LFG.HU

garw
novellaCimkek

A falakat sötét, lakkozott fenyő borította, mely egy gondosan faragott tájképet ábrázolt. Erdő, mező, dombok, egyetlen kimagasló hegy, a hegytetőn pedig a magányos erőd, ahogyan a vidék festett négyszáz évvel ezelőtt. A határerőd ura idővel tartományúri címet szerzett, klánt alapított, a vidék benépesült, a határvidék pedig Miraclea teljes értékű tartományává nőtte ki magát. A tartomány központja nem a valamikori Corkis határerőd lett, és az ország határai is távolabbra kerültek, de az itt élő emberek mégis büszkébbek voltak őseikre, mint a belső vidékeken élő honfitársaik. Ez a különbség kívülálló számára is érezhető volt, különösen a tartományúri Corkis klán soraiban.
– Erik Corkis úrhoz van szerencsém, ha nem csalódom!
- Nem. Nem csalódik – közölte Erik, és óvatosan körbepillantott. Két szolga volt még jelen, akik a terem közepén álló billentyűs hangszer, valamiféle spinét, körül álldogáltak tétlenül. Azt az utasítást kapták, hogy tisztogassák meg, de nem nagyon mertek hozzányúlni a finom munkának tűnő hangszerhez. Összenéztek, és negyedszer is nekiláttak letörölgetni a tetejét és a billentyűk fedőlapját.
- Mint azt… – kezdte volna a huzattól kipirosodott arcú potrohos jövevény.
- Persze, tudom. Akarom mondani, mindenben a rendelkezésére állok. Na mit akar, ki vele! – Corkis kényelmetlen érzése abból adódott, hogy itt ácsorgott holmi hangszer mellett, és talán azt gondolhatják róla, hogy ez az övé, most pedig épp gyakorlás közben zavarták meg. Mivel ez nem így volt, valahogy módot keresett ezen jelentéktelen ügy részleteinek tisztázására, de egy csatlós előtt elvégre nem kell magyarázkodnia. Talán felhívhatja a küldött figyelmét is a hangszerre olymódon, hogy látszólag több érdeklődést mutat aziránt. A spinétet valójában Erik nővére használta… Vagyis játszott rajta, Erik még a nevét sem volt képes megjegyezni, magában drótonfüttynek nevezte.

Corkis úr próbálkozásaira, melyekkel megpróbálta saját logikáját az etikett egy modorosságokból és mimikából álló szeletkéjére illeszteni, a küldött csupán felhúzta szemöldökét, és annyit gondolt, `ezek a miracleaiak`. Természetesen észrevette, hogy a nemesúr legszívesebben több figyelmet szentelne hangszerének, mint a tartomány ügyeit érintő, ügyes-bajos problémáknak. Ezek a nemesek Sytis-től Miracleáig egyformák, állapította meg magában. Viszont elégedetten tapasztalta, hogy a sytis-i út tárgyalási érzékének is igen jót tett, tekintve, hogy az ott tapasztalt érdektelenséget és a valódi problémák nagyvonalú megkerülését már itt, Miracleában is képes volt meglátni.
- Már megbocsásson nagyuram, azt mondták, tartsam a lehető legnagyobb titokban a dolgot… – mondta a küldött és a szolgák felé biccentett.
- Ti ketten, egyelőre végeztetek! – szólt oda Erik.
Taldenor megvárta, míg kettesben maradnak, majd újabb hasztalan köszöntési és bemutatkozási fordulat helyett, egyből a lényegre tért. – A Sagat erődről lenne szó – mondta és némi szünetet is tartott, hogy a szórakozott nemesúr magában el tudja helyezni az északi határerőd ügyét. – Télire el voltak vágva a külvilágtól, de tavasszal, ahogyan máskor is, küldtünk egy kisebb csapatot, hogy leváltsák a katonákat és a szolgálókat, valamint megkezdjék a szokásos felújítási munkálatokat, a fagy és a szél okozta károk…
- Ez rendben is van. Tudjuk jól, hogyan mennek a dolgok arrafelé. Mi történt?
- A tavaszi váltás a múlt héten visszaérkezett azzal, hogy nem találták meg az erődöt.
Erik Corkis nagyot nézett a csatlós szavai hallatán, nem tudta mire vélni a dolgot. Voltaképp hatalmas baklövésnek hangzott az egész. – Fussunk neki még egyszer! Az emberei tehát eltévedtek…
- Tapasztalt hegyivadászok is voltak köztük, nem egy járt korábban az erődben is – szögezte le Taldenor.
- Jó, mit tehetek én egy ilyen képtelen helyzetben? – kérdezte olyan határozott segítőkészséggel Erik Corkis, amelyre csak a nemesek képesek.
- Uraságod járt az erődben az elmúlt ősszel, ha jól tudom.
- Nem, nem jártam… Vagy ha jártam is, hát nem hoztam Corkis Házon kívülinek a tudomására. Szeretném tudni, vajon ki…
- Bocsásson meg uraságod, de valamilyen szinten politikai érdekeink is közösek. Az én Házam is sokat várt a Sagat úrral folytatott tárgyalásaitól. Csupán vessen egy pillantást az általunk használt térképekre és mutassa meg…
- Az irattárunkban járt már? Odaküldettem egy példányt az útleírásomból, és a visszaúton tapasztalt földcsuszamlás várható következményeiről… – Corkis úr elgondolkodott – bár ez nem került rá a térképekre, csak egy feljegyzés… Valamelyik térképésznek még után kell járnia, amint lehetséges. Azaz valamikor mostanában.
- Ezekről hallottam, de szerettem volna először személyesen beszélni uraságoddal, kikérni a véleményét…
- Na rajta! Menjünk!
- Nagyon köszönöm méltóságos uram. Csak azért bátorkodom kellemetlenkedni a térképekkel – folytatta társalgási hangnemben Taldenor, miközben a díszterem kijárata felé loholó Corkis úr nyomába szegődött -, ahelyett, hogy még több csapatot küldjek ki, mert az első csapat nem tapasztalt földcsuszamlás okozta károkat a jelzett helyen.
- Nocsak!
- Az út minden köve a helyén volt, és a jelzett hegyoldalt még mindig sűrű fenyőerdő borítja, nem tarolta le őket semmiféle fergeteg, ahogyan azt vezetőink uraságodtól hallották…
- Rendben, köszönöm. Ezek szerint képzelődtem, vagy csupán én tévedtem el visszafelé jövet, és teljesen más úton ereszkedtem le a hegyekből…
- Nem, nem. Biztosíthatom, hogy nem áll szándékunkban oktalanul hibákat keresni olyan ügyekben, melyekben sem tapasztalatunk, sem jogkörünk nincsen.
- Ó, szóval már egyenesen az én hibám, de kegyesen elsiklanak felette! Ezer hála és köszönet.
- Ne gúnyolódjék nagyuram, ha kérhetem! Csak pontosan tudni szeretném az őszi útvonalát. Nekem is épp elég kellemetlen az egész ügy, minden segítségre szükségem van. Mint arra nagyon is helyesen rávilágított, én felelek a váltásért és az erőddel való kapcsolattartásért, ami erőd hiányában igen kellemetlen pozíció tud lenni.

***

Taldenor Nakhanis és Erik Corkis úr a könyvtár közepét uraló térképteremben tanulmányozták a határvidék térképeit, mely területek védelmét ebből az erődből irányítják. Ez volt az ősi Corkis erőd feladata.
- Ettől nem lettünk okosabbak. Mindig ezt az utat használjuk, és nekem sem állt szándékomban letérni róla. Csak a földcsuszamlás kényszerített egy kisebb kitérőre, de hamar visszataláltam az útra.
- Egész pontosan mennyire hamar, nagyuram?
- Miután lesodort az útról, és miután lecsúszott minden, ami szándékozott, egy darabig a holmimat keresgéltem. Először a fegyvereimet és a sátramat találtam meg. Tovább keresgéltem, majdnem mindenem meglett, de a végére nagyon elfáradtam és olyan sötét volt, hogy nem láttam értelmét további… keresgélésnek. Ettem, aludtam. Reggel mikor felkeltem, megláttam az utat.
- Vagyis?
- Vagyis nem kerültem messzire az úttól, végig ott pepecseltem alatta, csak nem láttam el odáig.
- És utána mi történt?
- A földindulásra pontosan emlékszem, de a visszaútra nem, annyira nem volt maradandó élmény.
Ténylegesen semmit sem hallgatott el Erik az úttal kapcsolatban. Ami nyugtalanította, csupán egy álom, mely tucatnyiszor jelent meg előtte a tél folyamán. Mindig ott járt, abban a hóviharban. Farkasok szaladnak el mellette, vicsorogva, állkapcsaikat csattogtatva, de nem bántják, továbbszaladnak. Nyomukban hegyi emberek jönnek, nadorok, tucatnyian, széles vállú, büszke tartású férfiak, farkasmódra ügetnek a hóviharral szemben, szemükben tisztaság és bátorság csillog, ruhájuk és fegyvereik mesterművek.

Nem olyanok, mint az Abyrnoss és Miraclea feletti hegyekben élő kitagadott nadorok, akik rongyosan, dacos koldúsként jönnek, hogy a Corkis klán szolgálatába álljanak, ezek a nadorok a krónikákból léptek ki Erik Corkis botladozó, vérző és fázó színe elé. A farkasok nyomában haladva ők is elszaladnak Erik mellett, szomorúan vetnek rá néhány pillantást, de egy pillanatra sem torpannak meg. Megpróbál utánuk indulni, de térdre esik, sebesült, kimerült, ruhája megtépázott, pontosan úgy, ahogyan arra másnap reggelről emlékezik.
A nadorok után kiált, pedig már nem is látja őket. Ekkor abbamarad a hófúvás, mely addig a hegyoldalról zúdult lefelé, a levegő kitisztul, a szél üvöltése megszűnik. Még hallja a távolban a nadorok és farkasaik hangját. Felébred. Mindig ekkor ébred fel.
- Megnézhetnénk az útleírást, nagyuram?
- Hogyan? – merült fel gondolataiból a nemesúr.
- Az útleírást. Amit már említett uraságod, hogy a térképészeknek készítik… – bizonytalanodott el Taldenor.
- Szokatlan események esetén! – fejezte be határozottan Erik. – Pontosan. Remek. Erre parancsoljon! Mit mondott, hogy is hívják?
- Taldenornak, nagyuram – felelte tisztelettudóan Taldenor.

***

A térképtár központi terméből négy ajtó vezetett a különböző könyvespolcokhoz és térképállványokhoz, az egyik sarokból pedig egy csigalépcső indult felfelé, a térképészek műhelyébe.
– Azt hittem térképésznek lenni kényelmes elfoglaltság!
- Az is, már fiatalon elkezdik tanulni a lépcsőmászás tudományát. Például, hogy nem érdemes minden lépcsőfordulóban megállni szusszanni egyet, mert így csak szenvedéseinket hosszabbítjuk meg vele – felelte vidáman Erik, aki a szuszogva lépcsőző Taldenor előtt haladt. Taldenor pedig ismételten elgondolkodott, hogy a dolgok már-már művészi körülírása Miracleában vajon az illemet, a műveltséget vagy a gúnyolódást jelenti.
Erik a térképmesterek tornyának ablakánál állt, és egyre csak a tájat csodálta. – Remek helyen dolgoztok! – kezdte, de nem várt választ. – Látta valaki azt a hatalmas őzbakot, amelyiket még ősszel hajkurásztunk? – kérdezte a válla felett.
- A telet túlélte, de a nagyobbik Noras fiú a múlt héten elejtette – mondta rekedtes hangon Sirro, az öreg térképmester. Taldenor fülének furcsán csengtek az öreg szavai, mintha hangja elrozsdállt volna a sok hallgatástól.

Erik a hegyek felé révedt, próbálta felidézni magában a fenséges állat képét és az utolsó, késő őszi vadászatot, amikor feladták az üldözést. A hagyomány szerint nem szerencsés télire őrizetlenül hagyni az erdőt, annak a baknak pedig nagyon erős szelleme lehetett. – Amúgy sem lakmároztam volna belőle szívesen, olyan gyönyörű volt – szólalt meg némi hallgatás után Erik. Sirro tudta, hogy ez nem teljesen igaz, mert akkor ősszel Erik lett volna a legboldogabb, ha a télköszöntő ünnepségen Vágtázó húsából lakmározhatnak a vendégek.
- Még ősszel, a Boszorkánytölgy környékén láttam egy földcsuszamlást. Jártatok már arra? – Tért a lényegre Erik.
- Tahír oda indult a múlt héten…
- És még nem ért vissza?
- Nem, de több feljegyzést is vitt… – gondolkodott el Sirro és az egyik fiókos polchoz lépett. Erőlködve kihúzta az egyik fiókot és átszámolta a pergamenlapokat. Tizenkettőnél megállt, majd visszatolta fiókot. – Négy ívet vitt el – mondta.
- Az szép kis kirándulás.
- Ő még bírja – fordult el a szekrénytől Sirro, miközben a derekát fájlalva nyújtózott egyet.
- Ne játszd meg magad öreg, hallottam egy s mást! – Nevetett Erik.
- Egyetlen részeg Raquas volt, nem három, ahogy híresztelik.
- Nocsak, ezt még nem is hallottam – biccentett Erik. Lyna gömbölyödő hasára gondoltam, akarta mondani Erik, de Taldenor előtt nem akart személyeskedésbe bocsátkozni. Amúgy sem tette volna ennyire nyíltan. Házasság kapcsán akarta megemlíteni, illetve felajánlani, hogy szóvá teszi nővérénél, Lilly-nél, aki remek mulatságokkal szokta elkápáztatni a tartományt.
Taldenor csak feszengett az egyre kedélyesebbé váló beszélgetést hallgatva, már-már tolakodónak érezte puszta ottlétét a meghittség eme tornyában… De aztán a megoldandó probléma felé terelte gondolatait és összeszedve minden határozottságát, köhintett egyet.
- Á igen, Taldenor. Hallhattad, ifjú Térképészünk már dolgozik az ügyeden.
- Attól tartok, az én ügyem ennél bonyolultabb – mondta szomorúan Taldenor.

***

A Corkis erődtől lefelé vezető út kétszer kerülte meg a hegyet, mire leért a hegy lábánál elterülő városkába, Corkba. Erik és Taldenor lovon léptettek lefelé, nyeregtáskáik gondosan telerakva mindenfélével, ami egy hosszabb utazáshoz kell. Sőt, talán még túlzásba is vitték, de Erik nem szerette volna, ha Taldenor kellemetlenül érzi magát a szabadban. `A gondosan összeválogatott felszerelés megnyugtatólag hat az oktalanok számára!`, idézte fel nagyapja szavait Erik. Fel is fegyverkeztek, Taldenor furcsállta, hogy miért nem elegendő egy-egy kard, de Corkis úr leszögezte, hogy igenis nem az. Kell tartalék is, meg kések, tőr, nyílpuska, esetleg íj, pajzs.
- Ha kiérünk a városból, megugraszthatjuk a lovakat. Napszálltára elérjük a hegyeket.
- Ha muszáj… – nyögte remegő térdekkel Taldenor, aki a nyugodtabb utazólovakhoz volt szokva, amelyek legalább annyira féltek tőle, mint ő a lovaktól. Corkis csak magában mosolygott a nagydarab csatlóson, de bízott benne, hogy egy-két nap múlva már vágtázni fognak. Remélhetőleg nem valami pokolfajzattal a sarkukban.
- Ha nem találjuk meg azt a térképészt… Tahírt, akkor felmegyünk az erődig?
- Talán.
- De miért nem viszünk nekik ellátmányt már most…
- Szerintem megtaláljuk. Aztán megnézzük a környéket, a saját szememmel akarom látni, mi változott meg annyira, hogy a hegyivadászaink eltévedtek!
- Talán más is lehet a háttérben. Valami szerencsevadász társaság esetleg, akaratlanul is…
- Semmi szükségünk bűnbakra – mondta Erik, és mintha szomorúság csendült volna a hangjába – Mi kértük Sagat urat arra, hogy mindig a kalandvágyók és a csempészek előtt járjon egy lépéssel, mert nem mindenki van tekintettel arra, hogy mit szabadít ki a hegyek börtönéből. De Sagat tudta mit vállal. Az elmúlt évszázadban négyszer kellett kipurgálni a helyőrség eltűnése folytán kihalt erődöt. És ha ez még egyszer megtörténik, én nem szeretnék ott lenni!

Taldenor minderről semmit sem tudott, nem mondták el neki, mikor rábízták a feladatot. Milyen öntelten is mondogatta mindenkinek, hogy ő Taldenor Nakhanis, a Sagat erőd utánpótlás-felelőse. A nemesuraknak is büszkén a szemébe nézett és úgy mondta, azt hitte, tisztsége folytán fontosnak gondolják majd. Hát nem, ők tudták, hogy micsoda átkos megbízatás ez, és nevettek, vagy együttérzően bólogattak a tudatlan csatlós szavait hallatán. A nemesek mindig mindent tudnak! És ő sosem lesz több, mint Taldenor, Nakhanis-ból.
- Hát ezért nem sietünk annyira az erődbe – folytatta monológját Corkis úr -, és ezért megyünk magunk, ahelyett, hogy más valaki tanácsát vagy segítségét kérnénk.
- Magasságos ég! Nem, ilyesmire gondolni sem merek. Csak arra, hogy… – Taldenor lova megérezte gazdája egyre növekvő idegességét és szaladni kezdett, Taldenornak minden ügyességére szüksége volt, hogy nyeregben maradjon.
- Hogy egy csapat rabló ellopta a grófot erődöstül? – Kiáltott előre Erik, majd ő is megugratta lovát.

***

- Nagyuram, tudja mit mond az abyrnoss-i kereskedő a vámszedőnek?
- Na mit mond, Taldenor?
- Arqudjunk meg – mosolygott a csatlós, aki viccekkel próbálta meg elterelni gondolatait a sejtelmes hegyek felől.
- És szerinted ez vicces?
- Meg mertem volna esküdni rá, nagyuram! – felelte határozottan Taldenor.
- Akkor jó – bólintott Erik, majd a hegyek felé nézett. – A völgy itt kettéágazik, a jobb oldali a Keselyű Hágóhoz vezet, az erőd felé. A bal oldali harminc mérföld után egy sziklafalban ér véget. Barlangok vannak ugyan, de azok sem vezetnek sehová.
- Jól ismeri a környéket – bólintott Taldenor.
- Az én tisztem lett volna az erőd védelme, ha nem bukkan fel Sagat – mondta tömören Erik. Taldenor majdhogynem a fejéhez kapott. Hát ezért küldték Erik Corkis-hoz, nem pusztán a térképek vagy a hegyvidék ismerete miatt. Ő volt a megtisztelő cím várományosa, és mindent tudott a vidékről.
- Nézzük meg a bal oldali völgyecskét, így harminc mérföld múlva kiderül, hogy ott vagyunk-e, ahol gondoljuk. Húsz éve járom ezt a vidéket, de most mégis azt mondom, nézzük meg! – mondta határozottan Erik, azzal elindultak felfelé a völgyben.
– Látta kegyelmed Tahír nyomait? – kérdezte Taldenor valamivel később.
- Nem, pedig azóta figyelem, hogy letértünk a főútról. – mondta komoran Erik és remélte, hogy csupán arról van szó, hogy Tahír még másfelé időzik.
- A Boszorkányvölgy, amit a térképmesternél említett, valami mitikus hely?
- Nem éppen. A Boszorkány-Tölgy – kezdte Erik, jól kihangsúlyozva a második szót – mellett visz az út a hágó felé. Mindenki, aki az erődbe megy, elhalad ott – mondta a hegyeket fürkészve Erik. – Valamikor nagy csata lehetett arrafelé – folytatta Erik – és az olvadás mindig újabb csontokat mos ki az útra. Gonosz hely, azt mondják.

Taldenor megborzongott. Ő is járt már arra és semmit sem hallott erről. Talán jobb is volt úgy. – Pedig logikus magyarázatnak tűnik, amit kegyelmed mond, miért hozzák mégis gonosz erőkkel összefüggésbe?
- A Lelkek barlangja a másik rettegett babonája ezeknek a hegyeknek. Kárhozott Lelkek Barlangjának is hívják. A történetek szerint a Boszorkánytölgynél elesett harcosok lelkei lakoznak ott…
- És az is arrafelé van? – kérdezte óvatosan Taldenor.
- Ha meg akarnálak ijeszteni, azt mondanám, hogy senki sem tudja – mondta sejtelmesen Erik, és rövid hatásszünetet tartott. Taldenor pedig nem tudta eldönteni, hogy mennyire kell komolyan venni e szavakat. – De annyi bizonyos, hogy valahol ezen a környéken. Ha nem, akkor csak legyintenék, hogy ugyan már Taldenor, ez csak mese. A Boszorkánytölgyi csata elképzelhető, mivel ez az egyetlen út felfelé, de a barlangnak semmi értelme.
- Rátalált már valaki?
- Gondolom igen, ezért mesélnek róla.
- És kegyelmed hisz benne?
- Igen, de azt nem hiszem, hogy félnünk kellene tőle.
- De hisz` olyan rémesen hangzik!
- Abyrnoss-ban tán nincsenek tündérek vagy szellemek? Nálatok ez megszokott dolog, azt hallottam.
- A megszokott tán nem a legjobb szó…
- De legalábbis vannak. Sokan vannak, és sokat beszélnek róluk. Nálunk, Miracleában nincsenek ilyen varázslatos dolgok, csak elvétve, a birodalom peremén, ahová a menhírek már nem érnek el.
- Mint ez a környék.
- Pontosan. Nálunk a félelem szüli ezeket a meséket, ezért rémisztőbbek, mint nálatok, Abyrnoss-ban. Nekünk nincsenek jóságos tündéreink, manóink, csak lélekfaló démonok.

***

- A pokolba is Taldenor! Harminc mérföld a semmiért – bosszankodott Erik. Sok időt elvesztegettek, mert léptetni kellett a lovakat a kövek és az olvadástól sáros út miatt.
- Tehát jó helyen járunk? – kérdezte óvatosan Taldenor, mert nem tudta mire vélni Corkis úr haragját. Elvégre ő megmondta, hogy egy sziklafal tövébe jutnak majd.
- Igen, ez itt a Sárkány szurdok – nézett a magasba Erik. A mély szurdokot csaknem teljes egészében magas sziklafal vette körbe. Egyetlen átjáró volt csupán, melyen keresztül Erik és Taldenor érkezett. – Az egyetlen kivezető út az, amelyiken jöttünk.
- Akkor visszafordulunk?
- Még körülnézek, de aztán sietünk vissza – mondta Erik, azzal leugrott a lováról.
- Vissza a városba?
- Nem, a szabadban kell éjszakáznunk. Azért akarok sietni, hogy legalább az elágazásig visszajussunk. Hogy lássuk, ha éjszaka valaki jár az úton.
Visszafelé menet Corkis úr szótlan volt. Még csak rá sem pillantott azokra a szép helyekre, melyeket idefelé jövet olyan lelkesen ecsetelt Taldenornak. Számos természeti képződmény is volt köztük, melyeket maga Corkis úr nevezett el, de csak úgy magának. A Kampókezű Céda például kiálló sziklaperemekből állt, és Corkis úr szerint határozottan egy felfelé kapaszkodó, és lefelé integető asszonyszemélyre emlékeztetett. Még a repedésekben megbúvó bokrok is a megfelelő helyekre nőttek. Ezen kívül pedig még számos, buja férfiszemeknek kellemes látnivalót rejtett a szurdok.
Alkonyatra sűrű felhőtakaró ereszkedett a tájra, hamarabb besötétedett, mint ahogy Erik számított rá. – Vihar készül – mondta.
- Ilyenkor?
- Az első tavaszi vihar, amikor távozik a tél. Sosem tudni pontosan, mikor következik be, de idén későig váratott magára.

Fél órát poroszkáltak még a szürkületben, mielőtt Tábort vertek. Nem értek vissza az útig, ami igencsak bosszantotta Eriket, de nem merte megkockáztatni, hogy koromsötétben verjenek sátrat. Most jól meg kell választani a táborhelyet, mert a talajt vastag sárréteg borítja, és tetejébe még vihart is kapnak. Nem lesz kellemes.
– Miért hívják Sárkány szurdoknak ezt a helyet? – kérdezte vacsora közben Taldenor.
- Sárkánycsapda. Így nevezik valójában. A szurdok szó, a hegyi emberek szavajárásával csapdát jelent.
- Azt hittem olyasmi, mint a hágó, vagy a völgy.
- Igen, egész pontosan meredek falú folyóvölgy, de az ilyenek a hegyek között általában sziklafalból csordogáló forráshoz vezetnek.
- Vagyis kelepcébe.
- Igen, Taldenor. Kelepcébe – mosolyodott el a visszaút folyamán először Erik.
Hajnalban furcsa zajra, dobok hangjára ébredtek. Az éjszakai vihar elcsitult már, friss, tavaszi szellő fújdogált.
- Miféle zaj ez? – kérdezte Taldenor. Majd feltápászkodott.
- Hegyvidéki harci dobok – mondta Erik, de azt nem tudta volna megmondani miféle törzs lehetett.
- Rablók?
- Ezen a vidéken ők vannak otthon Taldenor! – mondta Erik, miközben szorosra húzta láncingének szíjait. – Hagyd a lovakat, ragadj kardot és gyere utánam! – adta ki az utasítást Corkis úr.
Mikor kiértek a Sárkány szurdok bejáratához, felpillantottak a hágó felé és nem hittek a szemüknek. Az út lassan csordogáló fehér folyónak tűnt. Egymásba érő, áttetsző, derengő alakok meneteltek lefelé a hegyoldalban, büszke tartásukból látszott, hogy hegyvidéki emberek lehettek valamikor. Határozottan vonultak a sáros úton, tovatűnt köveket lépdelve át.
– Ezek nagyuramék nadorjai, vagy a mieink? – kérdezte Taldenor, miután úrrá lett foga vacogásán.
- Ezek nador nadorok.
- És hová mehetnek?
- Vissza a Lelkek Barlangjába.
- És mi?
- Mi fel az erődbe, amit a szellemek most visszaadtak nekünk. Így szól a legenda. A várat védő nadoroknak itt kell maradnia, hogy az idők végezetéig védjék az erődöt – mondta határozottan Erik, aki csak most értette meg a legenda szavait.

***

- Egy nappal azután, hogy elmentél, Erik, hatalmas vihar tört ki. – Kezdte Sagat gróf a kandalló előtt állva. – Számítottunk rá, jól be is zárkóztunk, de pár nap múltán nyugtalanság ütötte fel a fejét az emberek között. Az őrszemek embereket láttak ólálkodni a hófúvásban.
- Miféle embereket?
- Szőrmebundás hegyi embereket, csákánnyal. Harcoltak. A vihar pedig egyre aggasztóbb lett. Öt nap múltán megrogyasztotta a lakótornyot.
- A vihar?
- Igen. Furcsa, de így történt. Mi más lehetett volna.
- Azután?
- Lejjebb költöztünk az alsó három szintre. Az emberek már körülkémlelni sem mertek kijárni – mondta Sagat gróf.
- Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét Erik.
- Párszor kirugdostam őket, de aztán felhagytam vele. Én sem mertem volna kimenni.
- Miért?
- A légies alakok már a falakon harcoltak – mondta a gróf és a kandallópárkányon lévő borosüveg után nyúlt. – Minden ellátmányt levittünk a pincébe, és minden egyéb mozdíthatóval eltorlaszoltuk a lejáratot. Aztán belevetettük magunkat a szelleműző litániába. – Furcsán cinikusan csengett a hangja, nyílván arra gondolhatott, hogy egyetlen szavát sem fogják komolyan venni. De megtartani sem akarta magának őket.
- Meddig voltatok lent?
- Csupán kilenc napig. Elhagytuk volna az erődöt, de egyik emberem, Tuca, a lábát törte, amikor az alsó járatokat torlaszoltuk el. Nem élte volna túl odakint, és sorsára hagyni sem akartuk.
- És kilenc nap múltán?
- Egy hét után elült a vihar, két nappal azután pedig felküldtem két önkéntest körülnézni. Mikor visszajöttek, azt mondták eltűntek a szellemek, elolvadt a hó, és hogy Erik Corkis jön felfelé az úton a kövér abyrnoss-i karavánmesterrel.
- De kilenc nap múltán?
- Ott járunk most. Tizenöt napja váltunk el. Még csak nem is borotválkoztam azóta – simított végig állán Sagat gróf.
- Elmúlt a tél! – mondta indulatosan, az etikettet félredobva Erik. – Három hónap! Hol a pokolban jártatok?
- Tán pont arrafelé. De odakint nem láttunk semmit, csak hóvihart. És ti?
- A hegyivadászaink nem találták itt az erődöt hat nappal ezelőtt.
- És most akkor…
- Lehet, hogy eltévedtek, de most itt vagyunk, ez biztos. Nézz körbe!
- Eltévedtek? Egyetlen nyavalyás út van felfelé.
- Igen, és beszámolójuk a te történeteddel együtt már több, mint furcsa.
- Eltelt három hónap, és nem volt itt az erőd – gondolkodott el Sagat gróf. – Pontosabban nem itt volt. Azon töprengek, mi történt volna, ha mégis kimegyünk.
- Talán az is megtörtént már – kezdte Erik. – Nem veletek, hanem Raqas, Pontí, Yardass és Caravass kapitányokkal. Akik tavaszra eltűntek a helyőrségükkel együtt. Nem is merem végiggondolni; A vihar vitte el őket? Vagy csak nem hozta vissza az erőddel együtt?
- Igen, a vihar lehet a kulcs ehhez a rejtélyhez, de, már megbocsáss barátom, én nem kívánok osztozni a megoldásban – mondta szárazon Sagat gróf – És abban sem vagyok biztos, hogy nekem, vagy az embereimnek lenne elég bátorságunk ahhoz, hogy még egy télre bezárassuk ide magunkat.
Erik Corkis fejében meg sem fordult, hogy gúnyosan utaljon rá, micsoda megtiszteltetés, hogy végül mégiscsak ő lehet az erőd kapitánya. Ő lehet az, aki felelősségének teljes tudatában készülhet az elkövetkező télre, és ki tudja még mire.

(scriptórium 3)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához