LFG.HU

Horus
novellaCimkek

A démon felüvöltött.
Cyrus jól megnézte magának a teremtményt, legalább kétembernyi magas iromba szörnyeteg, vaskos szarv türemkedett elő busa homlokából, testét vörösessárga fényes pikkelyek borították, ág vastagságú karjai karmos mancsokban végződtek. Fújtatva csapkodott denevérszárnyaival, szájából előmeredő arasznyi hosszú agyarak között habos nyál fröcskölt a lovag felé minden üvöltés nyomában. Otromba árnyéka élesen rajzolódott ki a tető beszakadt résein át rávetülő telihold sápadt fényében.
Cyrus nagyot nyelt.

Makacsul szorongatta pallosa markolatát, páncélkesztyűbe bújtatott keze izzadni kezdett. A legbelső kör beavatottjai között tartották számon, nagyreményű harcosaként rendjének, mindez már mit sem számított, bukásra volt ítélve. Nem mérlegelt, innen nincs visszaút. Konokul szemezett a halállal. Régen elfogadta azt a megváltoztathatatlan tényt, hogy eljön a nap, amikor vesztesen kerül ki a csatából. Mostanra minden félelme elpárolgott, nem volt szemernyi kétsége sem afelől, hogy nemsokára Darton színe előtt kell majd számot adnia tetteiért, s ha így lesz, emelt fővel járul istene ítélőszéke elé.
Szeme sarkából oldalra pillantott, társai legalább olyan csapzottak és megviseltek voltak, mint ő, de nem kevésbé elszántak. Mindössze hárman maradtak abból a tizenkettőből, akik egy holdtöltével ezelőtt útnak indultak.
Vörös Valdemar és Sigurd a vasöklű, mindketten sok csatát látott tapasztalt harcosok. Több tucat küldetést verekedtek végig egymás hátát védelmezve, nemegyszer csak hajszálon múlt, hogy nem vesztek oda mindahányan. Kiszáradt a torka, ahogy rájuk nézett, még így is, a vég küszöbén dac ült a szemükben, nem törte meg őket a halál közelsége. Felsóhajtott. Valahol legbelül szomorú elégtételt érzett. Nem rajtuk múlt.
Megindult. Teljesedjen be Darton akarata.

Az elátkozott torony nagytermének közepén, mindenfelé a három kőszobor törmeléke borította a padlót. A földön heverő kövektől eltekintve, a kör alakú nagyterem teljesen üres volt. A falak mentén oszlopszerű faragott páncélos alakok álltak, némán őrizve a hely nyugalmát. A torony boltozatos teteje több helyütt beszakadt az idők folyamán, de, hogy még mindig állt a régi mesterek keze munkáját dicsérte. A tetőn ásítozó repedéseken és a lőrésszerű lyukakon kívül nem volt más fényforrás az ablak nélküli teremben. Sejtelmes félhomály uralkodott.
A lény vörösen izzó szeme haragosan villant hol az egyik, hol a másik támadójára. Évszázadok teltek el, végre ismét szabad volt. Eljött az idő, csak néhány csenevész ember állt az útjában. Ráérősen nyújtózkodott, nem sietett, néhány perc ide vagy oda igazán nem számított már.
Váratlanul érte az emberfattyak rohama.
Nem értette a viselkedésüket, hiszen rettegniük kellene. Hirtelenjében még mozdulni is elfelejtett, ám még annál is inkább meglepődött azon, ami ezután történt.
Az elsőnek érkező paplovag tenyérnyi széles pallosa belehasított a testébe és tűz lobbant a vágás helyén. Fájdalmában felüvöltött, bömbölő hangjától megremegtek az épület ódon falai.
- Egy megbűvölt penge! Egy átkozott rúnakard!
A támadás hatása legalább annyira megdöbbentette Cyrust, mint magát a démont. Érezte, hogy csapása mélyen belemar a bestia vastag bőrébe, húsába. A pallosát pillanatok alatt füstölgő fekete démonvér borította be. Az egyik rúna vörösen felizzott a nemes fémen, ahogy a ragacsos fekete folyadék hozzáért.
A kard pengéjébe démonikus rúnákkal belevésve, ott állt a démon neve!
Cyrus elvigyorodott.

A kardot ajándékba kapta mentorától, a nagymestertől, mielőtt útjára bocsátotta volna a rend bajnokát. Jó néhány évszázada hevert már a Dartonita rendház fegyvertárában a legrégebbi relikviák között. A penge elfeledett ősi mesterek munkája volt, s a kardot készítő gondos kezek előrelátóan, belevésték az összes ismert Démon nevét. Fennhangon olvasta el a feliratot. A paplovag érces hangján kántálni kezdett.
Éppen idejében.
Narancsszínű lángok ölelték körbe testét, szemét elvakította a túlvilági izzás. Elborította a tűz, élő fáklyaként világította be a termet, rezzenés nélkül tűrte, nem érzett fájdalmat. Jó ideig tombolt a démon tüze teste körül, hogy aztán hatástalanul enyésszen el.
Cyrus sértetlenül állt a helyén.
- Morquor Al Morlacor! Nem árthatsz nekem! – harsogta a lény felé.
A démon mély torokhangján hangosan felröhögött és első ízben megszólalt.
- Tehát tudod a nevemet! Egy okkal több, hogy megöljelek!
- Eltaposlak emberfattyú!
– mennydörögte, s ezzel megindult feléje.
A paplovag nem mozdult, megvetette a lábát és várt, a váratlan felismerés új reményt adott. Miközben koncentrált, egyre közelebbről hallotta a döngő léptekkel közeledő monstrum, megvadult bikáéra hasonlító fujtatását, megcsapta a bestia bűzös lehelete. Még csak fel sem nézett, megvárta, amíg a lény teljesen a közelébe ér. A szörnyeteg lecsapott.
Cyrus villámgyorsan lebukott a démon roppant erejű ütése elől és visszakézből vágott a teremtmény oszlopszerű lábai felé, az izmaiban feszülő energia elszabadult.
Érezte, talált.

Ahogy a lendület továbbvitte, a lény súlyos farka elsodorta. Hangosan döndült az abbit acélból készült páncél és a paplovagot elrepítette a csapás ereje. Csörömpölve ért földet néhány méterre, a poros köveken. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, úgy érezte tagjai menten, kiszakadnak a helyükről. Egyre közelebbről hallotta a démon döngő lépteit, ösztönösen félregurult, nem látta csak érezte a lecsapó árnyékot. A szörnyeteg karmos lába csak néhány centivel kerülte el a fejét, haját haragos fuvallat csapta meg, orrát betöltötte a nem evilági bűz. Ott tornyosult felette a rém teljes életnagyságban, a lény vörös szeme hidegen tekintett le rá, felemelte a lábát, hogy bevégezze, amit elkezdett.
Vörös villanás ragyogott fel szeme előtt, a szörnyeteg boltozatos mellkasán legyezőszerűen terült szét a becsapódó tűzgömb, hangos dörejjel taszította hátra vicsorgó támadóját, a démon hátratántorodott.
Cyrus imbolyogva állt talpra miközben kardjára támaszkodott. Édeskés ízt érzett a szájában, melegség öntötte el az arcát, felhasított homlokából ömlő vér elvakította.
Elhomályosult tekintettel látta, hogy nem messze tőle, a rohamozó démon, Sigurdot próbálja eltalálni karmos mancsaival, aki a szorult helyzetben lévő Cyrus segítségére sietett. A termetes lovag erőteljes csapásokkal tartotta távol magától a lényt, pallosának csapásai szikrát hánytak a démon szilaszerűen kemény bőrén. A lovag társa két méter feletti magasságával is, gyermeknek tűnt a bestia mellett.
A szörnyeteg esetlenül mozgott, iromba teste nem szokott hozzá, hogy puszta kézzel kelljen harcolnia ezért ütései rendre a levegőt, találták el. A testén éktelenkedő egyre szaporodó vágások lelassították.

Cyrust magával ragadta a harc heve, rohanva kerülte meg az egyik kőszobor romjait, s ezzel a szörnyeteg hátába került. Rövid varázsszavakat kiáltott, feje fölül a semmiből sistergő villám csapott le, egyenesen a bömbölő szörnyetegre. A démon megtántorodott, megrázta magát, és haragosan elbődült. Vicsorogva pördült meg, agyarai hangosan csattantak össze nem messze a lovag feje felett. Farkával ismét megpróbálta elsodorni, de Cyrus már számított erre és lebukott a hozzá legközelebb eső szobor romjai mögé. Hallotta amint a fölötte tornyosuló törmelékre döngve sújt le a halálos csapás. A kövek öklömnyi darabjai szerteszét záporoztak az ütés nyomában.
Por támadt a paplovag körül, felköhögött és a szeme megtelt a finom szemcséjű anyaggal. Feje felett halk pukkanást hallott, amint felnézett megdermedt a látványtól. Új jövevények jelentek meg a semmiből a harcoló felek háta mögött. Valdemar éppen ekkor fejezte be varázslatát, és három sáskaharcost idézett meg segítségül.

Cyrus maga elé köpött, véres nyála elkeveredett az évszázadok porával. Magában hálát rebegett Dartonnak, különb segítőjük nem is akadhatott volna, mint ezek az imádkozó sáskára hasonlító, félelmet nem ismerő harcosok. A megidézett lények két hátsó ízelt lábbal és négy mellső végtaggal rendelkeztek, valamivel magasabbak voltak egy embernél. Óriási szemük fejükhöz mérten túlzottan nagynak tűnt, zöldes árnyalatú kitinpáncél borította őket tetőtől talpig, késpengeéles rágóik között surrogó hang hallatszott. Kezükben másfél méter hosszú áttetsző anyagból készült mindkét végén hegyes lándzsát szorongattak, egyikük végtagján ugyanebből az anyagból készült ovális alakú könnyű pajzs.
A küzdelem csak néhány szívdobbanásnyi időre maradt abba, aztán a démon egy izzó tűzlabdát hajított az érkezők felé üdvözlés gyanánt. A sáskaharcosok hatalmas ugrásokkal szétrebbentek. A helyükön becsapódó robbanás ereje ismét megremegtette az épületet.
- Szánalmas halandók! Azt hiszitek néhány nyomorult féreggel, legyőzhettek engem? -
- Eltaposom őket is, veletek együtt!
– mennydörögte.
A következő pillanatban az egyik sáskaharcos a szörnyeteg hátán termett és belecsimpaszkodva elkezdte döfködni tűhegyes lándzsájával. A démon őrjöngve hátranyúlt az egyik kezével és megragadta a lény csápját, amivel testébe kapaszkodott. Egyetlen rántással letépte a végtagot, és messzire hajította. A sáskalény felszisszent ugyan, de megmaradt három karjának szorítása nem enyhült. Időközben még egy bogárharcos akaszkodott a démon nyakába, egy pedig oldalról rontott neki. Vadul rázta a testébe csimpaszkodó támadóit, karjával csapkodó mozdulatokat tett de hiába, kínzóit nem érte el. Farkával sikerült eltalálnia az egyik lényt, a kitinpáncél hangos reccsenéssel szakadt szét, a sáskaharcos a falnak csapódott szétroncsolt teste nem mozdult többé.

A bestia hirtelen taktikát változtatott, ahelyett, hogy megpróbálta volna a lesodorni a testébe csimpaszkodó ellenfeleit, levetette magát a földre, hogy puszta súlyával zúzza halálra őket.
A több mázsás test hangos dübbenéssel hátrazuhant maga alá temetve az egyik sáskaharcost, a másikat pedig félig megnyomorította. Cyrus elérkezettnek látta az időt, hogy kihasználja a helyzetet és a földön fekvő démonra rontott.
- Pusztulj fattyú! – kiáltotta miközben ezzel egy időben aktivált egy parancsvarázst. Teljes erőből lesújtott a démon védtelen fejére.
Amikor lecsapott, már tudta, hogy elkésett. A szörnyetegnek meg sem kottyant a mágiája, még volt ideje védekezően maga elé rántani az egyik karmos kezét. A pallos kíméletlenül hasított bele a testébe, a démon végtagja egy fülsiketítő reccsenéssel vált el alkarjától.
Cyrusban majdnem megállt az ütő, a minden képzeletet felülmúló üvöltés hallatán, ami a teremtmény torkát hagyta el. A lény őrjöngött a dühtől, és a kíntól. A megbénított sáskalényt szabályosan péppé lapította miközben talpra, küzdötte magát. A bogárharcos hihetetlen szívóssággal megmozdult, még mindig élt. A démon kézcsonkját szorongatva előregörnyedt, üvöltése hörgésbe fúlt. Ahogy felemelte a fejét arasznyi hosszú agyarairól visszahúzódtak vastag ajkai, vörösen izzó szeme, gyűlölettel meredt a paplovagra.
- Ezért még megfizetsz, fattyú! – sziszegte.

A megmaradt sáskaharcos testét zöld színű vér borította be, csápjai tétován tapogatóztak, megmaradt két első karjával lassan araszolt a démon felé. Cyrus kardjára támaszkodva zihált, tüdeje majd kiszakadt a helyéről, elkerekedett szemmel hitetlenkedve bámulta a jelenést. A sebesült lény valószínűleg már haldoklott, semmi esélye sem volt, de mégsem adta fel. Annak ellenére, hogy külsőre semmilyen hasonlóságot nem mutattak, a paplovag felismerte benne a bajtársat. Előrevetődött, és kardjával a démon felé vágott, nem igazi támadás volt ez, csak megpróbálta megzavarni a szörnyeteget, hátha ezzel sikerül elvonni a figyelmét a prédájáról. Látta, ahogy Valdemar a nyakában lógó szimbólum felé nyúl, hogy megszüntesse az idéző varázst, megmentve ezzel a sáskalényt a bestia haragja elől. A dühöngő szörnyeteg észrevette a mozdulatot, és megérezte szándékukat. Nem törődött a feléje sújtó Cyrussal, egyetlen gyors mozdulattal lecsapott, kettéharapta a lényt, aki eközben megpróbálta karmos lábával eltalálni a szörnyeteget. A démon megrázta a szájában lógó halott testet, majd a fal felé hajította. Bár kézcsonkjából dőlt a vér, mégis torz vigyor jelent meg a gorillaszerű arcon.
Cyrus összeszorította fogait, keze megszorult a palloson, a nehéz páncél súlya egyszerre szakadt rá, minden tagja sajgott a megerőltetéstől, izmai tiltakoztak a hatalmas igénybevétel miatt. Szeme résnyire szűkült, elfordította verejtékben és a vérben úszó arcát, furcsa keserű ízt érzett szájában. Újabb társát veszítette el a harcban, és jól tudta, hogy még nincs vége. Maga elé köpött, a mozdulatban minden benne volt.
- Legyen hát! – mondta mintegy magának.

A bestia eközben felismerte a veszélyt, túlságosan lebecsülte ezeket az emberfattyakat, a testén szaporodó sebek is erről tanúskodtak. Most már szerette volna minél előbb dűlőre vinni a dolgot, ideje végezni velük.

A démon tombolni kezdett.
Izzó tűzgömböt formált a megmaradt kezével és vaktában hajigálta mindenfelé, s bár a lovagokra nem volt hatással a tűzgolyó ereje, a torony egyre jobban remegett a robbanásoktól, a mennyezet több méteres darabjai hullottak alá. Cyrus talpa alatt megingott a talaj, az ősi épület lomhán mozdult a dühös szörnyeteg mágiájának hatására. A tömör súlyos kövekből épült torony fala még kitartott, de a tető egyre jobban recsegett a vastag gerendák szalmaszálként pattantak el egymás után.
A teremtmény megállt egy pillanatra, pikkelyes testén sűrű fekete vér patakzott felfedve a tényt, hogy ő sem sebezhetetlen. Dübörgő hangon szólalt meg ismét.
- Most pedig pusztuljatok!
Ezzel egy minden eddiginél hatalmasabb tűzgömböt hajított Cyrus felé.
A paplovag látta amint az izzó lövedék felé tart, a démon nevét kántálta fennhangon és közben a szobrok törmeléke felé vetődött bár érezte, ez nem fogja megvédeni attól az erőtől, ami mögötte elszabadult.
- Darton segíts! – kiáltotta.
A hatalmas detonáció ellenére is tisztán csengett hangja, furcsa, nem evilági erő szállta meg a testét, nem tudta megmagyarázni mi az, de abban biztos volt, istene meghallgatta kérését. Eltűnt a gyengeség és a sebek, testét elöntötte valami ismeretlen energia. Visszanyerte a harc során elveszített varázserejét és mentális energiái is ott feszültek ismét elméjében. Megújult harci kedv kerítette hatalmába, legyőzhetetlennek érezte magát.
Darton meghallgatta kérését, istene áldása erősítette immár karját és hitét!

A teremben eddig dermedten álló lovagok megérezték a változást, a váratlanul érkezett erő őket is átjárta. Cyrus még látta, hogy az utolsó pillanatban kétségbeesetten kerestek valamiféle fedezéket. Sigurd a lejárat felé vetődött, az alagút biztonságába, Valdemar pedig egy kőhalom mögött talált menedéket.
Ahogy megérintette az isteni hatalom Cyrus megpillantott valamit a szétrombolt szobor maradványai között, nem messze attól a helytől, ahol feküdt. Egy hosszú baljós fekete tárgyat, akár egy jel. Hívogatóan nyújtogatta feléje csápjait, egyszerre volt vonzó és taszító, undorító és mégis gyönyörű. Vaktában kapott utána, valami azt súgta, ez nem lehet véletlen. Még a kesztyűn keresztül is érezte az elmúlás hidegét érintése nyomán, ezüst láng gyúlt fel, ködös érzékein át.

A démon vészjóslóan magasodott a hatalmas terem közepén, égnek emelt karokkal széttárt szárnyakkal és egyre csak bömbölt. Sötét vérével borított iszonytató alakja úgy magasodott föléjük, akár a bosszúállás pusztító angyala. Ahogy a falak remegése egyre erősödött, a mennyezet felöl hangos dörej hallatszott, Cyrust a befagyott folyó jégzajlására emlékeztette a hangja. Utoljára még felnézett, aztán elszabadult a pokol.
A torony teteje egy haragos reccsenéssel végül megadta magát sorsának és fülsiketítő robajjal beszakadt, maga alá temetve mindent és mindenkit.

Elsötétült körülötte a világ.
Csend. Lassan eszmélt, önnön vérének és verejtékének szaga tolult az orrába. Valami érdes bizsergető hideg vette körül, nem kellemetlen, inkább furcsa vattaszerű. – Ha ilyen a pokol, vajon milyen lehet a mennyország? – villant át az agyán a gondolat.
A rajta heverő tonnányi súly mozdulatlanságra kárhoztatta. Nem tudta, hogyan lehet még mindig életben, Isteni áldás ide vagy oda, a fél torony ráomlott. Megpróbálta megmozdítani a kezét, de moccanni sem bírt. Végül feladta a hiábavaló próbálkozást, elernyedt a teste. Megadta magát sorsának. – Jöjjön hát Darton kegyelme!
Ekkor hallotta meg a hangot. Valahol mélyen legbelül született, tudatának legeldugottabb bugyraiban. A része volt, és mégsem. Egy másik tudat ébredezett, lassacskán furakodott elő agyának rég elfeledett szegletéből és gondolatai felé tapogatózott.
- Még nem jött el az időd! – szólt a jövevény.

Önkéntelenül felkiáltott meglepetésében, ám ajkait egyetlen hang sem hagyta el. A sötétség mindenhol körbevette, az orrában, a szájában, a szemében. Elveszítette a kapcsolatát a világgal, amit eddig ismert. Szabadulni akart, leszaggatni a láncokat, amelyek béklyóba verték testét. Hatalmas akarat mozdult meg benne.
Mintha csak egy álomból ébredne.

Felrobbant körülötte a feketeség, tollpiheként hullottak szerteszét a súlyos kövek. Kezében a tenyérnyi széles éjfekete pallos hideg lángot vetett, féltőn ölelve körbe testét. A szokatlan érzés, émelyítően édeskés íze megrészegítette. Érezte, ahogy az erő lassan magába fogadta, végül egyé váltak.
Észrevette, hogy a látása valahogy megváltozott. Az eddigi éles kontúrok elmosódtak, kavargó szürkeség váltotta fel, időnként furcsán valótlanszerű árnyak lebegtek el mellette. Néha felismerni vélt egy-egy emberi arcot az amorf árnyékokban, hallotta szánalmas nyöszörgésüket. Rájuk nézett, és azok hanyatt homlok elfutottak, meghunyászkodva húzódtak minél messzebb tőle szűkölve a félelemtől.
Nem törődött velük.

Aztán ismét megváltozott a világ, immár a démont látta maga előtt csapzottan véresen, egyik szárnya törötten fityegett mögötte, a gonoszul parázsló szem haragosan villant feléje, a társai megkövülten bámulták.
- Tehát túlélték!
A torony megremegett a lábai alatt, ahogy az oldalára dőlt tető súlya ránehezedett. Megrázta magát, már régóta tudta, hogy nincs egyedül, egy másik lény is ott lapult az agyában, érezte sugárzó energiáját. Az akarat megnyilvánult, és lassan, mint egy polip előmászott rejtekéből miközben csápjai behálózták tudatát.
A szája beszédre nyílt, de nem ő volt az, aki végül megszólalt.
- Morquor Al Morlacor! Rég volt, hogy utoljára találkoztunk! – kiáltotta a hang, mely az övével együtt furcsa disszonánst alkotott.
A bestia szemében felismerésként villant, a félelem szikrája. Felhördült.
A hang bizonyságképpen kimondta a hatalom szavát. Villámcsapásként dördült a varázsige a néma csendben. Társai azonnal térdre hullottak, s kardjukat maguk elé szúrva tisztelettel adóztak a félisteni hatalom előtt.

- A küldött megérkezett! –
áhítat csendült hangjukban.
A démon meghunyászkodva tekintett Cyrus felé, szeméből eltűnt minden harciasság, helyét az alázat foglalta el.
- Üdvözöllek Aldemír nagyúr! Dicsőség az ezüst láng urának!
A paplovag keze ökölbe szorult, a levegő lassan örvényleni kezdett, a sápadt fényben vetett árnyékok megrövidültek egy villanásnyi időre, aztán a részecskék egy szikrázó gömbben teljesedtek ki. Kinyújtott kezével előremutatott, és a kígyózó energia korbácsként csapott a szörnyeteg felé. Amint nekivágódott, elsöpörte, majd a torony megmaradt falához szögezte testét. Ezüstszínben derengő lángokból feszülő béklyó vette körül. A hang, ahogy Cyrus magában nevezte lassan a lény felé fordult.
- Csak egyetlen okot mondj, miért ne pusztítsalak el most rögtön!
Cyrus érezte a haragot. A hangban olyan gyűlölet égett, amelytől még ő is megrémült.
Tiszteletet parancsoló látványt nyújtott a megtépázott paplovag, ahogy a majd embernyi hosszú fekete pallossal kezében előrelépett. Termete megnőni látszott, a telihold fényében, az arcára rászáradt véres maszk mögül, kísértetiesen villant elő haragtól izzó szeme. Teljes alakját beborította a furcsán derengő ezüst láng, cafatokká szakadt köpenyének megmaradt darabja denevérszárnyként lobogott mögötte. Az árnyékok visszahúzódtak döngő léptei nyomán.

A jelenés tekintete semmi jót nem ígért. Megállt a szörnyeteg előtt és nem mozdult.
- Várj nagyúr! – a démon szinte könyörgött.
Cyrus szemlélőként figyelt, már nem volt ura testének. Látása megváltozott, ismét a furcsa szürke massza kavargott előtte, látta a félelemtől szűkölő sötét teremtményeket. A hang őket szólította. Azok pedig egymást taposva jöttek, hogy a kedvére tegyenek.
Az árnyak veszett kutyaként vetették magukat a tehetetlen démonra. A szörnyeteg összerándult és minden eddigit felülmúló borzalmas üvöltés hagyta el a torkát. Cyrus társai maguk is felkiáltottak, az istentelen hang hallatán.
A démon tekergődzve vonaglott az árnyak szorításában. A láthatatlan lények tépték, szaggatták, ahol csak érték, a bestia őrjöngött a kínoktól, egyre másra hagyták el a borzalmasabbnál borzalmasabb üvöltések véres habot köpködő száját.
A hang intett, és az árnyak ismét visszahúzódtak, de ugrásra készen vártak.
- A boszorkánymester idéző mágiája kényszerített, hogy ellened támadjak! – hörögte a démon lehajtott fejjel.
A lovag szórakozottan bámult maga elé, kardja markolatát díszítő fekete követ szemlélte elmélyülten. Aztán felnézett és csak állt percekig, némán bámulta a szeme elé táruló látványt.
A torony teteje, a falak egy részével együtt teljesen eltűnt, láthatóvá téve a felhők mögül előbújó teliholdat és az égbolton feltűnő néhány kósza csillagot. Alattuk ezüstben fürdött az éjszakai táj, a hegyek sötét foltjai élesen rajzolódtak ki a láthatár felett.
Néma csend támadt. Nem hallatszódott más, csak a szél neszezése, ami immáron akadálytalanul juthatott át a foghíjas falak között. A leomlott kövek furcsa alakzatot formáltak, ragadozó fogak módjára ásítottak az ég felé.
Mivel a hang, még csak válaszra sem méltatta, a démon vonakodva még hozzátette:
- Kíméld meg az életem és szolgálni foglak! Ha nevemen szólítasz, megjelenek és engedelmeskedem parancsaidnak!

Cyrus elvigyorodott. Tudta, hogy a démonok kegyetlen lelketlen teremtmények, csak egyetlen dolog van, amit tisztelnek, az pedig a náluk is hatalmasabb erő. Mivel lelkük nincs, szívós, de nem elpusztíthatatlan testük halálakor megszűnnek létezni és kikerülnek az örök körforgásból. Az ő elmúlásuk örökre szól. Igazi félelem tükröződött a szörnyeteg szemében.
A paplovag bólintott.
- Elfogadom az ajánlatod Démon. Az alku megkötetett!
Ezzel megfordult és intett az acsarkodó árnyaknak, azok pedig megint rávetették magukat a bestiára.
- Csak, hogy el ne felejtsd, mi jár annak, aki ellenem szegül! – sziszegte a hang.
Cyrust kirázta a hideg saját testében, izzó gyűlöletet érzett a belsőjében lakozó lény tudata felől. Nem szerette volna megtapasztalni milyen az, amikor ez az indulat feléje irányul.
A paplovag a bestia szűnni nem akaró üvöltése közepette magához intette társait, majd belépett a torony legsötétebb zugába, az árnyékok ismét megrövidültek. Amint újra kiléptek, az építmény lábánál találta őket a hajnali nap derengő fénye, amely éppen megjelent a horizonton.
A démon üvöltése abbamaradt, ahogy a hang elhagyta a tornyot, megszűnt a testét fogva tartó varázs.
Cyrus megszédült és megtántorodott, tagjait elhagyta az erő. Egyedül volt. Társai félve kapták el a földre rogyó testet. A lovag még felnézett és csak ennyit mondott:
- Ideje indulnunk!
Ezzel elájult.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához