LFG.HU

garw
novellaCimkek

Sosem fogom megérteni, mi mozgatja a politikát. A pénz nem elég, sem a hatalom, sem a kapcsolataid. Ha mégis van valamelyik, elkezded kisajtolni belőle a többit. Persze ez nem új dolog, régen is így volt. Voltak ilyen emberek, és tudtuk, hogy így van. Nagyon is jól tudtuk. Ma már sokkal többen vannak, mégsem foglalkozunk velük.
Hogy miért is írom ezt? Búcsúlevél? A világ leszúrása, még egyszer, utoljára, pedig én sem értem ám. Nem tudom miért. Fura dolog az ember.
Hogy is volt? Tsont és én, a Virtuális Demokrácia Párt oszlopos tagjai, a párt képviselői a Budapest Parlamentben. Tsont és Szentgyörgyvölgyi, a két elhivatott városfejlesztő. Mára csak Tsont, a jogi úton hasztalan támadott korrupt országgyűlési képviselő, és Szentgyörgyvölgyi, a lecsúszott polgármester.
De Tsont túl messzire ment. És nem most! A francba is, nem most. Nagyon régen, amikor én még behunyt szemmel jártam, ő pedig megízlelte a hatalmat. Azt a fajtát, amit csak politikus érez, amikor hisz benne, hogy csak ő tudja, mi a jó az embereknek, ők maguk nem.
De most vége. Ha most rászállnak, akkor bedobja a nyolc évvel ezelőtti városrendezési terveinket, amiket én írtam alá a Jegyzői Hivatalban, még a Budapest Parlament elé terjesztés előtt. Én vagyok az értelmi szerző, én akartam kidobálni a csórókat Dél-Budapestről, és leromboltatni a szánalmas romhalmazokat, mindent én találtam ki. De akkor még gyűlöltem azokat az embereket.

Szentgyörgyvölgyi Ádám, a XX. Kerület polgármestere abbahagyja a gépelést, rájön, hogy nincs már mit írnia. Hát csak ennyi? – kérdezi. Legalább kétoldalas búcsúlevélre számított. Na igen, mindegy. Szertartásosan elmenti irományát a piszkozat mappába, ügyelve minden egyes leütésre, minden kattintásra. Feláll a számítógépétől, kipillant az ablakon – Szép reggelünk van – mondja. Felveszi barna ballonkabátját, és kisétál az irodából. Egy régi nótát dúdol magában.
“Eszement világban élsz, valahol Európában.
Ahol az igazság csak úgy tud győzni,
Ha nap, mint nap, áthágja a törvényt.”
Lehet, hogy nem pont így van, de ő így dúdolja. Újra, meg újra, mint egy mantra. Om mani padme hum, eszement világban élsz. Montgomery Wick (egy hegymászó, valami filmből) érezhette így magát, amikor “om mani padme hum”, szertartásosan elvágta a biztosítókötelét, hogy magával együtt felesége gyilkosával is végezzen. Eszement világban élsz.
– Szia Ádám! – köszön rá hirtelen volt felesége a hivatal előtt. Hirtelen nagyon is valószínűtlen véletlennek tűnik a találkozás. De hisz mindketten a kerületnek dolgoznak, mindketten a sétálóutcán járnak keresztül-kasul a hivatalokba. Fura fintora a sorsnak, de nem töri meg Ádám lendületét. “Már döntöttél!”, mondja magának, “Ez a találkozás nem azt jelenti, hogy milyen lehetőségek vannak még az életedben!”.
- Szi… szia – próbálja lenyelni a gombócot a torkából. Mégsem olyan egyszerű dolog az eltökéltség. Érzi, hogy semmi nem állíthatja meg, mégsem tud megszólalni.
- Megint bent aludtál? – kérdezi vidáman a nő.
- Nem… azazhogy igen – vallja be, mert azonnal rájön, hogy az egyetlen, aki mindig is átlátott rajta, a neje. “Ha most megkérne, hogy menjek vele, mert el kell intéznie ezt meg azt, akkor… Jó ég! Mit tennék akkor?”
- Akkor Jani rád vár?
- Igen – szorítja össze ajkait, feszengve áll a nő előtt.
- Valami baj van?
- Nem, csak tudod… a dolgok nem a legjobban alakultak mostanában.
- Miféle dolgok?
- Hát a… dolgok.
- De nincs baj ugye?
- Nincs, csak dolgom van… a műszaki osztályon.
- Majd hívj fel! Jó?
- Jó. Tudod… mindegy, majd felhívlak – mondja, azzal elindul a parkoló felé. Léptei határozottak, büszkén lépdel előre. A volt felesége csak néz utána, érzi, hogy valami készül, de nem tehet semmit, “Mit akarhat Ádám?”.
Az utca elején egy fekete dzsip áll, magas építésű igazi Rover, nem városi terepjáró. Sárosan is méltóságteljesen, ugrásra készen várakozik, benne három komor alak, zsaruk. Ádám nem arra indul, hanem balra egy mellékutcába, de két ujjal könnyedén tiszteleg nekik, azok bólintanak. Eszement világban élsz.

Gellért János, Ádám titkára a Nagy Győri István utcában, a posta parkolójában várt a polgármesterre.
- Jó reggelt polgármester úr!
- `reggelt – veti oda könnyedén.
- Azok a srácok ott a dzsipben, pont az ilyen dolgokra vannak kitalálva. Biztos nem bízhatja rájuk? – kérdezi, miközben Ádám beül a kocsiba. Látja rajta a feszültséget, és hogy nem fog engedni, de lélekben nem tudja túltenni magát tehetetlenségén.
- Nem. Én ajánlottam nekik alkut. Elteszem az útból Tsontot, ők meg lekapcsolják a többieket, akiket fedezett. Ez az én ügyem – mondja komoran Ádám.
Főleg most, teszi hozzá gondolatban, hogy nekem nincs semmim ellene, neki pedig van ellenem. Így a jogi út nem járható, mert én vesztenék rajta. Amivel csak az a baj, hogy sokkal kevésbé vagyok bűnös, mint ő.
Persze ülhetnék nyugodtan, ölbetett kézzel és kész. Tsont ok nélkül nem bántana. Eddig is így volt. És mi rossz van abban, ha az ember a túlélésre hajt? Hiszen ez az egyetlen, ami számít! Még visszafordulhatnék.
De ugyanaz lenne belőle, mint most. Csak addig bírnám amíg nem látok meg semmit. Nem azért, mert jó vagyok, hanem mert félek rossznak lenni. Nem akarom, hogy másokat bántsanak, különösen nem úgy, hogy mindez az én hallgatólagos beleegyezésemmel történik.
– Ha én is tehetnék valamit… nem csak annyit, hogy odaviszlek lelövetni…
- Indíts már! – Csap a műszerfalra Ádám rájátszott türelmetlenséggel. – Nem, nem tehetsz!
Jani kinavigálja a kocsit a Soroksári útra. Ádám szomorúan néz vissza, elmarad mögöttük Erzsébet metroplex.

Sokáig autóznak szótlanul, majd Ádám int Janinak, hogy forduljon be egy benzinkúthoz. A dzsip követi őket.
- A bűnrészességet így is vállalják. Miért nem…
- Nekik nyomozati jogkörük van. Nekem személyes okom. Ez a különbség.
- Elvégzed nekik a piszkos munkát!
- Idővel talán ők is megtennék. Nekik sem tetszik, hogy a szervezett bűnözési osztály nem csinál semmit. Most még csak segítenek egy gyilkosságban, szemethunynak afelett, hogy egy pillanatra ők sem voltak jobbak Tsontnál. Azt hiszik, hogy helyesen cselekszenek – mondja Ádám, miközben látja, hogy nyílik a dzsip ajtaja, és egy zömök, hosszúkabátos nyomozó indul feléjük egy irattáskát lóbálva. – Még nem tudják, hogy ez az első lépés afelé, hogy olyanok legyenek mint én, ugyanolyan szerencsétlen kis hülyék. Ők nagyobbat hibáznak mint én. Nekem nincs más választásom, nekik lenne – néz Jani szemébe, majd leengedi az ablakot.
- Polgármester úr! – mondja mosolyogva a tökéletes irodista benyomását keltő civilruhás zsaru – a táska. – Azzal benyújtja az ablakon a kisméretű, barna irattáskát. – Rendben lesz így? – kérdezi miután Ádám átvette.
- Rendben.
- A terv világos?
- Igen – bólint komoran Ádám. A táska középső fakkja elektronikusan árnyékolt, átvilágítva nem látszik a benne lévő pisztoly. A pisztoly és a töltények kerámiából készültek, a fémdetektor sem mutatja ki őket. A polgármester iratai közé pedig még a legszigorúbb biztonsági előírások szerint sem lehet betekinteni. Ez Tsont lenéző udvariassági kódexe szerint különösen igaz.

A második kritikus rész a kijutás. A zsaruk felajánlották, hogy a “közelben” lesznek, és az első lövés elhangzása után megindulnak befelé, ez hivatalosan is kötelességük, hogy közbelépjenek, és kihozzák Ádámot. Ha elég gyorsak, még meglógnia is sikerül.
A probléma csak annyi, hogy a gengszterek testőrei máshogyan gondolkodnak. Akár milyen súlyos sebet is kapott munkaadójuk, az orvosok még visszahozhatják. Kötelességük kritikus állapotban is védeni, merénylet esetén pedig a védelemnek csupán egyetlen hatékony módja lehetséges, a merénylő mielőbbi semlegesítése.
De a zsaruk segítsége akkor is kellett, a fegyver miatt mindenképp. Kihasználtam őket, gondolja Ádám, olyan vagyok mint Tsont. Még így is megéri?
- Neked is van más lehetőséged! – mondja Jani, miután a nyomozó visszaült a dzsipbe.
- Nekem is lenne, de nem akarok vele még egyszer szembe nézni – mondja Ádám, miközben óvatosan előveszi a pisztolyt a táskából és kiveszi belőle a tárat, ellenőrzi a töltényeket. Próbál határozottnak és kíméletlennek tűnni, miközben Jani szavain rágódik. “De hiszen nem is mondott semmi újat!”, gondolja. “Csak azt a logikát követi amit én is, de akkor miért nem értünk egyet? Melyikünk jár a helyes úton? Kié az önámítás? Az övé, hogy hagyja magát sodródni? Nem is akárhová, hiszen most is itt ül, tudomása van egy kitervelt gyilkosságról, ez legalábbis bűnpártolás. Vagy az enyém, hogy ki akarok lépni a közönyös emberek közül?” Eszement világban élsz.

Ádám a pisztolyt szorongatja, lábai között a kocsi padlóját célozza és elégedetten vigyorogni próbál. Nem nagyon megy neki.
- El sem mered majd sütni – töri meg Jani a hamis hatalomérzet varázsát. – Jobbik esetben Tsont kinevet, rosszabbikban komolyan vesznek és lelőnek. Még csak katona sem voltál!
- Tudom hogy működik! Itt meghúzom és ott jön ki a lényeg – dugja Jani orra alá a fegyvert.
- Ha nem vagy biztos benne, hogy meg kell tenned, akkor ne tedd! Ezt…
- Ne csináld már! Ez nem érv ez csak mentség, hogy…
- Ezt – folytatja Jani jelentőségteljesen – nem én mondom. Ezt a két évvel ezelőtti Ádám üzeni neked.

Ádám hallgat, rosszalló tekintettel méregeti a kezében lévő pisztolyt. – Igen. Ez tényleg akkora marhaság. Felismerhettem volna – mondja dühösen Ádám. De rögtön ezután el is hallgat. Rájön, hogy a haragja csak eszköz, hogy elűzze félelmét és gyors döntést hozhasson. Azt a szép, gördülékeny kis dühös döntést, ami a helyzet megoldásához szükséges. “De ha ilyen ostoba segédeszközöket használok”, kérdezi gondolatban, “akkor helyes a döntésem?”.
- Nevetséges vagy.
- Állj meg, jó! Átülök az erre kitalált srácokhoz. Ők értenek valamennyit ebből az egészből, és legalább azzal nem piszkálnak, amit én is tudok.
- Ne haragudj! Csak nem tudom mit mondhatnék…
- Semmit nem kell mondanod. Csak vezess! A többi az én gondom. Minden ki van találva.
- Nem fogsz bejutni. Mi van a ha a táskádat is megnézik? Vagy kint kell hagynod? Lehet, hogy otthon sincs.
- De igen. Ott ücsörög a mahagóni íróasztalánál. Tudom.
- Elkapnak mielőtt lőhetnél.
- Be fog engedni, ez lesz az első hiba. Kettesben marad velem, ez lesz az utolsó. Mindig is így találkoztunk.
- És mit csinálsz ha megérez valamit? Elvégre nem hülye, ha idáig túlélte.
- Túlságosan is bízik az emberek félelmében, és azt hiszi, nem változnak.
- Biztos vagy ebben?
- Nem, de kell érveket találnom, amik mellettem szólnak – mondja Ádám, és nem tudja eldönteni, hogy az utóbbi két gondolat közül melyik a marhaság. – Enélkül nem megy – teszi hozzá Ádám, miközben kibiztosítja a pisztolyt és óvatosan becsúsztatja a középső fakkba. Hátradől, az arcát nézegeti az oldalsó visszapillantó tükörben. Keskeny, fakó arc, kétnapos borosta, nagy, barna szemek, reményvesztett tekintet. – Na! – mondja elégedetten. – Elég gyilkosan nézek ki?
- Én inkább kétségbeesettnek mondanám.
- Pedig én mindent megpróbálok.
- Előtte beszélhetsz is vele! Ha magadat rá tudtad venni erre, akkor bárkit meg tudsz győzni.
- Persze – sziszegi Ádám. Ő is gondolt arra, hogy beszél Tsonttal, de nem akarta, hogy ez a fajta merénylői engedékenység meglátsszon rajta. Kíméletlennek akart tűnni, de Jani ezen is átlátott. Túl régóta ismerik egymást, csak ez lehet az oka.

Befordulnak a Medvegy András utcába, két háztömbnyire Tsont magánrezidenciájától, nyomukban a zsaruk dzsipje. Jani lassan gurítja a kocsit a 76-os szám felé.
Odaérve látják, hogy a kapu nyitva és egy mentőautó áll az udvaron. A széles márványlépcsőn épp egy letakart hordágyat hoznak lefelé.
- Ki más lehetne? – nevet Jani és cigarettája után kutat zakója zsebében. – Nem te vagy az egyetlen ellensége. Reggelit? – fordul Ádám felé, aki ekkor már ugrik kifelé a kocsiból és a kapu felé szalad. Két öltönyös testőr lép felé, Ádám lassít, esetlenül széttárja karjait. Amazok felismerik, zavartan bólintanak felé, hogy menjen csak.
Ádám a mentő felé szalad, alig kap levegőt, szíve a fülében lüktet, mást már nem is lát, csak a mentőkocsit. Ez lett volna élete legfontosabb döntése, és lehet, hogy nem engedték meg neki, hogy meghozza. Hogy boldog, csalódott vagy dühös, azt nem tudja eldönteni, talán mindhárom egyszerre.
A hordágyat épp ekkor emelik be a kocsiba. Ádám lelassít, mégsem olyan egyértelmű minden. A hordágyon fekvő alak nem elég nagydarab, és nem is elég súlyos, gondolja Ádám, a cingár mentősöket méregetve.
- Gyere fel! Beszélnünk kell – hallatszik a lépcső tetejéről egy parancsoló hang. Ádám felpillant és meglátja a kövér, ősz hajú Tsont Miklóst. Megtorpan, óvatosan a kapu felé pillant. Janit és a két biztonsági embert látja amint valamit beszélnek, aztán az egyik biztonsági futva megindul befelé a táskával. – A polgármester úr táskája! – nyújtja át, mikor odaér.
Hát persze, gondolja Ádám, fontos és bizalmas, a polgármester úr táskája. Eszement világban élsz.

(scriptórium 3)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához