedvek révén, hanem a vért is felpezsdíti, s a hevesebb áramlástól hathatósabb. Nem is baj, hogy őneki töltött először, legalább jobban összekeveredik!
- Itt az enyém is, úgy, elég. Tölts magadnak is. – atyja hangja kissé megremegett. Hogy várhatja az estét, amikor Sholem körül fontoskodva dicsérheti majd a fia érdemeit. Arra várhatsz, öreg! – Emelem poharam ránk!
Hosszan kortyolt. Ízlelte a bor és a bosszú édes, telt ízét. Most ér le a gyomrába, még harminc szívverés! A por hamarosan átszivárog a hasfalon, és a kitágult ereken rohanó vérbe jutva száguld a lüktető szív felé, amelynek négy kamrája utoljára… de mi ez a fájdalom a gyomrában! Ez a görcs… nem lehet, hogy…
Hitetlenkedve bámult bátyjára, akinek tekintete eleven, bár egyre kevésbé élő mása volt az övének. Sholem görcsös kézzel kapott mellkasához, a szíve felett markolászott, míg ő szemét feljajduló apjára emelte, s utolsó elködösülő pillanataként látta, ahogy imádott fia felé kap…

…és elejtette, mert érintése nyomán fájdalom hasított kín a szíve és gyomra tájékán, s kétrét görnyedve nézte, ahogy a földre koppanó légy átkozott serlegből kifolyó bor vértócsaként terjeng a piszkos kövezeten. Sajgó düh feszült halántéka mögött, s amikor meghallotta az éles csattanást, bosszúsan fordult vissza a fogadóterem felé. Az imént a folyosót borító pókfonadékoknak hűlt helye volt.
Egyszerre értek be a főcsarnokba.
- Mit műveltél ember? – Jynash acsarogva dörgött.
- Semmit. Biztos a rohadt szellemeid voltak. Csak nem hagy cserben Domvik mindenható hatalma? – vágott vissza Areen. Szikrázó szemmel néztek farkasszemet, sohasem tapasztalt ellentét feszült közöttük. Annyira nem voltak önmaguk, hogy a paplovag észre sem vette, hogy pengéiken a szent fény piszkosfehérré válik., ahogy az asztrálsíkon támadt hirtelen harag megfakította az Egyetlen hatalmát. Arra sem figyeltek fel, hogy a termet már nem csak a kardokra idézett fény halványa ragyogja be. Múlt és Jelen összefonódni készült, fedésbe kerültek a terek, a másik oldalon éhesen toporgó dögök várták a pillanatot, amikor a Síkokat elválasztó fal pengevékonnyá válik, s ők rávethetik magukat az áldozatokat tépő nyers érzelmekre. Léptek zaja szűrődött a bejárat felől, és a két testvér elszakította egymásról fenekedő tekintetét…

…hogy a belépőn közelgőre vethessen haragvó szikrákat. Ó, hát megjött a tékozló fiú, hazaette a pénztelenség! Pedig milyen szívhez szóló levél előzte meg érkeztét, tele aggódással atyjuk iránt, hogy sajnálja mennyire beteg. De bezzeg azt nem sajnálta, hogy a ki tudja milyen bugris nép közt elvert pénzt apjuk saját beteg testétől vonja meg, hogy a fiacskája kitanult tiszt lehessen. Ó ha tudta volna az igazságot, de megkímélte tőle, és megtiltotta a szolgáknak, hogy eljárjon a szájuk. A gyalázatos hír megölte volna; a cwa Elwranok dicső sarja közönséges erioni hímringyó!
Parádés ruházatban, narancssárga kockás, testhez feszülő nadrágban, és rózsaszín, nyitott nyakú selyemingben lebbent be. Csupaszra borotvált mellkasán elcsúszott a kandeláberekbe állított viaszgyertyák fénye, s Adreio gyomrában undorodva kúszott fel a harag a távolság csökkenésével mind erősebben.
- Nem jöhetsz be! – szólt hidegen. Próbálta békésen elintézni a dolgot. – Takarodj vissza a szeretőidhez, és többé ne gyere vissza.
- Nem tagadhatod meg szeretetemet apánktól. – fuvolázta Richan, de megtorpant.
- Számító élősködést akartál mondani, nemde? – lassan vonta ki tenyérnyire hosszúkardját, hátha az ért a fenyegetésből is. – Nem engedhetem, hogy az egész vagyonunkat kicsald belőle atyai szeretetét kihasználva. Utoljára mondom, hordd el innen a használt valagad!

Öccse elfehéredett a sértéstől, s fejhangon rikkantva rántott párbajtőrt. Keskeny rapír surrogott át a levegőn, nyomában fodrozva libbent a csipkézett ingujj. Adreio gúnyos mosollyal akasztotta meg az érkező döfést, negyedkörbe hajlítva a vékony acélt.
- Ennyire tellett a pénzből? Vagy tán mást gyakoroltál a mesterekkel?
Richan mérhetetlen dühvel, bátyja évek óta halmozódó gyűlölettel támadt. A fegyvercsörgés zajára kirohanó cselédek elfojtott kiáltással kapták kezüket szájuk elé, mert csak a végső mozdulatoknak lehettek szemtanúi… amint az idősebb levezeti a rapírt, és markolatig döfi kardját öccse gyomrába, aki pengéjét vesztve, a háta mögött előírásos helyzetben tartott másik kezével övébe rejtett tőrt döf a hátába. Egyszerre szúrtak, egyszerre omlottak térdre, s még haláluk pillanatában is azon erőlködtek, hogy ők legyenek az utolsók, akik látják a másik kihűlt tekintetét…

…Areen lerogyott, szívébe, akár az előbb, elviselhetetlen fájdalom mart, de nyomban meg is szűnt.
- Láttad ezt? – nyögte.
- Mit? – az Inkvizítor hasztalan erőltette szemét abba az irányba, ahonnét a kopogó léptek elhaltak, nem látott semmit. – Képzelődsz, testvér. Ha tudom, hogy ennyire megárt a bor, jobban meghajtlak az úton. – kemény marokkal rángatta fel Areent.
- Asztal alá iszlak bármikor. – tépte ki magát a zsoldos a kíméletlen szorításból.
- Persze. Kocsmák gyöngye. – öccse valami frappánsat vágott volna hozzá, ha nem kél zaj az íves grádics felől. Kotorászó nesz, fém fémen csendülő hangja…

…Halkabban! Felébrednek! – a lovaglónadrágban guggoló alak izgatottan hadonászott az emeletre vivő lépcsősor közepén. A terv kitűnő volt, kár lett volna most a végén elszúrni!
- Fogd be a szád! – a nyúlánk ujjú Enghard homlokára újabb verítékcsepp fakadt bátyja fontoskodása hallatán. Nem állhatta, ha munka közben nézik, s a családi vagyon rejtekének feltörése munka volt a javából.
Két éve fogant meg bennük az ötlet. A papnak tanuló Ilhard sosem volt Domvik oly odaadó szolgája, mint amennyire azt a családi tradíciók miatt elvárható lett volna, a bort is inkább torka öblítésére mintsem celebrálni használta. Pedig a felmenők között egyszerű tisztelendőtől az apátig mindenféle rang szerepelt a krónikákban. Ilhardot azonban nem érdekelte az Egyetlen báránykáinak terelgetése, sokkal inkább a tevékeny múltban összegyülemlett vagyon. Mikor megtudta, hogy Enghard a züllött élet más formáját választotta, rögtön készen volt a terve.

Hazalátogatásának éjszakáján nyitva hagyta az emeleti ablakok egyikét -hadd dolgozzon meg pénzéért besurranó tolvaj-öccse. Éjközépkor találkoztak a lépcsősor tetején, amelynek fokai közül az egyik nem volt beágyazva a terméskőből rakott főfalba, hanem szomszédaira támaszkodott. Az család összes tagja tudta, hogy e fok mögötti lyukban rejtezik ékkövek formájában az ezrekre rúgó vagyon, de ha sejtette is volna, hogy melyik az, szakértelem és bátorság híján nem ért volna a kövek közelébe sem. Most viszont itt guggolt előtte a szakértelem, aki néhány percnyi tapogatózás után, a lépcsőkorlát díszgombjainak egyikén egy kurtát csavarva feltárta a titkos helyet.
A kattanást hallva arcán önelégült vigyor terült szét.
- Add ide és tűnjünk innét! – sürgette Enghardot. Mohón figyelte az előbukkanó szütyőcskét, és érte kapott. Hátat fordított öccsének és felpattant volna; nem látta, hogy a tolvaj kezében tőr villan, és nem értette a nyakába hasító fájdalmat.

Enghard ügyesen elkapta az elernyedő marokból kihulló zsákocskát. Befogta Ilhard száját, hogy a nedvesen szörcsögő hangok – ahogy a garaton lenyelt vér elzárja a légutakat – ne ébresszék fel a kastély lakóit. Bátyjában azonban hihetetlen erő ébredt, ahogy megérezte a véget, s kapálózni kezdett, kiszabadult az izzadságtól és vértől iszamós kezű Enghard szorításából. A gurgulázó hangokra és a lépcsőn lebucskázó test robajára a háznép felriadt. A menekülő tolvaj visszarohant a nyitott emeleti ablakhoz, és épp eltűnt volna, amikor hátába nehéz számszeríjból lőtt vesszők fúródtak, hatembernyi mélységbe és a halálba taszítva. Az éjszaka sötét négyszögével szemben, a folyosó túloldalán apja állt, szemében késve lobbant a felismerés lángja…

…zihálva kapaszkodtak fel a lépcsőkön, mintha fullasztó pára ülte volna meg a levegőt.
- Ott fenn lesz a góc! – lihegte Jynash. Méltóságon alulinak érezte, hogy a korlátra támaszkodjon, mint az előtte vánszorgó Areen. A fáradtságon át mélységes megvetés éledt benne másszál már mert felrúglak annak gyengesége láttán. Határok szakadtak át végleg, asztrállények sokasága tapadt az Éber Őr aurájából lüktető sárga undorra, kortyolt a lilán vibráló gyűlöletözönből – Gyorsabban nem megy?
Areen azon volt, hogy hátrarúg. Kárörvendve képzelte maga elé csörömpölő bátyját kifacsart tagokkal elterülni odalenn. A Domvik szolgájához nem férő dögök mohón nyelték a vérvörös düh édes cseppjeit. Később suttogta egy halk hang előbb érjetek fel! A zsoldos odakapta a fejét.
- Rángatózás helyett szedd a lábad! – a gunyoros hang feljebb ösztökélte, s verítékben fürödve ért az emeleti korridor padlatára. Mélyet lélegzett a nehéz levegőből, amelybe mintha friss légáram keveredett volna és egy édes illat…

…jázmin volt, a kedvence. Miatta illatosította ki magát a drága! Lehunyt szemmel követte a nyomot, a sötétben úgysem látott, s hamar odaért a kerengő végére, a lépcsősor tetejéhez. Puha ujjak cirógatták meg vállát.
Hiába volt külön szobájuk, a gyermeki kíváncsiság előtt nincsenek falak. Meglesték egymást fürdés vagy öltözködés közben, s egy viharos éjjelen, amelyen amúgy sem jött álom a szemükre, Veelan szedte össze bátorságát, hogy átlopakodjon húga szobájába, hiszen mi kivetnivaló lett volna abban, ha aggódik érte. Virell beengedte őt átlátszó hálóköntösében, mely alatt ott feszültek dús keblei, s mely sejtette a női test oly tájékait is, ahová Veelan szenvedélyes álmaiban járt. Az ítéletidőtől való hamis rettegés álokán bújtak össze, a testük közelsége eleinte tétova, majd mind bátrabban mozduló érintésekkel hevítette őket forrpontig. A kint tomboló fergeteg méltó bűntársukként nyomta el a kéjtől mámoros hangokat.

Az éjszakák ismétlődtek, mind gyakoribbá váltak, tizennyolc éves korukra tapasztaltabbak voltak bármely kitanult szeretőnél. Nem gátolta őket az Egyetlen lajstromán nyolcadikként sötétlő, a testvérviszályt és a vérfertőzést tiltó parancs sem. Ha senki sem veszi észre, ki érdekel, hogy Domvik szeme mindent lát.
- A korláton még nem csináltuk! – Virell a tarkóját csókolgatta-harapdálta, s megfontolt mozdulatokkal oldotta meg bátyja övét.
- Nyikorogni fog. – Veelan megfordult és a nedves ajkakba harapott, elégedetten mordult húga nyögését hallva. Így vetkőztették egymást egymáson csüggve, mígnem mezítelen testük összefonódott.
- Majd óvatosan mozgunk! – suttogta Virell levegőhöz jutva. – Lassan. – húzta a szót, és felcsillant a szeme, ahogy feneke a hideg korlátvashoz ért. Amott forróság hatolt belé, s ő némán tárta tágasabbra combjait.
Izzadva mozogtak, izzott szenvedélyük. A remegő korlátot rögzítő szegecsek közül csak kettő volt ép, a többi rozsdásan mállott el az apró mozdulatok nyomán. A kettős súly alatt fokozatosan nyíródó szegek a kéj csúcspontján hangosan pattantak el. A mámorban égő testvérpár táguló pupillákkal zuhant lefelé, haláluk előtt is egymást ölelték iszonyú eszméléssel…

…s édes borzongás futott végig a gerincén, ahogy erejét összeszedve tápászkodott fel. Bátyja egyenes derékkal masírozott el mellette Domvik bikanyakú parasztja te szívesen megakasztotta volna a lábát, hátha felnyársalja magát bíborszín pallosán. A gyilkolás felett érzett öröm, melyet élete során eleddig megöllek bűntudattól telve nyomott zsigerei mélyére, hullámokban öntötte el, ádáz tekintettel eredt Jynash nyomába. Az öccsére ügyet sem vetve haladt a nyugati szárnyon előre, ahonnét női kacajt hozott egy hirtelen feltámadt fuvallat…

…az utolsó éjszaka, amelyet leányként töltött a két hold alatt, holnap asszonyként parancsolhat a K’niraen birtokon.
- Milyen érzés? – összerezzent nővére hangjára, nem hallotta, hogy jön. Aneira odasétált mellé, s a park fölé nyíló terasz kőmellvédjére könyökölt.
- Izgalmas, de félek is. – fogalmazott óvatosan. Amióta Rais vel K’niraen őt választotta, óvakodott kinyilvánítani örömét, a bensőjét majd szétfeszítő boldogságot. Mindketten szerelmesek voltak a szomszéd birtok ifjú örökösébe, s mikor Elisét jegyezte el, a két nővér hetekig nem szólt egymáshoz. A néma háborúnak a húg engesztelő közeledése vetett véget, de étkezés vagy társalgás közben még mindig tapintható volt a köztük levő feszültség. Elise már nagyon várta az esküvőt, e nyomott hangulat tovább szította a távozni akarás vágyát.
- Mitől?
- Meg akarok felelni a férjemnek. – nem tudott mit válaszolni hirtelen. Szorongva nézte, ahogy nővére gúnyos mosolyra húzza telt ajkait.
- Ó, az egyszerű lesz. – Aneira keze kényeztetve simított a mellvéd hidegén, tekintete elkalandozott a birtok mezői felé. Elise összefacsarodó szívvel várt, de nővére hallgatott.
- Miért? – szinte esdeklően nézett a távolba révedő arcra, balsejtelem árnya vonta borúba homlokát. – Beszélgettél Raisról a szüleivel?
- Nem, de adhatok egy-két jó tanácsot. Imád nagyokat lovagolni, mert felajzza a lószag, kedvenc gyümölcse a vadalma, kivált, ha édes levét testedre csorgatva ízlelheti, csakis fiúgyermeket akar nemzeni és… – apránként élvezte ki Elise tiltakozó mozdulatait, haragba torzuló arcát, könnyekkel telő barna szemeit és fehérre szorított apró ökleit. – a legfontosabb: hátulról szereti.

Elise nem bírta tovább. Nekiesett nővérének, ütötte-tépte, de az csak nem hagyta abba.
- Mit gondoltál, hogy kivárja, amíg az őzikeszemű kicsike végre odaadja magát? Arra várhatott volna, és most ez a marha téged vesz feleségül! Én tudom, hogy mit szeret, mit akar, és mit gondol…
- Elhallgass! – húga önkívületben csépelte, de Aneira csak kacagott, mély altja diadalmasan csengett még akkor is, mikor dulakodásuk heve a derékmagas parapetre sodorta őket, s az őrült pillanat hevében ha nem lehet enyém tiéd se legyen magával rántotta Elisét a mélybe…

…az üres teraszon csak a szél nyögött panaszosan. A lovag kihajolt a mállatag mellvéden, lefelé bámult a sötét udvarba vigyázz és hirtelen derékfordulattal oldalt gördült az alacsony párkányzaton. Hűlt helyén Areen méregzöldben fürdő acélja öklömnyi kődarabokat omlasztott a mélybe.
- Mit művelsz, ember? Meg akarsz ölni? – az inkvizítor vészjósló hangon helyezkedett küzdőállásba.
- Ó persze! Nem is te csaltál ide! – Areen csatakos arca őrült grimaszba torzult, kaján vicsorral lóbálta kardját – Méghogy Éber Őr! Ismerem az ocsmány fajtádat. Lepaktáltál az ördöggel, és feláldoznál neki a kapott hatalom reményében.
Jynash körül fordult egyet a világ. Ez a bugris kételkedik benne? Ez, aki pénzért öl, hogy aranyait szajhákra szórja? A háborgó lelkét kordában tartó utolsó pánt is elpattant a ránehezedő nyomás és a bensőjében kavargó vihar alatt, s elborult elmével rontott öccsére…
- Ne tegye, tiszteletreméltó Dholaner! – vékony gyermekhang állította meg a végzetes csapást, zavartan hőköltek meg mindketten. – Domvik tanítja, penge által vész mind ki pengét ragad!

Hétévesforma fiúcska állt a terasz avitt kőíve alatt. Minden ízében remegett a félelemtől, válláról kicsi iszák lógott, benne a Tanítások Könyvével, övébe apró fakardot tűzött. Elszánt kis maszatos arca önkéntelen mosolyt varázsolt a testvérpár acsargó vonásaiba.
- Mit keresel itt Inahím! – Jynash meghökkenve bámult. A fiú fegyverhordozója volt, árván ismerte meg egy éve sem talán, megtette hát hadapródjának, mely posztnak betöltése jobbára kíváncsi kérdések özönében semmint a fegyveres kíséret védő-szolgáló ténykedésében merült ki. Az ártatlan szemekben oly tisztelet és rajongás lobbant találkozásukkor a nagy ember iránt, hogy az Éber Őr nem hagyhatta kéjvágyó urak vagy gyermekrabszolgákkal kereskedők kényére. Megenyhülten eresztette le pengéjét Areennel együtt, az éleket övező bíbor és méreg tovatűnni látszott.
- A fegyverhordozónak az a feladata, hogy ura mellett legyen a szükség órájában. – húzta ki magát a csöppség. – Tiszteletreméltó Dholaner este nem imádkozott Domvik úrhoz, és amikor még éjjel se… – kicsi szája sírásra görbült, mert eszébe jutott, hogy a nagy ember hányszor megdorgálta, amiért urazza az Egyetlent.
- És hogyan találtál ide? – kérdezte az inkvizítor, de már nem figyelt a fiúra, mert annak háta mögött az eddig nyomasztó sötétségből kristálytisztán hallható hangok kéltek. A köztes terek lényei, melyek majdnem magukénak érezték a prédát, dühödten öltöttek félig látható alakot az kiszipolyozott érzelemözönből nyert erőből. Sikolyra nyíló szájak folytak át a kőív alatt, áttetsző szellemujjak tapogatóztak Inahím felé, hogy rémületbe verjék lelkét, iszonyattá fagyasszák a belőle áradó őszinte érzelmet. Égette őket ez a gyűlölt szeretet.

Jynash ajkára önkéntelen tolultak a Prédikátor igéi: “Védelmezzétek a gyermeket tisztaságában, mert ezekben rejtezik az Ő ereje, szájukkal az Egyetlen szavai szólnak.” Egyszerre fordították pengéiket a boltív felé, kettejük közé biztonságba tudva a kis apródot. Areenban a megaláztatás tiszta dühe lobogott, de most már a kastély iránt, melynek bűnös hatalma kivetkőztette magából, és kis híján bátyja ellen fordította, Jynash tisztult elmével fohászkodott bocsánatért és segedelemért. Domvik meghallgatta szolgája imáját: a kardokon újból szent fény ragyogott.
Alaktalan tömegbe hatoltak, csapásaikat lomhának érezték, s ahogy a visszautat keresték, lépéseiknek biztos helyet, e kavargó világból ismerősnek tűnő arcok merültek fel: kegyetlen kacagó nőé, túlvilági mámorban úszó férfié, egy másiké, értetlen kifejezéssel és vérmosoly torokkal, egy harmadiké mértéktelen haraggal arcán, egy ormótlan körtefej kidagadó erekkel homlokán, s egy ártatlan szemű, de rémülettől eltorzult gyermekarc, mely Inahímra emlékeztetve kiragadta őket az iszonyat képei közül. Lépésről-lépésre haladva verekedték le magukat a dohtól és ódon szagoktól nehéz csarnokba, araszoltak át a főfolyosó homályában.

A kastély sötétje öklendezve köpte ki őket beomlott kapuzatán, botorkálva vonszolták magukat a vasrácsig, s rogytak rá a lekaszabolt bozót szétszórt asztagjaira. Ziháltak, hallgattak.
- Hát lovon… – csippantotta Inahím, és keserves zokogásban tört ki. Az imént átélt borzalmak görcsbe rántották verdeső szívét, a félelemnek szabad folyás engedve könnyekkel árasztotta el az inkvizítor köpenyét. Lassan hajnalodott.
- Ez a mocsok… – Areen kereste a szavakat. Hosszúkardjára támaszkodva járatta körbe tekintetét – Majdnem megöltelek, testvér. Ha nincs a gyerek…- értetlenül ingatta fejét, izzadt homlokát törölte kézfejével.
- Ha ez megnyugtat, lelkiismeret furdalás nélkül szúrtalak volna agyon. Egyikünk sem volt magánál. Adjunk hálát Domviknak, ki segítő kezet nyújt a benne hívőknek. – áhítatos köszönet sodródott a pirkadatban. Inahím sírása csendesült, szipogva rendezgette ruháját; egy fegyverhordozóhoz méltatlan a bőgés. Areen csendesen szitkozott, Jynash komoran nézett farkasszemet a felettük tornyosuló vár fekete pokolfekete ablakaival, szemében mély elszántság gyúlt. Lassan felegyenesedett.
- Visszamegyünk. – konokul összeszorított ajkakkal indult meg. Nyomában a fiú, mögötte a zsoldos kemény léptei ropogtak – Megtisztítjuk ezt az átokverte helyet.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához