LFG.HU

celsior
hírekCimkek

Az Ynev világán játszódó legújabb regény mindezidáig talán a legkülönösebb karriert futotta be a M.A.G.U.S. történetében. Szerzője a Ronin alkotó műhelynél kopogtatott először, az írás mégis a Valhalla Páholy égisze alatt került nyomdába, főszerkesztőként Novák Csanád jegyzi. A már kinyomtatott mű a MAGUS – jogok felvásárlásakor eladási tételként szerepelt, így végül az Inomi Kft -nek köszönhetően került a könyvesboltokba.
Az akciódús, összecsapásokban bővelkedő regény elsősorban az ú.n. szerepjáték – irodalom rajongói számára szerezhet emlékezetes perceket


Már a Hercegi Bankház utcájában járt, alig néhány lépésnyire a gránitból emelt mohazöld faltól, amikor maga sem értette miért, de rátört az összecsapások előtti eltéveszthetetlen rosszérzés. Noha az őrjáratok itt még estéként is sűrűn jártak, s aligha akadt rossz lélek, aki pont ezen a környéken akarta volna dolgát intézni vele, Krad felszentelt lovagjával, mégis biztosan tudta, hogy valaki les rá a sötétből.
— Cwirat an Shuwir, te vagy az oka ennek is! — dühöngött magában, s hagyta, hogy a harcimén az egész napos pihenés után gyorsabb lépésbe váltson.
Az öreg magiszter évekkel ezelőtt még a Krad Lovagrend Székházában volt elszállásolva, de egyre elviselhetetlenebbé váló szokásai miatt ügye a legfelső fórumok elé került, s utoljára — állítólag maga Arthemis Vendorra döntésére — költözni kényszerült a rend fő épületéből, megkeserítve ezzel az őrizetére kirendelt két lovag életét is. Anist csak az vigasztalta, hogy az állapottal maga az öreg sem volt elégedett, mert így azokon a napokon, amikor meg akarta látogatni az Hercegi Könyvtárat hosszú és fáradtságos útnak nézett elébe. A rendház ugyan apanázst és szállást biztosított a magiszter számára, de rigolyái miatt megvonta tőle az ezen túl szóba jöhető szolgáltatásokat, mint amilyen a kocsibérlés. A lovagok vezetéklovait ugyan használhatta volna, de az öreg irtózott minden szerinte megbízhatatlan és önálló akarattal rendelkező jószágtól.
Anis olykor gondolatban megfedte magát becsmérlő gondolatai miatt, s elég volt felettese szavaira gondolnia, hogy érzései sajnálatba forduljanak az öreget illetően.
— A démonok ideje lejárt, s ennek a világnak nincs szüksége újabb fertőre azért, hogy ismét leküzdhesse azt! Vigyázz Cwirat an Shuwirra, nehogy baj érje testi épségét, de sose feledd el, amit megtalálni szándékozik, csak romlást hozhat erre a világra! A mi feladatunk, hogy elsőként leljünk rá, s olyan helyre tegyük ahol nem férhetnek hozzá a másként gondolkodók!
— Pusztulnia kell a kőnek?
— Majd a tanács dönt a sorsa felől — felelte kemény arccal a belső kör beavatottja, de Anis biztosan tudta, a kő sosem érheti meg, hogy más kezébe kerüljön.

— Átokverte misszió! Orwella legyen kegyes a múlt tollnokaihoz! — csóválta meg a fejét Anis, s ha neveltetése nem tiltakozott volna olyan hevesen ellene, kiköp a zöldes-feketén csillogó utcakövekre.
Előtte új fények váltak el az örökfényű lámpások körétől, s a köveken koppanó vasalt csizmák zajától kísérten az őrjárat bontakozott ki a homályból. Anis karjával tisztelgett a hagyományosan pikkelyvértet és díszes sisakot viselő centuriónak, majd némán elhaladt az őrjárat mellett.
A fegyveresek látványa valamelyest megnyugtatta, s kezei maguktól visszafogták a lassan már ügetni készülő mént.
— Nyugalom cimbora, mindjárt ott leszünk, s ha Noir is úgy akarja csak holnap indulunk vissza! — dőlt előre és súgott a ló fülébe.
Az állat, mintha csak értette volna gazdája szavait bólintott, és nyugodtabban tempóra váltott.
A balsejtelmek újabb hulláma, alig néhány száz méternyire a Hercegi Bankháztól érte utol. Az érzés olyan erős volt, hogy kezét akaratlanul is kardja markolatára helyezte.
— Már majdnem ott vagy! — intette nyugalomra önmagát, ám szavai ezúttal üresen csengtek, s mintha még a harcimén is megérezte volna gazdája hangulatváltozását, szétfeszülő orrlyukakkal, idegesen szagolt bele az esti levegőbe.
Az árnyékokból kiváló gyalogos nyugodt léptekkel sétált az utca közepére, s állapodott meg ott, mintha egymaga kívánná elállni a több mint tíz láb széles kőutat. Magas, széles vállú alakját incogno fedte, s a fejére borított csuklya, a lámpák keltette árnyakkal összejátszva, felismerhetetlenné mosta arcát.
— Félre Krad felszentelt lovagjának útjából! — törte meg a csendet Anis, s saját erőteljesen zendülő hangjából merített némi elszántságot, miközben kardját kivonva előrébb léptetett. A fegyver súlya, a fémen súrlódó fém hangja, a vércsatornán megcsillanó holdfény magabiztossággal töltötte el, s valamivel nyugodtabban tekintett az előtte várakozó, homályszülte sziluettre.
— A lelkedért jöttem Anis De Brog! — súgta csendesen az árny, s miután köpenye redőiből rövidpengéjű kardot vont elő, elindul, hogy valóra váltsa fenyegetését.
— Krad nevében! — kiáltotta Anis, és sarkait lova oldalához nyomva megrúgatta az állatot, hogy letiporja az előtte álló vakmerőt.
A patacsattogással egy időben halk nesz sejlett fel mögötte, ám mire észbe kaphatott volna valami felszisszent, s egy ellenállhatatlan erő emelte meg a jobb bokáját. Bal lábával a kengyelre nehezedett s megpróbált egyensúlyban maradni, de csalódva kellett tapasztalnia, hogy a haslót elvágták, és a nyereg vele együtt fékezetlenül hullik a kövekre. Még a levegőben volt, amikor döbbent szemei előtt lett semmivé az útját álló árnykép, s adta át helyét az üres utcának.
“Nehézvértben a földre kerülni egyenlő a halállal!” — hangzottak fel fejében a rendház kardmesterének intő szavai.
Ha életben akart maradni, meg kellett próbálnia a lehetetlent. Miközben vállvasa hangosan csikordult az utca kövein, a páncél súlya ellenére minden igyekezetével azon volt, hogy a lehető legtávolabb hengeredjen semmiből felbukkanó támadójától. Kardját szorosan markolva átfordult az oldalán, és a fémektől akadályozva, észveszejtő lassúsággal talpra kecmergett.
Bár oldalában már ott érezte a lesújtó kard húsba maró fájdalmát, sérülés nélkül jutott fél térdig, és félre sem tekintve, vakon hárította a feléje érkező vágást. A csapás azonban elmaradt, s ő megszégyenülve merevedett meg védekező pózában. Incognos támadója, tőle néhány lépésnyi távolságból, tétlenül szemlélte Anis öncélú árnyjátékát.
Az alak szakasztott mása volt a korábban elfoszlott árnyékfantomnak. Bal kezében a rövid, széles keresztvasú kard, míg jobbjában a frissen kivont hosszabbik penge. A csuklya árnyai közt rejtező arc mosolyogni látszott.
A Krad lovag döbbenten figyelte az mozdulatait leső alakot. Olybá tűnt számára, mintha a másik mérlegelné minden egyes lélegzetvételét, minden apró rezdülését, hogy hasznot faragjon majd belőle, amikor annak eljön az ideje.
— Ostoba vagy ha azt hiszed halálom bosszulatlanul maradhat! — emelkedett fel térdelő helyzetéből, és kardját előre lendítve lesújtott szótlan figyelőjére.
A tenyérnyi széles kard zúgva szelte át a levegőt, és ártalmatlanul zúgott át azon a helyen, ahol az előbb még az árnyalak állt.
Penge nem ért pengét, támadója mindössze testével elmozdulásával hárította a csapást. Szükségtelen zaj, mely árulója lehetett volna a különös párviadalnak, még csak véletlenül sem született.
Anis kis híján elesett a lendülettől hajtva, s csak jó szerencséjének köszönhette, hogy képes volt lábát megvetni az esti párától csúszós köveken. Még kétszer kellett hasztalanul lesújtania, mire rádöbbent, hogy a csuhás pusztán játszik vele, s a kezében tartott fegyverek mindössze arra szolgálnak, hogy támadásra ingereljék őt.
— Önhittséged okozza majd a veszted! — nyugodott bele az elkerülhetetlenbe, és a vértjének védelmét kihasználva merész támadáskombinációt indított meg ellenfele nyaka felé.
Két egy pályán futó lendületes keresztvágás, majd egy erős csuklómozdulattal irányba kényszerített gyomornyitó keresztezés. Világ életében büszke volt erre a hármasra, s még az árnyalakot is kis híján meglepte vele. A két nyakra szánt ütést ugyan még a testével kerülte el, de a gyomrának irányzott vágás, már kénytelen-kelletlen keresztezett pengéin akadt el.
A játék azonban itt véget ért.
Talán az utolsó vágás gyorsasága, talán a soros őrjárattól való félelem, vagy csak a Hercegi Bankház közelsége végett döntött így támadója, sosem tudta meg, ám a keresztezett pengék lefelé szorították a nehézkes lovagkardot, s a pillanat töredékére felszabadult pugoss, egy őrülten esetlen mozdulattal megvillant Anis szemei előtt.
Csak a nyaksebből feltörő melegséget érezte, ahogy végigfolyik a mellkasán, majd ellenfele villámgyors mozdulatát, ahogy kesztyűs ujjait kíméletlenül a vágás nyomán nyílt résbe nyomja. A lendülettől hajtva a támadó csuklyája hátralibbent, s Anis utoljára még belenézhetett gyilkosa arcába.
Amit látott, már egy cseppet sem lepte meg.
Hófehér sörény és fellegszürke szemek néztek vissza rá.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához