LFG.HU

Brixcew Tenzer
novellaCimkek

Megint egy éjszaka. Sötét ingaként elsuhan
fejünk fölött, és újra itt a hajnal.
De nincs madár az égen, csak vijjogás,
röptük emléke csak.
Magunk is emlékké leszünk,
szélsodorta fantom-vándorok.
Jelek leszünk, karcolások, miket a fákra véstünk,
nyirkos barlangban a füst szaga,
kihúnyt tüzeink mélyén a parázs,
elejtett vadak szemében a reszketés.

Ha tűz lobog, rettegd az éjszakát,
ha kincsre lelsz, a vér szagát érezd és a kínt,
ha édes bort iszol, lepjék el sós könnyeid.
És ha meghalni vágysz, nyugalmat ne lelj.
Így szólt az átok. Vágyaink túl messze vittek,
az örvénybe mentünk, hol istenek sem járnak soha.
Leromboltuk a halál tornyait, és magunk váltunk
a névtelen pusztulássá.
Mert ott, legbelül minden megáll,
és mi leszünk az örvény, a világ.

Amerre jártunk, a hegyek közt most is
kígyóként megpihen az út.
Itt a roskatag híd, a kőtorony,
a tisztások, hol megpihentünk,
és a forrás, ezernyi forrás.
Egykor volt nevük. Egykor volt nevünk.
De zuhantunk, egyre lejjebb
az évek kútjába, nem volt visszaút.
És most a tó, a gyönyörű nevű tó
könnycseppként reszket sziklái között.
És látod a vízben lábnyomunk?

Törékeny s távoli, mi voltunk egykor,
mi már csak fény vagyunk, a fény emléke csak,
szitáló eső vagyunk, s ha járunk a fák között,
halandó nem láthat, csak fázni kezd
és kutyája nyugtalan, csak távolibb lesz hirtelen a fény.
Egyre messzebb, egyre vékonyabb a szál,
így leszünk végül vijjogás, reszkető csillag a tó vizén.

De ha az égre nézel, nincs csillag ott, és sólymok sehol.
Csak a fény. És a messzi vijjogás.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához