LFG.HU

Naru
novellaCimkek

A szél csendesen fújdogált, meglebbentve a lány köntösét, kivillantva sudár alakját. Az borzongva állt, a csillagokat fürkészte, szeme a sajátját kereste, az őrzőjét, ahová lelke tartozott. A csillag most talán fényesebben ragyogott, mint eddig bármikor a szörnyű évek alatt.
A lány nehéz szívvel mozdult meg újra; szakavatott mozdulatokkal fogta és kötötte össze koromfekete haját és köntösét.
Talpig feketébe öltözött, mint mindig, ha az éjszakába kívánt olvadni. A rejtőzködést, a harcot a legnagyobb mesterektől tanulta, egyenesen az árnyak iskolájában. Abban az iskolában, ahol előtte már oly sok bérgyilkos, fejvadász és küldönc kapta meg a harcművészet, a filozófia és egy életforma egész alapját. Évezrednyi tudást zsúfoltak belé évek alatt, ha másképp nem ment hát veréssel, megalázással és Adraelle jól megtanulta a leckét. Azok között a fájdalommal és szomorúsággal telt falak között másra sem tudott gondolni csak apjára és a fiúra; Khivere. Mikor mindent elveszettnek hitt, reményét csak ez a csillag tartotta életben, aminek fényét a fiú szerelme táplálta, és a legsötétebb éjszakán is a lány útját világította. Azt az utat ami halállal volt szegélyezve és csontokkal kikövezve.

Nekiiramodott és néhány perc múlva már a ház tetején hasalt, szemben a dzsurimbával amelyben a fontos követeket szállásolták el. Most sem volt ez másképp, az öt fő tartomány urának, a legfőbb Saidónak követe aludta az igazak álmát az épületben. A kapuk előtt szigonyosok álltak, és őrjárat ellenőrizte a dzsurimba minden négyzetméterét, látszólag áthatolhatatlan gyűrűt alkotva az urak álma körül.

Adraelle azonban már tisztában volt a gyönge pontokkal. Napokkal ezelőtt érkezett a városba, azóta gondosan feltérképezett minden lehetőséget, és az emlékeit is segítségül hívta. Ez volt a legnehezebb feladat, hiszen a szívét szorító vasmarok végképp nem engedte, hogy emlékeibe merüljön. Nagyon jól tudta hogy megölni a legfőbb Saidó követét, nem egyszerű és legfőképp nem nemes cselekedett. Neki azonban nem volt más választása, esküje vasmarokként szorította szívét, és ha csak a gondolata is felmerült benne hogy ellenszegül a parancsnak, a vasmarok fogást váltott, és szörnyű kínok közé taszította. Esztendők teltek el az óta hogy a klán esküvel szorította magához, őt, a törékeny táncost, a fékezhetetlen kislányt, aki visongva szaladt apjával a legfőbb Saidóval a palota udvarán szigonyosok vigyázó tekintete között. Az őrök azonban már akkor sem voltak elég jók, hogy megvédjék az árnytól, amely az éjszaka leple alatt osont be a fényességes hegyháti palotába, ezrek meg ezrek között, hogy Adraellet magával vigye az árnyak iskolájába, és bábként használják, lelkiismeret nélküli végrehajtóként az árnyak urainak bonyolult sakktábláján. Egy árny vitte el és mostanra árnnyá vált ő maga is. A mai éjjel azonban más volt, mint a számtalan ezt megelőző. Vihar készülődött és az a változás szelét hozta magával. A követ halála az ő életének megváltója, a záloga hogy visszanyerje szabad akaratát és életét, és visszatérjen apjához és szeretteihez, mint egy elveszett lány, hogy felejtsen. Felhúzta a maszkot, ami ez idáig a nyakában lógott, hogy arcát sötétségbe rejtse, és csak a szemeit hagyta fedetlenül, szemhéját pedig még indulás előtt feketére kente. Lassan leellenőrizte a fegyverzetét, a kötéseket, a csatokat amiket használt. A mozdulatsort az évek alatt beívódott rutin, és nem az izgatottság vagy a félelem diktálta. A szél lassan felerősödött, és előbb ritka, apró majd egyre szaporodó és nagyobb cseppeket hullatott az ég az árnyak szolgájára.

Adraelle előrébb kúszott, és olyan testhelyzetbe helyezkedett, amiből neki tud iramodni, ha elérkezett az idő. Percek teltek el, ahogy ott feküdt mozdulatlanul félig felhúzott lábakkal, csendesen az eső monoton kopogását hallgatva. A hold fényét és a csillagokat már végleg eltakarták a viharfelhők, tökéletes sötétséget szolgáltatva a lopakodáshoz. Az ég hangosan, elnyújtva dörgött és mire az eget átszelő villám megvilágította a dzsurimbával szembeni háztetőt, a lányt már nem találta ott.
Árnyként lapult a Dzsurimba nyugati szárnya alatt, kezében annak szigonyosnak a fejével kinek az imént tört el az összes nyaki csigolyája. Az árny nem mozdult, csak tartotta a holttestet, meggyőződött róla hogy mozdulatai nem árulják el. Ekkor halkan a földre eresztette áldozatát, néhány csontját törte hogy minél kisebbre hajtsa, mint egy egyszerű uti csomagot, majd az árnyak közé rejtette, ahová ő is beolvadt néhány pillanatig. Mostantól azonban az idő ellene dolgozott, nem tudhatta, mikor fedezik fel a szigonyos eltűnését, de a lánynak lehetőleg addigra már nem szabad a közelben lennie.

Gyakorlott mozdulatokkal kúszott fel a fal és a torony találkozása övezte sarkon, a falakat lépcsőként használva. A fal tetején megállt, mozdulatlanná dermedt és fülelt. Olyan hangra koncentrált, ami elválik a monoton esőkopogástól. Megint ez utolsó pillanatban mozdult, nem hamarabb és nem később, akkor amikor kellet, ahogy tanították. A mozdulatsor végén már a palota belső udvarán guggolt mellette egy újabb holttest, halott szemei kérdőn tekintenek a világba, az agya még fel sem tudta dolgozni az információt, amikor a test már élettelenül terült el. Adraelle ezúttal a falnak támasztotta áldozatát olyan pozícióban, mintha csak a sötétséget használta volna fel, arra hogy aludjon egy kicsit ebben a kellemetlen időben, őrjárat idején. Ha véletlen felfedeznék a testet, ezzel a trükkel másodperceket nyerhet, ami rengeteg idő. Mikor a vihar újabb villámmal fényesítette ez eget Adraelle néhány ügyes ugrómozdulat után már a második szint teraszán állt, a hálótermek szintjén.

Az árny emlékezett még azokra az időkre mikor fiatal lány volt és elkísérte apját ebbe a távoli városba, messzire a hegyháti palotától a kevésbé fényességes dzsurimbába. Maga előtt látta a folyosókat, a szobákat, a hálótermeket de tisztán emlékezett még a konyha és a kiszolgáló helyiségek pontos helyére is. Eszébe jutottak a konyhából elcsent sütemények, Bükkiné szigorú hangja, ahogy a kutyákat korholja, akik belopóztak a konyhába, és egy kislány nevetését halotta, ahogy virágokkal a kezében rohan apja elé a hegyháti palota udvarán. Apja mögött, pedig ott lovagol Khive, alig néhány évvel idősebb fiú mint ő, és máris az apja legfőbb segédje, és eszébe jutottak a lopott csókok a palota eldugott zugaiban, és eszébe jutott a szeretet. Az emlékek lassan utat törtek a felszínre, de alig bontottak szirmot máris kegyetlen szorítást érzett a szívén és lelkén, és az emlékek távoli hangokká szelídültek csupán. A kedves hangok most csak annyit suttogtak, – Meg kell tenned! Tudod, mit kell tenned! Csak meg kell ölnöd és szabad vagy! Meg kell Tenned!

Amikor belépett a folyósóra, már megint az a kegyetlen árny volt, akit csak a küldetés végrehajtása érdekel. Gyorsan haladt és csak egyetlen egyszer kellett lassítania, amikor egy arra tévedő szigonyost tett ártalmatlanná, és keresett rejtekhelyet az összetört test számára.
A követ szobáját többen is őrizték, de csak annyit érzékeltek hogy egy árny feléjük lendül és mire eszméltek, volna már csak hörgés, és vér hagyta el a szájukat. A szemük ugyanolyan zavarodottságot tükrözött, mint a kertben fekvő társuké. Adraellenek még arra is volt gondja, hogy a földre érkezéskor a holttestek ne csapjanak zajt.

A szobába már igazán nem volt nehezére hang nélkül bejutni. Ott állt a sötétben, balról a hatalmas ágy, benne a követ aludta az igazak álmát, ámbár nyugtalanul szuszogott, talán érzett valamit. A lány közelebb ment, ám ekkor az alvó alak felébredt és megmozdult. Ahogy megpillantotta az ágya mellett álló árnyat kiáltani szeretett volna, ám a torkára mért ütés teljesen megbénította, levegőt sem kapott. A következő pillanatban, pedig már egy kard villant a levegőben és a követ feje hangos koppanással hullott a földre.
Ebben a pillanatban a lány erejét vesztve esett a földre, a szívét szorító vasmarok szorítása elviselhetetlenebb volt, mint eddig bármikor. Nem enyhült és nem akarta ereszteni. Fájdalommal telt mellkassal feküdt egy ideig, míg koncentrálásával enyhítette fájdalmát, ám tudta, a vasmarok ezúttal a halálát akarja. Véres kardjára támaszkodva tápászkodott fel a földről és ekkor kivágódott az ablakokat takaró paletta, a felvillanó villám, pedig bevilágította a szobát.
A lány tekintete a levágott fejre vándorolt, és torkát fájdalmas kiáltás hagyta el. A szem egyenesen ránézett, az ő szemébe fúrta értetlen tekintetét, Adraelle pedig nem állhatta ezt a tekintetet, a két szempárt, ami egész eddig életben tartotta, évekig tartotta benne a haloványan pislákoló reményt a legnagyobb magány és sötétség között is. A földön az öt tartomány urának, a gázlói lovasok vezérének, a hatalmasok tanácsának vezetőjének, Adraelle apjának levágott feje feküdt. A lány ismét a földre rogyott, kezét az arcába temette, arcán patakokban folyt a könny.
- Mit tettem! – zokogta – nem… nem lehet.

A hálóterem ajtaja kivágódott és több tucat szigonyos rontott be rajta, felfegyverkezve, többen fáklyákat hoztak. Azonnal felmérték a helyzetet, szeretett uruk holttestét látva nem akartak foglyot, csak bosszút. Egy emberként rontottak a lányra, akinek sem ereje, sem életkedve nem volt a védekezéshez, csak a vasmarok emeltette fel vele kardját. Néhány szigonyt eltérített, védekezett, de senkit nem szúrt meg. Erre már az egyre nehezedő szorítás sem bírta rávenni. Egy szigony a karjába mélyedt egy, pedig a vállába. Életösztöne és reflexei még kivédték a többi ütést és szúrást, de a második hullámban már a testét is átjárta egy szigony.
Összerogyott, kardját elejtette a fájdalomtól. Még érzékelte amint egy magas férfi parancsot ad a mészárlás befejezésére, utat tör magának a dühödt tömegen keresztül és letépi a lányról a maszkot, ami eddig az arcát takarta és a meglepetéstől döbbenten térde rogy előtte. Még felismerte hogy a férfi nem más mint Khive a Saidó testőrség kapitányának ruhájában és látta hogy az is felismerte őt, azután lassan elhomályosult előtte minden, és ő újra rohant a réten, kezében virággal, rohant apja elé a hegyháti palota udvarán, nyomában a kutyákkal, Bükkiné szitkozódó hangjával ahogy a kutyákat szidja, és ott lovagolt Khive, magasan és erősen, igazi férfiként és karjába fogja őt, sír és csókolja, és ő szabad volt újra… végre!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához